Tudósközelben: Somlyódy László akadémikus, mérnök

1943-ban született.
1967-ben szerzett mérnöki diplomát a Budapesti Míszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán, és hat évvel később már egyetemi doktori fokozatot nyert.
1978-ban a míszaki tudomány kandidátusa (Vízfolyásokban végbemenő szennyvíz-elkeveredés vizsgálata az anyagáramvonal fogalmának bevezetésével), majd doktora lett (Sekély tavak vízminőség-szabályozása).
1990-ben az MTA levelező, majd rendes tagja.
1999 óta az MTA Míszaki Tudományok Osztályának elnöke, az MTA Elnökségének tagja.
Tagja vagy elnöke több akadémiai, egyetemi és kormányzati, vízzel, környezettel, kutatással, míszaki fejlesztéssel és oktatással foglalkozó bizottságnak.
1996-2000 – Az Országos Környezetvédelmi Tanács tagja.
1998-2001 – A Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) alelnöke.
A Magyar Szennyvíztechnikai Szövetség elnöke. Az NKFP környezettel és anyagtudománnyal foglalkozó programtanácsának társelnöke. A BME Vízi Közmí és Környezetmérnöki Tanszékének vezetője. Az International Water Association alelnöke.

Szakmai elismerések:
Vitális-díj (1986)
Széchenyi Professzori ösztöndíj (1998)
Gábor Dénes-díj (1999)
Deák Ferenc kutatási díj (2002)
Széchenyi-díj (2002)

IPM: Mielőtt &Oumlnhöz jöttem, megnéztem a Mindentudás Egyetemének internetes oldalát, és képzelje, rekordot döntött, az &Oumln előadása után töltötték le a legtöbb oldalt, szám szerint 64 ezret. Gondolta volna, hogy ilyen népszerí téma a víz és a vízgazdálkodás?

S.L.:Nem, de örülök annak, amit mond. Érdekes dolog a Mindentudás Egyeteme. Nagyszeríen kitalálták. Az ember szokatlan helyzetbe csöppen bele, hiszen ugyan sok előadást tart, de nem 200-300 ezer embernek. Egészen máshogy kell tehát felkészülni.  Sokat dolgoztam és nagyon élveztem. Más kihívás volt, mint mondjuk egy ezer fős nemzetközi konferencián beszélni.Egyszerre kellett közérthetőnek, szabatosnak és tudományosan megalapozottnak is lenni. Ha az utóbbi nem teljesül, elveszíthetem a hitelemet „tudós barátaim” előtt. De a nézők és a hallgatók is megérzik, ha valami nem eléggé alátámasztott. És az is kihívást jelentett, hogy az ember életében egyszer van ilyen alkalom.

IPM: &Oumln érezte ott az előadóteremben, hogy milyen nagy sikere van?

S.L: Akkor, ott nem. Utána viszont nagyon sok levelet kaptam. Sokan, ismeretlenül felhívtak a TV adások után, szombat, vasárnap délután. Az utcán megszólítottak. Különben az előadás előtt kétszer is elmentem meghallgatni, más hogyan csinálja. Persze azért is, hogy érezzem a helyszínt. Ezt mindig megteszem egy-egy komolyabb előadás esetén. A „közeg” roppant fontos: hol lesznek a hallgatók, hogyan tudok kapcsolatot teremteni velük, hol a mikrofon, hogyan míködik a technika, milyen az akusztika stb.

IPM: Korábban nem voltak előadómívészi ambíciói?

S.L: Nem, nem. &Aacuteltalános iskolás koromban ugyan szerepeltem a János vitézben, de nem foglalkoztatott a gondolat. Bár többen javasolták, menjek humán pályára. Én viszont a mérnökséget választottam. Azt azonban később fontosnak tartottam, hogy fejlesszem előadói képességeimet. Többször is dolgoztam külföldön. Az angolszász világban kicsit más az előadói mentalitás, mint itthon. Mi visszafogottabbak vagyunk. Kint igyekeztem megtanulni, hogyan lehet érdekesebbé, izgalmasabbá tenni egy-egy előadást. Vannak olyan fogások, amelyek például segítenek a lámpaláz leküzdésében. Bölcs tanács, ha kapunk egy nehéz kérdést, érdemes visszakérdezni, azaz a kérdést megismételni, amivel időt és nyugalmat nyerünk.

IPM: Van lámpaláza akkor is, amikor az egyetemen tanít?

S.L: A lámpaláz kifejezés nem biztos, hogy jó. Szép magyarsággal inkább „drukkot” mondanék. Amikor elkezdek beszélni, elmúlik, de kell, hogy megfelelően feszült állapotban legyek. 70-80 embernek könnyí előadást tartani, de 300 hallgató esetében már a színházi hatás érvényesül. Ha nem talál egymásra az oktató és a hallgatóság, abból nem lesz jó előadás. Tapasztalom magamon is, hiába készülök fel minden előadásra ugyanúgy, esetenként az eredmény gyengébb. Belép az ember a terembe, elkezd beszélni és érzi, hogy nem tud kontaktust teremteni. Garantáltan rossz előadást tart és utána szörnyí napja lesz.

IPM: Mi lehet az oka annak, hogy egyszer így megy, másszor meg úgy?

Hadd hivatkozzak Garas Dezsőre, aki egyszer azt mondta: ahhoz, hogy a színházban jó előadás szülessék, néhány feltétel szükséges. Az egyik az, hogy a színészek jók legyenek, a másik az, hogy a hallgatóság jó legyen, és ha a kettő együtt van, akkor abból csodák születnek. Nos, a jó hallgatóság és a jó előadó is lehet indiszponált, tehát előre sosem lehetünk biztosak, mi is történik velünk. Érdekes az is, hogy körülbelül minden második vagy harmadik évfolyam lényegesen jobb, mint a köztesek. Velük az ember sokkal jobban ért szót. Aztán vannak olyan évfolyamok, amelyek tartósan érdektelenek. Legalábbis az én előadásom, szakterületem iránt. Olyankor még a séta sem esik igazán jól. Én ugyanis sokat sétálok előadás közben.

IPM: &Iacutegy jobban tud koncentrálni?

S.L: Nem tudom. Egyszeríen megindulok, ha elkezdek beszélni. Számomra természetellenes, ha a pódiumhoz vagyok szögezve. Szeretek kommunikálni, tehát szeretek kérdezni, odamenni egy-egy hallgatóhoz, szeretek arcokat, szemeket látni, és azokhoz beszélni.

IPM: Előbb beszélt arról, hogy a teljesítményhez szüksége van ara, hogy drukkos állapotban legyen. Ez csak a munkára igaz, vagy a játékra is? Tudom, hogy régóta teniszezik.

S.L: A teniszre is igaz. Fiatal koromban versenyeztem, és az edzéseken nagyszeríen játszottam. A korosztályom legjobbjait edzésen többnyire megvertem, de versenyen gyakran kikaptam tőlük. Drukkos voltam, negatív értelemben. Ez párosult talán azzal is, hogy imádtam a játék szépségét és ritkán „haltam meg” a pályán. Abba is hagytam egy időre. Csak az újrakezdés után tanultam meg a taktika és a küzdés fontosságát, és a győzelem örömét.

IPM: Miért pont a tenisz lett a választott sportja?

S.L: Az életben roppant fontosak a véletlenek. Ahol laktam, a szomszédban volt két teniszpálya, amit telente mindig fellocsoltak, így állandóan koriztunk. Egyszer fogócskáztunk, összeszaladtam valakivel és egy fél-szaltó után a koponyámon landoltam. Közel négy hónapot kellett mozdulatlanul feküdnöm. Lassan épültem fel. Először csak a lakásban sétálhattam, majd elmehettem a kerítésig, és csodálattal figyeltem a teniszezőket. Később elkezdtem átjárni, labdát szedni. Majd jött az ütő és később a versenyzés. A tenisz csodás játék. Szamárságnak tínhet, de meggyőződésem, sokat lehet valakiről megtudni abból, ahogyan a pályán viselkedik. Sőt, én magamról is sok mindent a tenisz alapján tanultam meg.

IPM: Szereti figyelni az embereket?

S.L: Igen. Igazából bánom, hogy autós lettem, mert ameddig villamoson jártam, mindig bámultam az embereket. Előfordult velem nem egyszer, hogy ráköszöntem valakire az utcán, aki döbbenten fordult el. Nem értettem, aztán rájöttem, hogy csak egyoldalú villamos-ismerős. Szeretem mások helyébe képzelni magam, elgondolni, hogy kik ők, mit csinálhatnak, milyen emberek.

IPM: Nem lehet, hogy akkor rossz pályát választott? Hiszen egy mérnöknek elsősorban nem a fantáziáját kell használnia.

S.L: Az általános iskolai osztályfőnököm, aki nagyszerí magyar tanárnő volt, azt javasolta, hogy menjek humán pályára, de más volt a családi indíttatás: elég sok mérnök volt körülöttem. 20 éves lehettem, amikor úgy éreztem, tudom, mit szeretnék csinálni, és most is többé-kevésbé azt teszem. Egyébként a jó mérnöknek igen is sok fantáziára van szüksége.

IPM: Csak többé-kevésbé teszi azt, amit szeret?

S.L: A mai, kötöttségektől sokkal mentesebb egyetemi világban talán elmentem volna matematikusnak és fizikusnak, de nem bánom, hogy nem így történt. A saját szakterületemen belül végül is azt választottam, ami a legtöbb matematikát és fizikát igényelte, és mindezek kombinációja roppant érdekes.

IPM: A fizikát még értem, de a vízgazdálkodással kapcsolatban nekem nem jutna egyből eszembe, hogy matematikára is szükség van hozzá.

S.L: Először is én nem vízgazdálkodónak készültem.

IPM: Hanem?

S.L: Gépészmérnök hallgató voltam, aki közben rájött arra, hogy mi is érdekli. Az áramlástan, az aerodinamika, a folyadékok mechanikája. Ezen a jól definiált és nem könnyí tudományterületen bonyolult egyenletekkel dolgozunk, amelyek megoldása matematikai ismeretek nélkül nem megy. A mérnök számára óriási lehetőség az, hogy sok mindent a matematika révén ért meg, alkalmaz és gyakorlati választ ad a felmerülő kérdésekre – a mérnöki intuicióra is támaszkodva. Kiváló professzoraim voltak, akiknek a szemlélete nagy hatással volt rám. A folyamatszemlélet, az előregondolkozás, utóbbi a szakmán kívül is. Hogy „optimalizálni” tudjuk a különböző alternatívákat, stratégiákat, terveket és helyzeteket. Valami ilyesmi ragadott meg, és az, hogy ennek komoly természettudományos háttere van. Mindig érdemes felmérni, hogy mennyire vagyunk közel vagy éppen távol az optimális megoldástól. Persze az élet megtanít arra is – ne értsen félre, ez nem szkepticizmus -, hogy gyakran nem az a siker, ha a legjobb megoldást valósítjuk meg, hanem, ha elkerüljük a legrosszabbat.

IPM: Ha fiatalkori álmaihoz viszonyítja, hol áll az optimális állapothoz képest?

S.L: Beleszülettem a háború végébe, amikor az álmok sokáig ugyancsak behatárolódtak. Mozgásterünk és a lehetőségeink valójában szík folyosók voltak. Ma ezzel szemben időnként az az érzésem, hogy sokan nagy focipályán mozognak, játékszabályok nélkül. Azaz a mérlegelés nem könnyí. Ettől függetlenül, azt hiszem, a huszonvalahány évesen elképzelt vágyaimhoz és álmaimhoz képest túlteljesítettem. 

IPM: És mi vár még &Oumlnre? Milyen újabb kihívásoknak akar megfelelni?

S.L: Az ember lassan rájön arra, hogy bár sok cikket és könyvet írt, sok helyre hívják külföldre, mégis nagyon kevés a ráhatása arra, hogy mi „fontos” is történik a saját szakterületén. Legalább tíz éve keresem a lehetőségeket a szakma és a politika határmezsgyéjén, a politikába nem belépve, hogy a kutatás-fejlesztés, a tudomány, a felsőoktatás, a mérnöki szakma, a víz- és a környezet területén hogyan lehetne elérni, hogy a döntéshozók jobban odafigyeljenek és racionálisabb, „profibb” munkát végezzenek. Tovább próbálkozom. Aztán itt van a tanszékem és a néhány éve alapított akadémiai kutatócsoport, sok fiatallal. A terület, amit mívelünk robbanásszeríen fejlődik, az ismeretek felezési ideje öt év körüli. Tavak és folyók vízszennyezése, korszerí szennyvíztisztítás, árvízi szabályozás, eutrofizálódás, matematikai modellezés és döntéstámogató rendszerek, az EU csatlakozás ökológiai és gazdasági következményei a vízgazdálkodásban, ivóvízhálózatok rehabilitációja, a Balaton, a Tisza és sorolhatnám még a példákat. Szeretnék egy európai hírí tanszékért és iskoláért továbbdolgozni. És persze időnként több nyugalomra vágyom.

IPM: Mit csinálna legszívesebben, ha többet pihenhetne?

S.L: Pár évvel ezelőtt vettünk egy öreg parasztházat a Balaton-felvidéken.

IPM: Vágyott a vidéki életre?

S.L: Feleségemmel együtt számunkra is meglepetésszerí vágyként jelentkezett. A Balatonnal sokat foglalkoztam, de a Balaton-felvidéket alig ismertem. És most van egy házunk, elég nagy kerttel, gyönyörí helyen. Más környezet, más emberek, illatok, teendők. Szeretnék minél többet ott lenni. Persze a munka kísér, de általában nem haladok vele, mert annyi más csoda fogad. Azután hazajövünk, és igyekszem bepótolni az elmaradást. Tanulom, hogy a természetben mennyi gyönyöríség van, amit nem ismerek, milyen sok érdekes ember vesz körül, és mennyi mindenhez nem értek.

IPM: Mit kívánjak magának, mit szeretne, ha beteljesülne?

S.L: Nem igen tudnék ilyet mondani, akár hiszi, akár nem. Mondjuk, békés öregséget. Meg, nem is tudom… A kisebbik fiam – már ő is felnőtt – pár hete, pont azt kérdezte tőlem, hogy milyen vágyaim vannak. Neki se tudtam mit mondani. Az oktatói-kutatói pálya abból a szempontból különös, hogy az ember viszonylag szík körben mozog és a pálya eléggé kiszámítható. Időnként megfordul a fejemben, hogy valami egészen újba kellene belekezdeni. De igazából ezt nem gondolom komolyan.
Krizsó Szilvia interjúja