Hegylakó

Észak-Thaiföld hegyeiben, a Burmával határos nyugati határvidéken és a laoszi határ közvetlen szomszédságában számos hegyvidéki törzs éli hétköznapjait. A meo, lisu, karen, akha, yao, lahu, h’tiu, lua és khamu népcsoportok közel 750.000 tagot számláló nemzeti kisebbségei a túlcivilizált emberiség génbankját gazdagítják.A Thaiföld, Burma és Laosz találkozásánál elterülő hírhedt “aranyháromszög” a délkelet-ázsiai ópiumtermesztés fellegvára. Az itt élő népek egyik fő bevételi forrása a máktermesztés, illetve a Papaver somniferum gubójából kinyert, latex-szerí anyag különböző kábítószerekké – ópiummá, morfiummá és heroinná – való átalakítása.Errefelé nem nagyon ajánlott terepszíní ruhában kirándulni, mert a drogbárók embereinek ujja könnyen megrándul a ravaszon a katonai egyenruhák láttán. A központi kormányzat természetesen nem nézi jó szemmel a gyilkos szereket termő ültetvényeket, ám a 900 m fölött lakó törzsek még mindig ebben látják megélhetésük biztosítékát.

Az ENSZ már 1967-ben vizsgálatot indított az ópium-probléma megoldására, s Thaiföld királya is szívügyének érzi népe ezen kis szeletének sorsát. A nemzetközi segítség és a királyi projekt nyomán hatékonyabb, intenzív mezőgazdasági technikák és új kultúrnövények, kávé, barack, ipari növények kerültek bevezetésre északon. A legmegrögzöttebb ópiumtermesztőket, az akhákat azonban sem a kávé, sem a barack nem érdekelte igazán.

Az akhák 50.000-es csoportja Dél-Kínán keresztül érkezett Thaiföldre, s azóta is híen ragaszkodik ősi hagyományaihoz. Asszonyaikat messziről felismerni jellegzetes fejdíszükről és színes gyöngyeikről, a rajtuk csillogó több kilogrammnyi ezüsttel szemben azonban ők maguk nem ragyognak a tisztaságtól. A fertő az erkölcseiket is átjárja, lévén, hogy a lányok és asszonyok mindenkivel összefekszenek a családban, de ha ettől még nem lesz degenerált a gyerek, az ópiumszívás már hamar felteszi az i-re a pontot. Nem csoda, hogy állandóan szellemeket látnak.

Az akhák ugyanis az animizmusnak hódolnak, vagyis vallásukban a szellemek játsszák a főszerepet. Falvaikba a lok-kah neví kapun át vezet az út, melyen áthaladva az ember maga mögött hagyja az erdő démonainak és lidérceinek veszélyes birodalmát – ami a drogok hatására tényleg elég ijesztő lehet. Az emberi világ kezdetét a göcsörtös faágakból összetákolt bejárat tövében egy férfi és egy nő leegyszerísített gallyfigurája jelzi, a fölöttük lógó, csillag alakú tabuk pedig a gonosz lelkeket hivatottak elízni. De vajon miként tartják távol maguktól a rossz szellemeket, amikor a nagyvárosba, Chiang Mai-ba mennek? Vagy inkább úgy kellene feltenni a kérdést, vajon a turisták hogyan tartják távol magukat a meglehetősen erőszakos ezüstárusoktól?

Sárgálló virágmezők
Mae Hong Son tartományban motorozom délnek, a Bua Tong-i völgy felé. A provinciában az akhákon és a h’tiukon kívül minden nagyobb törzsi csoport képviselteti magát, ám most a tartományi székhelytől 93 km-re elterülő virágmezők izgatnak. Novembertől december közepéig nyílik errefelé a vadnapraforgó, s ilyenkor egész hegyoldalak öltöznek sárgába.

Amikor a szerpentinek után az utolsó poros emelkedőn végre a tetőre küzdöm magam, mesés táj tárul fel előttem. Mintha Óz bódító pipacstengere elevenedett volna meg, ám szerencsére itt nyoma sincs a piros mákvirágoknak. Helyettük millió sárga pötty tarkítja a végtelen zöld szőnyeget. De, nicsak! Amott nagy foltokban hullámoznak narancssárga, bordó és halványlila virágok is. Ez már egy fekete ruhás meo család virágültetvénye.

A 112.000-es lélekszámí meók – az akhákhoz hasonlóan – szintén lelkes ópiumtermesztők, bár otthon inkább rizs és kukorica kerül az asztalra. Vallásukban a sámánizmus keveredik az animizmussal, melyben az ősök tiszteletének van kiemelt szerepe. Krízishelyzetben a sámáné az utolsó szó, de ő az útmutató a kétes kimenetelí döntéseknél is. &Iacutegy a meo háztartások igyekeznek a sámán lakóhelye köré csoportosulni, és persze ő is ott igyekszik felütni a sátrát, ahol sok a kliens. A Bua Tong-i családnak azonban már nincs szüksége tanácsokra. &#336k megtalálták a számításukat a virágnevelésben. Tessék! Lehet ezt mák nélkül is csinálni!

A provinciával azonos neví tartományi székhely, Mae Hong Son bájos városka. A város szélén emelkedő magaslatról gyönyörí kilátás nyílik a Jong Kham-tó köré épült településre és a környező bércekre. A magaslat tetején álló, burmai stílusban épült templom tövében egy lishu asszony árulja színes portékáit. &#336 hímzésekből és szőttesekből tartja el a családját.

A nyugatra eső hegyormokon túl már Burma fekszik. Az 1988-as tíntetések leverése óta a határnak ezen az oldalán tízezrek kerestek menedéket a burmai diktátorok kényuralma ellen. 1975-től fogva – a vörös khmerek terrorja elől menekülő kambodzsaiakkal együtt – csaknem egymillió menekültet fogadott be Thaiföld, ami nem kis teher az országnak. Az utóbbi évtized legnagyobb hullámát a Burmából érkező karen menekültek jelentették.

Zsiráfnyakú szépségek
A karenok több mint 360.000-es közössége az egész törzsi populációnak kb. a felét teszi ki. Négy csoportjuk van: a shaw, a pwo, a pa-o és a kayah karenok. Ezek további alcsoportokra bonthatók, így például a kayahokhoz tartoznak a padaungok – vagyis a zsiráfnyakúak – és a hosszú fülí karenok is. Az utóbbi két közösség Mae Hong Son környékén is képviselteti magát.

A hajnali párában indulok el a Nai Soi-i menekültfalu felé. Függetlenül attól, hogy milyen hónapot írnak, reggelente itt mindig sejtelmes ködfoszlányok úsznak az erdő fái és a pagodák tornyai között. Az aszfaltcsík minősége azonban tökéletes, és csak az utolsó szakaszon, a göröngyös, keréknyom szabdalta földúton kell kicsit erősebben megmarkolnom a kormányt. Na, meg egy kisebb folyó által táplált vízmosás 15 méterén, ami az esős évszakban jóval nagyobb fejfájást okozna.

Nai Soi bejáratánál egy katonai poszt áll, ahol az érkezőket regisztrálják, és a 6 dolláros belépők árát gyíjtik be. Köztudott, hogy ezek a pénzek néhány thai vállalkozó zsebébe és a Burmai Karen Hadsereg hadikasszájába vándorolnak, ergo a menekültfalu egy élő skanzenné degradálódott, melynek lakóit csúnyán kizsákmányolják. A bevételből a padaungok szinte semmit nem látnak, ezért az általuk készített szőttesekből, fafaragásokból és egyéb szuvenírekből kell eltartaniuk magukat.
A portékák a falu házai között felállított standokon sorakoznak. Körülöttük apró gyerkőcök másznak a porban és valószínítlenül megnyúlt nyakú nők beszélgetnek egymással és az újonnan érkezett látogatókkal. Az első rézkarikák már kislány korban a helyükre kerülnek, s ezeket minden évben egy újabb követi. Felnőtt korra így akár 20-21-re is nőhet a nem éppen kényelmes ékszerek száma. Tulajdonképpen nem a fej kerül magasabbra, hanem a kulcscsont és a mellkas préselődik össze az 5-6 kg-nyi teher alatt, de való igaz, hogy ha a karikákat levennék, az elsorvadt nyakizmok egyedül nem lennének képesek megtartani a fejet. A nyak összeesne, és az asszonyság megfulladna.

A zsiráfnyak eredetéről sokféle történet kering. Az egyik szerint a padaung férfiak ekképp akarták elejét venni annak, hogy a burmai kiskirályok ágyasnak hurcolják el lányaikat, egy másik szerint viszont a tigristámadások ellen jött jól a páncélozott nyaksál. A legnépszeríbb történet mindazonáltal azt meséli el, hogy az első padaung egy sárkánylány volt, akit a szél termékenyített meg. Az ő frigyükből született meg aztán az a törzs, amelyben az aranyosan csillogó, hosszú nyak lett a gyengébbik nem szexepilje.Nai Soi fehérnépe nemcsak csinos, de rendkívül kedves népség is. Thaiföld jól járt, hogy befogadta őket.