A szoknya alatt…

A csábos ruhadarab távolról sem ősi vívmány, évszázadokkal ezelőtt jószerivel csak az erkölcstelen perszónák hordták. A bugyi lassan polgáriasodott, elvek és események kifejezőjévé vált, s közben átalakult, minként a viselői is. Változatlan csak a női lényeg s a divatban is megnyilvánuló kacérság maradt.Kezdetben nem létezett sem hosszú, sem rövid szárral; a szoknya épp elég volt a kényelemhez, és a női szemérmen se esett csorba. Azután Medici Katalin, azzal az ürüggyel, hogy biztonsággal szállhasson nyeregbe – valójában azért, hogy többet mutathasson a lábából –, kitalálta a bugyit. Találmánya nem élte túl; jó háromszáz évbe telt, mire a szépnem hajlandó volt felhúzni. Szerepelt ugyan néhány amazon ruhatárában, de még lovagláshoz se hordták rendszeresen, amint azt az a számtalan história bizonyítja, amelyek lóról lepottyant dámákról maradtak fent. XV. Lajos idejében már rendelet írta elő hordását – a táncosnőknek. A szívesen mutogatott új fehérnemí lázba hozta a férfiúi fantáziát, de néhány kurtizán kivételével nem talált hívekre a párizsi asszonyok közt.

Utcanőknek való
A nagy francia forradalom előestéjén csak a fiús viselkedés volt divat, a nadrág nem. A cárnék közt, a svéd udvarban, Némethonban, még a francia jó társaságban is akadt egy-két vakmerő hölgy, aki lovaglóruhát húzott, hogy férfias fesztelenséggel száguldozhasson a mezőkön, de ettől még nem változott meg a szokás. Férfiak is öltöztek nőnek, de csak álarcosbálban, vagy csak azért, hogy észre ne vegyék őket találkára menet. Egyébként még azok az arisztokrata nők is, akiknek a jakobinus diktatúra idején menekülniük kellett, csak kivételesen öltöztek férfinak. Némely asszonyok a nagy egyenlősítő nekibuzdulás láttán azon riadoztak, hogy kötelező lesz térdnadrágot hordaniuk. A Konvent 1793. október 29-i határozata végre megnyugtatta a polgártársnőket, hogy nem kell alsónadrágot viselniük, a szabadon lebegő öltözet egyáltalán nem ellentétes a forradalmi erkölcsökkel.

A direktóriumi divathölgyek átlátszó, testszíní tricotja olyan fortélyos mez volt, amelyben felöltözve lehetett pucérkodni. Valaki elnevezte ezt pantallónak. Később kiment a divatból, de a neve megmaradt. &Iacutegy hívták az új, slingelt fehérnemít, amely 1807 tavaszán tínt föl a Palais Royalban és a körutakon. A derékon megkötött, hosszú és bő, patyolatból vagy vékony vászonból varrt bugyi végét slingelés díszítette.

Az angolszász országokban ekkorra már harminc éve hordták. Hollandiában a XVIII. század végén a korcsolyázáshoz használták, követve a táncosnők példáját. Szintúgy a szolgálók, ha létrára kellett mászni, vagy a konyha kövét sikálni; mit bámuljanak olyasmit a fiúgyermekek, amihez semmi közük? A bugyi, mint a puritán offenzíva egyik eleme, tökéletesen megfelelt a polgári és protestáns nemzet ízlésének. Angliában a fiatal lányok tornához, a kislányok játékhoz viselték. Később az asszonyok érdeklődését is fölkeltette, hordták vadászathoz, sőt, dacolva a botránnyal, még a városokban is próbálkoztak vele. A haladó szellemí férfiak magasztalták hasznosságát, egyes orvosok kimondottan ajánlották. Az egyik azt bizonygatta, hogy „séta vagy tánc közben felfogja a légáramlatokat, megvéd a megfázástól és egyéb kellemetlenségektől”. A párizsi polgár, akinek ez az alsónemí a táncosnőt jelentette, továbbra is szemérmetlennek tartotta a bugyit.Volt ebben valami igazság, hiszen a felfázás ellen nem kell olyan hosszú bugyogó, amely alkalmanként kilóg a szoknya alól, és magára vonja a férfinép tekintetét.  

A bugyit viselők tábora a fiatal tornászlányokból és a prostituáltakból került ki, akik nem mondtak le a sejtelmesen suhogó alsónemíről.

Annyira lelkesedtek érte, hogy még akkor is hordták, amikor az már kiment a divatból. Éppen az ő ragaszkodásuk züllesztette a bugyit a feslettség tartozékává, s ha nincsenek a gyereklányok, tán nem is lett volna nagy jövője a század polgári társadalmában.

Hófehér libuska
A Londonba emigrált francia főúri hölgy, Condé kisasszony kárhoztatja a bugyit, mivel szerinte elősegíti, hogy az egykori méltóságteljes viselkedést illetlen szertelenség váltsa föl: „A mi időnkben még volt jólneveltség és tisztesség, de mit látok ma? Nadrágokat, futkározást, térden fölül mutogatott lábat, lökdösődést, hempergést a földön és fíben.” A hölgy láthatóan nem is a ruhadarabot kifogásolta, hanem azt, hogy a kislányok felszabadultan ugrabugrálhattak benne. Condé kisasszony azt a középkori szellemet képviselte, amely szerint a gyermekeknek ugyanúgy kell viselkedniük, mint a felnőtteknek; azaz legfeljebb annyit ficánkolhatnak, mint Condé kisasszony.

A bugyi a gyermekkort jelképezte, amely a párizsi jó társaságban tizenegy éves korban ért véget. Lajos Fülöp, a polgárkirály uralmának derekán írja az egyik lap: „Húgodnak élete legszebb napján, a húsvéti első áldozáson legyen hosszú fehér ruhája. Mama nem helyesli, hogy a leányka a hitvallás fenséges pillanatában bugyit viseljen.” Az újságíró azért hangsúlyozza a hosszú ruhát, mert épp a bugyi miatt lehetett kurtítani a kislányok szoknyáját, ezzel is megkülönböztetve őket a felnőttektől.  Párizsban az első áldozás után női ruhát kap a leányka. Nem így a vidéki kispolgároknál, akik valóságos kultuszt íznek a gyermekkorból, és minden eszközzel különbözni akarnak a munkásoktól, akik még a régi szellemet képviselik; egykettőre felnőttnek tekintik a gyermeküket, ugyanazt a ruhát adják rá, amelyet ők viselnek, talán mert kénytelenek nagyon hamar munkára fogni a gyerekeket. A kispolgár viszont, nehogy még proletárnak nézzék, a tizenhét-tizennyolc éves lányait is gyermeknek öltözteti. A XIX. század első harmadában alakul ki az a társadalom, amely a század végére megteremti
az idegbeteg nőket, a pszichológusok pácienseit.

A hófehér libuska, ez a forradalom előtt nem létező lény köteles minél tovább hordani a gyerekkori bugyit.

Csak akkor veti le, amikor férjhez megy. Egy felbomlott eljegyzésről szóló elbeszélésben így jajdul fel a hősnő: „Hát már örökké bugyiban kell járnom?”

A szemérem csövei
Angliában a bugyinak még a legjobb körökben is voltak apostolai, sőt, bizonyos versengés volt tapasztalható a rövid és hosszú szárú változat közt. Előkelő hölgyek – Bedford hercegné, lady Charlotte Lindsay – utcán is mutogatják. Strandon kötelező. Egyelőre csak az uralkodó osztály használja, de a haladó szellemí hölgyek is szenvedélyesen agitálnak mellette. Gyakrabban hordják az észrevehetetlen, rövidebb szárú változatot, amely nem lóg ki a szoknya alól.

Franciaországban az egyház dühödten ellenezte, nem érdekelte, milyen hathatós támaszt nyer a fehérnemíben a női erény. Három oka is volt rá, hogy ördögi találmánynak minősítse. Először is: sokkal szabadosabb viselkedésre bujtogatta az asszonyt. Másodszor, az átkozott Napóleon uralma alatt találták fel. Harmadszor, támogatták a Saint-Simon-féle veszedelmes forradalmárok: Saint-Simon szerint az általános bugyiviselet a női egyenjogúság döntő mozzanata. Okvetlenül meg kell említenünk még egy okot. A polgárkirály Lajos Fülöp alatt a kurta szoknya divatja megengedte, hogy a szép asszonyok a lábukat mutogassák – és eszükbe sem volt rejtegetni.

A század közepétől kezdve ismét elkezd nyúlni a szoknya és elfedi a lábat. Minél hosszabb a szoknya, annál bővebb. A fa-, majd vaskarikára feszített krinolin átveszi a stafétát a nyolcvan éve hordott abroncsszoknyától. Ha a lépcsőn lefelé tipegő krinolinos hölgy csak kicsit is kihúzta magát, rögtön kilátszott térdig a lába. Ilyenkor jól jött a hosszú bugyi, mint a szemérem mentsvára.A hosszú szárú bugyi hamarosan még a külvárosokban, a munkásasszonyok közt is elterjedt, akik pedig nagyon ritkán vagy sosem viseltek krinolint.

A bugyi közöttük a tisztesség jelképének számított.

Csak a parasztasszonyok nem vesznek tudomást az újdonságról, egyes vidékeken még napjainkban sem ismerik. Arisztokrata körökben, díszebéden, szajnai csónakázáson, öszvér nyergében elengedhetetlen, míg nyári hétköznapokon megvannak nélküle. A férfiak kezdetben semmiféle erotikus töltést nem tulajdonítanak neki, inkább viszolyognak tőle. Egy arisztokrata emlékiratában, mint a rossz ízlés példáját említi a márkinét, aki bugyiban, sőt, zárt bugyiban ment találkára. Viktor Emánuel olasz király már a bugyi szó hallatára is dühbe gurult, mert mit ér az élet, mióta eltíntek a női lábak? III. Napóleon idején csak a bugyi slingelt végét volt szabad mutogatni, és viselése egyáltalán nem jogosított fel holmi ugrándozásra. Könnyí szövetből készült, ugyanabból, mint az ing és az alsószoknya. Eugénie császárné és barátnői, engedelmes híveivé szegődve a XIX. század második felét megnyomorító, erkölcscsősz viktoriánus zsarnokságnak, lelkesen hordták, mondván, hátha jobb híre lesz az udvarnak. A bugyi időközben Angliában kötelező, mindennapos viseletté vált. Franciaországban az anglománia segítette elő hódítását. Az angol nők pedig, akik addig a rövid szárú változatot és a flanelt kedvelték, felkapják a franciás csipkés szaténbugyit. A zárdákban pedig „a szemérem csövei” néven tették kötelezővé.Aztán következett a századvég, a lázadások kora. De ekkor már nem a bugyi volt az erkölcsösség mércéje… §