Churchill

Amikor 1940. május 10-én Churchill megbízást kapott a kormányalakításra, pontosan 66 éves. Joggal kérdezhetjük: “Mit csinált addig?” Nos, nem unatkozott.Az ifjú

Nem panaszkodhat, mert igencsak kiváló felmenőkkel büszkélkedhet. Szoros rokoni szálak fízték a blenheimi csata győztes hadvezéréhez, Marlborough herceghez, azaz John Churchillhez. (Később, ha Roosevelt bosszantani akarta szövetségesét, akkor direkt Marlboro-t írt.) Anyai ágon sincs takargatnivalója, hiszen az angol történelem egyik büszkesége, Sir Francis Drake kapitány portréja is ott függött a családi képtárban. S ha már szóba hoztuk az amerikai elnököt: Roosevelt és Churchill – hacsak szegről-végről is – szintén rokonok voltak. Utóbbi egyik őse, egy bizonyos John Cook ott volt a Mayfloweren, amin az Alapító Atyák elérték az &Uacutejvilág partjait, és Roosevelt távoli ük-ükanyja ennek a Cooknak az unokája volt. Pici a világ.

Ha azt mondom, hogy az ifjú Churchill rossz tanuló volt, akkor nagyon finoman fogalmaztam. A reáltárgyakat gyílölte, a holt nyelvektől pedig valósággal kiütést kapott. Ezek után, gondolom, kíváncsiak, hogy akkor mit is tanult szívesen? A katonáskodást. A család új Marlborough hercege szeretett volna lenni, de – rossz tanulmányi eredményei miatt – az elitiskolának számító Harrow-ba is csak protekcióval jutott be. Hogy ezt a tényt Churchill mennyire nagyvonalúan kezelte, annak jó ötven évesen így adott hangot: “Welldon iskolaigazgató méltónak talált rá, hogy felvegyen Harrow-ba. Ez mellette szól, és arról tanúskodik, hogy olyan ember volt, aki a dolgok mélyére tudott látni, aki nem hagyta magát befolyásolni a papír bizonyságtételétől.”

Ilyen volt Churchill.Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy egyedülálló memóriája volt. &Aacutem kizárólag azt volt hajlandó elraktározni, ami érdekelte. Képes volt hosszú oldalakat idézni Shakespeare  bármelyik mívéből – csak azért, hogy ezzel is irodalom tanárát szégyenítse meg, amikor az tévesztett egy sort.A sandhursti katonaiskolát szintén apja levelének köszönheti. Randolph Churchill korai halálával azonban füstbe száll az ifjú azon terve, hogy maga is politikai pályára lépve, elősegítse apja rehabilitálását a konzervatív pártban. &Iacutegy kénytelen volt egyedül megállni a helyét.

A kalandor
&Aacutem ahhoz hírnév és sok pénz kellett, és mivel a katonai pálya grádicsain az út túl lassúnak tínt, ideje volt más forrás után nézni. Irány hát Kuba! Ezzel az elhatározással új oldaláról ismerhetjük meg az ifjú Churchillt. Egyrészt kiderül, milyen jól forgatja a tollat, másfelől bizonyságot tesz arról, hogy a hírnévért és a dicsőségért képes mindent megtenni. Különösképpen az sem zavarja, ha az életét kell kockáztatnia.

1895 novemberében ér Havannába, ahol felkelés robbant ki a spanyol hatóságok ellen. Az ott töltött két hónap alatt – haditudósítóként – öt cikket küld a Daily Graphic címí lapnak, írásonként 5 fontos honoráriumért. Ez elég tisztességes fizetség volt. Közismert, hogy itt szokik rá a délutáni sziesztára, valamint kedveli meg a szivart. Csakhogy hamar ráun Kubára, ezért az indiai Bangaloréba vezényelt ezrede után ered. Ezúttal már a Daily Telegraph-nak küldi cikkeit “Egy fiatal tiszt” aláírással. &Aacutem a szignó mögé bújva csak pénzhez jut, pedig az első vonalban harcolt minden csatában.

Vakmerőségben mindenkit felülmúlt. Előfordult, hogy teljes zárótízben keresztbe lovagolt az ellenség előtt. Amikor sértetlenül elért az angol sánc széléhez, berántották a fedezék mögé, és megkérdezték tőle, hogy normális-e. Churchill természetesen azt válaszolta, hogy igen, de ezt akkor senki nem hitte el neki.

India után Szudánba készül, ahol lázadás tört ki az angolok ellen. Kiváló terep a dicsőség megszerzésére. Sir Kitchener tábornok azonban nem kíváncsi a karrierista ifjúra. Churchill végül csak kijárja, hogy fogadja Salisbury miniszterelnök, akinél (figyeljék ezt a pofátlanságot!) az első korty tea után rögvest azt kéri, intézze el neki Szudánt. És 1896 szeptemberében már ott is van a híres omdurmani csatában. Ekkor már 15 fontot kap cikkenként – a Morning Post-tól.

Mivel indiai és szudáni élményeit könyvben is megjelentette, anyagi gondjai nincsenek. Csak a hírnév késik – bár a kétes már megvan. Felsőbb körökben igen rosszul veszik ugyanis, hogy Churchill könyveiben bírálja feletteseit. Winston pókerarccal tíri a kritikát.

1899-ben konzervatívként jelölteti magát Oldhamben, de megbukik, mert a kutya sem ismeri – így fél évvel később már Dél-Afrikából tudósítja a Morning Post-ot az éppen kitört búr-háborúról. Egy szerencsétlen véletlen folytán azonban fogságba esik. A búrok kis híján kivégzik, ám végül mégiscsak életben hagyják, nem akarják ugyanis jobban magukra haragítani az angol közvéleményt egy előkelő halálával.

Churchill azonban nem nyugszik, és megszökik. Kerülő úton visszajut az angolokhoz, akik annyi kudarc után óriási hőstettként ünneplik sikerét. Praetoriai kalandját 1900-ban képviselőségre váltja az angol parlamentben – Oldhamben. Ott, ahol egyszer már bukott, és ahová most háborús hősként térhetett vissza. A pénz után tehát a dicsőség is megvolt. Elvbarátai és ellenfelei egyaránt úgy vélték ekkor, talán végre lehiggad az ifjú Churchill, hiszen megkapta, amit akart. Tévedtek. Winston még csak 26 éves volt, és nagyon messze állt kitízött céljától.

A politikus
Churchill céljai elérésében nem ismert lehetetlent. Konzervatív képviselőként jut az alsóházba, de hamar szembesülnie kell a szomorú ténnyel: saját pártján belül sokkal több a haragosa, mint odaát. Erre akkor jött rá, amikor a Balfour-kormány megalakulásakor a miniszterelnök nem őt, hanem egy kevésbé tehetséges, kezdő konzervatív politikust vett be a kormányba, Bonar Lawt. Joseph Chamberlain tudta, hogy Balfour hibát követ el ezzel: “Winston a legeszesebb valamennyi fiatal közül. Arthur melléfogott, amikor menni hagyta.”

Óriási botrány kerekedett abból Londonban, hogy Churchill átállt a liberálisokhoz. &#336, persze, nem izgatta magát. Miért is tette volna, mikor rövid időn belül szinte az összes minisztérium élén megfordult. Előbb gyarmatügyi miniszterhelyettes lett, majd a kereskedelmi, a belügyi, végül pedig a hadügyi tárcát irányíthatta.

Miniszteri évei alatt keresztes-hadjáratot hirdet a munkásmozgalom ellen, de nem csak a bányászokkal kell megküzdenie, hanem a szüfrazsettekkel is. Ezek a hölgyek a női választójog kivívásáért küzdöttek. Churchill sok szépet mondott róluk és nekik, amiket most – illendőségből – nem fogok itt felidézni.

A szépen ívelő karrier 1915-ben megtörik. A gallipoli kudarcért Churchill feje hull a porba – teljes joggal, hiszen az ő rögeszméje volt a németbarát Konstantinápoly elfoglalása. Lemond a Lancaster hercegség kancellárjának posztjáról, és őrnagyként önként távozik a francia frontra – a tízvonalba. Winston Churchill ekkor 41 éves, és – amint azt néhányan megjegyzik – már megint nem normális.

A négyhónapnyi frontszolgálatot mókaként fogta föl. Nem egyszer tüzet nyittatott éjszakánként a saját vonalán, csak azért, hogy a németek ne tudjanak aludni. Csakhogy rendszerint saját tiszttársai is felriadtak a csetepatéra, így itt sem volt nehéz rövid időn belül népszerítlenné válnia.

A két világháború közti időszakot a visszafogottabb politizálás mellett elsősorban írással és festészettel töltötte. Ha van esetleg Charles Morin szignóval ellátott képük a sufniban, ki ne dobják, mert azt Churchill festette. Három választási kudarc után végül pénzügyminiszteri tárcához jut – bár ne tette volna. Nem hiába irtózott már iskolás korában is a számoktól. A szakemberek szerint a szigetország történelmének egyik legrosszabb pénzügyminisztere volt.

Az 1931-es koalíciós kormányban nem jutott vezető szerephez, ezért – ahogy azt már ilyenkor korábban is tette – elutazott külföldre. Ezúttal egy egyesült államokbeli előadókörútra indult feleségével, lányával és testőrével. Egy szerencsétlen baleset folytán azonban nem várt sikerrel zárja a “turnét”. New Yorkban sétál, amikor lelépve a járdáról, át akar kelni a Fifth Avenue-n, önkéntelenül is jobbra néz – hiszen Angliában “balra tarts!” van. Itt viszont balról jön egy taxi, és el is gázolja Churchillt.

A Lennox Hill-i magánkórház mítőasztalán – mivel senki sem ismeri – addig nem nyúlnak hozzá, amíg el nem tudja hitetni, hogy ki tudja majd fizetni a kezelési költségeket. Pedig 15 helyen tört el csontja, és éktelen fájdalmai vannak. Churchill gondoskodik arról, hogy a taxisofőrnek semmi baja ne legyen, és a róluk készült közös fotó bejárja egész Amerikát. &Iacutegy már az is ismeri Churchillt, aki nem akarta. A “Kellemetlen New York-i kalandjaim” címí riportért 2650 dollárt kasszíroz, amiből bőven fedezni tudja mítéti költségeit.

Az igazi Churchill
A 30-as évek második felére megingathatatlan antikommunizmusa kissé háttérbe szorul a fasizmus egyre agresszívebb politikája miatt. Igaz, kezdetben maga is hajlamos volt elhinni, hogy a legcélravezetőbb, ha a két rossz lassan kioltja egymást. De München után be kellett látni – láttatnia –, hogy az egész angol külpolitikát félrevezették. 1939. szeptember 1. után Churchillt hallatlan nyugalom töltötte el. Az admiralitás első lordjaként oda tért vissza – immár ismét konzervatív politikusként –, ahonnan 25 évvel korábban csúfos kudarca miatt távozni kényszerült.

S mivel Chamberlain miniszterelnök – a végletekig bízva a Brit birodalom erejében – kissé félvállról vette Hitlert, a vesztébe rohant. Churchill pedig engedte, hadd fusson. Tudta, eljött az ő ideje!Kevesen jutottak ilyen eleganciával hatalomhoz.Miután mindenki számára egyértelmívé vált Chamberlain békepárti politizálásának kudarca, új, koalíciós kormányra volt szükség. Churchill 1940. május 9-én találkozott a kormányfővel és Lord Halifaxszel. Chamberlain megkérdezte őt, hajlandó-e részt venni a Halifax-kormányban?

És ekkor Churchill – akinek rendszerint be nem állt a szája és akkor is beszélt, amikor nem kellett volna – hallgatott.
Chamberlain és Halifax ebből tudta, hogy Churchill magának akarja a miniszterelnöki posztot, amit másnap este 6-kor a Buckingham palotában meg is kapott.