A pacás ember

A szakavatott lélekbúvár kezében néhány elmosódott, színes pacni is elég lehet ahhoz, hogy feltáruljanak előtte az emberi jellem legrejtettebb vonásai. Olyanok is, mint amelyek a Rorschach teszt megalkotóját kísérték végig élete során.A hét éves Cary Stayner öccsét, Stevet egy nap elrabolták, megerőszakolták, majd valahogy hazakerült. Ettől kezdve sok furcsaságot feljegyeztek róla, de senki nem gondolta, hogy hamarosan négy nőt öl majd meg. A védelem dolga az enyhítő körülmények hangsúlyozása. Amikor például egyik áldozatát – mert az védekezni mert – lefejezte, s úgy döntött, a fejet megtartja magának, a védelem azt hozta fel mentségül, hogy Staynernek nem volt célja a kínzás, csak megerőszakolni és megölni akarta a nőt, aztán…hát így alakult a dolog. A védelem felvonultatott egy pszichológust is, aki Rorschach teszttel vizsgálta meg Staynert, s értékelése szerint a sorozatgyilkos keveri a fantáziát és a valóságot, ergo: őrült lehetett, amikor gyilkolt.

Mi ez a Rorschach teszt, háborogtak az ülnökök. Na bumm, és ha démont lát Stayner a tintapacában?! Ki tudja azt ellenőrizni, amit ez a pszichológus itt összehord? Staynert halálra is ítélték. Hát tényleg kevesen tudják, mi fán terem ez a teszt, s a laikus számára valóban átláthatatlanul bonyolult, rengeteg intuitív elemet tartalmaz az értelmezése, s nagyokat lehet tévedni benne. Főleg, ha az ember a védelem tanújaként értékeli. A tesztet misztifikáló filmekben vagy egy teljesen idióta vagy egy vesékbe látó pszichológus kezében látjuk megvillanni, mint alattomos és kivédhetetlen fegyvert.

A sarokba szorított áldozatnak minden táblára mondani kell valamit, s bármit mond, felhasználható ellene. A legrosszabb, ha nem mond semmit. Persze mindent lehet rosszul és rossz célokra is használni. De valójában a Rorschach teszt a tesztek koronázatlan királya, avatott kezekben hihetetlen mélységí személyiségrajzot képes nyújtani, segítve ezzel a gyors diagnózist és a gyógyító munkát. Elsajátítása évek munkája, használata mívészet.

Klex és papírfecni
No de ki is ez a Hermann Rorschach, akinek a nevét legalább annyian eltévesztik írásban, mint Shakespeare-ét vagy Hitchcock-ét?Hermann 1884-ben született Zürichben, és két éves korától egy svájci kisvárosban nevelkedett. Apja rajztanár volt, s Hermann maga is vonzódott a festészethez. Két testvére született, majd 12 éves korában anyja váratlanul meghalt. Apja két évre rá elvette volt felesége húgát. Hermann rendre elvégezte iskoláit, az egyetlen feljegyzésre érdemes tény, hogy iskolatársai a "Klex" nevet ragasztották rá, ami tintapacát jelent.

Ebben az időben ugyanis a svájci nebulók kedvenc játéka volt, hogy tintát vagy festéket csepegtettek egy papírra, majd félbehajtották, és újra szétnyitották. &Iacutegy a papíron mindenféle érdekes szimmetrikus alakzatok jöttek létre. A játékot úgy hívták, hogy "Klecksographie". A kis Hermann még nem sejtett semmit, de mi már tudjuk, hogy bizony így készültek később a Rorschach teszt táblái is. Hermannt 18 éves korában újabb csapás érte, elveszítette apját is.

Mivel nem szívelte mostoha anyját, meglehetősen magára maradt a kérdésben, hogy mitévő legyen magával. Egyszerre vonzotta a mívészet és a természettudomány. Tanácstalanságában Ernst Haeckelnek írt, akiről érdemes tudni, hogy némi kis hamisítással előállított biogenetikus elmélete, miszerint a magzati élet során átmegyünk minden evolúciós fejlődési fázison, már 1874-ben meg lett cáfolódva, de ez nem zavarta a mindenben kotnyeles Freudot, hogy erre építse fel zavaros elméleteit. Haeckel továbbá híve volt a "fajtisztításnak" is, vagyis hogy a genetikai hibával született csecsemőkkel végezni kell. Hogy Hitler olvasta-e Haeckel könyvét, nem tudni, bár ez a kétely Hitlernél minden könyvvel kapcsolatban felmerül, de mindenesetre a kötet bestseller volt Hitler gyermekkorában, úgyhogy ragadhatott rá valami a nagyoktól.

No de Hermann mindezt nem tudhatta, ő csak egy tanácstalan ifjú volt, és neki Haeckel volt a nagy &Oumlreg, aki mi mást írhatott volna neki vissza, mint hogy menjen természettudósnak. Szerintem Hermann tudta, kit kell kérdeznie. Ha a fizika érdekelte volna, ma Einstein válaszát őrizgetné a család. Mindenesetre Zürichbe utazott és megkezdte orvosi tanulmányait. Szünidőre átruccant Franciaországba, és itt belebotlott egy orosz emigránsba, aki fel volt szerelve minden kellékkel: nagy szakáll, gimnasztyorka, túlfítöttség és Tolsztoj rajongás. Valószíní, hogy a búsongó, fájdalmas orosz lélek titokzatos mélységei ragadhatták meg Hermannt, mert e találkozótól kezdve Hermann szenvedélyesen érdeklődött minden iránt, ami orosz.

Hazatérve  Zürichbe, megkereste az ott élő orosz kolóniát. &Iacutegy ismerkedett meg Constantin von Monakow-val, a híres neurológus bátyuskával, diákokkal, na meg néhány besózott forradalmárral. Addig-addig ment a barátkozás, míg Hermann elkezdett oroszul tanulni, és 1906-ben rövid vakációra meg is hívták Oroszországba. Muszáj azt gondolnunk, hogy Hermannban valami mérhetetlen vonzalom élt minden misztikus és zavaros iránt. Valójában igazi mívészlélek volt, aki megpróbálta tisztes polgári foglalkozásba gyömöszölni magát, de valahol mindig kilógott különcsége.

Orvosegyetemista évei alatt volt egy különös álma: agyát vékony szeletekre szeletelik, ahogy azt előző nap a boncteremben látta. A különös az volt, hogy érezte a szeletelést. Ha ezt egy analitikus terápiába járva álmodja, kész a megfejtés. De Hermannt az izgatta, hogyan alakul át egy látvány testi-mozgásos élménnyé. Aki érti, mi ebben az izgalmas, az írja meg szerkesztőségünknek.

A tudattalan meghódítása
Zürichben ez idő tájt a pszichiátria nagy erjedésnek indult: a tudattalan meghódítása folyamatban volt. Ez eladdig filozófiai fogalom volt csupán, de most egy ismeretlen neurológus, valami Freud, kijelentette, hogy ő személyesen ismeri. Másrészt itt élt Jung, akit nem kell külön bemutatnunk. Jung ekkor még nem volt oly misztikus, mint később (vagy legalábbis titkolta), hanem teljesen praktikusan dolgozgatott a szóasszociációs tesztjén, és mérte a betegek elektromos bőrellenállását, vagyis abszolút természettudományosan közelítette meg az elmebetegeket.

Ez szokatlan volt, mert addig csak őrizték a betegeket, és az akkoriban járványként elterjedő pszichoanalízis is kerek-perec megtagadta a velük való foglalkozást. Jung meg azt állította munkái alapján, hogy az őrületben van logika. Jung főnöke Eugen Bleuler volt, aki szkizofréniának keresztelte át a korábban "korai elbutulásnak" nevezett kórképet, vagyis tőle származik a hasadásos elmebaj gondolata. &#336 ezt úgy értette, hogy a pszichikus funkciók "hasadnak szét". Az érhetőségért, pl. a szkizofrén saját belső gondolatait idegen hangokként hallja, mondhatni lehasadt tudatáról belső világa.

Jung és Bleuler elsők közt léptek be Freud bécsi analitikus egyletébe, s mint tudjuk, sokáig Jung volt az első számú trónörököse a pszichoanalitikus trónusnak. Hermann ilyen társaságban forgolódott, és szivacsként szívta magába az új eszméket. Közben orosz barátairól sem feledkezett meg; megszerette és eljegyezte Olga Stempelint, aki szintén orvosnak tanult az egyetemen. A záróvizsgák után két hónapra Olgával Kazanyba utazott leendő felesége családját megismerni. Ekkor már jól beszélt oroszul, s Oroszország ismét maga alá tiporta a maga ősiségével, természetességével, a végtelen rónáival és bábuskáival meg gyéduskáival. Nagy zsákmánya egy Tolsztoj autogram volt, na meg Olga, akit 1910-ben elvett felségül.

A münsterlingeni elmekórházban kapott pszichiátriai állást, s nekilátott szakdolgozata megírásához. Közben szerzett egy majmot, amit az elmegyógyintézetben a szkizofréneknek mutogatott, majd feljegyezte reakcióikat. Eredeti tesztötlet, de nehéz standardizálni. A kor szokásaitól eltérően nem kért a professzorok felkínálta témákból, hanem Bleulerhez fordult és kérte, hadd írja hozzá meg dolgozatát a "Reflex hallucináció és hasonló jelenségek" címmel.

Ekkoriban támadt az ötlete, hogy szkizofrén betegeit mívészi munkára sarkallja, bálokat rendezzen nekik, határozottan azt a benyomást keltve, hogy embereknek tekinti őket. Feljegyezte betegei asszociációit míveikről és összevetette a jungi szóasszociációs teszttel. Volt egy rajztanár barátja, Gehte, akivel együtt kiagyalták, hogy barátja osztályaival kísérletezni fognak.  A gyerekek csináltak egy tintapacás, hajtogatott ábrát és mindenki ráírta, mi jutott eszébe róla. Egyikük azt írta: "minek kell ezt nekünk csinálni?" Ezt a két tudós elme nem értékelte ki, csak keseríen arra gondoltak, úgy látszik, nem mindenki élte át kellőképen, hogy most írják a pszichológiai történetét.

Aztán Rorschach-ot a pszichoanalízis kezdte érdekelni, mintha attól félt volna, hogy kimarad valamiből, s ejtette hát a tintapacás kísérleteket egy időre. Kicsit hajmeresztő cikkeket írt, ami pszichoanalitikus körökben teljesen megszokott, sőt talán elvárt. Rorschach analízist is végzett, bár jómaga sosem vett részt kiképző analízisen, mert nem tartotta szükségesnek. Pedig valószíníleg jobban megértette volna csapongó lelkét, ami immáron Oroszországba készült Olgájával letelepedni. Hermann 28 éves volt ekkor, de – ahogy mondják – még nem nőtt be a feje lágya. A végleges oroszországi letelepedés kissé rövidre sikerült: mindössze hét hónapig maradtak, ez idő alatt Hermann egy gazdagoknak fenntartott szanatóriumban dolgozott. Aztán hirtelen csomagolt, és ment.

Olga szerint a tudományos lehetőségek hiánya miatt. Vagy eddig tartott a romantika? Rorschach korai elárvulása mintha odavezetett volna, hogy semmiben sem tudott tartósan megkapaszkodni. Ki tudja, tudott-e elég érdekes lenni Hermann számára? Míg mások egy szövetmetszet tanulmányozásával eltöltötték életüket, Hermann hol ezzel, hol azzal foglalkozott, hála persze neki, mert csupa érdekes dolgokat csinált és hagyott hátra. Alig érkezett meg Svájcba, kitört a világháború és Olga ottrekedt Oroszországban. Ki tudja véletlenül-e.

A "Szent Vizelet szektája"
Hermann Münsingenben kapott állást, ahol rögtön kiélhette excentrikus érdeklődését. Megtudta, hogy Johannes Binggeli, egy bizarr szekta vezetője 1896 és 1901 közt az őrültek házában volt kényszer továbbképzésen. Hermann megkereste a prófétát A falujában, s mindent megtudott, épp csak szektatag nem lett. Binggeli azt hirdette feleinek, hogy pénisze szent tárgy, meg is lehetett illetve szektatagoknak meg is kellett csodálni, s vizeletét "Mennyei cseppeknek" vagy "Mennyei balzsam"-nak nevezte, és szektája tagjai orvosságként vagy egyszeríen csak üdítőként fogyasztották. A furcsa ízlés még nem üldözendő, de Binggeli specifikusan fiatal és gusztusos lányokat is gyógyított a szent eszközzel, mely szerinte kiízte az ördögöt belőlük.

Amikor lányát is több ízben "kezelte", inceszt vádjával letartóztatták, nem értve meg a perverzióban a lelki nagyságot. Rorschachot rendkívüli mód érdekelni kezdte ez a kérdés, mert megérezte a pszichoanalízis és a kultúrantropológia találkozását, mint pár évvel később Róheim Géza a csurunga népével. A pszichoanalízis mondhatni az inceszt pszichológiája, hiszen Freud állandóan a szülők iránti inceszt vágyakról meg apagyilkosságról beszélt, sőt, saját apját is perverznek nevezte egy bizalmas levelében. Wilheim Reich, a Jung utáni második – szintén bukott – trónörökös, az ötvenes évek szexuális forradalmának ideológusa szerint az egész pszichoanalízis Freud neurózisáról szól. Jó, hát Reich kicsit sértett, kicsit őrült volt. De az sem volt akármilyen dolog, amikor Freud saját felnőtt lányát, Annát analizálta négy éven át. Ez szinte már egyfajta lelki-inceszt.

Hermann nyomozni kezdett, és kiderítette, hogy Binggeli elődje Anton Unternährer volt, aki megalapította az Antoniaristák vallását, s akik szintén az incesztus szentségét hirdették. Rorschachot az izgatta, miért éppen egyik helyen és nem másutt alakul ki egy szekta és kikből lesznek a szektavezérek. Szerinte a szektatagokban vagy az elfojtott vágyakat szabadítja fel a Vezér, vagy csökkentértékíségüket kompenzálják a szektához való tartozással. Még érdekesebb gondolat a Vezérség kérdése: szerinte vannak neurotikus próféták, mint Binggeli, az ő mitológiája alacsonyabb szintí és személyes komplexusaiból fakad. Rorschach bizonyára Hitlert is ide sorolta volna. A magasabb szintí mitológiai archetípusokat mozgósít, s ezeket általában szkizofrének szokták képviselni, mint Unternährer. Mondhatni, egy neurotikus szeretné hinni, hogy Isten, a szkizofrén meg tudja, hogy ő az.

Rorschach kutatásainak az vetett véget, hogy Olga megérkezett, s Hermann fizetése már kevés volt kettőjüknek. &Iacutegy Hermann megpályázta és elnyerte 1915-ben a heriseau-i sárgaház igazgatóhelyettesi állását. Pár év múlva egymás után két gyermekük született. Heriseau-i unalmában Hermann ismét a pszichoanalízis felé fordult. 1919-ben újraalakították a svájci pszichoanalitikusok szövetségét, melynek Rorschach lett az alelnöke, az elnöke pedig Emil Oberholzer, akit azért érdemes megemlítenünk, mert egyik híséges követője maradt Rorschachnak halála után is.

Kísérlet a tintapaca teszttel
Amióta tinta és papír van, valakit mindig érdekelt a tintapaca. Már az 1800-as évek végén többen próbálkoztak a fantázia mérésére tintapacnik bemutatásával, s maga Binét, az első intelligencia teszt kifejlesztője is csinált valami hasonlót. Hogy ezek eljutottak-e Rorschachoz, avagy sem, nem tudni. Az azonban bizonyos, hogy olvasta Szymon Hensnek, egy Svájcban végzett fiatal lengyel orvosnak Bleuler védőszárnyai alatt kifejlesztett saját tintafolt tesztjével végzett vizsgálatait, amely orvosi disszertáció formájában jelent meg 1917-ben, Zürichben.

Valószíníleg kicsit ideges lett, hiszen ő már 1911 óta kísérletezgetett ezzel, de aztán kaleidoszkópszeríen változó érdeklődése miatt elfordult tőle. &Aacutem alaposan átgondolva Hens munkáját, meg is nyugodhatott. A kolléga hangyaszorgalommal több mint ezer emberrel vette fel 8 táblából álló, fekete-fehér pacákat ábrázoló tesztjét, de őt csak a válaszok tartalma érdekelte. Nem is talált semmi különbséget normál és beteg emberek közt. Na, "Klex" Rorschach belevetette magát a munkába. Vagy negyven táblával kezdte, amit aztán szépen lecsökkentett tizenötre. A táblákra tintát csöppentett és félbehajtotta őket, ahogy gyerekkorában csinálta.

&#336t nem az érdekelte, mit mondanak a betegei, hanem hogy hol látják, amit látnak. Hogy megvilágítsam ennek értelmét, képzeljünk el egy nagy szimmetrikus tintapacát, mely körül a készítés természeténél fogva van egy csomó pici paca is. Na most erre a táblára esetleg két ember is egyaránt azt mondja: bogár. Hens módszerével a két ember közt nincs különbség. De ha Rorschach módjára megkérdezzük tőlük, hol látják a bogarat, az egyikük azt mondja: "hát az egész folt az", míg a másikuk rábök egy picinyke pöttyre.

Vagyis az egyiküket egy globális, egészleges látásmód jellemzi, a másikukat az apró részletek érdeklik. Az egyik filozófusnak, a másik takarítónak jó.Rorschach zseniális meglátása az volt tehát, hogy az "észlelés maga az ember". Aztán van itt egy másik gondolat, amihez nem árt már most bevenni valami emésztést serkentő tablettát. John Mourly Vold még az 1800-as évek utolsó harmadában végzett álomkutatásai rámutattak arra, hogy az álomtartalmat az alvás alatt minket ért ingerek befolyásolják.

Tudjuk: így szoktak a kisgyerekek bilivel álmodni és bepisilni. Vold lekötözte hallgatóit, s ekkor álmaikban sokkal több mozgásos élmény jelent meg, akár saját mozgásként, akár mások, vagy tárgyak mozgásaként. Vagyis akik például nappal merevebbek, gátoltabbak, nem ugra-bugra típusok, azoknak álmaiban vagy fantáziáiban több lesz a "mozgás". Ezt tulajdonképpen átvitt értelemben is kell érteni, vagyis a belső élet lesz "mozgékonyabb", póriasan, ezek az irreális fantaszták. Befelé élnek. Az ilyen emberek a tintapacákban több mozgást fognak látni, mert kivetítik "elfojtott" testi mozgásukat.

Na most, akik a táblákon elsősorban a színekre reagálnak, azok kifelé élnek, vonzza őket az élet érdekessége, s ezeknek a belső élete sztereotipizáltabb, reproduktívabb, vagyis kevésbé kreatívak, viszont jobban alkalmazkodnak a realitásokhoz. Mindez persze úgy hangzik, mint valami elvont elmélet, de hát jól ismerjük a visszahúzódó, inkább meditáló, álmodozó típust, aki fantáziáiban híres ember, vagy éppen szép nőknek udvarol, de a valóságban nem tesz semmit. Ennek az ellentéte a mindig kalandra kész, tenni vágyó ember, aki inkább a cselekvésben éli ki magát. Nem szeret lelkizni, de célratörő. Persze a két vonás nem egymást kizáró dolog, megfér egy emberben is: hol ilyenek, hol olyanok vagyunk.

Talán ennyi elég is a teszt elméletéből, ami persze még ennél is bonyolultabb, de  mi most szórakozni vagyunk itt. Azért egy érdekes vizsgálattal megvilágítanám a külső és a belső élet egymást kiegészítő sajátosságát. Margaret Mead kultúrantropológus még a negyvenes években, amikor primitív körülmények közt élő törzseket tanulmányozott, elvitte hozzájuk a tesztet. Az egyik törzs tagjai, akik hihetetlen fegyelmezetten éltek, életükben szinte minden mozdulat rituálisan szabályozva volt, rengeteg mozgásválaszt adtak a tesztben (pl. egy madár, éppen felszáll), míg egy másik törzs tagjai, akik teljesen spontán és szabadon éltek, alig adtak mozgásválaszt a tintapacákra.

A teszt zseniális egyszerísége az, hogy pusztán a foltok észlelésének formai sajátosságai alapján globális jellemzést lehet adni valakiről, illetve fontos támpontokat nyújt diagnózisalkotáskor. Ma a fejvadászcégektől az elmegyógyászatig sokfelé használják.De ezt akkor senki sem értette. Később persze, mint az ódon katedrálisokhoz a királyok, mindenki hozzábiggyesztette a maga kis kápolnáját. Egy nagy emberen még szemölcsnek lenni is dicső dolog.

A teszt megszületik, a szerző meghal
"Klex" Rorschach őrült tempóban, egyéb munkái mellett 1918 decemberére elkészült a teszt könyvváltozatával, a Pszichodiagnosztikával. Elküldte hat vagy hét könyvkiadónak. Senki nem vállalta a kiadást. Beszámolt munkájáról a Svájci Pszichiátriai társaságban. Senkit nem érdekelt. Barátja, Morgenthaler végül rávette a berni Bircher kiadót, hogy adják ki a könyvet, nagy siker lesz. De a kiadó kikötötte, hogy csak tíz tábla szerepelhet a könyvben. Azóta is tíz táblás a teszt. Rorschach 1200 példányra szóló szerződést írt alá 1920 májusában.

A könyv 1921 júniusában jelent meg. Rorschach Amikor meglátta a kinyomott táblákat, először teljesen elhílt. A homogén, határozott kontúrú fekete-fehér ill. színes foltok elmosódott foltokká váltak a nyomdai munkák során, mintha valaki véletleníl leöntötte volna őket vízzel.  Aztán Rorschach hirtelen ráeszmélt, hogy a teszt ezzel új dimenziót kapott. Soha nem tett ekkora jót a nyomda ördöge. A teszt kiteljesedett a szürke és színes árnyalatok révén, melyek hihetetlen sok új aspektussal gazdagították a tesztet. Persze ehhez is Rorschach szeme kellett. Más kérte volna a panaszkönyvet.

A Pszichodiagnosztika viszont totális bukás volt, a teljes készlet raktáron maradt. Senkinek nem kellett. A recenziók értetlenek, sőt ellenségesek voltak. Az egyetlen svájci pszichiátriai folyóirat nem is közölt róla ismertetőt. A teszt és felfogása annyira újszerí volt, hogy senki nem értette. Stern, a világhírí pszichológus a Német Kísérleti Pszichológusok kongresszusán éles kirohanást intézett a teszt és Rorschach ellen. Ez már sok volt Rorschachnak, aki egész életében elismerésre és szeretetre vágyott. Pszichoanalitice ez olyan volt, mint amikor meghalt a mamája. Mindenki eltaszította őt.

1922. április 1-én Rorschach kórházba került. Egy hete fájt már a hastájéka; orvos volt, pontosan tudta, mit kockáztat. A mítőben kiderült, vakbél-perforációja és hashártyagyulladása van. Másnap reggel meghalt. Sírjánál barátja, a lelkész-pszichoanalitikus Oskar Pfister mondott beszédet. Rorschach életében tesztjével mindössze 25 frankot keresett.