IPM: Antiretró címmel kötete jelent meg, melyben a pártállami idők jellegzetes figuráiról ír; a könyv az irodalmi hagyaték torzuló utóélete ellen írott tanulmányok füzére. Hogyan került a retró az asztalra?
M. I.: A retró szón – bár jelentése szerteágazó – az utóbbi időben a hatvanas–hetvenes, és mind inkább a nyolcvanas évek iránti nosztalgiát értik; jó hangulatú visszaidézését e kor zenéjének, öltözködésének, és különös módón az akkori politikának is – engem az utóbbi mozzanat nem hagyott nyugton. Amikor egyre többször tapasztalom, hogy kritikátlanul megszépül az elmúlt harminc–negyven év, amikor tudós emberek, divatos írók Kádár Jánost a magyar történelem legnagyobb alakjának nevezik Mátyás vagy Szent István után, akkor úgy érzem, nekem is jogomban áll elmondani, én milyennek látom e korszakot.
Tanáremberként is kötelességemnek éreztem állást foglalni, átadni a tapasztalataimat, hisz nap, mint nap találkozom annak jeleivel, hogy a fiatalok egyre kevesebbet tudnak erről az időszakról, részben azért, mert számukra már történelemmé vált, részben, mert nem sok információt kaptak róla. Félreértés ne essék, ha valaki szereti a hatvanas évek zenéjét, divatját, azzal semmi gondom, de amikor egy fiatalember vörös, CCCP feliratú pólóban lép be a tanterembe, az a nemzedékem tagjait mellbe vágja, mert arról tanúskodik, hogy a hallgató tényleg nem tudja, mi volt az, amikor a Szovjetunióhoz kellett tartozni.
IPM: A retródivat késztette állásfoglalásra?
M. I.: A rendszerváltást csend, hallgatás követte; nem került mérlegre a közelmúlt. Fontosnak tartom a retródivatot, mert ez a pauza megtört általa: a Kádár-korszakra irányította a figyelmet. Ugyanakkor kritikusan nézem, mert kritikátlannak találom. Benne rejlik a nosztalgiában az is, mint köztudott, hogy a mostani középkorúak fiatal éveiket idézik vissza, és ifjúkori optimizmusuk festi át a múltat. De tisztázzuk: világos, hogy a rendszerváltás nem váltott be minden reményt, ám pozitív fordulat volt. A Kádár-korszakhoz való viszonnyal az a gond, hogy aki nagyon gyûlöli, az nem akar foglalkozni vele publicisztikai szinten, aki szereti, az pedig átlakkozza, megszépíti.
IPM: Az olasz magasirodalom kutatója miért fordult a közelmúlt sokszor értéktelen mûveket produkáló közegéhez, irodalmához?
M. I.: Irodalomtörténész vagyok, akit mindig érdekelt az irodalom és a hatalom viszonya, határozottabban a literatúráé és a zsarnokságé. Törekvésem ebben a megkülönböztetésben bemutatni a korszakokat. Újdonság, hogy ezúttal olyan időszakról írtam, amit meg is éltem, szemben például Dante korával. És bár elsősorban italianista vagyok, a felvilágosodás, a romantika korának kutatója, írtam öt könyvet a magyar irodalomról, majd a rendszerváltás után a közelmúlt alakjairól, Déryről, Berkesiről adtam közre hagyományukat újraértelmező tanulmányokat. A két szívügyem összefonódik legkedvesebb szerzőm, Vittorio Alfieri munkásságában, amely az irodalom és a hatalom ellentétében feszült. Alfieri a szabad ember mintaképéneknevezte magát; az alkotás igazi indoka szerinte elutasítani és támadni a hatalmat.
IPM: Hogyan fest a retró kedvelt korszaka ebből a szempontból?
M. I.: Érdekes, hogy Magyarországon olyan sok író, tudós elfogadta az abszolút hatalom támogatását, s azt is, hogy propagálja a rendszert: Tolnai Gábortól, akit a hatalom tett tudóssá, és akadémikussá, az olyan divatos lektûrírókig, mint Berkesi András, Szilvási Lajos és Moldova György. Némelyekben azért nőtt naggyá a nosztalgia, mert abban az időben jobb sorsuk volt, sokkal nagyobb lehetőségeket kaptak, mint most: az a rendszer tudta jutalmazni a hozzá hûséges embereket. Tolnai például semmilyen tudományos eredményt, munkát nem mutatott föl, sőt bölcsészdoktori végzettségén kívül tudományos fokozatot sem, mégis élet és halál ura lett a Magyar Tudományos Akadémián. Felsorolhatatlanul hosszú titulusainak lajstroma, mely az Országos Széchenyi Könyvtár vezetői posztjával kezdődik. Tőle függött, ki kapott, a nála magasabb végzettségûek közül, tudományos fokozatot, és ki nem. Mondás volt fennhatósága idején, hogy „ha Isten és Tolnai is úgy akarja”.
IPM: Kiket ismert személyesen a könyvében bírált emberek közül?
M. I.: Két tanulmány megírására saját tapasztalatom késztetett. Az egyik nagyon negatív: Tolnai Gábort személyesen ismertem. Nem maradtak jó emlékeim róla egyetemi hallgató koromból. Lenácizta Németh Lászlót a Kisebbségben címû tanulmány miatt; megalázott oktatókat, felkészült diákokat. A másik személyes élmény pozitív, az Antiretró kötet ezzel az ellenpólussal zárul: Karczag Györgyöt, a méltatlanul elfelejtett, feledésre kényszerített remek írót sikerült feltámasztanom a magyar irodalomnak. Értékes történelmi regények szerzője volt. A Kádár-kor kultúrpolitikájának vált áldozatává, de nem volt üldözött, így a meghurcoltak szenvedéseiben, majd a rendszerváltás utáni megdicsőülésükben sem részesülhetett. Legnagyobb mûveit a korabeli irodalompolitika kiadásra engedte ugyan, de ifjúsági regénnyé infantilizálta, s ezzel eltüntette a magas irodalomból: sehol nem említik, nem méltatják ezeket. A többi könyve meg sem jelenhetett. Karczag Györgyöt azért lehetett szerencsém föltámasztani, mert ifjúkorom meghatározó olvasmánya volt a tatárjárásról szóló Zúgó nyilak címû regénye, és később észrevettem, hogy sehol sem tartják számon e remekmûvet. A kitartó kutatáson kívül a szerző fiának köszönhető, hogy sikerült elővarázsolni az eltüntetett írót, mert nagy gonddal megőrizte apja mûveit.Személyes élményként könyvelem el Hegedüs Géza ifjúsági regényeit, ismeretterjesztő mûveit is. A milétoszi hajós, Az írnok és fáraó, A megalázott Babilon mind élményeim lettek. De próbáltam nem elfogult lenni, mérlegelni. Érzékeltettem, hogy voltak nagy emberek a bíráltak sorában, mint Lukács György, Déry Tibor és Fülep Lajos szemben Tolnaival; Szilvásival és Berkesivel.
IPM: Mi volt mellbevágó utóbbiak munkásságában?
M. I.: Berkesi és Szilvási középszerû, de inkább alacsony színvonalú könyvek írói voltak. Szédületes, hogy százezres példányszámban adták ki regényeiket; s hogy összes megjelenésük milliós lehetett: ma a magyar- és a világirodalom klasszikusai sem jelennek meg ilyen nagy példányszámban.
IPM: Volt oka e hatalmas, irreális sikernek?
M. I.: Természetesen, több is. Más volt akkoriban a könyvkultúra, sokat olvastak az emberek. De egyéb trükkök is csapdába ejtették az olvasókat: a krimiszerû izgalommal, a szexszel párosuló szerelmi történettel olvastatták magukat a Szilvási-mûvek. Mintha-társadalombírálatuk is meghozta gyümölcseit. Előszeretettel mutatták be e könyvek a középvezetők visszaéléseit, amelyeket elkövetőikkel együtt az államhatalmat szimbolizáló pozitív hős leplezett le. A tömeg érezhette; hogy „íme a mi rendszerünkben megbûnhődik az, aki visszaél a hatalommal, maga a rendszer bünteti meg: a rendszer jó, csak vannak emberek, akik alkalmatlanok a posztjukra”. Végül e mûvek azt a látszatot keltették, hogy értékes, míves szépirodalmi alkotások. Szilvási hosszú, rémséges körmondatai, idegen szavai megtéveszthették az egyszerû befogadót. Sőt az is meggyőző volt, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó nyomtatta ki e regényeket igényes kivitelben. Berkesi más volt, ő közvetlenül volt a diktatúra szócsöve. Mûveiben az elbeszélő vagy a hős didaktikusan, olykor már iskolásan, brossúraszerûen adja elő a pártállam világnézetét, erkölcsi imperatívuszait. Ezekben az izgalmas kaland kötötte le az olvasót.
IPM: Keményen megbírál néhány ma is élő, és nagy népszerûségnek örvendő írót, tudóst. Miért?
M. I.: Szigeti József, Heller Ágnes, Berend T. Iván átretusálták, megszépítették múltjukat visszaemlékezéseikben. A rendszerváltás a magyar történelem egyik legnagyobb cezúrája. A retró átnyúlik ezen a határon, úgy látszik, az emlékiratokban is. Jellemző, hogy ma Magyarországon nagy tekintély és hatalom birtokosai lehetnek az előző rendszerben is prominens figurák.
IPM: Heller Ágnest igen szigorú mércével méri, miközben a filozófus áldozata volt az 1973-as filozófuspernek.
M. I.: Heller Ágnes átalakuló ember, korszakai voltak. A mai filozófus nem ugyanaz, mint aki Kosztolányiról azokat a súlyos dolgokat írta, amelyekre a könyv utal. Szükségesnek tartottam viszont elgondolkozni azon, hogy mindig a világtendenciákkal úszott. Itthon hosszú ideig a hivatalos marxizmus képviselője, életútja másik szakaszában a nyugat-európai szintû baloldaliságba ment át. Önkritikája az emlékiratában nem volt olyan erős, mint amikor másokat ítélt meg: amikor férjét párvenünek, egy tudóstársát kurvának nevezte. Ilyet nem illik írni.Ügyesen festik át az emberek, a felsoroltak is, a múltjukat. De nem ez az igazán zavaró szerintem, hanem az, hogy Magyarországon puszta tekintélytiszteletből mindezt senki nem meri megmondani.
IPM: Kapott e visszajelzést e tudósoktól?
M. I.: Senki nem emelt eddig panaszt, egyet kivéve, aki azt vallotta, hogy a Kádár-korban nem volt cenzúra, csak öncenzúra. Bizonyára azért, mert tisztességesen írtam róluk, másrészt azért, mert ma már tudomásul kell venni, hogy van ellenvélemény.
IPM: Miért ezeket a tudósokat, írókat választotta ki a Kádár-korszakból?
M. I.: Jellegzetes, jellegadó figurákat, a kor szempontjából sokatmondó embereket, mûveket választottam ki, tudva azt is, hogy ebben a szelekcióban sok a szubjektív elem. Igyekeztem azokról szólni, akikről személyes mondanivalóm is volt; mégis a magánvéleményemnél többre akartam jutni, újat, érdekeset adni a hagyatékukhoz. Másrészt azért választottam őket, mert e szerzőkről, mûfajokról nem nagyon jelentek volna meg tanulmányok. A magyar irodalomtudomány ilyen szempontból sznob. Nem ír senki olyan mûfajról, mint a lektûr. Vannak, akik úgy gondolják, hogy minek a rossz írót elemezni? Pedig nagyon tanulságos az, amiért Berkesi sztáríró lett: a tömegirodalomban is tükröződik egy korszak fő tendenciája. Sok mindent elárul majd a jövő tudósainak az is, hogy miért falják a Da Vinci-kódot és a Harry Pottert a mai olvasók. Más kérdés, hogy sohasem szabad összetéveszteni a tömegízlést az értékkel. Hegedüs Géza, az ismeretterjesztő és ifjúsági regényíró nem lépett a kiemelkedő tudós vagy mûvész útjára, népmûvelő céllal alkotott, amiért tudósok, irodalmárok nem találták kutatásra méltónak munkásságát. Így történhetett meg, hogy mindmáig nincs összegezve életmûve, nem született róla érdemben méltatás. Pedig mindaz, amit könyveiben sugallt, máig hat azoknak a történelemszemléletére, akik fiatalon forgatták könyveit.
IPM: Ez volt a legfőbb indíttatás?
M. I.: Nem, volt más is: nagyon hiányzott a bírálat, a cáfolat. Ha ez elmarad, akkor a hagyományba, a kánonba jóváhagyva kerülhetnek be a lektûrírók, a Tolnai-féle alakok, Szigeti önéletrajza. Csak az van írásba rögzítve, ahogy az elmúlt rendszer képviselői vélekednek e témákról. Valakinek le kellett írni, hogy miért rossz Berkesi, hisz amíg szócső volt, magasztalta a kritika, azután pedig hallgattak róla.
IPM: Kiket rehabilitálna az emlékezetnek Karczag Györgyön és Hegedüs Gézán kívül?
M. I.: Dékány Andrást, aki ragyogóbbnál ragyogóbb ifjúsági regényeket írt. Jó irodalmár volt, minden fiúolvasó szívét megdobogtatták kalandjai. Olyan értékeket közvetítettek-tanítottak e mûvek, mint barátság, bátorság, a megismerés vágya. Nem maradna ki az ébresztésből G. Hajnóczy Rózsa, a Bengáli tûz írója. Fejes Endre sem, akit ezúttal nem a Rozsdatemető, hanem a Jó estét nyár, jó estét szerelem írójaként mutatnék be. Ki olvas ma Szabó Pált? A Talpalatnyi föld címû nagyregényéből a huszadik század közepének magyar paraszti világát ismerhetjük meg.
Sütő András emléke helyreállítást érdemel: halála után sokan méltatlanul írtak róla. A napi- és hetilapok fanyalogva emlegették, mint idejét múlt figurát. Pedig azóta sem írtak olyan jó drámát, mint a Csillag a máglyán, vagy a Lócsiszár virágvasárnapja. Ezek örök példázatok a hatalom és ember kapcsolatára, a fanatizmus és a szabad vizsgálódás konfliktusára, akkor is, ha valaki nem tudná, hogy Erdélyben íródtak. Sántha Ferenc negyven éve hallgat, pedig a mai napig él. Ôt az Ötödik pecsét írójaként, mely sokkal jobb a kötelezően olvastatott Húsz óránál, érdemes bevonultatni a magyar remekírók közé – mint látható, legtöbbször az a gond, hogy nem a legnagyobb mûveket kanonizálták.Olyan sok a megmenteni való érték. Nem lenne szabad elfelejteni Szabó Dezsőt. Az előző rendszerben betiltották, egy-egy szatíráját őrizték csak meg. Nagyon ellentmondásos figura volt, akinek mûvei pont akkor lettek kiadhatók, amikor az emberek elkezdtek nem olvasni.
IPM: A mai magyar irodalmat milyennek látja?
M. I.: A mai magyar irodalom szekértáborokba gyûlt. Tagjaik egymás munkáit olvassák, de a másik táborból valókat nem, és nem is írnak róluk. Nincs közös textus, szövegvilág. Nem értek egyet ezzel: én többféle mûvet, kiadványt, napilapot megveszek és olvasok. Nyilván nem áll mindegyik egyformán közel hozzám, de érdekel a másik véleménye is. §
- Madarász Imre
1962-ben Budapesten született. Milánóban élt, a Milánói Állami Tudományegyetemen tanult. Egyetemi tanulmányait 1988-ban a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen fejezte be, magyar–olasz szakos tanári diplomával. 1988-tól az ELTE Olasz Tanszékén, 1990-től a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanít. 1992-ben az irodalomtudomány kandidátusa. Debrecenben megszervezte és 1993-tól egyetemi docensként vezeti az Olasz Tanszéket és az Olasz Felvilágosodás és Romantika Kutatóközpontot. 1997-ben Pro Scientia vezetőtanári oklevelet és Széchenyi professzori ösztöndíjat, 2002-ben Széchenyi István-ösztöndíjat kapott. 1998-ban habilitált doktor. 2002-ben az Olasz Köztársaság Érdemrendjének Lovagja. 1996-tól az MTA köztestületi tagja az Irodalomtudományi Bizottságban.
