A maharadzsák földjén

Hajdanán hatalmas tenger hullámai nyaldosták a mai India észak-nyugati szegletét. Aztán a tenger elvonult, és átadta helyét a végeláthatalan Thar-sivatagnak. Fegyveresek érkeztek északról, hogy a futóhomoktól elragadott területen új otthont teremtsenek maguknak, melyet Rádzsaszthánnak neveztek el. A királyok földjén egy ezredéven át a lovagiasság és a becsület kódexe határozta meg az uralkodók és harcosok tetteit…Reggel biciklicsengők és harsány zöldségesek hangja ébreszt. Még kótyagosan kapaszkodok az ablakpárkányba, ám a látvány azonnal kiízi az álmot a szememből. Odakint minden rózsaszínben játszik: a városfalak, a bástyák, a házak, az oszlopok… sőt, már a kedvem is. Itt fekszik előttem Rádzsaszthán székhelye, Dzsaipur, a “rózsaszíní város”.

A rádzsasztháni kultúrában a rózsaszín mindig is a szíves vendéglátás jele volt, amit eleinte talán csak az északnyugatról betörő moszlim mogulokkal szemben nem érvényesítettek a radzsputok. Bár az újonnan érkezők is jeles kardforgatók voltak, diplomáciával többre mentek, így az ellenséges viszony a Mogul Birodalom fénykorában erős szövetséggé alakult át – mindkét fél megelégedésére. Ez idő tájt költözött le a XVI. századi Amber komor erődjéből II. Dzsai Szing, a legendás maharadzsa is, hogy megépítse a dzsaipuri “mesevárost”.

&Uacutetban a City Palace, a maharadzsa palotája felé egy csupa csipke épület, a Hawa Mahal állít meg. A Szelek palotáját egykor az uralkodóház hölgytagjai számára építették, hogy a homokkőablakok jótékony rejtekéből követni tudják a város életét. A név találó, mert a huzat majd’ lesodor bennünket a legfelső szintről. Hajdan apró csengők csilingeltek itt a szélben – vagy a hercegnők játéka közben – s míg az udvaron mezítlábas szolgák csattogtak a kövezeten, addig az utcán datolyafüzérekkel megrakott kordék és homokszíní tevék vonultak el a palota előtt.

Majom reggelire
Kissé odébb, II. Dzsai Szing 1728-ban építtetett csillagvizsgálója, a Dzsantar Mantar, és a jelenlegi maharadzsa palotája között egy kígyóbívölő fújja bőszen kobrája nótáját. A hüllő persze süket, mint az ágyú, ráadásul a méregfogát is kihúzták, így hiába kapkod, nemtetszésének sem tud nyomatékot adni. A kis udvarokkal és kertekkel felosztott palota kapujában csak egy turbános törpe ügyel a rendre, holott az egyik nyitott csarnok olyan kincset őriz, amit a Guinness-rekordok könyvébe is feljegyeztek. A világ legnagyobb ezüst vízhordó edénye áll itt, amelyet egy korábbi uralkodó szállíttatott maga után angliai útján, mert – hithí hindu lévén – nem volt hajlandó az angol vízből inni. A rablás veszélye azonban nem fenyeget igazán, hiszen a mellmagasságig érő edényhez legalább egy darura lenne szükség.

Olyan hirtelen vetettük rá magunkat a városra, hogy reggelizni is elfelejtettünk. Irány hát a piac! Egy szép csokor banánnal már sokkal jobban érzem magam. Az első falatig jutok el, amikor jobbról egy nyáladzó szent tehén elszántan megindul a reggelim felé. Hát, barátom, akármennyire is elkényeztetnek itt téged, az én banánomból nem eszel! &Aacutem a piacon jól szervezett bínbanda míködik, mert amíg jobbról a marhát próbálom kicselezni, balról másik veszedelem tínik fel. Valami ronda, szőrös kezd el felém vágtatni, s mire felocsúdok, már csak a banános zacskó füle lefeg a kezemben. A majom meg teli pofával vigyorog a fa tetején, önelégülten. Hiába csördítem nyakon egy kaviccsal, a reggelim már oda van. A tehénnel szomorúan nézzük, hogyan fogy el az utolsó falat is, aztán visszamegyünk a banánárushoz. A patás még mindig olyan bánatos, hogy megszánom, és két banánhéjat nyomok a szájába. De a barátságunk itt véget is ér. Nem úgy, mint Dzsodhpurban a helyiek és a sasok közötti kapcsolat.

Az egykori Rathore királyság száraz, sziklás területén, amit hajdan csak Marwarnak, a halál földjének neveztek, egy lenyígöző monstrum uralkodik a táj fölött: a Meherangarh erőd. Az égbe nyúló, meredek falak és bástyák úgy magasodnak a sivatag, és a bráhminok lakta kék város fölé, mintha az óriások földjéről csöppent volna ide a vár egy tündérmeséből. Nem véletlenül választották Kipling regénye, A dzsungel könyve megfilmesítésének helyszínéül. A környékbeliek között érdekes játék dívik. Az asszonyok és gyerekek zöldséges sült gombócok tucatjaival vonulnak ki az erőd tövéhez, ahol már türelmetlenül köröz 30-40 hatalmas sas, néhány keselyí társaságában. A látogatók “csíló”-felkiáltásokkal a levegőbe hajigálják a saseledelt, a királyi madarak pedig vijjogva csapnak le a zsákmányra, etetőik hangos tetszésnyilvánítása közepette.

A dzsodhpúri királyi család a dzsaipúrinál csak jóval később, 1942-ben költözött le a Meherangarh erődből az Umaid Bhawan palotába, melyet a Brit Királyi Építészek Intézetének elnöke tervezett meg a ‘20-as években. &Oumlt évvel később megszületett az Indiai Köztársaság, s a Dzsodhpúri Fejedelemség – sok másikkal együtt – beolvadt az új államformába. Akkor sok mindent ígértek a maharadzsáknak, többek között azt is, hogy megtarthatják címeiket és vagyonukat, ám az 1970-es évek elején Indira Gandhi alaposan megkurtította a jogaikat, s aki nem tudott igazodni az új korhoz, az akár mindenét elveszthette.

Gadzs Szing Dzsí, az egykori uralkodói család jelenlegi családfője ma hotelként és nemzetközi konferenciák impozáns helyszíneként míködteti a több mint négyszázhatvan szobát és 850 dolláros lakosztályokat kínáló palotát. Amíg egy riport miatt a maharadzsára várunk, bőven van időnk körülnézni. Itt még a vécében is tigrisbőr feszül a ‘30-as éveket idéző aktfotók mellett, nem beszélve a Trófea bárról, amit csak az állatvédők teljes szörnyíségére lehetne részletezni. Elég legyen ennyi: a bejárat előtt egy fehér kesztyís medve ágaskodik, mancsában tálcával, azon pedig egy üveg Baileys-zel.

A mese folytatódik…
A Dzsodhpurból Dzsaiszalmerbe vezető úton sok kedves kép villan fel. A tevekordékat előzgető autóbusz előtt időnként vad tevék vágnak át az aszfalton, a falvak körül pedig tyúkok helyett pávák lépkednek peckesen a porban, vagy udvarolnak a háztetőkön. 106-ig jutok el a színpompás madarak számolásában, aztán feladom, mert a nyugati horizonton ékszerdobozként feltínő középkori erőd látványa minden mást elhomályosít.

Valaha Dzsaiszalmer pompás, aranysárga homokkőből emelt várfalai vigyázták a vidék békéjét és a városba érkező kereskedők biztonságát. Tömjénnel, elefántcsonttal, selyemmel és veretes páncélzattal megrakott tevék karavánjai hozták portékáikat a világ minden részéből, esténként udvari zenészek megindító dallamai szálltak a kristálytiszta égbolt felé, a paloták kőcsipkéinek árnyékában pedig csillogó szemí Seherezádék siettek kedveseikhez. A város fénykora az Ezeregyéjszaka világát idézte.

&Aacutem a brit oroszlán mancsa Dzsaiszalmert is utolérte. Bombay és Kalkutta kikötői átvették az addig oly fontos kereskedelmi utak szerepét, s véget vetettek az “aranyváros” virágzásának is. Nem olyan régen azonban néhány mesemondó kinyitotta Dzsaiszalmer porlepte képeskönyvét, s azóta évről-évre újból életre kelnek az Ezeregyéjszaka szereplői. Amikor a hold másodszor telik meg az esztendő során, a város díszbe öltözik, s – a dicső múlt emlékére – a dzsaiszalmeriek megülik a sivatag ünnepét.

Az ünnepség első napjának reggele a Gariszár-víztároló bejáratánál talál bennünket, ahol már vígan masírozik a város zöld-sárga kockás átalvetőben és párducbőrben feszítő skótdudás százada. Az út szélén narancssárga turbános lándzsások próbálják meg visszatartani nagyokat bődülő tevéiket. A hátasoknak már mehetnékjük van. Igyekszem elkerülni az első felüket, nehogy a fejemen loccsanjon szét valamelyikük nyáltartaléka, amikor az előttem álló szőke újságírónőt úgy rúgja combon lendületből az egyik teve, hogy az majdnem az ölemben köt ki. A fene a púposába! Veszélyes ez mind a két végén.

Aztán egyszer csak felhangzik a jel az indulásra. Gyönyöríen felékszerezett vízhordó lánykákkal az élen indul el a menet a stadion felé. A lányok után, közvetlenül a zenészek előtt, transzvesztiták pörögnek fátylaikban, a skót-szoknyások mögött felsorakozott lándzsások pedig négyes sorokba rendeződve léptetik tevéiket a dobok ütemére. A díszmenetet a tevés rezesbanda zárja. Óriási a tömeg, s közben a hőmérséklet is a csúcsára hág. A helyiek és a turisták is kiveszik a részüket a felvonulásból, így a fellegvár alatti szík, középkori utcákon sokszor elakad a menetoszlop.

Könnyebb a tevének?
A tevék hatalmas pamacsokban verik fel a port, amíg bevonulnak a pályára. Amikor a menettel haladók is elfoglalták a helyüket, és a fényképezőgéppel rohangálók is lenyugodtak valamelyest, elkezdődnek a versenyek: a bajuszok hosszúsági vetélkedése, a gyorsasági turbánkötés, de a muszlinba bújt, hennával kipingált tenyerí szépségek is ringbe szállnak a Miss Sivatag címért. A színek kavalkádja mindenkit lenyígöz, láthatólag csak a púposok unják magukat az ide-oda futkosó kétlábúak között.

A második nap azonban már a tevék futtatási és “szépségversenye”. &Uacutegy tínik, hogy amelyik kérődző a hajtás során eltalálja a helyes irányt, annak már jó esélye van a győzelemre, mert a legtöbbjük szétszalad a szélrózsa minden irányába. De hogy a nézők is részesüljenek a sikerélményből, egy erőpróbára összeeresztik az indiaiakat és a külföldieket is. Kötélhúzás, nemekre bontva. A fiúk kezdenek. Megmarkoljuk a kötelet, kicsit beássuk magunkat a homokba, aztán… átrántjuk magunkhoz az indiai urakat, a lányok az indiai lányokat, a vegyes csapatunk meg az indiai vegyest: 3:0. Ennyit a vegetarianizmusról. (Félreértés ne essék, a konzekvenciát egy indiai hölgy vonta le.)

A teveszépségversenyen – hivatalból – szállásadónk, Csandra úr Patan neví kedvencének drukkolunk. Patan az elmúlt három évben zsinórban hozta el a díjakat, így nagy várakozás előzi meg a mostani megmérettetést. Sárga, piros, lila, narancs pomponok füzérei lengenek a szélben, tükrökkel és flitterekkel átszőtt tevetakarók csillognak a napfényben, amint a sivatag hajói bevonulnak a tér közepére, lábcsörgőik fémesen csilingelő zenéjének ritmusára. Bár Asók Síváni, a puskári régiségkereskedő a legszebb ezüst teveszerszámokkal cicomázta fel “választottját”, ezen a versenyen a dzsaiszalmeri folklóré az elsőbbség. Patan negyedszer is elviszi a pálmát, mi meg örömünkben befizetünk egy háromnapos tevetúrára.

Sivatagi kiruccanás
A felrepedezett talajon, a bágyasztó hőségben, erőltetett menetben haladunk a homokdínék felé. Csupán a tevevágta képes felélénkíteni a nemzetközi légiót. A sarkak egyszerre vágódnak a púposok véknyába, s olyanokat ordítunk szerencsétlen kérődzők fülébe, hogy minden porcikájuk beleremeg. JAG&UumlDEEE! – harsan fel a kiáltás, és a felbődülő tevék vastag homokfelhőt kavarva hagyják ott jókedvíen vigyorgó kísérőinket. &#336k már tudják azt, amit mi csak jóval később tapasztalunk meg: a kemény nyereg olyan sebesre töri a szebbik felünket, hogy napok múltán is csak hason fekve tudunk ejtőzni.

Már tízvörös az ég alja, amikor behajózunk az oázisként zöldellő bokorliget közepébe. Éjjelre fagypontig süllyed a hőmérő higanyszála, így egymás után kerülnek ránk a takarók, és szinte megváltás a tábortíz fölött gőzölgő tejes tea, csipetnyi gyömbérrel. Egy nappal vagyunk holdtölte után, de az éjszaka telt lámpása csak kilenc óra körül jön fel. A koromsötétben pedig szinte az egész univerzum ott ragyog felettünk az ébenfekete sivatagi égbolton.

Tevetúránk harmadik napján egy kísértetváros tövében pányvázzuk ki hátasainkat. A valaha virágzó települést másfél évszázada hagyták itt a lakói, mert adóügyi nézeteltéréseik voltak a helyi rádzsával. A romok mellett már vár ránk a dzsip, amely visszaszállít bennünket Dzsaiszalmerbe. Csandra II, a sofőr tövig nyomja a gázpedált, és apait-anyait belead a sivatagi rodeóba, hogy még elérjük a naplementét a város melletti kilátódombról. Akkor farolunk be a domb alá, amikor már csak “félnapnyi” távolság választja el a narancssárga gömböt a nyugati horizonttól. A fényáradatban melegen verődnek vissza a sugarak a homokkőfalakról. A tevehajcsárok is megállnak egy pillanatra, a város pedig aranysárgán csillogva búcsúzik a nappaltól.

Este, amikor a kecskék már hazakocogtak az erőd macskaköves emelkedőin, és a sivatagi rókakölykök is álomra hajtották fejüket vackaikban, fényes tízijáték homályosítja el a tésztaképí teliholdat. A mese pedig tovább folytatódik…