Harry Guggenheim 1971. január 23-án prosztatarákban halt meg Long Islanden a Falaise neví luxuspalotában, az európai hivalkodó rezidenciák hivalkodó utánzatában. Daniel Guggenheim és Florence Schloss fia volt, Meyer Guggenheim és Barbara Meyer unokája, Simon Meyer Guggenheim és Schäfeli Levinger dédunokája – ez volt hát a negyedik amerikai generációja annak a dinasztiának, amely egy Lengnau neví, a Surb folyó völgyében fekvő kis svájci faluból származott. Lengnau a térképen sem szerepelt, sötét tudatlanság és korlátolt antiszemita előítéletek uralkodtak benne. Harryt a megfelelő szertartással és imák kíséretében temették el Temple Emanu-Elben, a jómódú és általában hitehagyott zsidók manhattani negyedében. Ô maga valószíníleg egy szót sem ismert a szertartás szövegéből, de hát az ilyen ceremóniákat nem is az elhunyt kedvére rendezik.A Guggenheimek gyökerei a XVII. századba nyúlnak vissza, s valószíníleg egy, a mai Németországhoz tartozó elzászi, Guggenheimb (vagy Gougenheim) neví faluról kapták a nevüket. (Minthogy a héber neveket az európaiak csak nehezen tudták kiejteni, a zsidók általában a lakóhelyük szerint választották illetve kapták a vezetéknevüket.) Amikor ebből a faluból kitiltották a zsidókat, átköltöztek Lengnauba, ahol a feljegyzések 1696-ban rögzítik először a család jelenlétét.
Simon Meyer
Guggenheim (1792–1869) vegyes érzelmekkel viseltetett ősei hite iránt. Sohasem akarta azt elhagyni, ahogy akkoriban sok európai zsidó tette, bár könnyen megtehette volna ő is. Ô ugyanis nemcsak lenézte a túlbuzgó vallásosságot, de nyíltan kárhoztatta a zsidó vallás elszigetelődési hatásait is. Mégis, amikor Simon Meyer – ekkor éppen egy középkorú özvegyember – azzal szembesült, hogy képtelen megszerezni az újabb házasodási engedélyt, hogy feleségül vegyen egy Rachel Weil neví, szintén igen jómódú özvegyasszonyt, úgy döntött, megérett az idő Lengnau elhagyására. És mi is lehetett volna jobb kivándorlási cél, mint az Egyesült Államok, ahol a hírek szerint a zsidók egyenlő jogokat élveztek a többi polgárral. Simon Meyer és Rachel Weil magukkal vitték a korábbi házasságukból származó összesen tizenkét gyermeküket is – komoly veszteség volt ez Lengnaunak, és tiszta nyereség az Egyesült Államoknak.
A Guggenheim-vagyonok története az energikussággal, okossággal és rugalmassággal kezdődött. Ezért lehetett sikeres a család a textil-, a ruha-, a físzer- és a rövidáru-kereskedelemben. De az igazi „aranybányák” számukra a Sziklás-hegységben nyíltak meg. A családot a jó ítélőképesség tette igazán gazdaggá. Egyesek talán ezt is szerencsének nevezik. Simon Meyer fiahozta meg a döntést: pénzt kell pumpálni a föld alá, abban a reményben, hogy ott réz, ólom és ezüst rejtőzik, azután pedig nyitni kell más értékes nyersanyagok felé. Az ezüst természetesen már önmagában is pénzt jelentett. De a kevésbé értékes ásványi anyagok is hihetetlenül értékesnek bizonyultak, mivel óriási volt a kereslet egyebek közt a lőszerek, a távíródrót és az egyre szaporodó míszaki újításokból született különféle szerkezetek iránt. Ekkoriban nagyon jól kereshetett, aki ki tudta elégíteni ezeket az igényeket, s a lehetőségek legnagyobb haszonélvezői között ott voltak a Guggenheimek is.
A Sziklás-hegység bányavárosaiban az élet a sikert követő féktelen tékozlások, az alkoholista lezüllés, a súlyos csalódások és a szerencsés meglepetések körül forgott. 1880-ban a Leadville neví kisvárosban például 120 kocsma, 150 játékkaszinó, 35 kupleráj és egy úgynevezett operaház míködött. A leadville-i H. A. W. Tabor őrnagynak, egykori físzerbolt-tulajdonosnak (élelmiszer nélkül a bányászok sem lehettek meg) volt egy Chrysolite neví bányája. Chicken Billtől vásárolta, ezer dollárért. Chicken Bill majd’ kibújt a bőréből, úgy örült a pénznek. Hiszen ő abban a föld alatti lyukban nem talált semmit, viszont volt annyira ravasz, hogy szétszórjon odalent egy kis ércet, hátha így rá tudja sózni valami balekra a kincsesbányát. És ezer dollárt sikerült kapnia néhány sáros-poros aknáért! Tabor azonban elkezdett mélyebbre ásni (ő tényleg bevette, hogy kincsesbányát adtak el neki) – és egy hónap leforgása alatt ötvenezer dollár értékí ezüstöt termelt ki. Tabor üzlettársa a Chrysolite-ban egy Marshall Field nevezetí úr volt, szintén egy szépreményí kiskereskedő. Az üzlettársak aztán 1,2 millió dollárért eladták a vállalatot, majd jött a Wall Street, és tízmillióra növelte a bánya értékét.
Ez volt az a nagy játszma, amelybe Meyer Guggenheim részesedést vásárolva beszállt…
Egy pontnál Meyer Guggenheim úgy döntött, hogy ideje túladni a textilüzleten, s csak a bányászatra és a fémolvasztásra koncentrálni… És komolyan is gondolta, amit mondott. Ha a kohóüzlettársai ki akartak szállni, akkor ő megvásárolta az üzletrészüket, készpénzért, azonnal. A gyerekei összeszedték magukat, nekifeszültek a feladatnak, s elkezdtek új, meghódítható területeket keresni. Először az Egyesült Államokban, azután pedig a nagyvilágban.
Mexikó
volt a legközelebbi és legígéretesebb célterület. Ez a szegény ország, egy önkényeskedő és korrupt kormány áldozata volt… de gazdag volt természeti kincsekben, amelyek nagyon érdekelték az amerikaiakat, annál is inkább, mert fényévekkel előrébb tartottak a gazdasági fejlődésben, s így igencsak nagyétkíek voltak. A Guggenheimeket, új pueblói kohójukkal, különösen vonzották a lehetőségek. 1890-ben azonban az Egyesült Államok, azzal a szándékkal, hogy emelje az ezüst árát, és az északi régióban megvédje az amerikai érdekeket, behozatali tilalmat rendelt el az ércre a határtól délre eső területekről.
A legtöbb finomító belenyugodott volna ebbe a nem túl szokatlan gazdaságpolitikai intézkedésbe – a Guggenheimek azonban másként gondolkodtak. Elküldték Mexikóba a második generáció leginkább vállalkozó kedví tagját, hogy derítse föl a terepet és létesítsen kapcsolatokat. Anyja tiltakozott – féltette a fiát a banditáktól.
Daniel azonban meglepően jól, szinte otthon érezte magát Mexikóban. Ahol tényleg nem szerették az amerikaiakat, de ezt a fiatalembert valahogy nem tekintették gringónak. Danielt mindenféle bankettekre és partikra hívták meg, s lehetősége nyílt arra is, hogy találkozzon és egyezségeket kössön Díazzal, aki államelnökként meg volt győződve arról, hogy Mexikó jövője és fejlődése a külföldi befektetésektől függ. Az 1890. december 12-én aláírt megállapodás értelmében Daniel koncessziót szerzett két új kohóra, valamint engedélyt, hogy feltárjon és kiaknázzon minden olyan bányát, amelyet a Guggenheimek ki tudnak bérelni vagy meg tudnak vásárolni. És még arra is rá tudta venni Díazt, hogy vámmentesen vihessen be Mexikóba minden amerikai gépet és felszerelést. Nem kis győzelem volt ez. És nem azért, mintha a – nem létező – mexikói gépgyártást védték volna az efféle vámok: azok ugyanis az esetek túlnyomó többségében a gazdag főhivatalnokok zsebében kötöttek ki.Daniel győztes hadvezérként és nagyszabású elképzelésekkel tért vissza New Yorkba. Az apjuk, Meyer nagyon elégedett volt. Most már, mondogatta a fiainak, övék a jövő és az egész világ, lent is és fönt is – és nem kisebb dologról volt itt szó, mint az egész észak-amerikai fémbányászat és -olvasztás kontrolljáról. Először jött Mexikó, azután
Alaszka
Ez utóbbi több mint száz éven át a földkerekségnek több mint a felén végigterülő cári birodalom legkeletibb tartománya volt. Az ottani oroszok halászattal és prémvadászattal foglalkoztak, s óriási mennyiségí vodka bevedelésével melegítették magukat. Ennyi volt az egész. Alaszkáról az a hír járta, hogy értéktelen, kietlen, fagyos terület, így aztán amikor a cári kormány 1867-ben eladta Amerikának 7,2 millió dollárért, vagyis acre-ként (0,41 hektáronként) kevesebb mint 2 centért, akkor az ügyletet az Egyesült Államokban a vásárlást lebonyolító Seward külügyminiszter tiszteletére sokáig Seward baklövéseként (Seward’s Folly) gúnyolták és pocskondiázták. Pedig Alaszka valóságos aranybánya volt, csak éppen az oroszok soha nem vették a fáradságot, hogy alaposabban kikutassák, mit is rejt a föld a talpuk alatt.
Az amerikaiakat azonban más fából faragták. A felderítők megkapargatták a fagyott földfelszínt, átgereblyézték a folyók medrét is, és azzal a hírrel tértek haza, hogy… aranyat találtak. Az 1880-as évek végén már a határ kanadai és amerikai oldalán is egyre nagyobb tömegeket vonzottak a rendkívüli leletek. Az aranynak már csak ilyen a hatása: a puszta említése is ellenállhatatlan mágnesként míködik. Az első igénybejelentés a Klondike folyó mentén, kanadai területen, 1896 augusztusában valóságos robbanást idézett elő. Egyes becslések szerint az alaszkai arany- és ezüstkitermelés az 1880–1896 közötti ötmillió dollárról 1895–1901 között több mint harminckétmillió dollárra ugrott. És az is biztos, hogy a valóságos érték ennél jóval több volt: a legsikeresebb kitermelők nem szoktak hencegni (hacsak nem akarják eladni a bányát). Egy szakértő több mint százmillió dollárra teszi a kitermelési értéket 1880 és 1906 között. És akkor még csak a nemesfémekről beszéltünk. Bőven került elő más is, egyebek közt réz, ólom, szén és gipsz. És nagy koncentrációban, gazdag érctelepeken. Az első alaszkai rézércszállítmány 75 százalékos réztartalmúnak bizonyult – szemben a nevadai és utahi porfírbányák 2-3 százalékos érceivel.
A Guggenheimek szisztematikusan beszéltek és hallgattak. De főként hallgattak: nagyon is nyitva tartották a fülüket. Így aztán Daniel ezer mérföldekről is hírét vette, hogy létezik egy zöld, fátlan hegy a Kennecott folyócska mentén, s hogy állítólag tiszta réz az egész. Az aranyásókat nem érdekelte, de a Guggenheimek fölkapták a fejüket. Daniel odaküldte a legjobb ércpróbavegyészét, hogy nézzen körül a helyszínen, és ellenőrizze a dolgot.
A szegény ember a nyakába vette a világot, s pár hónap múlva visszatérve jelentette, hogy a hegy minden kétséget kizáróan a világ egyik legnagyobb és legtisztább réztelepe, megszámlálhatatlan millió tonnányi, 70-75 százalékos rézérc. És csak kicsit tévedett. Az úgynevezett Bonanza érctelep ugyanis nem az egyik, hanem a leggazdagabb lelőhelynek bizonyult a maga korában. A hatalmas, mindent megmozgató befektetés finanszírozására a Guggenheimek pénze és elszántsága is kevés volt. Danielnek segítséget kellett kérnie valakitől. De kitől? A választás végül a rátarti J. P. Morganre esett…
A két ember még bevette az üzletbe harmadiknak Jacob Schiffert. Így született meg az Alaszka Szindikátus.
A Guggenheimek a tőke több mint egyharmadát vitték be a vállalkozásba, valamint az összes adminisztratív és míszaki know-how-t. S ennek fejében őket illette a profit oroszlánrésze.Az utolsó vasúti sínszeget 1911 elején verték be, még épp időben, mert jött a tavaszi olvadás. És azt a sínszeget már kennecotti rézből gyártották; a hegyből már termelték ki az ércet, abból pedig olvasztották a fémet. Minden vagon 12-15 ezer dollár értékí
rakományt szállított a világ legolcsóbb ércéből. A tacomai kohóba beérkezett első szállítmány értéke ötszázezer dollárra rúgott. 1912 végére Kennecott hárommillió dollár profitot termelt. És ez még csak a kezdet volt. Az I. világháború óriási keresletet teremtett.
1918-ra a Guggenheimek csupán Kennecottból tízszer annyit termeltek ki, mint amennyit az oroszok egész Alaszkáért kaptak Sewardtól 1867-ben.
S ahogy dőlt befelé a nagy pénz, a Guggenheimek folytatták a felvásárlást: vettek rezet, szenet, vasat, erdőket – mindent, amire rátehették a kezüket. S nem csak Alaszkában és Mexikóban. Bolíviában és Malájföldön ónt találtak, Kongóban és Angolában gyémántot – az egész világ egy nagy kincsesbánya volt. Ezt a monumentális fosztogatást csak a konzervatívok növekvő tiltakozása lassította le egy időre. Végül azonban a Guggenheimek győztek, s ebben a győzelemben része volt Simon bátyjuk, akkor már coloradói szenátor csöndes, ám hatékony háttérmunkájának is. Az amerikaiak többségét pedig egyébként is túlságosan lefoglalta a saját pénzkeresési kényszere. Ha rossz idők jártak, keményebben kellett dolgozniuk, ha pedig jobban ment nekik, akkor szerezni és költekezni akartak. Nem volt idejük elveszíteni a paradicsomot.
Az Alaszka Szindikátus sikere jól mutatja, hogy a Guggenheimek milyen jól együtt tudtak míködni a kölcsönös előnyök alapján másokkal, a legfontosabb emberekkel és tényezőkkel. De ennek már korábban is voltak jelei, és Morgan is nyilván ezért volt hajlandó komolyan venni ezeket a feltörekvő jövevényeket.
Harry Frank Guggenheim (1890–1971)
igen jó szemmel vette észre az elmaradott országok által kínált óriási bányászati lehetőségeket, de az ellenakciókat és a negatív következményeket már nem látta előre. Harry túlságosan belefeledkezett a saját dolgaiba ahhoz, hogy figyelemmel tudta volna kísérni az intő jeleket és fejleményeket: annyira lekötötte a lótenyésztés és a lóversenyzés, a repülőgépekkel való kísérletezés, az írás, a szépmívészeti múzeumi gondnokság, a közszolgálati tisztségek, a marhatenyésztés, a favágás, az alapítványok létrehozása és az újságkiadás, hogy tulajdonképpen már nem is maradt ideje végiggondolni, hogy merre is menjenek a Guggenheim testvérek a hatvanas és a hetvenes években.
Harry nem állt egyedül ezekkel a problémákkal: az egész család azon törte a fejét, hogy mit csináljanak ezzel a hatalmas vagyonnal. A megoldást, akárcsak Rockefelleréknél, a jótékonykodás kínálta, ez az előkelő és nemes lelkí tevékenység, amely jó társaságot is garantál, és persze hasznos elfoglaltságot a Guggenheim-leszármazottak számára. (Az üzleti ügyek irányítását már rég külső szakemberekre bízták.) Ezért jött létre a tudományos és mívészeti körökben oly jól ismert alapítványok, múzeumok és kutatási programok impozáns spektruma: a család mindig is jó érzékkel tudott igényt támasztani és lehetőségeket teremteni a tehetség és a szellemi alkotótevékenység számára. A világhírí tagjairól nevezetes John Simon Guggenheim Memorial Foundation számtalan mívész és tudós karrierjét egyengette már.
Képzőmívészeti múzeumokat létesítettek New Yorkban, Berlinben, Rio de Janeiróban és Bilbaóban. Ma a család sokkal inkább ezeknek köszönheti hírnevét és megbecsültségét, mint az üzleti tevékenységnek.
Némelyik Guggenheim-leszármazottnak különös hobbija volt: a XX. század elején a repüléstudomány, később az írrepülés foglalkoztatta őket. Ezek a sajátos természethódító törekvések pénzt és szakmai elismerést nemigen hoztak, viszont tekintélyt és értékes emberi kapcsolatokat igenis lehetett velük szerezni. Vajon az ilyen drága játékok jelentették a családi vagyon felhasználásának legjobb módját? Az írutazás végképp, már-már természetellenes módon drága, pénzpazarló tevékenység, amely azonban magától értetődőnek tekinti és el is túlozza a maga küldetésének fontosságát és speciális létjogosultságát.
Viszont az is igaz, hogy ha bátorítani akarjuk a vállalkozást, akkor el kell ismernünk a tisztességesen szerzett vagyonok kontinuitását, és az örökösöknek azt a jogát, hogy azt kezdjenek (vagy játsszanak) ezzel a vagyonnal, amit csak akarnak.És ezt is csinálták – különösen a szerelem, a szex és a házasság terén. A második generációban Isaac és testvérei helyi, amerikai és európai, viszonylag szerény származású zsidó lányokat választottak feleségül, bár a Guggenheim-vagyonok gyarapodásával nyilvánvalóan ők is emelkedtek a társadalmi ranglétrán. A negyedik fiú, Solomon egy Rothschild-lányt vett el, nem a nagy Rothschild famíliából, hanem egy névrokon, ám szintén sikeres üzletember lányát.
Benjamin
egy Seligman-lányt kért meg – ez is nyilvánvalóan felemelkedést jelentett. S a legfiatalabb testvér, Cora szintén egy nem eredeti Rothschildot talált magának. E házastársak mindegyike zsidó volt; ebben a korszakban a Guggenheimek még tudták s emlékeztek rá, hogy kicsodák. Mint már említettük, a lengnaui dinasztiaalapító Simon Meyer vegyes érzelmekkel viseltetett őseinek vallása iránt. A fiatal Meyer már készen állt az asszimilációra.
A felesége viszont még ragaszkodott a hagyományokhoz. A családnál évtizedeken át szokásban voltak a péntek esti összejövetelek, de nem azért, hogy imádkozzanak, vagy héber dalokat énekeljenek, hanem egyszeríen csak azért, hogy együtt legyenek, jókat egyenek, és jól érezzék magukat. Ugyanígy a zsinagógába is eljártak
a fontosabb zsidó ünnepeken – nem azért, hogy bínbocsánatért vagy Isten irgalmáért esedezzenek, hanem azért, hogy találkozzanak a barátaikkal, meghallgassák a legfrissebb üzleti és politikai híreket, és kifürkésszék azokat a személyes kapcsolatokat, amelyek jól jöhetnek a párválasztás és házasodás szempontjából. Megvolt azonban ennek a fajta kapcsolattartásnak a maga racionális oldala is: a sikeres házassági szövetségek jót tettek az üzleti kapcsolatoknak, és egy ismert zsidóval semennyi ismeretlen keresztény nem vehette föl a versenyt.De ez nem tartott sokáig. Először is, a család egészében már nem volt meg a vallásos meggyőződés vagy elkötelezettség.
A Meyer-fiú egyenesen a Szent Szív Zárdába, a környék legjobb magániskolájába íratta be a lányait. Ez elég egyértelmí jeladás és bátorítás volt az esetleges kiházasodásra.
Közben az idő meghozta a sikereket, a sikerek a pénzt, a pénz pedig a társadalmi autonómiát. A Guggenheimek (a Goog-ok, ahogy ismerőseik emlegették őket) már az üzleti tevékenységük jellege folytán is bőven találkozhattak kiházasodási lehetőségekkel, hiszen távoli országokban végeztek feltárásokat, keresztény nehéziparosokkal léptek üzlettársi kapcsolatra, és olyan klubokba jártak, amelyeknek zsidók nemigen lehettek tagjai. Mivel a családnak ezek az új ágai közel laktak egymáshoz – a Hamptonok Long Islanen, városi házakban vagy elegáns lakásokban a Fifth Avenue-n vagy annak környékén –, a vallás elhagyása nem jelentette a társadalmi és kulturális kötődések felbomlását. De az üzleti nézeteltérések és az olyanfajta családi viszályok, amelyeket éppen a rokoni kötelékek tudnak a gyílöletig fokozni, végül bírósági ügyekhez és személyes bojkottokhoz vezettek. Meyer pátriárka végtelenül szomorú lett volna, ha ezt megéri.
Így aztán a harmadik generáció ismét valami újat hozott. Először is, a család, John Davis találó kifejezésével, majdnem teljesen „elnőiesedett”. Ez persze önmagában véve még nem jelent semmit. A nők is lehetnek nagyon jó vállalkozók. Csakhogy a Guggenheimek, mint már láttuk, így gondolkodtak. Számukra a nők a hasznos kapcsolatok szempontjából voltak fontosak. Minden téren. Eleanor May, Solomon lánya Arthur Stewarthoz, Castle Stewart grófjához ment feleségül. Húga, Barbara Josephine egy John R. Lawson-Johnstonhoz. A nők – hogy ismét egy újszerí kifejezéssel éljünk – szinte elkeresztényesedtek. A család néhány férfi tagja hamarosan követte a példájukat – végül is ha az ember folyton együtt vacsorázik, játszik és táncol valakikkel, akkor elkerülhetetlenül kialakulnak mindenféle vonzalmak, melyeket fölerősít még a gazdagság vonzereje is. Daniel fia, Robert, alias Bob, a scrantoni Margaret Weyhert, a híres lovasnőt választotta második feleségének. A Guggenheim-fiúk nem voltak különösebben jóképíek, de jó szemmel vették észre a kifejezetten csinos nőket. A családi fotókon olyan nőket látunk, akik bármilyen szépségversenyen megállták volna a helyüket. Így aztán a következő nemzedékeknél biológiailag is elkerülhetetlen volt némi fizikai feljavulás.
Marguerite,
alias Peggy (1898–1979) egy sor országban közeli barátja, patrónusa és alkalmanként szeretője is lett az avantgárd íróknak és mívészeknek. 1938-ban megnyílt londoni galériájában egyebek közt olyan absztrakt és szürrealista mívészek alkotásait állították ki, mint Brancusi, Kandinszkij, Margritte és Picasso, valamint Max Ernst, akinek Marguerite egy ideig a felesége is volt. Londoni múzeumalapítási előkészületeit félbeszakította a háború – ekkor éppen Párizsban tartózkodott, s bejelentette, hogy naponta egy képet hajlandó vásárolni az olyan mívészektől, akik szeretnének megszabadulni a német megszállástól – így szerzett több ezer képet, melyek alapját szolgáltatták egy világhírí gyíjteménynek. Marguerite a háború után Velencébe költözött, s tovább folytatta mípártolói tevékenységét. A világ a szeszélyes-hóbortos Googként ismerte meg és csodálta őt.
Mindez – a gazdagság, a szex, a szerencsejátékok és a társadalmi presztízs – a családi vállalkozásban való aktív részvétel végét jelentette. Miért kellene éppen dolgozni, ha egyszer oly sok nemes és élvezetes elfoglaltság is létezik?
A Guggenheim-cégeket ma menedzserek irányítják. A vállalkozás helyett ma már az öröklés a fontos. A család ma már sok különböző családból áll. A péntek esti összejövetelek rég megszíntek. Akárcsak a zsidóság távoli emlékei és emlékeztetői. A vegyes házasságokban mindenütt keresztény nevelést kaptak a gyerekek. A régi szenvedések emlékei egyszeríen szertefoszlottak. A Guggenheim-leszármazottak ma jótékonykodnak, támogatják a mívészeket, a tudósokat és a kutatókat – csupa olyan foglalatosság, amelyre nagy elismeréssel és tisztelettel néznek föl az emberek. És persze hálával. §
- Az érctelep
A sztorit John Davis meséli el a legérzékletesebben: A vállalkozás elképesztő nehézségei minden képzeletet felülmúltak. Először is, 25 millió dollárért több mint 300 kilométeres vasútvonalat kellett építeni, óriási folyódeltákon, mozgó gleccsereken és mély, felderítetlen kanyonokon keresztül, a tengertől a Kennecott-hegyig. Azután egy sok millió dolláros hullámtörő gáttal kellett lezárni a vasútvonal tengeri végállomásánál lévő nyitott öblöt, majd ki kellett építeni a nagy teherhajók befogadására is alkalmas kikötőt. Szerezni vagy alapítani kellett egy gőzhajós társaságot, amely elszálltja a rézércet a tacomai Guggenheim-kohókba. A bányatelep, a vasút, a kikötő és a gőzhajók üzemeltetéséhez a környéken szénbányákat kellett találni, megvásárolni és termelésre fogni. A táborok, a barakkok, a raktárak, a vasúti hidak és az állványzatok építéséhez nagy kiterjedésí erdőket kellett megvásárolni vagy kibérelni, majd kivágni. S mindezt a földkerekség egyik legzordabb, legbarátságtalanabb vidékén.
- Acsarkodás
A XIX. század végén a Rockefeller-kapcsolatokkal rendelkező gazdag kohó- és finomító tulajdonosok egy csoportja Rockefeller-módra úgy döntött, hogy csakis a monopólium garantálhatja a korlátlan meggazdagodást. S hogy ők uralják a piacot, elhatározták a legfőbb konkurens, a Guggenheimek fölvásárlását. Ehhez az először gondoltnál több pénzre volt szükség, mert a Guggenheimek nemcsak saját vagyonuk értékével voltak tisztában, hanem azt módszeresen kisebbnek is igyekeztek feltüntetni a nyilvánosság előtt. Fő az óvatosság…Az óvatosság azonban egy dolog, az eladás pedig a másik. A Guggenheimek ebben az ügyben más nyelven beszéltek. Kohóik és olvasztóik értékét a profit odairányításával jól felsrófolták, s a vevőik által eltervezett összegnek a kétszeresét kérték – és meg is kapták. S ami fontosabb, az új cég, az ASARCO (American Smelting and Refining) igazgatótanácsába bejuttattak öt testvért, akik aztán át is vették a cég irányítását.Danielt megválasztották az igazgatótanács elnökévé, Simon pedig pénztáros lett. Az eredeti szervezők, akik be akarták kebelezni a Guggenheimeket, új kötvények kibocsátásával fizetve azok kohóiért, egyszeríen a pályán kívül találták magukat. Közülük néhányan dühösen távoztak. Mások lenyelték sérelmeiket, és maradtak. A Guggenheimek pedig ezután is megtartották bányászati koncesszióikat, amelyek a kohászati kvázi-monopóliumuknak köszönhetően, minden korábbinál többet értek. Idővel azonban a bányák, az ásványok és a föld alatti kincsek veszítettek a jövedelmezőségükből és presztízsükből.
