Kéjnők a középkorban

Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy a középkor valamikori állandó jelzője: a „sötét” igaztalan vádakon alapszik. Sokkal türelmesebb, engedékenyebb, ne mondjuk: liberálisabb időszak volt ez a történelemben, mint sok későbbi. Vonatkozik ez a prostitúció korabeli megítélésére is…Azok az utazók, akik a középkorban és a Tudor-időkben déli irányban keltek át a London Brigde-en, maguk mögött hagyták a főváros nyüzsgő kereskedelmi és jó hírí negyedét. Ahogy átkeltek a Temze déli partjára, egy hírhedt negyedbe tették be lábukat. Ez volt a hagyományos színtere azoknak a különféle rossz hírí tevékenységeknek, amelyeket a City nem tírt meg saját falain belül. Itt állt két börtön, a Marshalsea és a King’s Bench, azonkívül itt voltak a medvés parkok és azok a bizonyos rossz hírí házak, valamint a színházak, tolvajok, lókötők, svindlerek és hitszegő cselszövők találkozóhelye, ahogyan London Város Tanácsa 1597-ben írt róluk. A London Bridge-től északnak haladva a Temze-parton terült el a Bankside utca. Aki alaposan szemügyre vette az utca házait, számos fehérre meszelt épületet látott. Rajtuk azok a szokásos jelek, amelyekkel az idő tájt megkülönböztették a házakat egymástól: vaddisznófej, várúr- és bíbornoki kalap. Ezekben a házakban voltak London városának hivatalosan engedélyezett nyilvánosházai: 1506 előtt szám szerint tizennyolc.

A ribancok királya
Ezeket a piros lámpás házakat 1546-ig – amikor valamennyit bezárták – nemcsak megtírték, de a rendeletek szabályozták míködésüket. A bordélyosoknak meg kellett engedniük, hogy a nők szabadon jöjjenek oda, és szabadon is távozzanak onnan, továbbá tilos volt 14 pennynél többet kérni tőlük egyheti szobahasználatért. Sem férjes asszonyok, sem pedig nemi betegségben szenvedő nők nem árulhatták a testüket. Elvárták tőlük, hogy ne közelítsenek egyetlen férfihoz sem, aki nem szándékosan közeledett hozzájuk. A bordélyházakat egyházi ünnepnapokon zárva tartották, és erre az időre a kéjnőket kitiltották a városból.

Ami a mai embert leginkább meglepi, az a prostitúció megítélésekor tanúsított türelem a középkorban, ami nemcsak Londonra volt jellemző, hanem több tucat jelentős európai városra is. Ezeknek a városoknak a hatóságai nem zaklatták az örömlányokat, és nem akarták elkergetni őket az utcáról. Ellenkezőleg, megpróbálták szabályozni a mesterségüket, és ennek révén mérsékelni a vele járó bajokat. Rengeteg közös vonás volt a különböző városok szabályai között. &Aacuteltalában nem míködhettek örömtanyák a városok központi területein, ahol a tiszteletre méltó polgárok laktak. Ehelyett a leprásokkal és szegényekkel együtt a külvárosokba kényszerültek. Az örömlányok korlátozva voltak kószálásaikban, és az volt a szokás, hogy valamilyen megkülönböztető jelet viseltettek velük, amelynek révén felismerhették őket. Bristolban csíkos kapucnit hordattak velük, Genfben ruhájuk jobb ujján vörös kézelőt, Toulouse-ban pedig feltínő színí karszalagot.

Ezeket a nőket rendszeresen ellenőrizte a városi tanács által kinevezett felügyelő. A brunswicki hatóságok ezt a feladatot a városi hóhérra bízták. Párizsnak egy különös tisztviselője volt erre a feladatra: a le roi des ribaulds, azaz a ribancok királya, az utcai nőkre felügyelő rendőrtisztviselő. Genfben az utcanők saját főnökasszonyt választottak maguknak, a bordély királynőjét; a bordélyház pedig találóan a szép lányok utcáján volt. A királynő, amikor átvette hivatalát, a magisztrátus előtt az evangéliumokra tett esküt pontosan úgy, mint a többi városi tisztviselő. Megesküdött, hogy kis közösségét részrehajlás és rosszindulat nélkül fogja kormányozni, a törvények szellemében és a városi elöljáróság véleményével összhangban. A középkori városi hatóságok – azzal, hogy a bínnel szemben türelmet és megértést mutattak – nem viselkedtek rosszul a középkori keresztény értékítélet szerint. Bár igaz, hogy a középkori egyház minden házasságon kívüli nemi kapcsolatot halálos bínnek tekintett, s ez magába foglalta a házas emberek házasságtörését és a nem házas emberek paráználkodását. Annak a világi személynek, aki a gyóntatójának bevallotta paráználkodását, szigorú megbánást kellett tanúsítania.

A kérdés azonban másként vetődött föl, amikor alkalmazni kellett az erkölcsi törvényeket. A törvények alkalmazásakor az egyház sajátos kivételt tett: törvényeik érvénye nem vonatkozott az engedéllyel míködő örömlányokra. Az egyház általában nem helyeselte míködésüket, de számításba vette az emberi gyarlóságot is. Nagy gondolkodói és vezetői is hasonló nézetet képviseltek. Szent &Aacutegoston például elismerte, hogy a bordélyházak és az örömlányok a gonosz eszközei. Sürgette, hogy az ilyen nőszemélyekre ne adjanak egyházi áldást, amíg hivatásukat folytatják. Azonban hozzáfízte: ha megszüntetnék a prostitúciót, a dolgok még rosszabbul állnának. A prostitúciót mint szükségszerí rosszat el kell tírni: Ha megszabadulunk a szajháktól, ellepi a világot a bujaság.

Aquinói Szent Tamás osztotta az egyházatya véleményét. A nemi tévelygést rosszabbnak minősítette, mint a lopást, és nem hagyta kétségek között olvasóit a dolog bínös voltát illetően. Ugyanakkor ő is húzódozott a prostitúció teljes eltörlésétől. Azt mondta, hasonlít ez a palotában lévő pöcegödörhöz: ha megszüntetnénk, akkor az egész palotát ellepné a szenny. Természetesen óvakodnunk kell attól, hogy túlzottan leegyszerísítsük a középkor prostitúcióval kapcsolatos állásfoglalását, az uralkodó szemlélet azonban mindenképpen Szent &Aacutegoston és Aquinói Szent Tamás felfogása volt: helytelenítették a prostitúciót, de nem akarták eltörölni. Természetesen a házasságon kívüli nemi élet nem csupán városi jelenség volt. Vidéken azonban az ilyen kapcsolat alkalmi jellegí volt és nem szervezett – csak a városokban alakulhatott át szervezett iparrá. Az ipar szó, akármennyire is furcsa, itt helyénvaló, mivel gazdasági jelentősége a tiszteletre méltó mesterségekénél és iparágakénál gyakran nagyobb volt. Ezzel együtt nem sokat tudunk arról, hogy mennyit kértek a korabeli örömlányok szolgálataikért.

A bordélyházakban nem a testiség volt az egyedüli cikk, amelyet kínáltak. Ételt és bort is adtak, szerencsejátékokat játszottak – természetesen oly módon, hogy megszabadítsák a gazdagokat pénzük egy részétől. 1285-ben a londoni tanács szükségesnek érezte, hogy rendelkezzék: kéjnők ne viseljenek selymet vagy hermelint. 1446-ban Párizsban is tettek hasonló intézkedést az örömlányok ellen, akik ezüstövet viseltek, felhajtott gallért hordtak, és hosszú hermelinprémmel díszítették ruhájukat.A prostitúciónak tehát a városokra gyakorolt egyik hatása az volt, hogy elősegítette a luxuscikkek kereskedelmét: a borét, a físzerekét, az ékszerekét és az első osztályú ruhanemíét. Azonban a luxuscikk-kereskedőkön kívül még mások is hasznot húztak a prostitúcióból. Az örömlányokon mindig is sokan élősködtek, akiknek a szolgálataikra szükségük volt, és akik kizsákmányolásának a prostituáltak nem tudtak ellenállni. Ilyenek a kerítők, akik felhajtják a férfiakat, vagy pedig megszervezik a szerelmi találkát, mint ahogyan Joan Wakelyn tette Margeryvel 1439-ben. A stricikről, selyemfiúkról sem szabad megfeledkezni, ők védték meg az utcalányokat a veréstől és a csetepatéktól. Aztán – mivel maguk az örömlányok ritkán tartanak fenn nyilvánosházakat – ott volt még a bordélyosnők, vagyis kuplerosnők osztálya. Ezek az emberek mindig túlságosan magas összegeket kértek el a szoba használatáért.

A bordélyosnők persze nem szükségszeríen voltak a bordély igazi tulajdonosai. Ôk rendszerint a háztulajdonostól bérelték, aki gyakran a város elitjéhez tartozott, ily módon neki is jutott a bín árán szerzett pénzből.
Meglehetősen gyakori volt, hogy fontos személyek támogatták az utcanőket, és – akár közvetve, akár közvetlenül – hasznot húztak üzleteikből. Toulouse-ban a városi tanács és az egyetem együtt ellenőrizte a főapátságot, így nevezték a város legnagyobb örömtanyáját. Minden évben komoly összeget kaptak a kéjnőktől, s azt – saját bevallásuk szerint – a város jólétére fordították. A XIV. századi Avignonban a legjelentősebb bordélyház – amelyet érdekes módon szintén apátságnak neveztek – a nápolyi királyné pártfogását élvezte, aki a városból származott. 1469-ben – amikor XI. Lajos francia király hozzájárult, hogy Monpellier-ben két neves polgár örömtanyát tartson fenn, igényt tartott magának öt fontra a helyiség jövedelméből.

Vérbaj és reformáció
A XVI. században változás következett be a prostitúció megítélésében. Ennek egyik oka az lehetett, hogy Európában nagy riadalmat keltő nemi betegség tombolt: a vérbaj. De nem a vérbajtól való félelem a fő oka annak, hogy az engedélyezett prostitúcióval szemben megváltozott a középkori tolerancia. A bordélyházak bezárásának – amelyre a XVI. századi Európában került sor – nem volt közvetlen kapcsolata a betegség elterjedésével és a kórról kialakított képpel. Nem egészségügyi indokok szerepeltek első helyen azokban a hivatalos okiratokban, amelyek elrendelték a bordélyházak bezárását. A fő erő a reformáció volt.

Könnyí felszínesen vizsgálni a reformációt, és alapfeltételként elfogadni, hogy pusztán a világi hívságoknak élő papsággal foglalkozott. A történészek a reformáció teológiát átértékelő szerepére összpontosítják figyelmüket, az istentisztelet átrendezésére és a szerzetesi rendszer átszervezésére, illetve az egyházi vagyon megkaparintására. Ezzel szemben a reformáció legjobb, legtömörebb megfogalmazása ez lehetne: olyan mozgalom, amelyik hozzálátott, hogy a társadalmat a maga egészében istenfélőbbé tegye. A papsággal szembeni intézkedések fő célja az volt, hogy a világiak lelkének sokkal hatékonyabb pásztorai legyenek. Az istentiszteletben bevezetett változtatások arra szolgáltak, hogy megnöveljék a világiak hitét: sokkal inkább képessé tegyék őket keresztényi kötelességeik megértésére. Ennek eredményeként a reformot bevezető egyházak – az anglikánok, az evangélikusok, a reformátusok, sőt még a katolikusok is – figyelmük nagy részét arra fordították, hogy az erkölcsi viszonyokon javítsanak.

Arra törekedtek, hogy a társadalmat közelítsék a keresztény tökéletességhez. Kevés különbség volt a protestánsok és a katolikusok között az erkölcsi kérdések újító szándékú megközelítése terén az 1530-as évek után. A XVI. századi reformátorok erkölcsi kódexe nem volt lényegesen új. Az ősi keresztény erkölcsi kódexet idézte föl, amelyről az egész középkorban prédikáltak. Azonban a XVI. század sajátossága az volt, hogy a reformátorok nagyobb hitbuzgalommal láttak hozzá megvalósításukhoz.

Eltökélték, hogy azonnal és teljes egészében megsemmisítik a bínt és a babonát.

Nem volt olyan intézmény, mely nyilvánvalóbb célpontja lehetett volna az erkölcs megújítóinak, mint a legálisan míködő városi prostitúció. Erre 1520-ban Luther adta le az első lövést a német nemességhez intézett szózatában – az első nagy értekezésben – amelyben kifejtette a protestáns álláspontot: „Hát nem borzalmas, hogy mi, keresztények bordélyházakat tartunk fenn, noha erkölcsösséget fogadunk a keresztségben? Ha Izrael népe meg tudott lenni e nélkül a szégyen nélkül, miért ne lennének a keresztény népek képesek erre? Hogyhogy nem ment tönkre sok falu és város, ahol nincsenek ilyen házak? Miért ne tudnának a nagyvárosok is meglenni nélkülük?” A kezdet kezdetén tehát a protestantizmus már szembeszegül a prostitúcióval. Ennek az lett az eredménye, hogy a reformációnak Németországban való elterjedését rendszerint követte a bordélyházak bezárása is, noha voltak kivételek – Nürnbergben például 1562-ig míködhettek. Az örömlányokat azonban mindig korbácsolássál és börtönbüntetéssel sújtották, ha nem engedelmeskedtek a szigorú korlátozó rendelkezéseknek. A genfi városi bordélyházat viszont bezárták, amikor 1530-ban a városi kormányzat hozzájárult, hogy bevezessék a reformációt a városban. A megrögzött utcalányokat pedig börtönbe vetették.

Nemcsak az örömlányoknak kellett bínhődniük. A genfi reformátorok, Kálvinnal az élen, hozzáláttak, hogy minden házasságon kívüli nemi kapcsolatot kiirtsanak. A nem házas embereket paráználkodásért három napig börtönbe vetették, ott kenyéren és vízen élhettek csak, és 60 sout kellett pénzbírságként kifizetniük. Ahogyan egyre türelmetlenebbé vált a szexuális kicsapongások megítélése, úgy növekedtek a büntetések. 1556-ban Kálvin már azt javasolta, hogy a házasságtörést halállal kellene büntetni. A városi tanács azonban nem volt hajlandó hozzájárulni ehhez, ám 1560-ban mégis kivégeztettek két olyan házasságtörő férfit, akik hírhedtek voltak erkölcstelen életük miatt.Hasonló változások figyelhetők meg Angliában is, ahol a londoni bordélyokat 1546-ban VIII. Henrik bezáratta. Megparancsolta a bordélyosoknak és az örömlányoknak, hogy batyujukkal azonnal hagyják el a várost, és térjenek vissza eredeti otthonukba. A házak tulajdonosának pedig megtiltotta, hogy bárki másnak kiadja az épületet a királyi tanács engedélye nélkül.

Róma kihalna ha…
Az újító szándékú katolikusok hasonló erkölcsi nézeteket vallottak, mint protestáns ellenfeleik. 1537-ben a vezető egyházi személyek pápai bizottsága átadta III. Pál pápának az egyház helyzetéről szóló híres jelentését. Előre látható volt, a prostitúcióval szemben tanúsított türelem szerepel a túlkapások listáján. Azt állították, hogy a laza erkölcsí nők úgy sétálnak és kocsikáznak Rómában az utcákon, mintha tisztességes családanyák lennének, s egyházi személyek és bíborosok háztartásához tartozók is közelről követik őket.

A katolikus Európa nagyvárosaiban is nyomást gyakoroltak a prostitúcióra. 1566-ban V. Pius lett a pápa, elhatározta, hogy gyökerestől kiirtja a prostitúciót. Alkalomhoz illően, Mária Magdolna ünnepén látott munkához, aki maga is bínbánatot gyakorló bínös volt. 1566. július 22-én közzétette azt a pápai ediktumot, amely minden prostituáltat számíz a városból. A városi tanács küldöttséget menesztett, hogy tiltakozzanak a pápánál: az ediktum gazdasági visszaesést fog eredményezni, elnéptelenedik a város, a luxuscikkek behozatala hirtelen zuhanni fog, tiszteletre méltó üzletemberek tönkremennek. A diplomáciai testület is nyugtalan volt: Spanyolország, Portugália és Firenze nagykövete nyújtott át tiltakozó jegyzéket.

A pápa nem volt hajlandó meghátrálni, a gyakorlatban azonban mégis engedett egy kicsit. Az utcanők nagy részét eltávolították a városból. A többit pedig egy elkülönített területre terelték, amelyet korbácsbüntetés és számízetés terhe mellett nem volt szabad elhagyniuk. Amikor eltíntek a szem elől az örömlányok, a pápa a házasélet kérdéseire irányította figyelmét. 1568-ban ez a hír rázkódtatta meg Rómát: a pápa azt tervezi, hogy házasságtörésért halálbüntetés bevezetését fogja indítványozni. Az egyik kortárs így sóhajtott föl:

„Mindenkinek erkölcsösnek kell majd lennie, vagy el kell hagynia a várost."

Ebben az esetben hagyta magát lebeszélni a pápa erről a kemény lépésről. Megelégedett azzal, hogy a házasságtörőket csupán korbácsbüntetésre vagy kitoloncoltatásra ítélték. Ez a rendszer 1586-ig tartott, amikor Piust még nálánál is szigorúbb, új szemléletí reformpápa követte: V. Sixtus 1586-ban éppen azon a területen lépett előre, ahol Pius meghátrált: kezdeményezte a halálbüntetés bevezetését, mellyel a házasságtörőket és a természetellenes bínök elkövetőit sújtották. Rómát azonban nem volt olyan könnyí ellenőrizni, mint Genfet – nem is lettek olyan látványosak az eredmények. §

  • Joan, a közvetítő
    1439-ben egy bizonyos Margery elment a londoni St. Katherine Colman egyházközség területén lakó Joan Wakelynhez, „és közös megegyezéssel egy bizonyos gazdag és tekintélyes pénzváltó házába vitte őt, az említett Joan 12 pennyt kapott gonosz és törvénytelen viselkedéséért". Ez az összeg kétszerese volt egy ács vagy egy kőmíves napszámának. Lehet, hogy Joan elsőrendí ügyfelek szórakoztatásáról gondoskodott?

  • Henrik fejfájása…
    Természetesen a Tudor és Stuart királyok alatt is létezett prostitúció Londonban, de az örömlányok állandó zaklatásnak voltak kitéve. Kéjnőket korbácsoltak meg és börtönöztek be, gyanús házakat rongáltattak meg vagy bontattak le a hatóságok. Shakespeare IV. Henrik címí drámájának második részében V. Henrik azzal kezdi meg az új rend megteremtését, hogy megtisztítja Cheapside-ot az utcanőktől. Egy Erzsébet kori író szemében a prostitúció nyilvánvaló célpontnak látszott egy reformista uralkodó számára, az igazi V. Henriknek ugyanakkor valószíníleg sohasem okoztak fejfájást az örömtanyák.