A lélek halhatatlan

Lélek, lehelet, kilehelte a lelkét – e szófordulatok azt jelzik, hogy eleink egyfajta testetlen, a levegőhöz hasonló anyagiságúnak képzelték a lelket. Talán nem is tévedtek olyan nagyot!

Sok ősi társadalomban a lelket nem fogták fel teljesen anyagtalannak. Talán nem is tévedtek olyan nagyot! Kutatásaim során rájöttem ugyanis, hogy a lélek és a bioelektromágneses tér között sok figyelemre méltó hasonlóság található, olyan, amely a materialista felfogás számára is nyilvánvaló. Az elektromágneses tér is illékony, mint a lélek. Látszólag mindkettő testetlen. A lélek pedig nem más, mint az élettevékenység irányítója, s ha testetlen, elillanhat, a halál után is fönnmaradhat.

S ami az élettevékenység irányítása számára fontos: az elektromos erő rendkívül hatékony. Ha két ember karnyújtásnyi távolságra állna egymástól, és mindegyiküknek egy százalékkal több elektronja lenne, mint protonja, a taszítóerő elég lenne egymilliárd felhőkarcoló 100 kilométer magasba emeléséhez! A hétköznapi életben persze ritkán lép fel észrevehető fizikai taszítás vagy vonzás az emberek között. Ennek az az oka, hogy elektronjaink és protonjaink száma szinte pontosan egyenlő, de nem teljesen pontosan. Mégis, fésülködés vagy kézfogás közben gyakran tapasztalhatjuk, hogy elektromos szikrák ugranak elő, ami mutatja, hogy az emberi szervezet egésze általában kicsi, de jelentős elektromos töltéssel bír. Fontos tudni, hogy az elektromos erők szerepe sejtjeink szintjén még jóval nagyobb.

A leglényegesebb, hogy szervezetünk egységes szerveződését nem is tarthatja fenn más, mint a bioelektromágneses tér. Ha szervezetünk egységes, és központi szervezőerejét léleknek hívjuk, akkor észre kell venni, hogy az egységes szerveződésnek át kell tekintenie, és össze kell hangolnia szervezetünk összes sejtjének folyamatait. Ilyen áttekintőképességgel és irányítóképességgel éppen az elektromágneses tér rendelkezik. A sejtekben zajló folyamatokat a legújabb kutatások szerint az elektromágneses tér irányítja (lásd erről részletesebben „Biolektromosság ” címí írásomat az IPM februári számában).

Az élet elillanása során szervezetünk bioelektromágneses tere nem tínik el, hanem csak eltávozik. Mivel a bioelektromágneses tér mégiscsak egyfajta anyagiságot jelent, és anyag nem tínhet el, legfeljebb átalakul, ezért a bioelektromágneses tér, és funkciója, a hozzá tartozó lélek nem tínhet el a haldoklás során a semmibe! A lélek, illetve a bioelektromágneses tér egyszeríen csak elutazik, mégpedig pontosan a fény sebességével, és a benne rejlő információkat magával viszi. Hová, merre viszi? A fizikából tudjuk, hogy a Föld felülete és az ionoszféra mindketten visszaverik az elektromágneses hullámokat.

Az az óriási információ-mennyiség, ami életünk során sejtjeinkben felhalmozódott, a haldoklás során szemünkkel láthatatlan, részben ibolyán túli, részben infravörös és az agyhullámokhoz hasonlóan nagy áthatolóképességí rádióhullámokat jelentő fény-folyamban elhagyja testünket, és egyik része az ionoszférába költözik, másik része kiröpül az írbe, a csillagok világába. Eközben bármennyire szét is szóródik, mégsem bomlik fel, hiszen az elektromágneses hullámok ugyanazt a hírt röpítik égnek, minden irányba egyszerre. Ezért nem kell attól tartanunk, hogy ez az információ felbomlik halálunk után: inkább arra gondolhatunk, hogy halálunk után megsokszorozódunk, sokfelé, mindenhol jelen vagyunk, amerre csak fényünk terjed! Mivel a materializmus nem hajlandó elismerni a lélek önálló létét, csak a lélek anyagi oldalait, ezért azt is mondhatjuk: a lélek elektromágneses ruhájának felismerésével meghatároztuk a lélek utazási sebességét a halál után, és azt is, hová röpül!

Lélekvándorlás a csillagok világába
De hogyan képzeljük el életünket halálunk után? Egy figyelemre méltó gondolatmenet szerint követhetjük a földi életünkhöz kötődő szálat. Mivel pedig ez a szál fényünkkel együtt röpül az írbe, a csillagok világába, ezért lelkünk – nem tehet mást – röpül az írbe, a mennybe! Ha fenn akarjuk tartani a folytonosságot földi életünkkel, akkor bizony röpülnünk kell a csillagok felé! Egy másik lehetőség, hogy e folytonosság fenntartása mellett körül is nézünk új otthonunkban, az írben. Az életelv éppúgy betölti az egész Világegyetemet, ahogy a fizika törvényeitől is elvárjuk, hogy ne csak abban a kerületben legyenek érvényesek, ahol lakunk.

Felismeréseink segítségével váratlanul kirajzolódik egy megoldási lehetőség az emberiség egyik legősibb, alapvető kérdésére. Érzéseink, gondolataink egységes szerveződésüket megőrizhetik földi életünk után is. Sőt, ez nemcsak lehetőség, hanem inkább törvény! Igaz, mi itt a lélek fogalmát újszerí módon közelítettük meg, hiszen az életelvvel azonosítottuk (lásd. IPM 2002. júliusi, augusztusi számait). Vizsgáljuk meg még közelebbről, mit is jelent ez! A lélek, mint végső elv, elvontan hangzik. Sokkal közvetlenebbül felfogható azonban, ha meggondoljuk, hogy a lélek elsődleges megnyilatkozásai az érzések. Az életnek éppen azért az érzékenység, az érzőképesség a lényege, mert érzések, érzékenység, érzőképesség nélkül az élet üres maradna, érzéstelen, jelentéstelen, nem jelenthetne érezhető, átélhető, élményszerí életet számunkra.

Ez újabb alapot ad a lélek és az életelv azonosítására, mert a lélek nem más, mint érzésvilágunk egységes szervezettsége. Ha pedig a lélek az érzések világát jelenti, akkor a lélek és az életelv azonossága miatt egész érzésvilágunk fennmarad halálunk után! Érzésvilágunk minden rezzenése egy-egy parányi eleme a lélek teremtő munkájának, és nemcsak az információk, de maguk az érzések is túlélik a halált, sejtjeink elektromágneses sugárzása révén átkelnek új otthonukba, az ionoszférába, a csillagok világába. &Iacutegy pedig eljutunk a lélekvándorlás egy teljesen újszerí, mégis ősi változatához.

Lelkünk halálunk után nem növénybe, állatba költözik, ahogy azt a lélekvándorlás modern babonái hirdetik, hanem az ionoszférába és a csillagvilágba. De ha minden lélek egy-egy érzésvilág, és a csillagvilág a lelkek közös otthona, akkor egyben az érzésvilágok közössége is! Ez a közös érzésvilág egységes szerveződést alkot, mert a Világegyetem egy. Ez pedig azt jelenti, hogy azok az érzéseink tudnak elsősorban fennmaradni, amelyek közvetlen összhangban állnak a Világegyetem, a Természet egységes érzésvilágával. Azok a gondolataink maradnak fenn elsősorban, elevenen, amelyek összhangban állnak a Természet, a Világegyetem rendeltetésével, meghatározó szellemi irányultságával.

A haldoklás átköltözés
Maga a tény, hogy a haldoklás rendszerint viharos jelenség, arra utal, hogy a lélek az elsődleges valóság, és a haldoklás viharos természete csak a lélek költözése, létmódjának alapvető, ugrásszerí változása miatt alakul ki. Hogy képet alkothassunk a halál energiai viszonyairól, gondoljuk meg, hogy minden élő sejt energia-többlettel bír a halott sejthez képest. Egy gramm élő anyagnál ez a többlet 10 kalória, egy 70 kg súlyú embernél ez a többlet 700 kilokalória. Bauer Ervin kimutatta, hogy ez az energia jórészt elektromágneses sugárzássá alakul. Ha ez az energia 10 perc alatt szabadul fel, az megfelel 50 darab 100 wattos izzólámpa fényének, jórészt az agyhullámok láthatatlan, a falakon is könnyen áthatoló tartományában! Mivel szervezetünk átlagosan 100 wattos teljesítményt nyújt, a haldoklás mintegy 50-szeres energia-kisugárzással jár. Élő sejtjeink óriási energia-csomagok, amik a halál pillanatában kicsomagolódnak.

Az elektromágneses rezgéseket a nulla nyugalmi tömegí fotonok hordozzák. Spinje, perdülete azonban még a fotonnak is van. Még egyszeríbb elemi részecskék azok, amelyeknek nemcsak nyugalmi tömegük, de perdületük sincs, mert az ilyen elemi részecskék még nagyobb áthatolóképességíek, terjedésük még akadálytalanabb. Ezek az ún. skalár-hullámok játszhatnak szerepet a gondolatátvitelben is, s a sejtjeink lebomlásakor is ezek szabadulnak fel.

Belső lényegünk születésünkkor váltott át a csillagokhoz kötött érzékelésből a földi testhez kötött érzékelésbe. Lassan hozzá is szokunk földi testünk használatához. Eleinte nehezen megy, újra meg újra nekimegyünk az ajtónak, amíg megtanuljuk, hogy testünk mekkora, és hogyan kormányozzuk. Felnőtt korunkra azonban legtöbben annyira hozzászokunk testünkhöz, hogy sokan el is felejtjük az eredeti, belső érzékelés fontosságát. Pedig létfontosságú, hogy észben tartsuk: belső érzékelésünk nemcsak gondolataink forrása, hanem érzéseink bölcsője is, sőt, itt alszik legősibb, csillagkorunkból eredő, őseredeti érzékelő-képességünk is: a világérzékelés. Csillagvilághoz kötött érzékelésmódunkban ugyanis az egész világot érzékelni tudtuk, az egész természeti világgal összhangban álltunk. &Iacutegy tehát mindannyian már születésünk előtt ismertük az egész világot, a Világegyetem minden titkát.

&Uacutejabb bepillantást ad életünk végső otthonába, ha elgondolkodunk, honnan is ered életünk. Tudományos tény, hogy szervezetünk a fogantatáskor alakul ki, szüleink ivarsejtjeinek találkozásából születik meg szervezetünk első sejtje. De hogyan? Hogyan fordulhat elő, hogy két élő sejtből egy lényegesen új alapelví, harmadik élőlény jöjjön létre? Ehhez fel kell bomlania a két élő sejt alap-szerveződésének, és létre kell jönnie egy új szerveződésnek! Hogyan lehetséges ez? Tény, hogy a fogantatás során szüleink ivarsejtjeinek kromoszómái szétválnak, és az új sejt kromoszómáit ezekből a Természet szervező erői állítják össze, tehát nem is eredhet máshonnan az élet, mint a Természet, a Kozmosz világából.

  • A fogantatás titkai
    Amikor a hímivarsejt megtalálja a jóval nagyobb petesejtet és beléhatol, akkor a citocentrum a két sejtmag közé helyezkedik, mindjobban sugározni kezd és a két sejtmagot egymás felé vonja. A két mag egyesülésével a megtermékenyülés megtörtént és a sugárzás megszínik. Néhány perc múlva a sejtmagtól jobbra és balra M&AacuteR egy-egy citocentrum helyezkedik el, sugározni kezd és megindítja a sejtosztódás bonyolult folyamatát.

    A citocentrumokból mozgató és rendező sugarak indulnak minden kromoszóma egy megszabott pontjához. Később a két citocentrum sugaraival a kromoszómákat hossztengelyük mentén kettészakítja, illetve a génfüzéreket egymástól elválasztja.A citocentrumok sugárzása nem hipotézis, hanem látható tény. Ugyanis a sugárzás hatására a kocsonyás sejtanyag sugárszeríen rendeződik el éppúgy, mint ahogyan a vasreszelék A mágneses erővonalak mentén, úgyhogy azok vonulása látható. Egyesek azzal a feltevéssel kísérleteztek, hogy nem sugarakkal, hanem húzó rostokkal van dolgunk.

    Ennek azonban ellentmond már az is, hogy a sejtek lehítésekor (a sejtplazma megmerevedésekor) a sugárszerí elrendezés eltínik, holott a rostok ezáltal csak szilárdabbá válnának. Gurwitsch, Stempel, Gábor és Reiter míszerekkel is megállapították, hogy a szervezet fejlődése, a sejtek osztódása oly sugárzással jár, melynek megmérték erősségét, valamint a rezgésszámát. &Uacutegy találták, hogy ibolyántúli sugarakról van szó, hogy a sejtosztódás folyamata e sugaraktól függ, velük együtt növekedik és csökken” – írja le a sejtosztódás folyamatát Albert S. Bernát.Popp és munkatársai kimutatták, hogy a sejtosztódás alakzatai az elektromágneses tér mintázatát követik. Hogyan lehetséges ez?

    Lehetséges, hogy a kromoszómák a megfelelő alkalommal olyan erős elektromágneses teret fejlesztenek ki magukból, amelyek segítségével mozgásukat vezérelni tudják? Fentebb már láttuk, hogy az elektromágneses tér rendkívül hatékony, parányi töltéskülönbségek is óriási erőket tudnak kifejteni. Mikhailov és Ness pedig nemrég azt is megmutatták, hogy a sejtek belső tájoló rendszerét a mozgás irányának érzékeléséhez, a cél felé irányításhoz a sejt belsejében folyamatosan termelődő elektromos terek adhatják”.

  • A természet modellszámításai
    Kromoszómáink, génkészletünk személyiségünk végső anyagi alapjának tekinthetők. De mi irányítja génkészletünk kiválasztásának és kialakításának folyamatát? Hoimar von Ditfurth „A Világegyetem gyermekei” címí könyvében írja, hogy a kromoszómák összepárosítását azok a regulátor-gének (szabályozó-gének) irányítják, amelyek génállományunk 95%-át alkotják!

    Minden kettős kromoszóma-készlettel rendelkező élőlény sejtmagjában megtalálható „a külső világ belső modellje”, amelyben a szülői gének összeválogatásának egy része mintegy előre, láthatatlanul lejátszódik. Ezen szabályozó gének segítségével dönti el a Természet, milyen legyen személyiségünk. Életünk egészét mintegy előre lejátssza a képződő sejtmag, és az így alkotott kép alapján dönt a Természet, hogy a sok lejátszott életút-lehetőségből melyiket válassza, milyen génkészlettel, tulajdonságokkal, hajlamokkal, szellemi irányultsággal szülessünk meg. &Iacutegy tehát személyiségünk végső alapja és tevékeny alakítója, irányítója maga a Természet.

    De hol található ez a Természet? A csillagvilágban, és a Világegyetemet irányító természeti törvényekben, amelyekhez a fizikai törvények mellett hozzátartoznak az élet törvényei, és az értelem logikai törvényei egyaránt, mert a Világegyetem – élő, s ebből a csillagvilágból jöttünk a Földre. Ha meggondoljuk, hogy ezek a természetes érzések-gondolatok valóságosan létezők, beláthatjuk, hogy amikor földi életünkben újra találkozunk velük, nemcsak hogy „már láttam!” (deja vu) élményünk támadhat, de azt is átélhetjük ezek felfedezésekor, hogy az igazságra bukkantunk, arra, ami a Nagykönyvben meg van írva.

    Ez a Természet Nagykönyve. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy az igazi zene képes bennünket visszaröpíteni létünk legősibb állapotaiba, sorsunk legteljesebb kiteljesedésébe, abba a világba, amelynek a belénk írt törvények szerint el kell jönnie, akkor azt is felismerhetjük: mindannyian a zenéből jöttünk, és ez a zene, a Természet zenéje tudja, mi a Világegyetem célja, rendeltetése.