Búvárkunszt

A színpompás korallokkal borított hajóroncs békésen pihen a tenger alatt. A végtelen csendben csak a rakterekben felhalmozott hadianyag emlékeztet az egykori szörnyí pusztításra.

A telihold fénye ezüst szőnyegként tükröződik a Gubal-szoros sima vizén. A hatalmas brit óceánjáró parancsnoki hídján teljes a készültség, hiszen a Vörös-tenger biztonságos mély vizét elhagyva csak pár perce érték el a világ egyik legveszélyesebb, zátonyokkal teli szorosát. Japánban értékes szállítmányt rakodtak be, hamburgi célkikötővel, és nem akartak hibázni. Ahogy a kapitány a térképre nézett, egy pillanatra elérzékenyült, hiszen nagyapjától számos történetet hallott erről a térségről gyerekkorában. Az öregúr rakodómesterként szolgált a II. világháborúban a Thistlegorm-on, amely a közelben nyugszik hullámsírjában. Rövid parancs a fedélzetmester felé, majd síp hallatszik és a brit lobogót félárbocra engedik. Mindenki vigyázzban áll és tiszteleg, ahogy ez már évtizedek óta történik az itt elhaladó brit hajók fedélzetén.

Azon az éjszakán is telihold volt. 1942-őt írtak, a háború teljes erővel tombolt Észak-Afrikában. A tét hatalmas: ha Rommel át tudja törni az angol vonalakat, semmi sem állítja meg Kairóig, a létfontosságú Szuezi-csatornáig, majd tovább, a közel-keleti olajmezőkig. Elkeseredett harc folyt: minden az utánpótláson állt, vagy bukott. A Földközi-tengert a német légierő uralta, az Angliából induló szállítási útvonalakat teljesen elvágták ebben a térségben.

Az egyedüli megoldást az igen hosszadalmas, Afrika megkerülésével hajózó konvojok megszervezése jelentette. Egy ilyen, több tucat hajóból álló konvoj vezérhajója volt a Thistlegorm is. A 9000 tonnás, 130 méteres óceánjárót színültig megrakták létfontosságú hadianyaggal – puskák ezrei, motorkerékpárok, teherautók, rádióadók, gumiköpenyek, repülőgép alkatrészek és bombák, gránátok tonnái töltötték meg a négy rakteret. A fedélzeten lerögzített vasúti tartálykocsik, szerkocsik és mozdonyok sorakoztak. Montgomery kivérzett seregének minden csavarra, minden töltényre szüksége volt.

Persze, a német hírszerzés adatai alapján tudták ezt Rommel parancsnokságán is. Heves légitámadásokkal gyakorlatilag megbénították a Szuezi-csatorna forgalmát, így a konvojnak horgonyt kellett dobnia az "F" körzetben, azaz a Sínai-félsziget melletti Sha’ab-Ali zátony térségében. Napok teltek el a várakozással. A legénység nyilván élvezte a kristálytiszta, meleg tengert, a gyönyörí parti hegyek látványát. A hosszú és viszontagságos út után mindenkinek jólesett egy kis lazítás. A parancsnokok viszont idegeskedtek, hiszen egy horgonyzó flotta könnyí zsákmánya lehet az ellenséges légierőnek. Nem alaptalanul voltak nyugtalanok.

Becsapódó bombák
Krétán percek voltak hátra az eligazításból, a Heinkel bombázók motorjait már melegítették. Aztán felbőgtek a hajtómívek és a három horogkeresztes bombázó halálos terhével nehézkesen elemelkedett a futópályáról. Dél felé indultak. Amikor feltíntek az egyiptomi partok, a vezérgép délkeletnek fordult, a Sínai-hegyek felé. Talán két óra telhetett el, amikor rátértek a nyugati irányra és lassan süllyedni kezdtek. Hamarosan feltínt előttük a Gubal-szoros ezüstös vize, azon pedig a tökéletesen kirajzolódó hajók. Nem volt nehéz dolguk. Kiválasztották a legnagyobb hajót, és mire a személyzet meghallotta a riadójelzést, már be is csapódtak az első bombák. A pusztítás hihetetlen volt.

Az egyik bomba a harmadik raktérben robbant, ahol a több száz tonnányi lőszer és tüzérségi muníció is fel volt halmozva. A robbanás ereje úgy tépte fel a vastag acéllemezből készített fedélzetet, és csapta vissza a parancsnoki híd irányába, mintha egy halkonzerv teteje nyílt volna fel. Minden égett, a sorozatban bekövetkező robbanások leszakították a teljes tatrészt.  A raknyílás két oldalán rögzített gőzmozdonyok játékszerként repültek a levegőbe. Az ágyúkhoz igyekvő tengerészek közül kilenc nyomtalanul eltínt, az egyik sebesültet társa az izzó fedélzeten keresztül mentette. A kettészakított hajó perceken belül elsüllyedt. Mire a többi hajón elsütötték volna a légvédelmi ágyúkat, már csak a távolodó bombázók moraja hallatszott.

A háború után sokáig háborítatlanul pihent hullámsírjában a hajó. Aztán 1956-ban Cousteau kapitány és csapata a Calypso fedélzetén egy különleges expedícióra indult a Vörös-tengerre. &Uacutetjuk során, a levéltári adatok alapján, többek között ezt a roncsot szerették volna megtalálni. A Csend világa címí világhírí filmben látható, hogy csak hosszú kutatás után lelték meg a hajót.  Felvételeik alapján a roncs első kétharmada szinte még ép volt, nem túl sírín benőve korallokkal. Aztán sokáig senki más nem tudott a roncs helyéről, mivel a pontos koordinátákat nem hozták nyilvánosságra.

Amikor a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek legelején megindult Sharm-el-Sheikh környékén is az intenzív búvárkodás, egyre több volt beduin halász talált munkát a búvárközpontokban és a hajókon. &Iacutegy kezdett terjedni a szóbeszéd egy hatalmas roncsról, ahol óriási halakat fogtak. Eleinte csak néhány, kivételezett helyzetben lévő hajó legénysége tudta, hogy hol is van a legendás roncs. Természetesen tartották a szájukat. Szerencsénkre, 1992 elején pont belefutottunk az egyik ismerősünkbe, aki tudta, hogy hol van a hajó és volt is hely a fedélzeten. Nem késtük le az indulást…

Búvár a fedélzeten
Amikor a helyszínre értünk, a körülmények ideálisak voltak. A tenger alig hullámzott, az elsimuló vízen keresztül már a hajó fedélzetéről láttuk a felsejlő hatalmas kontúrokat. Amikor beugrottunk, éppen véget ért a dagály, így az áramlás már megszelídült és a víz teljesen tiszta volt, elérve a 40-45 méteres látótávolságot is. Egyszeríen nem hittünk a szemünknek, annyira döbbenetes látvány tárult elénk. Az eredetileg 130 méter hosszú hajó első kétharmada szinte érintetlenül, hajózó pozícióban feküdt a 30-32 méter mély fenéken.

Ez nagyon ritkán van így, az elsüllyedt hajók többnyire felborulnak, és gerinccel felfelé fekszenek a fenéken a beléjük szorult levegő miatt. Itt olyan hirtelen történt a süllyedés, valamint a kettészakadó hajótestből a betóduló víz annyira gyorsan nyomta ki a levegőt, hogy ez a csoda megtörténhetett. Minden épségben maradt, a hajókorlátokat, a horgonycsörlőket, az árbocokat és a fedélzetet hihetetlen mennyiségí, színí szivacs és korall borította. Hatalmas tonhalak és sügérek hordái vadásztak a hajó körül, a fedélzetet néha teljesen eltakarták a kisebb halakból álló felhők. Első ízben búvárkodtam ember alkotta szerkezet felett, így először éltem át igazából a súlytalan lebegés teljes gyönyörét, hiszen tudtam viszonyítani a felépítményhez, éreztem az arányokat, a méreteket.

Ahol máskor a gravitáció fogsága miatt csak nehézkes léptekkel juthattam volna fel, most fellebegtem, és fentről élveztem a szabadságot, akár egy hal. A hajó összes sötét zugát, folyosóját, járatát, raktárát végignéztük. A rakterekben a korallokkal teljesen benőtt BSA motorokon megcsodáltuk a míszereket, a kormány épen maradt gumifogantyúit, a fényszórókat. A Morris teherautók különösen nagy hatással voltak ránk. Leszámítva a zöldes réteget, mintha csak tegnap gördültek volna be ide. Lenyígöző volt az egész hajó, napokig nem tudtunk betelni vele.

Amikor az utolsó merülésünket befejeztük, nehéz szívvel búcsúztunk az &Oumlreg Hölgytől. Reméltük, hogy a jövőben várhatóan ezrével érkező búvár turisták is hasonló tisztelettel közelítenek majd ehhez a páratlan történelmi emlékhez, ahogy azt tettük mi is. Sajnos, az eltelt 12 év nem igazolta ezt a reményünket, a roncs állapota nagyon sokat romlott.