Kertbe zárt természet

A szemet gyönyörködtető virágokkal, cserjékkel, fákkal beültetett díszkertek hol mértani pontosságú formákat követnek, hol beolvadnak a tájba, de bárhogyan legyenek is kialakítva, mindig a nyugalom, a békesség, s a felüdülés helyei maradnak.

A varázslatos és elbívölő jelző kevésnek bizonyult a világ hét csodája között emlegetett babiloni függőkertek jellemzésére. A görögök is az óperzsa „paradeiszosz” (bekerített díszkert) kifejezést használták rá, amelyből a magyar Paradicsom szó is származik. A II. Nabú-kuduri-uszur (Kr.e. 604-562) által feleségének, Amytisznek épített pompás piramisszerí kert a fiatal, Perzsiából származó feleség honvágyát hivatott enyhíteni a sivatagban. Téves tehát a kétszáz évvel korábban uralkodó Szemirámisznak tulajdonítani a hét teraszos Paradicsomot, amelyben többek között mirtusz, boróka, datolya és vízililiom virult, ahol tömjén-, ében-, cédrus-, pálma-, mandula- és gránátalmafa nőtt.

A kert oldalai legalul 123,2 méter hosszúak lehettek, s a falaknak – a fák súlyát figyelembe véve – legalább hét méter vastagságúaknak kellett lenniük. Hérodotosz 40-50 méter magasságúra becsülte „az ismert világ minden városánál fényesebb”, 250-300 ezer lakosú település pompás kertjét – amelynél vízálló habarcsként az ott már 6 ezer évvel ezelőtt természetes módon létrejött aszfaltot használták. A teraszok szélét díszítő sok ezer kilométernyi kúszónövény miatt a távoli szemlélő úgy láthatta, mintha a növények a levegőben lebegnének – innen a függőkert elnevezés. Ráadásul mindez méreteit, pompáját tekintve hasonlatos lehetett a hegyek formáit utánzó zikkuratokhoz, a mezopotámiai lépcsős templomokhoz, így a Bábel-tornya néven ismert hétszintes, a város istenéről Marduku-nak nevezett templomhoz is.

A több száz rabszolga által öntözött, vízesésekkel, patakokkal ékes kert azonban nem kevés irigységet is szült a vízben szíkölködők, illetve Jeruzsálem elfoglalása után a babiloni fogságba esettek körében. Mindazonáltal a babiloni függőkertek, illetve a perzsa befolyás hatása máig tart, amelyhez csupán a versailles-i francia kert mérhető.

Ravaszul kiagyalt táj
Noha a krétaiak „kiemelten kezelték” a virágtermesztés ügyét, a görögök és a rómaiak inkább a mezőgazdasági haszonkerteket (gyümölcs-, szőlő- és zöldségkerteket) részesítették előnyben, így ezek jelentősége messze alatta maradt a keleti örökségnek, különösen, mivel gyakran a kisebb polgárházak belső udvaraira szorultak. A vízesésekkel, tavakkal, szobrokkal díszített nagyobb kertek perzsa hatásra terjedtek el, s jellemzően a Pincius monson, a jómódú polgárok villái körül zöldelltek, majd a Kr. előtti I. századtól kezdve szentélyek, fürdők, tornacsarnokok körül is megtalálhatóak voltak. A legismertebb Hadrianus villájának kertje Tivoliban, amely egymáshoz lazán kapcsolódó pavilonokból áll. A „ravaszul kiagyalt építészeti táj” összhatása mesterkélt, s felismerhető, hogy az építés különböző szakaszaiban nagy hatással voltak a császárra azok az épületek, amelyeket utazásai során látott.

A középkori Európából sokáig hiányoztak az ókorihoz hasonló díszkertek. A kertmíveléshez időre, állandóságra, biztonságra, s pénzre van szükség – s ezeknek az abszolutista monarchiák kialakulásáig meglehetősen híjával volt Európa. A Római Birodalom felbomlását követő háborúskodások mellett a kertészkedés a megélhetésért folytatott vesződséges munka volt, amelynek során ember, jószág és termés nem távolodhatott el messze a védelmet nyújtó várfalaktól. Csupán Toscana és Umbria vidékén, a várfalak mögött rejtőzött egy-két virágoskert, s a városok falain belül, az „üres telkeken” virult néhány, önellátást lehetővé tevő haszonkert. Amit e korból mai fogalmaink szerint kertnek nevezhetünk csupán lugasok, gyeppadok alkotta szabadtéri szobák voltak. Ezek gyógynövényeket termesztő változatából alakultak ki a későbbi reneszánsz kertek.

A XV. század közepétől, a lőpor használatának elterjedésétől kezdve már nem volt értelme a falak további megerősítésének, a terjedő humanista gondolkodás egyre inkább az embert állította a középpontba. &Iacutegy például a kor egyik híres építésze, Palladio sem akarta többé a táj részévé tenni, illetve annak alárendelni épületeit. Ehelyett az eszményi építészetet kívánta megvalósítani és a matematika abszolút igazságát követte az alkotásoknál. Mindennek révén a kert a ház része lett, különösen az itáliai vidéki villák esetében. Ablakokat vágtak a külső (kerítés) falba is, így kilátás nyílt a vidék távolabbi pontjaira. Boccaccio már 1350 körül úgy írt a Dekameronban a vidéki villáról, mint a városi palota ellenkező végletéről, amelynek középső udvara loggiás volt és a fallal övezett kertet szökőkút díszítette. Az idealizált, humanista kert erdejében a vándor szentélyek, romok mellett találta meg a bölcsességet és az igazságot, miközben egy lugassal árnyékolt forrásból víz csordogált a kőmedencébe. Az ágyásokat bukszusok szegélyezték, s a pavilonokat pergolák, szabadon álló oszlopsorra helyezett favázszerkezetek keretezték. Padova botanikus kertje hozzávetőlegesen megfelel e leírásnak.

A reneszánsz kertek nagymértékben illeszkedtek az épülethez, a területhez. Tipikus példája ennek a Villa Belvedere, amelynek tengelyei messze a környező tájba vezetik a néző tekintetét. A fülkeszobrok, a csobogó falikutak és a grották (míbarlangok) tovább gazdagítják a látványt. Az ágyások elrendezése és a kert középpontjának kiemelése még a középkort idézik, de a fonatos díszítésí négyszögletes ágyások már a parterre-ek (ornamentális ágyások mívészi elgondolású, egységet alkotó rendszere, lapos hosszúkás teraszok) előfutárai.

A manierista (kb. 1530-1600) kertek építésére már nem vállalkozhatott festő vagy építész, hidraulikai tudásra is szükség volt a goblein-tervezési, optikai, mitológiai tudáson túl. E kertek a meghitt együttlétek, eszmecserék, az elmélkedés helyei voltak, de hordozhattak példázatokat és morális tanulságokat is. Helyet biztosítottak a tulajdonosok egzotikus növénygyíjteményeinek és antik míkincseinek. Míg a reneszánsz a perspektíva szabályait alkotta meg, addig e korban a szimmetria és az arányok törvényeit rögzítették, kimondták például, hogy a sövényeknek egyharmaddal alacsonyabbnak kell lenniük, mint amekkora az út szélessége. E stílus legszebb példája a Villa d’ Este. A teraszok elé, a sík területekre parterre-eket telepítettek, amelyek egyes típusai a reneszánsz csomó-ornamentikából fejlődtek ki. Az első ilyen díszítő elemeket úgy helyezték el, hogy csak a főtengely mentén, a házból legyenek láthatóak.

A Napkirály gyönyörködik
A francia Le Notre (1613-1700) nyitott rendszere megszüntette az önálló területek közti határokat, végtelennek tínő kiterjedés váltotta fel az egyértelmí lehatárolást. A rendszer alapszabálya a középtengelyre sírített mozgás és az összes alkotórész összefüggése ezzel a tengellyel. A középpont felé közelítve átélhető a térség fokozódó tömörítése, az út vagy fasor két oldalán húzódó szabad tájtól a díszudvaron át a kastély előcsarnokáig. A kertre nyíló teremben vagy a szalonban keresztezi egymást a főtengely a belső haránttengelyekkel. A középrésztől távolodva a teraszokkal és virágágyakkal fokozatosan kibővülő térség összekapcsolódik a mértani mintázatú ágyások, ligetek, sövények, valamint medencék, szökőkutak és csatornák együttesével. A parkon túl a tengely a szabad tájban ér véget, néha egész távol. A tengelyeken csillag vagy legyező alakú csomópontok találhatóak, ezek a mozgás, a sírítés és a kiáradás szabályát kisebb léptékben ismétlik meg. Mindez mintegy visszatükröződése az államot uraló abszolút monarchia rendszerének.

A barokk kertmívészet Le Notre a tájba rendszert vivő sugárútjaival kezdődött Vaux-le-Vicomte-ban. Befolyása óriási volt, ő tervezte Versailles kertjeit is, amelyeknél már nem a gondolatiság, hanem az attrakció volt a fontos. Valósággal „ráncba szedte” a természetet. Az egyre emelkedő szintek a horizont felé irányítják a sétáló pillantását, a facsoportok különbözőségükben is egységes összhatást keltenek. A szépen formált lombok alatt, a tekergő labirintusok közepén irodalmi, mitológiai alakok köszönnek vissza. A Nagy Csatorna hajózható volt – s erre büszke volt a király, sőt még a francia flotta is. Ugyan a palota építése még nem fejeződött be, de a kertben már megtartották az első ünnepségeket. A Napkirály erről így írt fiának: „A francia király ünnepségei többek egyszerí előadásoknál. A nép kedvét leli bennük, s mi éppen ezt használjuk ki. Jobban irányíthatjuk így eszüket és szívüket, mint bármilyen adománnyal vagy jótéteménnyel.”

Az 1668. július 18-án megkezdett pompás ünnepségeknek azonban hamar vége szakadt, mert a szökőkutak vízellátása akadozott, s az Eure vizének a palotába vezetése meghaladta volna az államkassza lehetőségeit. Egy megoldás maradt: csupán akkor üzemeltették a szökőkutakat, amikor a király gyönyörködni kívánt bennük.A francia kertek elleni „támadás” 1712. június 25-én következett be, amikor egy Joseph Adisson neví úr  azt írta a Spectator címí lapban: a birtokából mindenki gyönyörí tájat varázsolhat, sőt miért ne lehetne olyan kertet létrehozni, amely nemcsak örömet, de hasznot is hoz. A fízfákkal beültetett mocsár vagy a tölgyek borította hegy nemcsak sokkal szebb, hanem hasznosabb is, mintha parlagon maradna a föld. Nem ritka ebben az időben, hogy a gazdák állataikat kertjeikben legeltetik mondván, így még nagyobb a haszon. Lancelot „Capability” Brown (1716-1783) természetes tájat idéző alkotásaival teljesen elsöpörte a hagyományos mértani elrendezésí kertet. Az általa elgondolt angolkert – amelynek a főépülethez vezető, facsoportok, tisztások mellett kígyózó útjai valósággal körbevezetik a látogatót a birtokon – világszerte népszerí lett. A viktoriánus korban elterjedtek a rózsakertek, botanikus kertek, üvegházak, s az 1910-es londoni angol-japán kiállítás divatba hozta a japán kerteket.

Modern várostervezés
A XX. század elején, az Arts and  Crafts (mívészet és mesterségbeli tudás) irányzata kívánatosnak jelölte meg, hogy térjenek vissza a régi, természetes kertekhez – ahelyett, hogy a francia-angol tájkertek elegyítésének vitájával töltenék az időt. Ez idő tájt a nagyvárosi életet bírálók eljutottak a kertváros-mozgalom gondolatához. Ruskin szociális és esztétikai törekvései nyomán jött létre még 1887-ben Port Sunlight hatszáz házzal, közel 50 hektáros területen és 1895-ben Bournville ötszáz házzal, 188 hektáron.

A kertvárosokat a jövő településformáiként határozták meg, s úgy gondolták, hogy mindegyikhez hatezer négyszögöl tartozna, amelynek egy hatoda jutna a tulajdonképpeni, maximum harmincezer lakosú kertvárosra. Ebenezer Howard továbbfejlesztette ezt az elgondolást, s bemutatta a 220 ezer lakosú több központtal kialakított eszményi nagyvárost, amely központi városból és bolygóvárosokból állt. Az ötlet gyorsan terjedt Európában és Amerikában, azonban kevés bolygóváros kapcsolódik – az eredeti terveknek megfelelően – közvetlenül a mezőgazdasághoz, zömük a nagyvárosokat tehermentesíti. Egyidejíleg mozgalom indult a nagyvárosok megszépítésére, emberközelivé alakítására is. Nem célja a nagyváros felbontása. A tájépítészet (landscaping) tájparkok kialakítását eredményezte, amelynek egyik első és máig szép példája az Olmsted által 1857-ben New York-ban épített Central Park.

  • Tejjel-mézzel
    Kevéssé ismert az iszlám hatás, amely úgy tartja, hogy a Paradicsomot négy folyó – tej, víz, méz, bor – jelképezi. Amikor egy park központi medencéjénél a négy út összefut, az erre a felfogásra utal. Innen ered a tejjel-mézzel folyó Kánaán képe, s valószíníleg ez a Mátyás király visegrádi palotájának kútjából (külön-külön) folyó (fehér és vörös) bor előképe is. A gazdagság és bőség általános jelképévé azonban a víz vált. 

    A nyugalom kertjei
    A japán kertek a sintoista tanítások szerint szent hellyé is válhattak. A szabad természet szépségét idéző tájkertjeiket, teraszokból, lugasokból szemlélték, illetve a császárok, sógunok állandóan ráláthattak a nyitott kertudvarokra. Teakertjeikben azonban nyugalom és csend uralkodott.

    Földi paradicsom
    Az indiai alkirály parkja egyrészt tükrözi a hódító mogulok kertjeinek hatását, amelyek – akárcsak a szőnyegeik – mértani szabályok szerint tervezettek, a földi mennyországot szolgálják a maguk matematikai és absztrakt elképzelései szerint. Másrészt visszatükröződik benne az indiaiak virágszeretete. A kert széles vízcsatornával összekapcsolódik az épülettel és a várossal. A növények vonzzák a pillangókat, így igazán paradicsomi a táj – ám fenntartásához ma is 420 kertészre van szükség.