Ha fellapozzuk a középkori arab irodalom legismertebb, legolvasottabb alkotását, az Ezeregyéjszaka meséit, a dzsinnek, démonok, szellemek rejtelmes világban találjuk magunkat.
Ehelyett különálló kultúrákról beszél, amelyek semmilyen formában nem kapcsolódnak egymáshoz, és még csak számottevő hatással sincsenek egymásra. Az egyik ugyan átvehet a másiktól eszméket, gondolatokat, ötleteket, találmányokat, de ezeket mindig a maga karakteréhez, szellemiségéhez igazítja, új tartalommal, jelentéssel, értelemmel ruházza fel. Minden kultúra egy önálló „organizmus”, amely megszületik, kiteljesedik, betölti küldetését, azután lehanyatlik és elenyészik. Bár a kultúrák teljesen függetlenek egymástól, életük folyása többé-kevésbé megegyezik. Ha az egyes kultúrák történetét párhuzamba állítjuk, könnyen felfedezhetjük bennük az egymásnak megfelelő „életszakaszokat”, történelmi korszakokat, fordulatokat, eseményeket és a nagyjából azonos szerepeket betöltő történelmi alakokat.
A mai arab, illetve iszlám világot szemügyre véve egyértelmíen azt kell mondanunk, hogy ennek az elnevezésnek nincs sok létjogosultsága. Ez azonban nem volt mindig így. Ha visszamegyünk az időben néhány száz évet, máris egészen más kép tárul a szemünk elé. Ha pedig fellapozzuk a középkori arab irodalom legismertebb, legolvasottabb (kollektív) alkotását, az Alf laila va lailát, azaz az Ezeregyéjszaka meséit, nyomban egy varázslatokkal teli világban találjuk magunkat, és azonnal érthetővé válik, miért is nevezte Spengler mágikusnak az arab kultúrát.
A királylány és a démon
Hogy mindjárt a közepébe vágjunk, az egyik mese hősnője, egy varázslatokban jártas királylány a következőket mondja okkult ismereteinek eredetéről és a mágia hatalmáról: „Gyermekkoromban volt mellettem egy öregasszony, egy furfangos varázslónő, ő tanított meg a mágia mesterségére. Emlékezetembe véstem ennek a mívészetnek minden szabályát. A varázslás százhetvenféle formáját ismerem, amelyek közül a leggyengébb is elég ahhoz, hogy e város köveit elvigyem a Káf-hegységen túlra, helyén tengert teremtsek, és lakosait benne halakká változtassam.” Ugyanez a hősnő nem sokkal ezután bizonyságát adja varázserejének, amikor megküzd egy Dzsardzsarisz neví démonnal (pontosabban ifrittel), hogy megszabadítson egy általa majommá változtatott herceget: miután a jelenlévők hátrahúzódtak, a királylány titkos értelmí héber nevekkel televésett varázstőrével egy kört húzott a terem közepére.
A kör belsejébe mágikus feliratokat és rejtélyes talizmánábrákat karcolt, majd a közepébe állva varázsigéket és idézőformulákat kezdett el mormolni. Kis idő múlva az egész palota sötétségbe borult, majd hirtelen – mintha a földből nőtt volna ki – megjelent a démon. Keze olyan volt, mint a vasvilla, lába, mint az árbocrúd, szeme fáklyaként világított. A királylány így köszöntötte: „Ne légy üdvözölve, nem isten hozott!” A démon erre átalakult oroszlánná, és a lánynak rontott, de az gyorsan kitépte az egyik hajszálát, valamit mormogott felette, mire a hajszál éles karddá változott, amivel kettészelte az oroszlánt. De a démon nem pusztult el, hanem átalakult skorpióvá, mire a lány óriáskígyóvá változott, és üldözőbe vette. A skorpió ekkor sassá alakult, mire a kígyó keselyívé. A démon egy ideig repülve menekült a keselyí elől, majd hirtelen macskává változtatta magát.
Erre a király lánya is alakot váltott, és farkasként üldözte tovább. A macska futott egy darabig, majd a levegőbe ugrott, ahol egy érett gránátalma lett belőle, amely a padlóra hullva darabokra esett, és magjai szerteszét gurultak. A lány ekkor kakassá változott, és gyorsan elkezdte felcsipegetni a magokat. Az utolsó mag azonban belepottyant a szökőkút medencéjébe, és hallá változva eltínt a víz alatt, mire a lány csuka alakot öltött és újból üldözni kezdte a démont. Kis idő múlva mindketten hatalmas lángcsóvaként emelkedtek ki a vízből, de végül – miután Allahhoz fordult segítségért – a lánynak sikerült hamuvá égetnie ellenfelét. A viadal során a teremben tartózkodók közül többen megsérültek, egy eunuch pedig halálra égett. De a varázslat végül is sikerült, és a majommá változtatott herceg visszanyerte emberi alakját.
Bebörtönzött dzsinnek
Az Ezeregyéjszaka meséiben és általában az arab folklórban számos alkalommal találkozhatunk az iménti történet démonához hasonló természetfeletti lényekkel. A hagyomány szerint ezek a tíztestí kreatúrák alkotják a fényből teremtett angyalok és a földből teremtett emberek mellett az értelemmel megáldott lények harmadik csoportját. A muzulmán démonológia a tízből teremtett szellemlények számos, egymástól jelentős mértékben eltérő fajtáját különbözteti meg.
Az ősi arab démonvilág legtöbbet emlegetett, legtöbbször megjelenített képviselői kétségkívül a dzsinnek, akik az utóbbi időben még mifelénk is szert tettek némi ismertségre, főleg az Ezeregyéjszaka történeteit feldolgozó filmek és rajzfilmek révén. (Pár évvel ezelőtt még bizonyos gyorséttermekben is könnyen szembetalálhattuk magunkat az Aladdin címí Disney rajzfilm hebehurgya Dzsinnijével.) A dzsinn elnevezés a latin géniusz (ősszellem) szóra vezethető vissza. A dzsinnek már az iszlám előtti időkben is ismertek voltak Arábiában, ám akkor még nem démonoknak, hanem megszemélyesítetlen helyi isteneknek tartották őket. Mekkában és környékén még ennél is nagyobb becsben álltak, és úgy tekintettek rájuk, mint a legfőbb isten, Allah közvetlen rokonaira.
Mohamed vallási reformja után természetesen elvesztették isteni rangjukat, és démonokká degradálódtak, akiket az új hit szerint Allah teremtett az idők kezdetén a füst nélküli őstíből. Mivel testük könnyebb a levegőnél és az őstíz lobog benne, képesek bármilyen alakot magukra ölteni és bármilyen kívánságot teljesíteni. Vannak köztük jóságosak és segítőkészek, de rosszindulatúak és veszélyesek is. A nagy hatalommal rendelkező varázslók képesek nekik parancsolni, sőt egy-egy alacsonyabb rangú dzsinnt állandó szolgálatra kényszeríteni. Az ilyen dzsinnekkel az is megtörténhet, hogy gazdájuk valamilyen tárgyba, például gyíríbe, palackba, medálba, kristályba kényszeríti őket. Az ily módon bebörtönzött dzsinnek gyakori szereplői az arab meséknek és ezek különféle adaptációinak, gondoljunk csak Aladdinra és az ő bívös lámpájára, vagy a Bagdadi tolvaj címí film palackba zárt szellemére.
Rosszra csábító sajtánok
A dzsinnek legközelebbi rokonai az ifritek, akik csak annyiban különböznek tőlük, hogy nagyobb hatalommal rendelkeznek. Ugyanez mondható el a máridokról, akiknek még beosztottjaik is vannak, ugyanis rendszerint az únoknak nevezett alsóbbrendí démonokkal végeztetik el a piszkos munkát. A legvisszataszítóbb és legrosszindulatúbb démonok a ghúlok.
A ghúláknak, azaz a nőnemí ghúloknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy csinos fiatal nőnek álcázva magukat gyanútlan utazókat csábítanak el, majd a tévútra vezetett embereket megölik és jóízíen elfogyasztják. Talán mondanunk sem kell, hogy az Ezeregyéjszaka meséi közt is találkozhatunk ilyen történetekkel. (Vétek lett volna kihagyni ezt a vérfagyasztó motívumot.) A sajtánok („sátánok”) leginkább az európai démonológia kísértőire, rosszra csábító ördögeire emlékeztetnek. A muzulmán elképzelések szerint minden embert jobb felől egy angyal (malaika), bal felől pedig egy sajtán kísér egész életén át, akik folyton jó és rossz tettek elkövetésére buzdítják. (hasonlóan a rajzfilmek kis angyal- és ördögfiguráihoz, akik a hős fülébe sugdossák tanácsaikat, és időnként egymást is elpáholják.)
A leghatalmasabb sajtánok igazi egyéniségek, akiknek még saját nevük is van. Ezek különösen azért veszélyesek, mert bármikor képesek emberi alakot ölteni. A sajtánok alvilági ura, sőt egyes források szerint ősatyja Iblísz, akit „ellenségként” vagy Allah ellenségeként” is szoktak emlegetni. Iblísz a lázadó és bukott angyal, aki azért taszíttatott le az égből, mert szembeszegült Allah parancsával, és arra hivatkozva, hogy ő magasabb rendí, mert az idők kezdetén az ősfényből vétetett, nem hajolt meg az utolsó teremtmény, az agyagból gyúrt ember előtt. Iblísz nem sokkal a világ vége előtt al-Daddzsalként, emberi alakban, nagy hadsereg élén fog megjelenni a földön, hogy megküzdjön az igazhitíekkel, de eleve bukásra van ítélve. Ez az al-Daddzsal többé-kevésbé megegyezik a keresztények Antikrisztusával.
Az óriásmadár
Az imént bemutatott természetfeletti lények benépesítik az egész világot. Jelen vannak a levegőben, a vizekben, a földön és a föld alatt. A rosszindulatú démonok előszeretettel tanyáznak elpusztult városok, régi épületek romjai között, barlangokban, szakadékokban, sivatagi kutakban, tisztátalan helyek közelében, de olyanok is vannak köztük, akik a vásárterek zajos forgatagában érzik jól magukat. A leghatalmasabbak azonban kerülik mindezeket a helyeket, és szívesebben időznek a világot gyíríként körülvevő Káf-hegység égbenyúló csúcsai között. De a smaragdsziklákból álló Káf-hegység más mesés lényeknek is oltalmat nyújt. Itt tanyáznak például a különféle óriásmadarak, köztük a legendás rúkh madár, amelyről még Marco Polo is megemlékezik úti beszámolójában: „Magaszkár (Madagaszkár) lakói mesélik, hogy szigetükön minden évben megjelenik egy madár, amelyet ők rúkhnak neveznek.
Azt mondják, hogy olyasforma, mint a keselyí, de mérhetetlenül nagyobb. Olyan óriási és olyan erős, hogy könnyíszerrel a karmai közé kap egy elefántot, felrepül vele az égbe, majd a földre ejti, és a kimúlt állatot mindenestől bekebelezi.” A madár kiterjesztett szárnyai elhomályosítják a napot, és legkisebb tolla is nagyobb egy pálmalevélnél. A nagy kánnak küldtek egyszer egy elhullajtott rúkh-tollat, ami kilencven arasznyi hosszú volt. Ezt a leírást az teszi érdekessé, hogy Madagaszkáron valóban élt egy óriásmadár, amely csak néhány évszázaddal ezelőtt került fel a kihalt állatok listájára.
Miután a XVII. Században az első francia telepesek megvetették lábukat a szigeten – amelyet Richelieu bíboros 1642-ben francia birtoknak nyilvánított – hamarosan tudomást szereztek a bennszülöttek által vouron-patra néven emlegetett óriásmadárról, illetve ennek sokfelé megtalálható tojásairól. A Madagaszkárról visszatérők meséi hallatán néhány míveltebb európainak persze azonnal a rúkh madár jutott az eszébe, amely a keresztes háborúk egyik pozitív következményeként az európai köztudatba is befészkelte magát. Ebből a képzettársításból idővel kvázi tudományos elméletek születtek, amelyek egyenlőségjelet tettek a vouronpatra és a rúkh madár közé.
Az első híradások után még sokáig csak megbízhatatlan híresztelések és igazolhatatlan beszámolók érkeztek a szigeten található hatalmas tojásokról, míg végül a XIX. század közepén egy Abadie neví hajóskapitánynak sikerült néhányat épségben eljuttatnia Európába. Ekkor derült csak ki, hogy az időközben Aepyornis maximusnak elnevezett madár tojása – amelyet a bennszülöttek régóta víztároló edényként használtak – olyan hatalmas, hogy elfér benne hat strucctojás vagy százötven tyúktojás tartalma, vagyis hozzávetőleg kilenc liter folyadékot lehet beletölteni. A XIX. század második felében aztán a világjáró természettudós, Alfred Grandidier által összegyíjtött csontok alapján magát a madarat is rekonstruálták, amelyről kiderült, hogy nem ragadozó volt, sőt még csak repülni sem tudott, legközelebbi rokonai pedig az afrikai kontinensen élő struccok. Az viszont kétségtelen tény, hogy ez volt a leghatalmasabb madár, amely valaha is élt a Földön.
Oszlopszerí lábai minden akadályt és ellenséget legázoltak, futásban semmilyen állat nem vehette fel vele a versenyt, magassága pedig az öt métert is meghaladhatta. Mindebből persze nem következik, hogy bármi köze lenne a rúkh madárhoz (sőt, struccszerí külseje kimondottan ez ellen szól), de ha figyelembe vesszük, hogy az arab hajósok már a korai középkortól rendszeresen látogatták az általuk Dzsesira el-komr, azaz „Hold-sziget” néven emlegetett Madagaszkár, és mint értékes ritkaságokra vadászó kereskedők, bizonyára ismerték a vouron-patra tojásait és csontjait, de talán még az eleven madárral is találkoztak, akkor már elfogadhatóbbnak tínik az a feltételezés – amelynek mellesleg egy magyar paleontológus, Lanbrecht Kálmán volt az egyik legismertebb szószólója -, hogy az Ezeregyéjszaka mesés óriásmadarának az Aepyornis maximus volt az előképe. Amit még az is alátámasztani látszik, hogy a rúkh madár és kupolának tínő tojása éppen a tengerjáró Szindbád egyik kalandjában játszik főszerepet.s ők külön-külön.
Bölcs Szuleimán
Korábban említettük, hogy az Ezeregyéjszaka világát benépesítő dzsinneket és más természetfeletti lényeket a megfelelő hatalommal rendelkező mágusok képesek kontrollálni, uralmuk alá hajtani és szolgálatra kényszeríteni. Ezeknek a mágusoknak a legnagyobbika és egyben őstípusa Szulaimán (vagy Szulejmán), aki nem más, mint a bölcsességéről és természetfeletti hatalmáról híres Salamon király. Salamon-Szulaimán – aki nem csak a Bibliában, de a Koránban is szerepel – a muzulmán mágikus irodalom legkedveltebb és legtöbbet emlegetett alakja.
Varázslatainak és csodatetteinek leírásaival köteteket lehetne megtölteni. Szulaimán apját, az ugyancsak legendás Dáudot, azaz Dávidot követte a trónon, akit már egészen fiatalon felülmúlt bölcsességben és éleslátásban (pedig az öreg sem volt akármilyen). Mágikus hatalmát Allahnak köszönhette („mert nincs másutt erő, és nincs másutt hatalom, csak a magasztos és fenséges Allah kezében”), aki egy csodálatos erejí gyírít juttatott el hozzá Mikál (Mihály) arkangyal közvetítésével. Ennek a gyírínek a segítségével uralkodott az elemeken, támasztott szelet és csillapította le a vihart, kommunikált az állatokkal és kényszerítette engedelmességre a dzsinneket.
A szolgálatába állított dzsinnek elrejtett kincseket tártak fel, palotákat, templomokat építettek, csatornákat ástak és csodálatos mítárgyakat készítettek a parancsára. De gyakran az állatok szolgálatait is igénybe vette (ha már értette a nyelvüket). Bilkísszel, Sába szépséges királynőjével például az uhdud madár segítségével levelezett. Később, miután találkoztak és egymásba szerettek, Szulaimán repülő szekéren utaztatta a királynőt Jeruzsálem és Jemen között. És ha már a légi jármíveknél tartunk, Szulaimánnak volt egy repülő trónusa, de az Ezeregyéjszaka legjellegzetesebb közlekedési eszközének, a repülő szőnyegnek a feltalálása is az ő nevéhez fíződik. Ezt a csodálatos szőnyeget szolgálatkész dzsinnjei szőtték a számára zöld selyemből.
A varázsszőnyeg olyan gyors volt, hogy ha a reggeli étkezés befejeztével útra kelt vele Jeruzsálemből, vacsoráját már Afganisztáni palotájában fogyaszthatta el. Allah egyszer megbüntette Szulaimánt, mert engedett feleségei rábeszélésének, és más istenek felé kezdett kacsintgatni. Negyven napig egy Száhr neví, ember alakot öltött sajtán birtokolta a gyíríjét és bitorolta a hatalmát. A büntetés úgy ért véget, hogy Száhr véletlenül a tengerbe ejtette a gyírít, ami egy frissen kifogott hal szájából egyenesen Szulaimán elé hullott (mert Allah hatalmas, és kifürkészhetetlenek az ő útjai”). Amikor Szulaimán hosszú élete véget ért, először senki nem vette észre, hogy meghalt, mert továbbra is úgy ült trónján, botjára támaszkodva, ahogy azt már jó ideje megszokták tőle. Holtteste csak akkor esett a földre, amikor egy féreg elrágta a botot.
Az Ezeregyéjszaka meséinek egyik legkedveltebb helyszíne a barlang. Számos történetben olvashatunk barlangban átélt kalandokról, barlangban elzárt királylányról, barlangba rejtett palotáról vagy dzsinnek és egyéb mágikus hatalmak által őrzött kincses barlangról. Spengler olyan jellemzőnek és meghatározónak tartja ezt a motívumot, hogy az egész mágikus kultúra alapszimbólumává teszi. A nyomdokaiban járó Szerb Antal így ír minderről A világirodalom történetében: „Az északi mesék hősei az erdőben találkoznak az óriásokkal, a tündérekkel, a boszorkányokkal – az erdőben, amely félhomályával és ismeretlen messzeségekbe terjedésével a fausti kultúra jelképes színhelye.
Az Ezeregyéjben nincs erdő. Itt az ember leás a föld alá, csapóajtóra bukkan, kinyitja, kőlépcsők vezetnek le a földbe és odalent csodálatos földalatti palota várja: a zárt, világon kívüli, titkos törvények szerint berendezett Barlang, a mágikus kultúra jelképes színhelye. Itt nincs messzeség, nincs végtelen, nincs szabad ég, és a tenger is csak arra való, hogy barlangos szigetekre vesse ki a hajóst. Valami sírí, elvarázsoltan intenzív barlangvilágban vagyunk, rejtve, boldog-boldogtalanul. Lélektani szempontból innen kellene kiindulni, ha az Ezeregyéj hatását akarnók elemezni. A mágikus kultúra barlang-érzéséből, amely ebben a könyvben éri el legtisztább és legteljesebb kifejeződését.”
Örökké éber szellemek
Amikor az arabok meghódították Egyiptomot, a piramisokban sem láttak mást, mint mesterséges hegyeket, amelyek kincsekkel teli barlangokat rejtenek magukban, s amelyeket természetesen mágikus erők, szolgálatra kényszerített dzsinnek őriznek az idők végezetéig. Az egyiptomi arab irodalomban szinte külön mífajt képeznek a piramisokról szóló legendák.
Ezekből egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a piramisok az özönvíz előttről származnak, és azért épültek, hogy megőrizzék a hajdankor embereinek mérhetetlen tudását és felbecsülhetetlen kincseit, amelyek között hajlítható üvegből készült tárgyak, drágakőből faragott életnagyságú emberalakok, önmaguktól mozgó, világító szemí, hangokat hallató szobrok, örökké égő lámpák és más hasonló csodák találhatók. Al-Maszúdi, X. századi arab történetíró azt is tudni véli, hogy a piramisokat építtető király, aki egyben nagy varázsló is volt, mindhárom gízai piramisba elhelyezett egy örökké éber őrszellemet. A keleti piramis kincseskamrájában egy gránitból készült hatalmas emberalak áll, homlokán díszesen faragott kígyóval.
Ez a kígyó minden illetéktelen behatolóra ráveti magát, a nyaka köré tekeredik, és megfojtja, majd visszatér eredeti helyére, s újból kővé merevedik. A nyugati piramist egy fekete-fehér ónixból készült emberszobor őrzi, amely a szeméből kilövellő villámokkal öli meg a behatolókat. A harmadik piramis őre a földhöz szögezi áldozatát, és így oltja ki életét. Miután befejezte mívét és lezáratta a kincseskamrákat, a király megparancsolta örök szolgálatra kényszerített dzsinnjeinek, hogy folyamatosan cirkáljanak a piramisok körül.
A középkor folyamán sokan látni vélték ezeket a sanyarú sorsú dzsinneket. A krónikások feljegyzései szerint az egyik patkányfogú, sárgabőrí kamasz fiú képében kerülgeti a maga piramisát, a másik meztelen nőként próbálja elcsábítani és elpusztítani az óvatlan kincskeresőket, a harmadik pedig egy füstölőt lóbáló keresztény pap alakját magára öltve riogatja az igazhití sírrablókat. Akárhogy is vesszük, ez a megkettőzött mágikus biztonsági rendszer igencsak kiállta az idők próbáját, tekintve, hogy a piramisok mind a mai napig megőrizték – ki tudja milyen – titkaikat és mesésnek mondott kincseiket.§
- Az elveszett szivárványtoll
A földet övező Káf-hegység mitikus lényei közül feltétlenül szólnunk kell még a perzsa mitológia csodálatos madaráról, a Szimurgról, aki hosszas és változatos előélete után az iszlám misztikus irodalom talán legismertebb alkotásának, A madarak tanácskozása (Mantiq- at-Tair) címí allegorikus költeménynek köszönhetően a legfőbb lény rangjára emelkedett. A legendás szúfi költő, Faríd ad-Dín Abú Talib Mohamed ibn Ibráhim Attár által elbeszélt történet – amely lényegében az abszolútummal való eggyé válás folyamatának szimbolikus leírása – röviden így hangzik: Szimurg, a madarak titokzatos, ismeretlen királya Kína felett átrepülvén elveszíti egyik szivárványszínekben pompázó tollát.A madarak, akik megtalálják, elhatározzák, hogy megkeresik, mert már megelégelték a távolléte okozta zírzavart. Bár csupán annyit tudnak róla, hogy nevének jelentése „harminc madár”, és hogy palotája a megközelíthetetlen, smaragdormú Káf-hegységben van, belevágnak a reménytelennek látszó kalandba. Végtelennek tínő útjuk során átkelnek hét tengeren, amelyek közül az utolsó előttinek a neve Szédülés, az utolsóé pedig Megsemmisülés. A madárcsapat számos tagja visszafordul, vagy elpusztul az út során. Végül csak harmincan érik el Szimurg palotáját, de már ők sem azok, akik valaha útnak indultak; a szenvedések és a próbatételek teljesen átformálták, megtisztították őket. Amikor szétnéznek az üres palotában, amely mintha csak rájuk várt volna, rájönnek, hogy ők maguk a Szimurg, ők harmincan.
