Orientalizmus

„Az a szemlélet, amely az iszlámot valami fenyegető Másságnak állítja be, fanatikus, erőszakos, kéjenc és irracionális gondolkodású moszlimjaival, a gyarmatosítás korában alakult ki – ezt neveztem orientalizmusnak. A Másság tanulmányozásának igen sok köze van Európa és általában a Nyugat ellenőrző és uralkodó szerepéhez, különösen az iszlám világban. És ez később is megmaradt, mivel nagyon, nagyon mélyek a vallási gyökerei, s a vallás szerint az iszlám a kereszténység bizonyos fajta vetélytársa” – nyilatkozta Said 2001. szeptember 11. után a Progressive címí amerikai lapnak. Az iszlám tehát a kind of competitor of Christianity – „egyfajta üzleti vetélytársa a kereszténységnek.” Végső soron, korszeríen amerikaias szemlélettel így is meg lehet fogalmazni mindazt, ami Bizánc elfoglalása után történt. Hódító Mehmet és Nagy Szulejmán rámenős üzletkötői igyekeztek kiszorítani a pápát és a császárt a közép-európai piacról, de csak Kőszegig jutottak. Bécs sikertelen ostroma után meg, ugye, jöttek a nyugati befektetők. Hát jó, fogjuk fel így. Az iszlám bajnokai kompetítorok voltak.

Régi dolgokon nem érdemes se búsulni, se vitatkozni. Szulejmánnak ma épp úgy szobra van Szigetváron, mint Zrínyinek, és az &Uumlcs Kardesler, a Három Testvér üzletláncának étkezőiből nyálcsordító isztambuli illatok áradnak a pesti Nagykörútra. A hajdani Sztambul fedett bazárjában pedig „jó magyarnak lenni”, mivel az átlagos török, Atatürk történelemszemléletét követve, nem gyaur ellenségként, hanem hajdani testvérnépként tanul Macaristan („madzsarhon”) lakóiról.A XIX. századi magyar kulturális érdeklődés sem firtatta már a vallási ellentéteket. Épp Magyarország a példa rá, hogy orientalizmus, azaz Kelet-rajongás, vagy a Kelet iránti élénk érdeklődés ott is megvolt, ahol szó sem lehetett imperialista megfontolásokról.

A fiatal színháztörténész, Staud Géza 1930-ban feldolgozta a magyar romantika irodalmi orientalizmusát. Vörösmarty Mihály esetében aligha lehetne feltételezni, hogy míveinek keleti vonatkozásaiban a közel-keleti olajkincs (akkori nevén naphta) iránti vágyódás lapulna meg. Igaz viszont, hogy Vörösmarty nőalakjaira némileg illik az, amit Said a nyugati írók képzeletvilágáról mond. „Bíbájos hárem-alakok, fejletlen lelki élettel” (Staud). Hát igen, Szép Ilonkát vagy a „merengőt” nehéz a mai való világba beleképzelni.

Szüfrazsettek és háremhölgyek
A XIX. századi férfi (a szó legigazibb értelmében vett polgár) kicsit furcsállotta a női szerep változásait maga körül. A szavazati jogot ugyan csak a XX. században szerezték meg a nők, de a beleszólás jogát már korábban is. A polgári társadalomban a fogyasztó az úr, és a lapokat főleg nők olvasták, tehát írták is, esetleg férfi álnéven, vagy a férfi szerzők kénytelenek voltak figyelembe venni ízlésüket, igényeiket. Egyre több nő vett részt a társadalmi életben, irodalmi szalonokat tartottak fenn, ők maguk is kezdtek verseket, regényeket írni, iskolákban és magánházaknál tanítani; ha szegények voltak, gyárba jártak dolgozni, s a XIX. század vége felé mind több országban nyílt meg előttük az egyetem… Vagyis a nők kitörtek a „gyerek, templom, konyha” feladatköréből, és veszedelmes konkurenssé kezdtek válni.

A szerelemben való naivitásuk is tínőben volt. A viktoriánus erkölcsök idején Angliában előfordult, hogy egy illedelmesen felvilágosulatlan menyasszony az esküvő után visszarohant a szüleihez, mondván, hogy a férje megőrült, valami teljes képtelenséget követel tőle… A XX. század elején a szexuális felvilágosító irodalom egyik vezéralakja egy olyan hölgy volt, akit a legerényesebb polgári illem szerint neveltek, s ezért csak egy évi házasság után jött rá, hogy a férje impotens, ő meg szíz maradt. Ettől kezdve beleásta magát a témába… A nők kényeztetni való mutatós babából egyéniséggé lettek, és ez számos polgári férfiú számára igen fárasztó jelenség volt, már a XIX. század második felében. &Iacutegy aztán legalább szobáik falán szívesen nézegettek olyan, keleti témájú festményeket, amelyeken lusta és szófogadó, meglehetősen lengén öltözött háremhölgyek heverésztek, vagy esetleg rabszolgalányokat kínáltak a gyanús külsejí arab kereskedők. Ennyiben bizonyára szerepet játszott a férfi szexualitás a mívészeti és irodalmi orientalizmus sikerében.

Nem volt azonban kisebb a szerepe a kései, Victor Hugo vagy Jókai Mór, illetve követőik regényeivel fémjelzett romantikának sem. S igazi orientalista mí volt Gustave Flaubert Salammbőja is, forró erotikával físzerezve, de épp egzotikuma és időbeli távolsága miatt nem keltette fel az erkölcsbíráskodó ítészek gyanakvását. Amiből per lett, az a Bovaryné volt, mert a nagy író azt merte észrevenni, hogy egy európai polgárasszony is képes lehet követni vágyait, akár egy kétezer év előtti észak-afrikai királynőféle.

Jókai a maga részéről nem olvasott sok regényt. &Iacutert egyet, ha olvasni akart. Inkább útleírásokat, földrajzi és biológiai tudományos könyveket gyíjtött, többek között a Keletről. Könyveinek egyik forrása egy sokoldalú ismeretterjesztő szerzőnek, az 1800 körül élt Decsy Sámuelnek méltatlanul feledett Osmanográfiája volt: a „török birodalom állapottyainak leírása”. A kalandor-politikus Telepenti Alival, a végnapjaikat élő janicsárokkal, a szép Gül Beyazeval, „Fehér Rózsá”-val kapcsolatos történetek ebből a monumentális könyvből származnak. Magát az „orientalista” kifejezést, a romantikához és az irodalomhoz kapcsolva, maga Victor Hugo találta ki.

Ahol a nap kel
A régi magyarságot egy évtizeddel 1848 előtt és után „keleti”-nek képzelték, s ennek még ma is van bizonyos visszfénye. Pontosan nem határozta meg senki az Oriens, a keleti mivolt fogalmát. Kelet az, ahol a Nap kel. (Nyugat, ahol nyugszik.) Akkor orientálódik valaki, amikor megállapítja a keleti irányt. Miután a Duna-parti Vigadó korábbi, klasszicista épülete Pest 1848/49-es ágyúzása során tönkrement, Feszl Frigyes „keleti szellemben” tervezett egy új kulturális és szórakoztató központot. A magyar orientalizmus legszebb példája ez az épület. Akárcsak a németként született Schmal Henrik épületei, főként az Uránia filmszínház és a belvárosi Jégbüfé házának belső „bazár-udvara”. Valaha igazi fedett bazár volt, a bevásárlóközpontot ugyanis a középkori Kelet jól ismerte.

A festők között akadtak keleti utazók: egyrészt a Szentföldre járók, másrészt a müncheni képzettségí kismesterek. (Csontváry azonban túlnőtt az orientalizmuson, az ő „nagy motívum-keresése” egészen egyéni belső hajtóerőn alapult. Igaz, hogy Keletre utazott, de ezt részben az álmaiban élő Attila király varázsa, részben az 1900 körüli utazási lehetőségek határozták meg. Ma talán a Szaharába vagy a Niagarához utazna a Hortobágy és a tátrai patakvölgy helyett.)

Az újító szellemí, majd a modern festők, mint a XIX. századi romantikusok és a XX. század elejének expresszionistái is szívesen látogattak az arab világba, mondhatni: színekért. Ennek a célnak azonban a fényben fürdő Észak-Afrika még inkább megfelelt, mint a sok tekintetben poros és szegény Nyugat-&Aacutezsia. A francia Delacroix, a német August Macke, az angol William Allan, az olasz Vincenzo Martinelli egyaránt ezt a világot járták, de a Münchenben míködő magyarok is, mint a közkedvelt bécsi professzor, a neobarokk Hans Makart példáját követő Tarnai Gyula, aki egészen Japánig eljutott. A nagy aranyéremmel kitíntetett Benczúr-tanítvány, Eisenhut Ferenc a Kaukázustól Közép-&Aacutezsián át Észak-Afrikáig beutazta az iszlám országait, ám legnagyobb sikereit végül a magyar történelemből vett „orientális” jelenetekkel aratta (Gül Baba, a budai szent dervis halála, például).

Az orientalista festők mai szemmel nézve „nagyon tudtak” festeni, a szó szakmai, akadémikus értelmében. A mai képzőmívész bizonyos tisztelettel néz rájuk, mert a bravúros vonalvezetés, színkezelés, a kompozíció dinamikája vagy a témakör változatossága egyre ritkábbnak tínik. A közönség és a kritika kegyeinek keresése változatlan, de ennek eszköze inkább az egyéniség. Nem minden öncél nélkül. A sikeres, egyben a galériások tetemes befektetésével „felépített” mívésznek nemcsak neve, hanem összetéveszthetetlen stílusa van, ami áruvédjegyként míködik. Próbáljon ettől szabadulni az alkotó! Egyre nehezebb. Picasso volt az egyetlen a XX. században, aki kedvére csaponghatott a stílusok és felfogások között. A sikeres mívész arra kényszerül, hogy önmaga utánzójává legyen. Az egyéniség mellett van bizonyos egyszeríségkultusz is, és ez sok esetben egyszerísít. Malevics tökéletesen elhelyezett egyetlen fekete négyszöge lenyígözi a nézőt, de ha sok hasonló képet lát, kezdi kedvelni azokat míveket, amelyeken „történik valami”.

Ez a jelenség hozta el a Valleho-típusú fantasztikumfestők divatját. Ezek az ügyes kezí mesteremberek nem szégyellték elsajátítani a müncheni iskola rajztudásának fogásait, kombinálták őket a jóval kötetlenebb fényképkomponálás trükkjeivel, és ezen a technikai alapon mertek mesélni. Ahogy a Tolkien- vagy Harry Potter-irodalom sem riad vissza a mese szabálytalan szabályaitól. A sok tízezer statisztát mozgató hollywoodi produkcióknak a szalon-, a csatakép-, a történelmi festészet volt az elődje, még a mozi feltalálása előtt; nem véletlen, hogy külön belépőjegyért mutatták meg őket, mint annak idején Munkácsy Krisztus-képeit is.

Bolynogó képzelet
1820 és 1900 között természetes volt, hogy aki festészetre adja a fejét, és meg is akar élni ebből a mesterségből, annak nagyon meg kell tanulnia festeni. Aki beérte viszonylag szerényebb igényí, kevesebbet is fizető közönséggel, az megelégedett a barnás „mítermi” tónusokkal. Aki kimerészkedett a fénybe, a szabadba, a hőségtől, napszaktól mindig más színek és távlatok közé, az azt kockáztatta, hogy biztos, értő közönség híján nyomorogni fog. De aki nem sajnálta a fáradságot az utazásra és a bonyolult faragványok, az arabeszkek  türelmes lemásolására, az orientalista lett.

S mint ilyen, a tér- és időbeli távolságban bolyongó európai képzelet jogán festhetett annyi vért, asszonyi húst, gazdagságot és mitikus történelmet, amennyit akart. A viktoriánus üzletember-polgár pedig bőségesen fizetett, olyan mívekért is, amelyek tönkretették volna erkölcsi hírnevét – ha ugyanazt a cselekményt európai szereplők játszották volna el képein. A mívészek pedig, ha netán lázadozott volna a lelkiismeretük, azzal győzték meg magukat, hogy így nyílt alkalmuk annyi színpompára, amennyire vágytak.

A XX. század elejének úttörő mívészeti kritikája a divatjamúlt kalapnak kijáró iszonyattal nézett az elmúlt századi „tabló”-ra. Száz évvel később már nem akarjuk őket kiszórni a múzeumokból. Csak épp nem is adunk nekik kizárólagosságot. A párizsi pályaudvarból lett múzeum, a Musée d’Orsay egységben mutatja be a XIX. század francia mívészetét, zseniket és szemfényvesztőket egyaránt a falra akasztva. Igaza van a mívészettörténészeknek: a dolgok egymáshoz és a hátterükhöz képest ilyenek vagy olyanok, nem tudja az, mi az impresszionizmus, aki nem lát ugyanakkor készült akadémikus kompozíciót.

És orientalistát, amely az akadémizmus keretein belül „elment falig”: a közízlés határaihoz alkalmazkodva igyekezett a legtöbbet kicsiholni az alkotó tehetségéből. Nem csupán gazdasági és politikai háttere volt az orientalizmusnak, hanem lélektani is. A viktoriánus, polgári Európa kötelékeiből a keleties fantázia tobzódása jelenthette a szabadulás egyik mutatós, bár azért mégsem hiteles menekülési lehetőségét.