A Kanzi csimpánzáltal kiadott hangok megkérdőjelezik az emberi beszéd monopóliumát
Mostanáig úgy gondolták, hogy a beszéd az, ami valóban megkülönbözteti az embert az állatvilág tagjaitól. Ez év elején azonban Kanzi, a pigmeus csimpánz úgy tínik, rácáfolt ezekre a vélekedésekre, azzal, hogy saját szavakat alkotott. Az atlantai Georgia Állami Egyetem kutatóinak eredménye az első, amelyben kimutatták, hogy egy majom olyan hangokat ad ki, amelyek megtartják jelentésüket a különböző élethelyzetekben. Ezeket a hang-együtteseket (szavakat?) a logikai összefüggéseknek megfelelően használta, érzelmi állapotától függetlenül, következetesen, ugyanarra a jelentésre utalva. Azt már régebben tudták, hogy Kanzi némileg érti a beszélt angolt, és helyesen tud válaszolni az olyan felszólításokra, mint, hogy „menj ki a ketrecből”, vagy „kérsz egy banánt?”.
A kutatók azonban észrevették, hogy emberi kapcsolataiban Kanzi finom hangokat ad ki. 100 órányi videó-felvételt tanulmányoztak végig, hogy megfejtsék e hangok titkait. Olyan helyzeteket választottak ki, amelyekben a csimpánz tettei egyértelmíek voltak, például, amikor banánevés közben egy szőlő jelére mutatott. Egyelőre négy ilyen hang-együttest találtak: ezeket alkalmazta Kanzi a banán, a szőlő, a gyümölcslé és az igen megfelelőiként. Hasonló helyzetekben Kanzi ugyanezeket a hangokat adta ki – anélkül, hogy erre tanították volna!
Kanzi csak a legújabb eset, amikor egy főemlős rácáfol arra a bevett nézetre, hogy az állatok nem tudnak beszélni. A beszédképességet sokáig úgy határozták meg, mint jelképes közlést. Amikor azonban egy Washoe neví csimpánz megtanulta az amerikai jelbeszédet (gesztus-nyelvet), a nyelvészek a jelek helyett a nyelvtant, a közlések összefüggéseinek törvényszeríségeit kezdték hangsúlyozni. Nemrég efféle nyelvi összefüggések létére is bizonyítékot találtak. Elefántcsont-parti csimpánzok élelemre bukkanáskor olyan hangokat adtak ki, amelyek jelezték, hogy a táplálék nagyon, közepesen vagy kevéssé kívánatos, és hogy ezt a többi csimpánz is ennek megfelelően értelmezte. „Néha már nem tínik elfogadhatónak, hogy a célszalagot mindig tovább menekítik, ahogy közel érünk hozzá” – panaszkodott az egyik kutató.
Egyre nő a bizonyítékok tömege, mutatva, hogy a beszéd képessége nem az embereknél alakult ki. Mai alakjában az ember– a cro-magnon-i – 37 000 évvel ezelőtt jelent meg. Sokan úgy gondolják, hogy korábban nem tudott beszélni. Nemrég azonban olyan neandervölgyi emberi csontvázat találtak meg, amelyben a nyelvcsont is megőrződött. Meglepetésre, a nyelvcsont ugyanolyan kifejlődött, mint a mai emberé! A Kebara-2 nevet kapott, a mousteri kultúrához tartozó lelet nyelvcsontjából ítélve a beszéd minden anatómiai feltétele rendelkezésre állt. És ha elfogadjuk a szokásos érvelést, hogy a nyelvcsont a hosszas gyakorlásban vált beidegzetté, a nyelv-izmok megerősödése vezetett a nyelvcsont finom átalakulásaihoz, akkor a beszédet még jóval korábbi időkig kell visszavinnünk. De mennyivel?
Ralph Holloway egy több mint kétmillió éves koponyát vizsgált meg, és a koponya finom redőzetének mintázata alapján megtalálta a beszéd-központot jelző kis dudort (a Broca-mezőt), olyan mértékben kifejlődve, hogy az azonnal szembetínik. Időközben azt is megállapították, hogy a hatmillió éve kialakult robusztus Australopithecusnak is van agyi beszédközpontja, és ez a beszéd-központ jelentékenyen nagyobb a gorilla agyának azonos területénél, és csak alig kisebb a kétmillió éves koponyáénál.
Hangsúlyozni kell, hogy a testsúlyhoz viszonyított agy-súly a korai Hominidák óta alig változott, és alacsonyabb, mint a főemlősök kiindulópontjának tekintett mókuscickányé. Minden jel szerint a beszéd képessége valamilyen, a mainál talán nem sokkal alacsonyabb szinten már több, mint hat millió éve kifejlődött. Ez pedig – akárhogy is vesszük – csakugyan jelentős különbség a mai köztudatban rejlő 30 000 évhez képest.
