Naponta halljuk a földrész nevét, amelyen élünk, s ahová úgy érezzük, még mindig nem tartozunk teljesen. Mert európainak lenni több egyszerí földrajzi kifejezésnél. De mitől annyira más ez a kontinens, mint a többi?
Van-e az „Egyesült Európának” közös történelme, kulturális hagyománya, s ha igen, hogyan lehet ezt körülírni? Másképpen megfogalmazva a kérdést: milyen ismérvek alapján tartjuk mi, magyarok magunkat európaiaknak? A kérdés távolról sem olyan egyszerí, mint azt első pillanatban gondolnánk, s hosszan tartó vitákat folytattak róla nemcsak a történészek, de a filozófusok és irodalmárok is. Napjainkban már az Európai Konventben, a kibővülő Európai Unió „alkotmányozó gyílésében”, ahol hazánk képviselője is jelen van, megvitatták a témát. Többen is felvetették, hogy lehet-e, s ha igen, milyen mértékben kizárólagosan európainak tekinteni a zsidó-keresztény kultúrkört, különös tekintettel arra, hogy már földrészünkön több mint tízmillió muzulmán él, akik ezt az elvi megközelítést hátrányos megkülönböztetésként foghatják fel.
Hogyan indult földrészünk szédületes „karrierje”? Európa kezdetben nem volt egyéb, mint a legnagyobb földrész, Eurázsia erdőkkel borított félszigete, amelyen az ember viszonylag későn, időszámításunk előtt mintegy 35 000 évvel jelent meg. Kontinensünk Afrika és Ázsia felől népesült be gyíjtögető és vadászó ősemberekkel, s az első, primitív mezőgazdasági kultúrák csak i.e. 7500 körül jelentek meg. Akkor, amikor az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban már birodalmak létesültek, és fejlett civilizációk virágzottak, Európa területén a vándorló törzsek még kőszerszámokat használtak. Csak i.e. 1500-ra datálják a régészek a fémkohászat felbukkanását, az első vaskorszak pedig i. e. 750 és 450 körül volt. Azok a kelta törzsek, akikkel a rómaiak i.e. 500 körül érintkezésbe kerültek, már bizonyosan ismerték a vasat, de ennek alkalmazása még nem terjedt el széles körben, például a föld megmívelésére még faekét használtak.
Elrabolt királylány
Európa fogalma az i.e. ötödik évszázadban született: akkor különböztették meg először földrészünket Ázsiától és Afrikától (amit ekkor Líbiának neveztek). A „történetírás atyja”, Hérodotosz osztotta fel a világot három földrészre, melynek eredetéről nem árult el semmit. Ógörög kortársa, Hippias viszont leírta azt a mítoszt, hogy Ázsia és Európa az Óceán legidősebb lányai voltak, s ők adtak nevet a földrészeknek. A másik közismert mítosz arról szól, hogy Europé Minosznak, Kréta királyának volt a szülőanyja, vagyis a földközi-tengeri civilizációk legrégebbi ága ered tőle. Futólag Homérosz is említi őt, mint ártatlan királylányt, akit elcsábított az Istenek Atyja. A szüraküzai Moszkhosz Európé és a bika címmel írt róla költeményt, de a mítoszt a legrészletesebben a római költő, Ovidiusz örökítette meg Átváltozások címí költeményében. Eszerint Európa a szülőföldje, Fönícia (más néven az Odüsszeusz által is meglátogatott Phoinikia) tengerpartján sétálgatott az udvarhölgyeivel, amikor megjelent Zeusz, fehér bika képében.
„Játszadozik vele, zöld füveken kedvére szökellget,
végülis oldalt dől le elébe a sárga fövenybe.
Majd, tovatínve a szíz félelme, szügyét odanyújtja,
hadd veregesse a lány, szarvát is, friss koszorúkkal
hadd koszorúzza körül. Nekibátorodott a királylány,
s nem sejtvén, kire ül, hátára került a bikának.
Ekkor a szárazról fölemelkedik, indul az isten
lassan a vízhez alá, ravaszul sétál a sekélybe,
majd messzebb, s már mély víznek közepén viszi hátán
zsákmányát. Remeg ez, s könnyezve tekinti a partot,
jobb keze szarvat tart, bikaháton nyugszik a másik,
míg meg-megremegő leplével játszik a szellő.”
Európa legendáját később, már az újkor hajnalán olyan nagyszerí mívészek festették meg, mint Tiziano, Rembrandt, Veronese, vagy Claude Lorrain. A legenda pontosan utal arra, hogy az európai civilizáció gyökerei a nagy ókori öntözéses birodalmakhoz kötődtek: Zeusz Föníciából, vagyis az egyiptomi fáraók vonzáskörzetéből vitte át a kultúrát Krétára és az Égei tenger többi szigetére. Ilyen módon a történet az antik Hellasz és az ókori Egyiptom közötti szoros kapcsolatra utal, amit egy másik mitológiai történet is igazol: Europé fivérének, Kadmosznak tulajdonították a görögök, hogy elrabolt húgát keresve bejárta a földet, s így juttatta át az írás mívészetét Görögországba.
Ilyen előzmények után nincs abban semmi meglepő, hogy az ókori görögöknek nem volt mai értelemben vett „Európa-tudatuk”. Jellemző, hogy a nagy Aiszkhülosz a Perzsák címí tragédiájában nem állítja szembe Európát és Ázsiát: a szolgaság és zsarnokság szellemét megtestesítő perzsákkal a szabadság szelleme küzd itt, melynek Hellasz a menedéke. És az ázsiai Trója ellen sem az „európai” görögök indulnak Homérosznál, hanem az akhájok.
Ezzel együtt az antik Görögországban született egy olyan ellentét, mely később az Európa-eszme kialakulásában nagy szerepet játszott: ez a barbárság fogalmának szembeállítása a civilizációval. Az antik görög kultúra virágzása, mely Periklész korában tetőzött, valóban páratlan jelenség volt. Athén, Spárta, majd Théba fénykorát, a „szép és jó” ideáljának kialakulását egy olyan intézmény tette lehetővé, melyhez hasonlót nem találunk a nagy ázsiai birodalmakban, s ez az árutermelő rabszolgaság. A „bevált görög receptet” veszi át a világhatalommá váló Róma is, melynek légiói nemcsak a Földközi-tenger egész medencéjét hódítják meg, de hatalmas ázsiai provinciákat is a birodalomhoz csatolnak. Innen, Keletről terjednek át Nyugatra azok a vallások, mindenekelőtt a kereszténység és a judaizmus, melyek a Nyugat-Római Birodalom összeomlása után alapvetően átalakítják földrészünk történetét, és sajátos fejlődési úton indítják el.
A Karolingok háborúja
Európa évezredeken át földrajzi fogalom volt, amelyet azonban a középkor első századaiban, előbb bátortalanabbul, majd egyre határozottabban elkezdtek azonosítani a kereszténységgel, pontosabban a nyugati kereszténységgel. A folyamat hosszú ideig tartott, s nem érthetjük meg anélkül, hogy a Római Birodalom bukásának, pontosabban szétesésének és átalakulásának okaira ne térnénk ki. Ez a probléma, mint ismeretes, történészek nemzedékeit izgatta, s nem véletlenül: sokáig homály borította, mi volt az oka annak, hogy az olyan csodálatos vívmányokat elérő antik civilizáció belső tartalékai kimerültek, s a Nyugat-Római Birodalom a kései császárok idején szinte önként kapitulált a népvándorlás barbár népei előtt.
Ez a korszak, a „sötét középkor”, azért olyan lényeges Európa történelme szempontjából, mert ekkor sugárzott át az antikvitás szellemi örökségének egy jelentős része azokra a területekre, amelyeket a római légiók nem tudtak, vagy nem is akartak meghódítani, mindenekelőtt a mai Németország területére, a Baltikumba, illetve Kelet-Európába. Ez a folyamat rendkívül lassú volt, s a kortársak érthetően nem érzékelték a jelentőségét. Ők csak azt észlelték, hogy az ókori Galliában, Hispániában, de még Itáliában is a városok fokozatosan elnéptelenednek, lassan megszínik a közlekedés, vele az árucserére alapult gazdaság, és a „barbárok” lesznek az urak.
Ezekben a századokban valóban összeomlott a rabszolgaságra épült római civilizáció, csökkent a míveltség szintje, és visszaszorult az írásbeliség is, de ez legalább annyira volt magyarázható a belső fejlődés logikájával, mint a népvándorlás kori népek pusztításaival. (Tudjuk, hogy egyesek, különösen a vandálok, akik az ötödik század elején feldúlták Rómát, nem viselkedtek úriemberként.) De a népvándorlással érkező népek nem rombolni érkeztek, hanem inkább betelepedtek a régi, készen talált társadalmi struktúrákba. Így született meg a római kor elitjének és az új barbár törzsek vezető csoportjainak összeolvadásából a középkori európai arisztokrácia, mely az egyházzal együtt, közös erővel hozta létre az új társadalmi és gazdasági rendet, a feudalizmust.
Az ókori örökség azonban elevenen élt a középkorban. Jól mutatja ezt a Karoling-birodalom megteremtése, amely bizonyos értelemben az „európai történelem hajnalának” tekinthető. Ezt megelőzően, a hetedik és nyolcadik században a kontinentális Európa „magára maradt”: a frankok és germánok területei, és a Földközi-tenger nyugati medencéje fokozatosan eltávolodott a magát Róma örökösének tekintő Bizánctól. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kezdettől fogva sem egységes kereszténységen belül eltérő irányzatok fejlődnek, ami az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadásban, a nyugati (katolikus) és a keleti rítusú (pravoszláv) vallások kialakulásában nyilvánult meg. Ehhez járult hozzá az iszlám hihetetlenül dinamikus térhódítása a hetedik században, amely kiterjedt a Közel-Keletre, és a Földközi-tenger egész déli medencéjére. A nyolcadik század elején Hispániát is meghódították a szaracénok, akik néhány évtized múlva már a frank birodalmat fenyegették, s betörésüket Martell Károly állította meg 732-ben, Poitiers-nél.
Amikor Nagy Károlyt 800 karácsonyán Rómában császárrá koronázta a pápa, a korabeli írástudók meg voltak győződve arról, hogy ő Augustus örököse, s vele feltámadt a Római Birodalom. Hatalmas kiterjedésí birodalmát, mely kiterjedt a mai Franciaország, Németország és Észak-Olaszország területére, mintegy 200-250 grófságra osztotta fel, s Aachenből kormányozta azt. (Az egyik grófság a hajdani Pannónia területét is magába foglalta. Keleti határa, ugyanúgy, mint a Római Birodalomé, a Duna volt.) Lyon püspöke, Agobard így írt 817-ben Nagy Károly uralkodásáról: „Isten ugyanazt a hitet tanítja nekünk, a Szentlélek ugyanazt a reményt ültette el minden hívő szívében, mint ahogy ugyanazt a jótékonyságot, ugyanazt az akaratot, ugyanazt a vágyat és ugyanazt az imát is. Bármilyen néphez tartozzanak is az emberek, bármennyire eltérjen is a társadalmi helyzetük, nemük, legyenek bár nemesek vagy jobbágyok, minden embernek ugyanahhoz az Atyához kell imádkoznia… A mindenható Istennek úgy tetszik, hogy egy nagyon kegyes király uralma alatt ugyanaz a törvény kormányozzon minden embert.”
Károly hagyatéka
A kereszténység elterjedt és általánossá vált Európában, hála a 9-10. században alapított kolostoroknak, illetve a királyok, vazallusaik és a Rómából irányított katolikus egyház évszázadokon át tartó, szoros együttmíködésének. Ennek köszönhetően vált földrészünk vallásilag viszonylag homogénné, ami mindmáig megkülönbözteti Ázsiától vagy Afrikától. Igaz, az eretnekmozgalmak, a keleti rítusú kereszténység szakítása a katolicizmussal, majd később a reformáció nagyon sok, egymással hosszú időn át ellenséges felekezetet hozott létre az idők folyamán. De a közös, keresztény vallási alap következtében Európában egyeduralkodó maradt a monogám házasság. s a házasságon kívüli kapcsolat bínnek minősült. Az egyház által megáldott, illetve az állam által jogi aktusnak tekintett házasság mindmáig a legjellemzőbb kerete az utódnemzésnek és a szülésnek, illetve az öröklési joggal rendelkező gyermekek felnevelésének. Vagyis a kora középkorban megszilárdult alapvető vallási tanítások nagy mértékben hozzájárultak a földrészünkön kialakuló társadalmak stabilitásához, illetve a későbbi gazdaság fejlődéséhez.
A Karolingok időszaka kulcsfontosságú volt Európa közös történelme szempontjából, többek között az oktatás megszervezése miatt is, de végső soron csak múló epizódnak bizonyult. Az európai egység első, még meglehetősen kezdetleges politikai kísérleténél jóval maradandóbb nyomot hagyott az a nagyhatású törekvés, mely célul tízte ki az ókori szellemi értékek feltámasztását, s összeegyeztetését a keresztény vallással. Ebben az időszakban született meg a „hét szabad mívészet”, mint a földrészünkön általánosan elterjedt közép és felsőfokú oktatás alapja. Ismeretes, hogy a mívelt európait majdnem ezer éven át a trivium (a nyelvtan, a retorika és a dialektika), illetve a quadrivium (aritmetika, geometria, zene és asztronómia) elsajátítása különböztette meg azoktól, akik csak az írás-olvasás tudományát ismerték, vagy még azt sem.
Annak ellenére, hogy Nagy Károly korában a míveltség a kolostorokba szorult vissza, s még a legnagyobb urak, sőt, maga a császár sem ismerte a betíket, óriási jelentősége volt annak, hogy a mívelődés hosszú távú céllá vált Európa népei számára. A „Karoling-reneszánsz” nagy formátumú programját Alcuin, a császár kancellárja úgy fogalmazta meg, hogy az még a XVI. században is időszerí volt: „Frankországban új Athént hozhatunk létre, szebb Athént, mint a régi volt. Mivel Krisztus tanítása megnemesíti, a mienk felülmúlja majd az Akadémia minden bölcsességét. A régi csak Platón eszméit tanította, míg a mienk, melyet a hét szabad mívészet táplál, szünet nélkül tündökölni fog. Ezen felül a mi Akadémiánkat a hét formájú Szentlélek teljessége gazdagítja majd, s így méltóságban felülmúlja a világi bölcsességet.”
Nagy Károly örökösei már 843-ban, Verdunben felosztották a birodalmat. Germán Lajosé lett „Francie orientalis”, a mai Németország, Kopasz Károlyé „Francie occidentalis”, vagyis a mai Franciaország, Lotháré pedig Észak-Itália. E területek ezzel elindultak az önálló nyelvi fejlődés útján, vagyis inkább ezzel az ünnepélyes aktussal szentesítették a korabeli írástudók a latinból kialakuló új nyelvek létjogosultságát. (Az első francia nyelvemlék a „verduni eskü” 843-ból.) De az ekkor kezdődött lassú fejlődési folyamatban megszülettek a keresztény nemzetek, a feudalizmus és a lovagság intézménye, valamint a különleges privilégiumokkal felruházott városok, melyek ebben a formában csak Európában léteztek.
Földrészünk fizikai alakját nagy részben kiterjedt tengerpartja határozza meg. Szárazföldi határainak meghúzása azonban mindig vitatott volt. Az Európa és Ázsia közötti választóvonalat az ókoriak a Hellespontostól a Donig jelölték ki, s ez megmaradt a középkorban is. E felfogás szerint hazánk Európa határán helyezkedett el, erről tanúskodott II. Pius pápa (Aeneas Piccolomini) 1458-ban született munkája, az Értekezés Európa helyzetéről, mely Magyarország, Erdély és Trákia leírásával kezdődik, tekintettel arra, hogy akkor ezeket az országokat veszélyeztette a török.
Csak 1730-ban rukkolt elő egy Srahlenberg neví, orosz zsoldban álló svéd katonatiszt azzal a javaslattal, hogy az Ural folyónál és az Urál hegységnél húzódjon Európa keleti határa. Az orosz kormány valamikor a 18. század közepén kitízetett egy póznát a Jekatyerinburg és Tyumen közötti úton, Európa és Ázsia határán. A cári számízöttek csapatai, akik vasra verve meneteltek Szibéria felé, akkortól alakították ki azt a szokást, hogy letérdeltek a póznánál, s még utoljára felmarkoltak egy marék európai földet. „Nincs a világon még egy határoszlop, amely több összetört szívet látott volna”, írta egy korabeli beszámoló. A 18. századi Oroszországnak érdekében állt, hogy elfogadtassa európaiságát, ami különösen Nagy Katalinnak volt a szívügye. De csak a 19. században fogadták el széles körben, hogy Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed, s még ekkor is számosan érveltek amellett, hogy a cárok birodalmát több köti Ázsiához, mint az „európai szellemhez”.
„Fehérek között egy európai"
Ez a megközelítés a földrajztól átvezet a kultúrán át a politikáig, s érvként alkalmazták már a 19. század elején, a hódító I. Napóleon elleni koalíció tagjai is. „Európa mi vagyunk”, jelentette ki például I. Sándor cár, amikor hadba szállt a „korzikai bitorló” ellen, és a 1815-ös bécsi kongresszus sem kevesebbet tízött ki célul, mint „Európa hatalmi egyensúlyának megteremtését”. De az európai nagyhatalmak állandó vetélkedése, az állandósuló érdekellentétek meglehetősen ingataggá tették az Európa-eszményt, melyet Bismarck 1876-ban ugyanazzal az indoklással utasított el, mint egykor Metternich Olaszországot: „pusztán földrajzi fogalom”.
Az első világháború példátlan katasztrófája tízte csak ki újra az „egységes Európa” gondolatát. Legaktívabb szószólója Aristide Briand (1862-1932) volt. A nantes-i születésí Briand tízszer volt Franciaország miniszterelnöke, 1925 és 1932 között pedig külügyminiszter volt. Tisztában volt vele, hogy a francia-német megbékélés nélkül álmodni sem lehet az európai unióról, s ezért sokat is tett: 1926-ban Gustave Streseman német külügyminiszterrel együtt béke Nobel-díjjal tüntették ki.
Briand a genfi székhelyí Népszövetség közgyílése előtt 1929. szeptember 5-én mondott beszédében vázolta fel először az európai unió gondolatát. „Úgy vélem, hogy a különféle földrajzi csoportokban élő népek között, s ide sorolom Európa népeit is, valamiféle szövetségi kapcsolatot kell létrehozni… Nyilvánvaló, hogy ez a szövetség elsősorban gazdasági jellegí lesz, mert jelenleg ez a kérdés legsürgősebb aspektusa… De ugyanakkor meggyőződésem az is, hogy ez a szövetségi kapcsolat politikai és társadalmi téren is gyümölcsöző lehet, anélkül, hogy a szövetségre lépett országok bármelyikének szuverenitását korlátozná…”
Fél évvel később a francia politikus memorandumot terjesztett a Népszövetség elé, mely „Európa erkölcsi uniójáról” beszélt, és kitért a megteremtéséhez szükséges elvekre és mechanizmusokra. Síkra szállt amellett, hogy „a politikai kérdések elsőbbséget élvezzenek a gazdasági problémákkal szemben”. A döntések végrehajtását Briand egy Állandó Politikai Bizottság felügyelete alá helyezte volna, miközben a viták egy választott szervezetben, az Állandó Politikai Konferencián folytak volna. A dokumentum első lépésben felkérte a Népszövetség 27 európai tagállamát, hogy kezdjenek tárgyalásokat, amelyeken egy sor a kérdéshez kapcsolódó területet, így a pénzügyeket, a munkaerőkérdést és a parlamentközi kapcsolatokat vitatnák meg. De a francia politikus kezdeményezését egyedül Hollandia fogadta kedvezően az európai államok közül, mely azután 1957-ben is ott volt az Európai Gazdasági Közösség alapítói között…
Briand a lehető legrosszabb pillanatban, a nagy gazdasági válság idején indítványozta az uniót földrészünk országai számára, s amikor 1932-ben meghalt, Németországban Hitler pártja már a választási győzelem küszöbén állt. Európa, amely nem volt képes tanulni az első világháború tragédiájából, tébolyult módon rohant a másodikba. Ebben az időszakban Európa, mint erkölcsi fogalom, illetve az európai, mint jelző, sajátos politikai jelentésre tett szert: az antifasiszta értelmiségiek a használatával jelezték szembeállásukat az „ordas eszmékkel”. Érdemes újra idézni József Attilát. Ő Thomas Mann üdvözlése címí versében zseniálisan diagnosztizálta, hogy kontinensünkön „nem egy szörny-állam iszonyata rág”, és a német emigráns írót „fehérek között európainak” nevezte.
A vasfüggönyön innen és túl
Az 1957-ben alakult Európai Gazdasági Közösség, népszerí nevén a Közös Piac közvetlen elődje, az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) az 1951-ben jött létre, hat taggal, Jean Monnet elképzelésére és Robert Schumann francia külügyminiszter előterjesztésére. A Montánunió célja még egyértelmíen a második világháború okozta sebek gyógyítása, a pusztítások jóvátétele volt. Az egység iránti igényt a gazdasági kényszer hívta életre egy olyan történelmi pillanatban, amikor kelet felé lezárult a „vasfüggöny” és a Szovjetunió befolyási övezetének hatása Németország belsejében, a Német Demokratikus Köztársaság határán húzódott. Ekkor az európaiság azonossá vált a szabad világ értékeibe vetett hittel, a kommunizmus elutasításával. Az ötvenes évekre Európa összezsugorodott, de számíthatott az Egyesült Államok nagyvonalú támogatására. Eredendően fejlett országai addig soha nem ismert gazdasági és társadalmi fejlődés elé néztek, amit a vasfüggöny mögé szorult európaiak, így mi, magyarok is, csak irigyelni tudtunk.Történelmi léptékkel mérve az a néhány évtized késés, mellyel Magyarország és a többi újonnan belépő állam az egységesülő Európához csatlakozik, elhanyagolható. Európa jövője még előttünk áll.
