Fellini álmai

Federico Fellini egy filmrendezőtársától kapta meg a jungiánus pszichológus Ernst Bernhard telefonszámát, 1960-ban, rövid alkotói válsága kezdetén. Hetekig nem hívta fel Bernhardot, de állítása szerint minden nap megfordult a fejében, s amikor feltárcsázta a számot – ha hihetünk Fellininek, márpedig, nem mindig hihetünk –, azt gondolta, hogy egy Mária nevû nőt hívott fel, és csodálkozott, hogy nem egy nő szólalt meg a telefonban…Tévedése persze okot szolgáltatott számos analitikusnak egy esszére, és többségük arra jutott, hogy akitől
a rendező a segítséget várta, valójában nem lehetett más a mélyen katolikus Olaszországban, mint Szûz Mária,
és Bernhardtól nem csupán azt várta el, hogy a lelkét, hanem azt is, hogy a hitét rendbe hozza. Kapcsolatuk mindenesetre már Fellini első látogatása után szoros lett, igaz, sosem vált barátivá. Fellini bízott a pszichológusban, aki valóban segített is neki kilábalni a válságból, és meg is változtatta, ha nem is alapvetően – bár a Jung és az olasz kultúra címû fontos könyv szerzője, Aldo Carotenuto ezt állítja – Fellini stílusát. Fellini rendszeresen járt, heti három-négy alkalommal Bernhardhoz, a Gregoriana utca 12.-be, Bernhard rendelőjébe. Egyébként nem ő volt az egyetlen az olasz kultúra jeles képviselői közül, aki

Bernhard díványán
vallott, keresett menedéket és ihletet; segítségét nem tudta nélkülözni Natalia Grinzburg, az írónő és Giorgio Manganelli, a neves újságíró, kritikus sem. Bernhard – abból következően, hogy nem Freud, hanem Jung követője volt, nem a páciens mögött foglalt helyet, vagyis nem „kölcsönadta a fülét”, hanem a kliensével szemben, nem  tartotta fontosnak az intim légkör megteremtését, az analízis külsőségeit. Gyakran megesett, hogy Fellinivel pastát vagy pizzát enni mentek egy közeli pizzériába, amit mindketten kedveltek, de ekkor is szigorúan a rendező lelki élete volt a téma, Bernhard megmaradt pszichológusnak.

Fellini a hatvanas évek elején már igen népszerû rendező volt. Amikor meglátogatja Bernhardot, már túl van az Oscarral is elismert Országúton, a Cabiria éjszakái, és az Édes élet forgatásán. Fellini akkor már az Országúton csillagával, Giulietta Masinával élt együtt. Nehéz megmondani, megcsalta-e, és hányszor, Fellini a feleségét, biográfusa, Tullio Kezich szerint sokkal kevesebbszer lépett félre, mint állította. Egy jellemző anekdota szerint, amikor egy munkatársa már másodszor kereste meg azzal, hogy pióca újságírók (ne feledjük, hogy a paparazzo szót Fellini használta először) állandóan arról faggatják, hogy volt-e Fellininek viszonya az Édes élet sztárjával, Anita Ekberggel, Fellini azt mondta, „ha kérdezik, mondd azt: természetesen, volt – de egyébként isten őrizzen attól a nőtől”.

Mindenesetre a családi perpatvarok, a gyakori viszályok hozzájárultak ahhoz, hogy Fellini három évig nem tudta kidolgozni egyetlen filmtémáját sem. 1962-ben csak egy rövidfilmet rendezett, a Boccaccio 70 címû szkeccsfilmhez. A hatvanas évek eleje az olasz neorealizmusnak, annak a korszaknak a vége, amely jeles olasz filmtörténészek szerint az olasz film csúcsát is jelenti, és amelynek éppen Fellini mûvészete a betetőzése. Bár az Édes élet sikeres és nem osztja meg a kritikusokat, van, aki azt állítja, például Carlo Lizzani, hogy Fellini mûve dekadens, és ékes bizonyítéka, hogy a neorealizmusnak (vagyis annak a mûfajnak, amelynek célja, nyersen és tisztán kimondani az igazságot, megmutatni az egyszerû emberek hétköznapi életét, kendőzetlenül a valóságot) befellegezett. A film nagy siker volt Cannes-ban, a filmfesztiválon, itt és ekkor barátkozik össze Fellini a zsûri elnökével, Georges Simenonnal, a Maigret-történetek írójával. Simenon is Jung-rajongó, levelezésükben többször előkerül Carl Gustav Jung neve, mindketten mûvészetüket meghatározónak mondják a találkozást Jung mûveivel, különösen az Emlékek, álmok, gondolatok címû mûvel, és a kollektív tudatalatti eszméjével.

A Riminiben – vagyis a rendező szülővárosában – székelő Fellini Alapítvány őrzi Fellini iratait, leveleit, és –
az egyik legfontosabb dokumentumot – (álom)naplóját. Amikor az intézményt először látogattam meg, nem volt sok időm, ezért csak a rendező könyvtárának jegyzékét (katalógusát) kértem ki. Kíváncsi voltam, miket olvasott. Kíváncsi voltam – mivel éppen a Simenonnal folytatott levelezésben meglepő dolgokat is állít Jungról, pontosabban, leleplezi, hogy a mûvet, amiről sok szó esik, csak felületesen olvasta – hány könyve volt Freud legnevesebb ellenlábasától. Mindössze három, igaz, az egyik az Emlékek, álmok, gondolatok, amit ezek szerint nagy valószínûséggel olvasott. Vagy legalábbis, mivel nagyon felületes, és nagyon türelmetlen olvasónak nevezi magát, átnyálazott. Fontos szerző lehetett számára Jung, hiszen a könyveinek jelentős része krimi, illetve képregény, ami nem meglepő, hiszen Fellini

karikaturistaként kezdte
pályáját, humoros jeleneteket írt, és groteszk figurákat rajzolt, mielőtt bekerült a neorealizmus atyjának tekinthető Roberto Rossellini stábjába. Fellini kétségtelenül kedvelte Jung munkáit, azért is keresett kifejezetten jungiánus pszichológust, mert többet akart tudni Jungról , és lusta volt olvasni. Kapóra jött neki, hogy de Seta ajánlotta Bernhardot, az is feltehető (mint írtam is), hogy az anekdota, ami annyi esszét ihletett, Máriáról és a téves hívásról, nem igaz, hiszen Fellini szerette mitológiáját maga alakítani. Egy róla készült portréfilmben elmeséli, hogy az anyja mindig elhûlve hallgatja, mennyit hazudik a gyermekkoráról.  Azt állította, például, hogy kamaszkorában megszökött egy cirkusszal. Ez persze nem volt igaz. (Bár az igaz, hogy a cirkusz meghatározó Fellini-motívum.) Egy, a Fellini életmûvel foglalkozó filológusnak nincs könnyû dolga. Azt sem lehet tudni, mivel nem készített jegyzeteket, és leveleiben sem említi, melyik napon találkozott először Bernharddal.

Bernhard Berlinben született 1896-ban, zsidó neve Hajim Menahem, azaz Élet és vigasztalás volt. A legjelentősebb hatást Jung mellett Martin Buber, a perszonálfilozófia irányzat előmozdítója gyakorolta rá. A pszichológiába a magyar Radó Sándor avatja be. A fajüldözés elől menekülve hagyja el Németországot, 1936-ban. Rómába költözik. A háború alatt bujkál, majd egy calabriai koncentrációs táborba kerül. Az analízist egyfajta beavatási szertartásnak tartja, az elemzésekhez használja a Ji Kinget, a kínai jóskönyvet, és a hipnózist is. Goethével vallja, hogy minden szimbólum, hogy

semmi sem áll önmagában
– minden utal egy lelki tartalomra, traumára, ahogy a betegségek, úgy az álmok is.   
Bernhard szerint a történelem a nép mítosza, vagyis egy nép történelmében az nyilvánul meg, amit egy nép magáról gondol, amit magáénak vall, amiben bízik, a néplélek kihat a történelem eseményeire, azokat alakítja, ugyanakkor a történelem erősíti a nép legjellemzőbb vonásait. Az álomban hasonlóképpen öltenek testet az álmodó jellemvonásai, mint a történelemben a népi hiedelmek és eszmék.

Az álom – Bernhard – szerint nem csupán vágyteljesítés (mint Freudnál), nem csupán a kollektív tudatalatti megnyilvánulása, hanem a  mítoszok nyomát is magán viseli, megfigyelésükből nemcsak vágyainkra, és távoli, elhomályosodott vagy elhomályosodni látszó emlékeikre következtethetünk, hanem olyan emlékekre is, amelyek nem csupán hozzánk, hanem a ránk befolyást gyakorló szûkebb (a családhoz, a felmenők életéhez) és tágabb közösséghez is tartoznak: ezek az álmok a közösség álmai, univerzális álmok, és minden ember álommunkájának részei. Bernhard szerint ezeket az álmokat is lehet használni a lélek megújítására, az alkotó erő feltüzelésére. Ezért kérte, már a kezdet kezdetén, Fellinitől, és más pácienseitől is, hogy vezessenek álomnaplót. Fellininek ez a könyve, a Libro dei Sogni, vagyis az &Aacutelmoskönyv, a Fellini-kutatás egyik legfontosabb forrása – Fellini a könyvet Bernhard 1965-ben bekövetkezett halála után is vezette, még életének utolsó évében is: ugyanis gyakran, még pontosabb talán, ha azt írom, nagyon gyakran, használta ezt a könyvet: írt az abban leírtakból jeleneteket. Illetve, mivel a könyv nem csak leírásokat, hanem rajzokat is tartalmaz, vett abból alakokat. Fellinit 1960 után már nem elégítették ki a neorealizmus eszközei, és élete legfontosabb eseményeit, a kalandokat is beleírta filmjeibe. &Uacutegy érezte,

a pszichoanalízis segíthet
neki feldolgozni a gyermekkorát, ugyanúgy, mint a mítoszokhoz elvezető álmait. Nem tudott és nem is akart olyan filmeket készíteni, mint a hatvanas évek előtt: jellemző, hogy a legsûrûbben az Édes élet és a 8 és fél közti időszakban jár Bernhardhoz. A 8 és fél már tele van az álomnaplóba lejegyzett álmokkal és képekkel, megjelenik benne, illetve ebben jelenik meg először, Saranghina, a vad nőstény, a nőstény állat, de fellelhető benne a híres álombéli szó, az asanisimasa is, amit a visszaemlékező hős gyermekkorában mondogatott, mint egy rigmust, szinte az önkívületig. Nem csak a Nők városa jelenetei vannak e nagy alakú füzetbe beírva, nem csak az egyébként is a képzelet vidékén játszódó filmek epizódjai, hanem olyan adaptációnak látszó filmek jelenetei is, mint a Satyricon, és Casanova – persze, aki látta ezeket a mûveket, az tudja, hogy messze nem adaptációk, mindkét alapanyag, legfeljebb csak ihlető forrásnak mondható. A Nők városa híres jelenete is olvasható az álmoskönyvben: a főhős – szintén Mastroianni – egy csúszdán csúszik le, és közben azt kántálja egy termetes asszony, „gyertek szépfiúk, kúrjunk, basszunk” (bocsánat, de pontosan idéztem), de az Amarcord híres jelenete is, a fáról kiáltozó bolond nagybácsival (nőt akarok, de azonnal).

Találni e jegyzetek közt olyan álomleírást, ami nem egy jelenet, hanem egy egész film előzményének tekinthető: Fellini egy nagy hajót álmodott, a hajó eltévedt a nyílt tengeren, fedélzetén híres énekesekkel. „A hajó – ezt az utasok észre sem veszik – valójában alig távolodott el a parttól, csak néhány méternyire hagyta el a kikötőt. Az utasok egy híres énekesnő temetésre indultak”. Nem nehéz – annak, aki csak egy kicsit is ismeri Fellini életmûvét – az És a hajó megy előzményeit észrevenni a szövegben. Egy másik zenei álom – melynek főszereplője egy szimfonikus zenekar – azzal végződik, hogy a próbatermet lerombolják, a terem falának csapódik egy faltörő kos, miközben a muzsikusok még húzzák. Némelyik álomban felsejlenek a Bohócok, különösen a rajzok idézik fel ezt a filmet. Ahogy rajzok idézik meg a Casanovát is. A Casanova egyik legkülönösebb alakja a rovarnak öltözött márki – aki kisoperát ír férfiszerelméhez, és azt vele előadja – benne van a füzetben, itt még leginkább egy légyre, egy színes, zsizsegő, csillogó potrohú légyre hasonlít. Az egyik rajz, a tengerbe süllyedt óriás szobor, a Casanovának – ennek az operaparódiának is nézhető mûnek (ebben is hasonlít az És a hajó megyhez) – a nyitányát idézi fel. Olykor

több álom összekapcsolásával
született meg egy jelenet: Fellini leír egy görkorcsolyás divatbemutatót, ahol apácák görkorcsolyáznak, lenge, illetve illetlen öltözetben, és leír egy meghallgatást a pápánál: őexcellenciája elé akar borulni, és kérni a bocsánatát, de nem tudja megközelíteni; az fenn ül egy magas trónuson, az őrséget hatalmas fityulás apácák alkotják, eltorlaszolják Fellini előtt az utat. A két álmot Fellini mintha összefûzte volna, hogy megalkossa a filmtörténet egyik legfantáziadúsabb epizódját, a pápai divatbemutatót: ez a nagyon olasz, nagyon vad és barokk epizód megfricskázza a Vatikán orrát, de azt is kiválóan példázza, mit jelent Olaszországban, a latin népeknél a hit, érthetővé teszi, miért különbözik annyira egy német kálvinista templom az olasz katedrálisoktól.

Fellini a hatvanas évek közepétől arra törekedett, hogy mítoszokat alkosson, hogy felszínre hozza és megjelenítse azokat a közösségi, nagy mítoszokat, amelyekről Bernhard is beszél, és ezen mítoszok letéteményesének gondolta Casanovát, illetve a Satyricon szerzőjét, Petroniust. Azt próbálta bizonyítani, hogy mítoszaink az idők folyamán semmit sem változtak. Meg akarta mutatni, elfojtásaink, képzeletünk milyen mítoszokat hozhat létre: a Casanova – ahogy Simenon is írja – mintha egyenesen a tudatalattiban játszódna. Egy olyan ember mûve, aki komolyan vette Jungot.

Fellini – nem tudni pontosan mikor – felkeresi Svájcban Jung Tornyát is. Egy Jung-unoka mutatja meg neki Bollingenben a Tornyot, amiről így ír Jung az Emlékek, álmok, gondolatokban: „legbensőbb gondolataimat és tulajdon tudásomat kőben kell ábrázolnom, vagy kőben vallomást tennem. &Iacutegy kezdődött Bollingenben a torony építése. Meglehetősen abszurd ötlet volt, mégis véghezvittem, és nem csak hogy hallatlan módon kielégített, hanem érzékeimet is kiteljesítette. Kezdettől fogva eltökélt szándékom volt vízparton építkezni. Mindig is elbûvölt a Zürichi-tó felső részén a partvidék páratlan bája… Egy afrikai kalyiba képe lebegett a szemem előtt, ahol a tûz, néhány kődarabbal körülvéve, középen ég, és a család egész élete e centrum körül zajlik”. A bollingeni torony nem csak nyaraló lett; Jung idősebb korában itt töltötte az év felét. A Torony tulajdonképpen

egy beavatási szertartás
része, aki végigmegy rajta, mintha kiszabadulna a kamaszkorból: felnőtté érik. A beavatási szertartásokban jártas Jung egy, a férfi avatási szertartásokhoz hasonló szertartás részéve teszi a Torony látogatóját. Fellininek a 8 és féllel kezdődő – Jung jegyében fogant – korszaka a korábbinál sokkal kevésbé népszerû, 1969-ben már nyaralóját is el kell adnia, és sosem lesz többé annyira népszerû és gazdag, mint a hatvanas évek elején. Ez az időszaka nem hat úgy a későbbi rendezőkre, nem hat olyan egyértelmûen, mint az Országútonnal és az Édes élettel jelzett időszak. A kritikusok többsége, igaz nem mindegyik, fanyalogva fogadja az új filmeket, és csak évekkel a bemutatók után, körülbelül a Ginger és Rogers idején, ismerik el ezeket is. Fellini mégsem tágít. Nem alkuszik. Hû marad Bernhardhoz, Junghoz. Az álmaihoz. Az e korszakban keletkezett mûvek hatása nem olyan explicit, de mégis tagadhatatlan: felszabadítják a képzeletet. Merészebben mernek Fellini után vallani a rendezők. Nem a látásmódjukra hat Fellini – bár arra is – hanem a nyelvre, amit beszélnek: kimondhatók lesznek bevallani nem, mert álmok és vágyak. Olyan vágyak, amelyekre eladdig nem voltak szavak. §


  • A fallosz
    Mastroianni visszaemlékezései szerint a már Bernhard hatását is tükröző 8 és fél-nek (a filmről, a filmkészítésről szóló legjelentősebb és legérdekesebb filmnek, Fellini ars poeticájának, ennek az ismét Oscarral kitüntetett nagy mûnek) nem volt forgatókönyve. Amikor Mastroianni a tengerparton, egy fürdés után, újra előhozakodott azzal, hogy neki iránymutatásra van szüksége, legalább egy vázlatra, hogy fel tudja építeni a szerepét, Fellini egy úszó férfit rajzolt neki, a tenger talapzatáig érő fallosszal, és e falloszt körülrajongó sellőkkel: körülbelül ennyi, mondta Fellini, és a színész nem kérdezett többet. Fellini olykor csak vázlatokat rajzolt, de a 8 és félnek, igaz később, készült pontos forgatókönyve (ez magyarul is olvasható).
  • A gatya
    Fellini egy levelében megemlíti azt, hogy mindig, kivétel nélkül mindig ő fizetett az étteremben, hozzátéve, nem kis éllel, hogy analitikusa, és különösen a felesége, Dora Friedlander, igencsak szerették a pénzt. Fellini nem keveset fizetett Bernhardnak, minden alkalommal körülbelül egy nadrág árát, ezért is írja – no meg azért is, mert anyagi helyzete abban az időben (éppen a válsága miatt is) megrendült –, hogy lassan a gatyája is rámegy a meghallgatásokra.