Gésák

Minden férfivágy tökéletes tárgya, pillangóléptí nőnemí, akinek arcára festett rejtelmes mosolya papírként védi valódi énjét.

Igencsak téved az, aki azt hiszi, hogy a gésa amolyan kétes foglalkozású nő, netán lenézett személy. A régebbi európai Japán-beszámolók, például azok a német geográfusok, akik a XX. század elején jártak a modernizálódó Japánban, úgy vélték, a gésa lényegében ugyanolyan, mint a több százezerre becsült prostituált. Utóbbiak a városok mulató-negyedeiben míködtek, s többnyire szegény paraszt szüleik adták el őket a bordélyosoknak egészen fiatalon, egy-egy természeti katasztrófa után.

Az sem keltett bennük gyanút, hogy amikor elmentek a tokiói mulató-negyedbe, a Josivarába, az elfogyasztott vacsora és a dalos-táncos bemutató után szó sem esett arról, hogy netán „szobára is lehetne menni” a kecsesen mozgó hölgyekkel, akik már csak azért is kecsesen mozogtak, mert különben kitörték volna a nyakukat. A régi Japán (és ami az írást illeti, a mai is) utánozta a kínai szokásokat, de a finomabb családból való nők lábának elkötözését és mesterséges megnyomorítását nem vették át. Ellenben a gésák olyan magas talpú facipőt hordtak, amely jól funkcionált koturnusként, magasítóként a színpadon, s megakadályozta, hogy viselője elhanyagolja a lépéseire való odafigyelést. A gésa tudnivalók egyik fontos része volt a cipőben való illedelmes tipegés.

A gésa múlt japán kutatói szerint – ha hinni lehet a világhálónak – ma már a japánok egy része is azt hiszi, a gésa olyasmi, mint az oiran. Az oiran pedig egyértelmíen prostituált, legfeljebb a jobbik fajtából. Az „éjszakában” míködik, és nem a „Rákóczi téren” (az idézőjelnek az az oka, hogy a konkrét, józsefvárosi Rákóczi téren van ma a legkevesebb „kuruc”). A gésa hivatását tekintve kitanult szórakoztató partner, a japán történelem egyik legérdekesebb korszakának maradványa.

Japánban ma nincs összesen ezer gésa, annyira kemény munka az ezzel járó tudnivalókat megtanulni. &#336k is egyre idősebbek, a fiatal lányok pedig nem tolonganak a bentlakásos, közös hálótermes, egy-egy tanult hölgy felügyelete alatt álló maiko-iskolába. Ugyanis egyáltalán nem a „szexet” tanulják, hanem a nemzeti hagyományok őrzését. A gésa foglalkozása a japánság jelképe, legalább annyira, mint a hosszú markolatú szamuráj-kard forgatása vagy a szumo-birkózás.

A gésa virágot köt, teát szolgál fel annak rendje és módja szerint (ez Japánban igazi szertartás), továbbá énekel, finoman táncol, kecsesen viseli a fölöttébb súlyos selyem kimonót és képes járni a magasított talpú facipőben. A derekára széles selyemövet köt, az obit, ami hajdan izgatóan kiemelte mellecskéit, de ezt ma már nemigen veszi észre az erősebb ingerekhez szokott férfiszem. Az obit nagyon sokféle módon lehetett megkötni, és ezek a csomók egyfajta virágnyelven kommunikáltak a külvilággal.

Szamuráj lélek
A gésának lehet udvarolni, de ez semmivel sem egyszeríbb, mint egy magas rangú vállalatvezető menedzsernőt becserkészni. S ha valakinek sikerül egy gésát meghódítani, akkor nehezen tud megszabadulni tőle. A feleségek – állítólag – nem tekintik sértőnek, ha egy gésa a vetélytársnőjük, mert… szóval, az nem olyan. Az csak azt jelenti, hogy a férjük igazi szamuráj lélek. De mivel az igazi gésák száma kicsi, és egyre kevesebb köztük a fiatal, kevés az ilyen szamurájszerí férj is. Más kérdés, hogy a televíziós vagy mozifilmekben igen sok gésa jelenik meg. A japánok alapvetően szeretnek japánok lenni, ha másként nem, hát a mozi-álmokban, a virtuális valóságban, amely fokozatosan kiszorítja a valódi való világot az átlagember tudatából.

Az eredeti gésa bizony férfi volt vagy négyszáz éve, amikor az „intézmény” kialakult. Mindez még az Edo-korban, Japán fénykorában történt, amikor úgy döntött, hogy fütyül a világra, és még fegyvereket sem hajlandó venni az európaiaktól. Külső ellenség nem fenyegette a szigetországot, mióta a kamikaze, a megmentő vihar „isteni szele” szétfújta a mongolok Kína felől támadó hajóhadát. Polgárháború sem volt, a szamurájok egymás közötti küzdelmeihez pedig elég volt az a romantikus fegyverzet, amelyet a filmeken láthat a japán, amerikai és európai néző.

Ez a fegyverzet, a szamurájkard is komoly míszaki teljesítmény volt a maga korában, manapság alig van olyan mester, aki a régi receptek alapján képes megfelelő acélt készíteni. A japánok azonban nem féltek a modern technikától. Amikor a XVI. század elején megismerkedtek a partra szálló portugálokkal és muskétáikkal, eltanulták a puskakészítés fortélyait. A század folyamán több lőfegyver került forgalomba Japánban, mint Európában. Az ágyúk megjelenése átalakította a várépítés technikáját, a keresztény hittérítők pedig erőszakosabban formálták át a japán hitvilágot, mint a kínai vagy a buddhista hatások. &Iacutegy a XVII. századi Japán tényleges katonai-politikai irányítói fokozatosan megszakítottak minden kapcsolatot a Nyugattal. Hidejosi, a parasztcsaládból származó hadvezér választotta ki központnak a mai Tokiót 1590 után. Fiának kancellárjai közt volt Tokugava Iejaszu, aki 1600-ban legyőzte Hidejosi örökösét, és nemsokára sógunnak kiáltatta ki magát. A császár ugyanis, aki a Napistennő leszármazottja, nem foglalkozott a kormányzás pórias ügyeivel. 1600-tól 1867-ig tartott a Tokugava-korszak, amelyet egyszeríbben Edo-kornak is neveznek; Tokió egykori neve ugyanis Edo volt.

A társadalmat négy osztályba sorolták a kínai elmélet alapján. A legfelsőbb az uralkodó, harcos, az európai nemességnek megfelelő osztály, amely a lakosságnak kb. 7 %-át jelentette. Az alsóbb osztályokhoz a parasztok tartoztak, a kézmívesek, s végül a kereskedők, akik nagyjából megfeleltek az európai polgári rétegnek. Az akkori felfogás szerint a kereskedőnép  lenézésre méltó, élősdi társaság volt. Hitvány városlakók, akik csak a pénzt halmozzák. És halmozták is, mert épp a külföldtől való elzárkózás meg a meglevő technológiai alapok miatt Japánban rohamosan fejlődött az irodalom, mívészet és technika. Például a színes, több dúcról nyomott fametszeteké, amelyek részletesen bemutatják az Edo-kor divatját, viselkedésmódját vagy éppen szerelmi technikáit is. A hősök részben finom lelkí, illemtudó gésák.

Pikáns társaság
A férfiak nemes szórakozása volt akkoriban a kocsmázás. &#336k is előkelően, apró poharakból fogyasztották a rizspálinkát, a szakét. (A szaké inkább rizslikőr, de a kelet-ázsiai szervezet állítólag érzékenyebb az alkoholra.) Az iváshoz evés és szórakoztató személyzet, valamint zene kellett. Először férfiak töltötték be ezt a szerepet, amit aztán átvettek tőlük a lányok.

A városokban kialakultak a zárt szórakozó-negyedek, fallal övezett kocsmakörzetek, ahol minden csapszéknek megvoltak a maguk tündérei. Nem volt ez másképp a hajdani magyar csárdákban sem: a betyárok szerelmei közülük kerültek ki, ők „játszottak a Sobri ölében”, ahogy egy népdal mondja a Billege-csárda Rozijáról. S így volt ez a régi Görögországban is, ahol a feleségeket nem sokra becsülő, a sima arcú fiatal fiúkat annál többre tartó lakomázók szívesen élénkítették a társaságot egy-egy mívelt, szellemes, ám mégiscsak nő hetérával, akinek jelenléte pikánsabbá tette a férfitársaságot. (Eltekintve a fuvolás lányoktól, akik rabszolgák voltak, ezért két zeneszám közt bármit meg kellett tegyenek, hogy a vendég jól érezze magát.)

Az ókori hetéra keleti utóda volt a gésa, akinek egyik feladata például az volt, hogy improvizált, rövid versekkel kápráztatta el hallgatóságát. E versformák közül az európai olvasó legfeljebb a tizenhét szótagos haikut  ismeri. Pedig van több, kötött szótagszámú versforma is. A dodoicu szerelmi témájú mondás, amely összesen 26 szótagból áll, és egy hosszabb, bővített mondat. Például

&Aacuteltatsz azzal, hogy szeretsz,
Minden álmod rólam szól –
Hogy elhiggyem ezt, ne várd,
Hisz tudsz aludni!

Három sornak hét, az utolsónak öt szótagúnak kell lennie. A gésa hosszúnyakú lantfélén, a samiszun-gitáron kíséri a dalt, amely esetleg a távol-keleti élővilág kicsiny képviselőit használja fel a szerelmi vágy érzékeltetésére, például a harsányan ciripelő cikádatücsköt. A cikáda példázatával élve szól arról a szerelmesről, akinek nagy a szája, míg más rovarok némán epednek el a szerelemtől.

Ez a szórakoztatónő-réteg igazán 1750 körül kezdett kialakulni. Felette állt az oirannak (akik alatt még számos prostituáltréteg helyezkedett el), de alatta az előkelő kurtizánnak. Az utóbbiak azonban azt vették észre, hogy előkelő kitartóik szemet vetnek a gésákra a vidéki városoknak példaképül szolgáló edói Josivara-negyed elegáns kocsmáiban. És mint pressure-group, érdekvédő csoport kilobbizták, hogy 1779 körül a bordélyosok megrendszabályozták a gésák míködését. Ez a szabályzat később általános érvényí lett, és megalapozta a gésák tekintélyét.

Legfeljebb két hajtí
A gésa évente csak kétszer, újévkor és júliusban hagyhatta el a negyed területét, és akkor is haza kellett érnie délután 4-ig. Nem viselhetett nagyon feltínő öltözéket és fejdíszt (a gésahajat csupán egy fésí és legfeljebb két hajtí foghatta össze). Ha lakomákhoz hívták őket, csak két-három gésa mehetett, egyedül nem engedték ki őket. Nem ülhettek a vendég mellé, és ha egy gésa bizalmas viszonyba látszott kerülni a vendéggel, becsületbíróság vizsgálta meg az ügyet, és átmeneti foglalkozási tilalommal sújtotta a vétkest. Csak déltől este 10-ig, illetve később 12-ig gésálkodhatott. Vagyis olyan szabályokat hoztak a városrésznyi kuplerájban, a Josivarában, hogy rend volt.

Japán századokon át békében élt, miközben Európa a harmincéves háború, a hétéves háború és kisebb torzsalkodások, illetve a napóleoni hódítás korszakait vészelte át. Nagyon jól megvolt a maga hagyományaival, amely például a családban, feleségként és anyaként jelölte ki a nő helyét, vagy a teaházban, szórakoztató gésaként. Illetve másképp szórakoztató oiranként vagy bordélylakóként. Csakhogy a XIX. század a „szabad kereskedelem” kiterjesztésének korszaka lett. Az angolok, amerikaiak, oroszok – akiknek mindent szabad volt – egyaránt élénken érdeklődtek a japán kikötők iránt. Ezek viszont – a keresztény hittérítők és kereskedők egykori „rámenőssége” miatt – zárva voltak a külföldi „barbárok” előtt, csak a hollandoknak volt némi kereskedelmi lehetőségük Nagaszakiban. &Iacutegy 1853-ban megjelent egy amerikai hadihajókonvoj ágyukkal, és az amerikaiak mindenféle engedményeket kértek. Meg is kapták sorra, ők is és az angolok is. A kormányzat engedett, jóllehet a hagyományokhoz hí szamurájok fellázadtak. De a szélesebb látókörí vezetők számára nagyon meggyőző volt, amikor az angol hajók rommá lőttek egy várost egyetlen meggyilkolt honfitársuk miatt.

1868-ban elkezdődött a Meidzsi-korszak, a felvilágosult kormányzás kora, amely sajátosan keverte a szamuráj hagyományt a praktikus polgári észjárással. A modernizálás legyen modernizálás, mondták a japánok. Porosz mintára szervezett hadsereget hoztak létre, brit mintára szervezett flottát, amerikai és belga mintájú bankrendszert, és 1873-ban végrehajtották a földreformot. Azé lett a föld, aki pénzben adózott utána. A tehetséges diákokat külföldre küldték tanulni, s köztük lányok is voltak, holott Európában még az egyetemek többnyire berzenkedtek lányok felvétele ellen. &Uacutej és ígéretes ország született, amelyre sokan rokonszenvvel néztek, felismerve a japán diákok különleges képességeit, akik mögött embert próbáló feladat teljesítése állt: tudtak írni-olvasni.. (Kétszer 50 szótagjel és majdnem 2000 – mívelt értelmiséginél 5-10000 – kínai képírásjegy, továbbá a latin ábécé, némi angolnyelv-ismeret és ma már a komputereknél használt különleges jelrendszer ismerete jelenti azt, hogy egy japán nem analfabéta…)

Mivel a japán mívészet, főként a fametszet nagy sikereket aratott Párizsban, a gésa alakja is divatba jött. Egyébként is divatba jöttek a bukott nők a XIX. század második felében, a „kaméliás hölgyek” és perditák, azaz elveszett lányok. Maga a japán irodalom eleve szívesen foglalkozott a hölgyek világával, így a klasszikus Muraszaki (egy udvarhölgy!) hatalmas míve, az ezer éve írt Gendzsi regénye. 1900-ban készült el és 1904-ben bukott meg  Giacomo Puccini fülbemászó operája, a Madame Butterfly, vagyis a Pillangókisasszony. Később persze, nagy siker volt, és Csocsoszan alakja máig meghatározza, mit kell gondolni a gésákról. Puccini számára a szerelem a női élet értelme volt, azzal a kellemetlen mellékhatással, hogy e szerelem mindig a női főszereplő halálához vezetett. Ebben a tekintetben egy elhagyott gésa ideális figura volt.

Sutba dobott kimono öv
A XX. században a gésák is modernizálódtak egy kicsit. Az 1896-ban született oszakai Teculo Takaoka, mívésznevén Teruha például gyerekkorban kezdett gésa-táncosi pályáját megszakítva egy tőzsdei ügynökhöz ment férjhez, és New Yorkba költözött vele. A házasság azonban tönkrement, Teruha visszatért Japánba, és ismét gésának állt. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerí! A vizsgabizottság megvonta tőle az engedélyt, mondván, Amerikában elvesztette a tehetségét. &Iacutegy aztán ismét New Yorkba költözött, és táncosnő lett belőle.

Más gésák a XIX-XX. század fordulóján elterjedő fényképezés lehetőségeit használták ki. Fotómodellek lettek. Persze illedelmesen, kimonóban, és legfeljebb két hajtível. Ma azonban óriási a konkurencia fotómodellben. A japán fiatalok többsége fütyül a hagyományokra, szuper-amerikai módon viselkedik, és nem érdekli a kimonóöv viselésének titkos jelbeszéde. Tradícióból épp elég neki a több mint 2000 szókép és szótagjegy bemagolása. A csinosabb középiskolás lányok pikáns modellkedésből „javítják fel” zsebpénzüket, és ez épp úgy elfogadott, mint a leánygyerekek bordélyosnak való eladása volt valaha, nagy árvizek és tájfunok után. Ez sokkal könnyebb, mint kijárni a kemény maiko-iskolát.