A magyarok számára is ismerős képet mutat az ír főváros: smaragdzöld parkok között húzódó piros téglás kocsmákban fehér habos sört kortyolnak a zenét, táncot szerető barátságos szigetlakók.
Egy főváros ritkán adja vissza az ország egészének a hangulatát, inkább sajátságos, egyéni arculata van. Talán ez az oka annak is, hogy nehezen tudunk szabadulni attól az érzéstől, hogy nem Írországban, hanem Angliában vagyunk. A sokfelé látható, jellegzetes György korabeli ház, az egyenruhás kisdiákok, az úttestre festett Nézz jobbra, Nézz balra feliratok – amelyek ellenére a kontinensről, vagy ahogy itt mondják, a tengerentúl érkező látogatók mégis összevissza forgatják a fejüket – csak megerősítik ezt a benyomást. Mindez nem véletlen, hiszen Dublin egészen 1922-ig – amikor is megalakult az Ír Szabad Állam – a protestantizmus védőbástyája volt.
Az írek védőszentje
Dublin hatalmas területen nyúlik el, de a történelmi városközpont gyalogszerrel is könnyen bejárható. Hol kezdjük? Ha Írországban vagyunk, akkor ki más jutna először eszünkbe, mint az írek védőszentje, Szent Patrick, akiről évre-évre vidám ünnepléssel emlékeznek meg hívei, nemcsak szíkebb pátriájában, de Amerikában és a világ más részein is. Irány tehát a Szent Patrick katedrális! A székesegyház kertjében kis tábla jelöli annak a kútnak a helyét, ahol a szent oly sok pogányt keresztelt meg. Ő maga nem volt ír. Tizenhat éves korában ír portyázók hurcolták el rabszolgának. Hat év múlva sikerült megszöknie, ám ahelyett, hogy többé a tájékára se nézett volna a vad vidéknek, 432-ben visszatért, s megkezdte hittérítő munkáját.
A katedrális tele van meglepetéssel. Ki hitte volna, hogy a Miasszonyunk kápolna a 17. században francia hugenottáknak adott menedéket? A templom látnivalók tekintetében felér egy kisebb múzeumi gyíjteménnyel: vannak itt ősi ogam írásos kőtáblák, szobrok, síremlékek, ez utóbbiak közül számunkra Jonathan Swifté a legérdekesebb. Swift harminckét évig volt a székesegyház főesperese. Dublinban született, angol és protestáns volt, de szíve az írekhez húzta, s szeretett volna tenni valamit a két nép közötti ellentét megszüntetése érdekében. Bár a politikai pályán nem boldogult, maró gúnnyal megírt míveiben tükröződő gondolatai – sajnos! – a mai napig aktuálisak. A katedrális másik kuriózumát a Szent Patrick lovagrend relikviái jelentik.
A század elején kihalt lovagrend a dublini várban tartotta üléseit – hogy is hívnák másként a színes zászlókkal feldíszített helyiséget, mint hogy Szent Patrick terem? A trónteremben elhelyezett díszes trónuson sohasem ült ír uralkodó; a fényízően berendezett lakosztályok az angol alkirály kényelmét szolgálták. A főbejárat fölött Jusztícia, az igazság istennőjének szobra néz a belső udvarra, s hátat fordít a városnak – nem kevés élcelődésre és kritikára adva okot. A kezében lévő mérleget is meg kellett erősíteni, mert korábban a nagy esők vagy havazások gyakran lenyomták az egyik serpenyőt. A 13. században épült normann várból már csak egy torony maradt meg. A középkorban ez az erődítmény képezte a falakkal körülvett város magját; a kis helyen összezsúfolódott lakosságot többször tizedelték meg járványok.
A falakon belül épült a gótikus Christ Church katedrális, amely a Szent Patrick-kal ellentétben – ami a köznép temploma volt – az előkelőek kedvelt imádkozó helye lett. Itt van az alapító, angol-normann Strongbow (Erős íj, igazi nevén Richard de Clare) síremléke is. A templom egyik furcsasága egy macska- és patkánymúmia, amit egy organasípban találtak. A kriptában – ahol egy időben borospalackokat őriztek – egyedül vagyunk, a kissé hátborzongató helyiségben hamar végzünk a látnivalókkal.
Háborgó vikingek
A pompás gótikus katedrálist az utca fölött híd köti össze a szomszédos, szintén templomra emlékeztető épülettel. Ez a Dublinia, amelyben a város történetéről nézünk meg egy – inkább szándékában, mint megvalósításában – kitínő kiállítást. Pedig a város története bővelkedik eseményekben. Valaha élénk kereskedelmet folytató viking település állt itt. Az északi hódítók mindennapi életéről gazdag leletanyag adhatna számot, ha a régészek nem maradtak volna csúfosan alul a városrendezőkkel szemben. Ahelyett, hogy a maradványokat feltárták volna, jellegtelen, modern épületeket emeltek föléjük, a közvélemény heves tiltakozása ellenére. Ahogy egy régi újság karikatúráján a vikingek mondják: forognánk a sírunkban, ha nem húztak volna fölénk autóparkolót.
Hogy ne legyünk teljesen igazságtalanak, találunk azért viking emlékeket a dublini Ír Nemzeti Múzeumban. De legjobban a kelta időkből származó arany dísztárgyak, nyakékek, melltík ragadják meg a figyelmünket, amelyekből nagyon sok van kiállítva. Ahogy az ember a csodálatosan megmunkált darabok között sétálgat, átértékeli magában a kelta kultúráról alkotott képet.
Egyik kedvenc helyünk Dublin sétáló utcája, a Grafton Street. A közeli Szent Anna templomban ma is őrzik a régi jótékonykodás szokását, s egy polcra naponta kirakják a vekni kenyereket, hogy a rászorulók vehessenek belőle. Mi nem élünk a lehetőséggel, inkább a patinás, régi épületből kialakított bevásárlóközpontba, a Powerscourt Townhouse-ba ülünk be egy kávéra és süteményre, nem is annyira az evés, mint inkább a hangulatos környezet kedvéért. A Trinity College udvarán nagy a jövés-menés. Mi is bekukkantunk a jellegzetes, tágas ebédlőbe, no meg a Régi Könyvtár Hosszú Termébe, ahol értékes kéziratokat őriznek. Ezen az egyetemen tanult a Nobel-díjas Samuel Beckett, s ha már e kitüntetésnél tartunk, a város szülötte volt G.B. Shaw. Dublin egyébként is megérdemelne egy irodalmi túrát, van, aki például kifejezetten James Joyce emléke miatt jön ide.
Az élet vize
Más képpel fogad a Temple Bar, Dublin Soho-ja, ahol éttermek, szórakozóhelyek hívogatják a szomjas utazót. Már pedig a habzó, krémes, híres fekete sört kár lenne kihagyni. Aki inkább az „élet vizére” kíváncsi, megízlelheti az igazi ír whiskey-t, ezt jelenti ugyanis az „uisce beatha” szó, amivel a hajdani szerzetesek illették az általuk destillált nedít. Miért más az ír whiskey, mint a skót? Az árpa malátázása zárt kályhákban történik, s nem tőzegfüst felett, mint a Scotch esetén. Jellegzetes ízét azonban a lepárlás során használt malátázatlan árpa adja meg. A legtöbb ír whiskey-t háromszor főzik át (a skót whiskey-t csak kétszer), ami tiszta, lágy ízt kölcsönöz az italnak. Végül tölgyfahordókban, minimum három, de inkább négy-hét évig érlelik.
Dublinban több árnyas, zöld park van, közülük a Phoenix Európa legnagyobbja. Méretéről – 710 hektár – talán elárul valamit, hogy 1979-ben egy millió embernek tartott itt misét a pápa. A park egyik nevezetessége az állatkert, amely a filmiparnak a MGM filmek elején üvöltő oroszlánt adta.
