Urulu, a kavics Ausztrália közepén

Az etológus professzor érdeklődését Ausztráliában járva kivételesen nem különleges állatok, hanem egy érdekes kavics keltette fel. A természet e furcsa képződményét ősi legendák övezik.Az etológus professzor érdeklődését Ausztráliában járva kivételesen nem különleges állatok, hanem egy érdekes kavics keltette fel. A természet e furcsa képződményét ősi legendák övezik.

Tamás, Sydneyben élő ifjúkori barátom gyakran kapacitált, hogy egyszer már én is látogassam meg Ausztráliában. Egyszer mindennek eljön az ideje, ennek is eljött, és sok száz fényképpel tudom tanúsítani, hogy nagyon szívélyes volt a fogadtatás, de most mégis csak egyetlen epizódról fogok beszámolni. Ez pedig az idén márciusban, Sydneyből tett rövid látogatás Uruluhoz, az Ausztrália közepén található, „különleges kavicshoz”, hogy a felfedező Ernest Giles 1872-ben használt kifejezésével éljek. &#336 az akkor dél-ausztráliai miniszterelnök-féléről, Sir Henry Ayers-ről „Ayers Rock”-nak nevezte el. A fiammal vágtunk neki az útnak.

Uluru nem csak a fehér felfedezőnek volt értékes, az őslakosok mítoszvilágának is jelentős szereplője. Mindig érdekeltek az archaikus életformákban élő emberek, mert nagyon izgalmas, hogy hogyan látták a világot, benne a saját történetüket, amikor még tudomány nem létezett. A közösségek kultúrája ez, amely tisztán mutatja, hogy a természeti ember fejlett agyával mire képes, hogyan élhet meg akár egy sok ezer kilométer átmérőjí sivatag közepén is különösebb technológia nélkül.

Minden közösség, akár archaikus, akár modernebb, kialakít valamiféle elmesélhető, logikusnak tínő történetet a világról. Arról, hogy a környezet, amelyben él hogyan keletkezett, hogyan jöttek létre a hegyek, tavak, folyók, és hogyan cseppentek világába a különböző élőlények, növények állatok, emberek. Az ilyen eredetmítoszok összefogják a közösség ismereteit, és szorosan kapcsolódnak össze azokkal a rítusokkal, szabályokkal, amelyek a mindennapi életet lehetővé teszik.

Jól demonstrálja ezt az ausztráliai őslakos törzsek hiedelemrendszere. A különböző törzsek, különböző nyelveken beszélnek, és egymástól sok mindenben eltérő, de néhány alapvető jellegzetességben azonban azonos mítoszvilággal rendelkeznek. A mítoszok központi koncepciója az „álomidőnek” fordított ősi állapot, a „Tjukurpa”, amelyben az emberszerí szellemősök öntudatlanul, álomszerí állapotban léteztek egy sík földön, amelyben még nem voltak formák, hegyek, vizek, növények, állatok. Az álomidő különös idő- és hatáskoncepció. Régen volt, de a jelenben is létezik, egyes törzsek nyelvén inkább történetet, történelmi folyamatot jelent. Annak magyarázatát, hogy a jelenlegi táj, a most tapasztalható élő és élettelen formák hogyan jelentek meg. Az álomidőben nem voltak formák, de egy idő után a szellemek ébredni kezdtek. Ébredésük után, állatok, növények, emberek formájában, vagy mint különös, leírhatatlan lények folytatták életüket, de végig megőrizték szellemi létüket is. A föld alaktalan volt, és nem létezett a táj, ami a másik központi koncepciója az ausztrál hitvilágnak. A hatalmas szellemek ébredésekor úgy kezdtek élni, mint a ma élő emberek: vadásztak, tábort ütöttek, táncoltak, építettek, romboltak. Tevékenységük során a táj egy-egy meghatározott jellegzetességét hozzák létre, hegyeket, vizeket, erdőket, köveket, sokszor úgy, hogy maguk alakultak át a táj meghatározó részévé, máskor csak formálták azt. A táj alkotó elemei ezért spirituális kapcsolatban vannak a mai emberekkel, akik a hatalmas ősök leszármazottai.

A törzsi rítusok, ceremóniák, énekek, közös táncok mind arra szolgálnak, hogy az eredetkapcsolatokat újra felidézzék, rendezzék, érzelmi és értelmi szempontokból osztályozzák a ma élő ember számára, aki így válik leválaszthatatlan részévé a közös történetnek. A Tjukurpa történet és filozófia, megszabja, mi a jó és mi a rossz, szabályokat, törvényeket is hordoz, amelyek alapján az életet élni lehet és kell.
Minden emberi kultúrában találunk olyan hiedelmeket, amelyek valamilyen módon a halandó ember mögé egy állandó, őt meghaladó, kiteljesedett állapotról szólnak szellemek, istenek, egy isten vagy egy totális, mindent magában foglaló univerzum formájában.

Urulu a sivatag közepén található monolit és a környékbeli Ananguk (törzsi nyelven emberek) szent helye, mert a különböző törzsek rituális útjai keresztezik ezt a különös helyet, és számos keletkezési történettel kapcsolódnak hozzá. Az őslakósok hagyományai szerint sokszor elmesélt történetek segítenek az ősök emlékét fenntartani, és segítenek a ma élő embernek abban, hogy életét helyesen, a táj és a hagyományok által font kultúrában élhesse. Minden ma élő ember vissza tudja vezetni származását az álomidőre. A történetek gyakran kapcsolódnak az Urulu egyes jól felismerhető pontjaihoz és így bizonyítékul szolgálnak a történet valóságáról. A szomszédos csoportok segítik egymást a tradíció megőrzésében. A különböző csoportoknak különböző „álomidő” ösvényei vannak, esetenként a férfiak és a nők ösvényei különválnak. Csak a beavatott ember ismeri az ösvények pontos útját és a hozzákapcsolódó történeteket, valamennyit csak a legidősebbek.

Nos, erre a különös helyre a legegyszeríbben repülővel lehet Sydneyből eljutni, mintegy háromórás az út, és végig a sivatag felett száll a gép, de minden kitínően szervezett. A repülőtérről buszokkal lehet elérni a különböző kényelmí és árú moteleket, szállodákat. A húszszemélyes emeletes ágyas szobától a luxusapartmanig bármit. Három-négy nap mindenképpen szükséges még egy gyors vizithez is, de sok látnivaló akad a környéken. Uluru az Urulu-Kata Tjuta National Park területén magasodik, a nemzeti park a Világörökség része, és ne rémüljön meg a kedves olvasó, évi három-négyszázezer látogatót fogad.
Az Urulu üledékes kőzetből formálódott mintegy ötszázmillió évvel ezelőtt, nagyjából ez a hely volt a legmélyebb, amikor a sivatag helyét még tenger foglalta el. Az Urulu rétegei mégis felfele állnak, mert egy hegyképződési folyamatban úgy négyszázmillió éve az Urulu táblája függőlegesbe fordult, azóta a körülötte lévő anyag szépen lekopott és a kavics kemény homokkőtömbje megformálódott. A felszín felett több mint háromszáz méter magas, vagy nyolc kilométer kerületí, és a mélyben is majd három kilométerre nyúlik le.

A kőzet sok vasat is tartalmaz, ezért olyan vörös kívül. A belső üregei – amelyek nincsenek annyira kitéve az időjárásnak – inkább szürkék. Színe a vöröstől az ezüstszürkéig szinte állandóan változik az időjárásnak és a nap állásának függvényében. A helybéliek azt mesélik, hogy amikor nagy ritkán eső esik, akkor az Urulu lila színben tündököl, és akkor a legszebb.

    A nemzeti park területén 46 emlős faj (kengurufélék, wallabik, denevérek), 73 hüllő (kígyók, békák, gyíkok) és 117 madár faj (bozótpulyka, ez amolyan túzokféle, emu, énekesmadarak – gyönyöríek) él. Egy jókora gyíkkal mi is találkoztunk, de nappal az értelmes állatok elbújnak. Márciusban jártunk ott, ami őszi időnek számít és napközben csak 35-40 fok volt, de a száraz meleg jól elviselhető. Télen, éjszaka mínusz öt-hat fokot is mérnek. A sivatagi növények közül most csak a vérfát és a sivatagi tölgyet említem meg. A vérfa vörös nedve antibiotikumot tartalmaz és fontos gyógyszere az őslakósoknak. A sivatagi tölgy is különös növény, elég sokat lehet belőle látni, a fiatalabb forma egyenes, elágazás nélküli törzzsel rendelkezik, és egészen finom tollszerí levelei vannak. Azt mesélik, hogy úgy százéves korában nőnek a gyökerei elég mélyen a földbe, mintegy 25 méterre, ahol már víz is található és akkor a törzs elágazó lesz. (2. kép). Még azt is kell róla tudni, hogy Ausztrálián kívül nem található, mert egy helybéli nitrogénkötő baktériummal él szimbiózisban. Hoztam magammal néhány magot, és két élő példányom már van, remélem, hogy a lucernán található nitrogénkötő baktériummal is megelégszik, amellyel bőven elláttam.

    Néhány száz kilométeres körzetben úgy ezerötszázra teszik az ősi módon élők számát, akiknek vadászati joguk van, és bárhová mehetnek. Az Urulu közelében van egy kis háromszáz fős falu is, lakói a helyi tradíciókat és a turistákat gondozzák. Ez utóbbira nagy szükség van, mert Urulu szent hely, és nem minden részét szabad bárkinek megpillantani. Az Ananguk szerint ebben pontosan eligazít a Tjukurpa, és ők igyekeznek a tiltott helyeket megvédeni az illetéktelenektől. Természetesen ezekről a helyekről fényképeket sem szabad készíteni. Bonyolult, tapintatos egyezség szabályozza a turisták mozgását, amelyet az ausztrál állam kötött az őslakókkal. Fel lehet mászni például az Urulu tetejére, ez a Tjukurpa szerint nem tilos, de nagyon illetlen, ezért az Ananguk arra kérnek minden turistát, hogy ezt ne tegye. Aki mégis megteszi, annak egy acélkerítés segít (3. kép). Mi a fiammal, illően jártunk el, és nem másztunk fel.

Ugyanilyen szelíd kérelem, hogy ne hordják el az Urulut, már csak azért sem, mert a hazavitt kövek folyamatos balszerencsét hoznak birtokosára. A nemzeti park igazgatóságának hatalmas gyíjteménye van a turisták által hazatértük után visszaküldött kövekből. Nyilván hat az átok. Remélem, ez magokra nem vonatkozik.
Ha az ember kigyönyörködte magát a naplementében és a napfelkeltében, akkor szépen körbemehet a kő körül, és élvezheti a fantasztikus látványt, ahol szinte minden kiszögeléshez egy-egy történet tartozik a Tjukurpában.

 Kezdjük mindjárt a kővel, magával. Az egyik népszerí keletkezési történet:
 A Mala törzs rituális ünnepét tartotta a környéken (a mala az egy wallabiféle, amely már csak két ausztráliai szigeten és állatkertekben található) külön a nők, külön a férfiak. Énekeltek, ennivalót gyíjtöttek, rítusra készülődtek. Egy szomszéd törzs is szeretett volna részt venni a ceremóniákon, de a malák ezt elutasították, akik bosszúból egy kutyaszerí szörnyeteget hoztak létre mágikus erőikkel: Kurpanyt, ami a malákat megtámadta és sokat megölt közülük. Aki élve maradt, délre menekült. A Malák előkészületeit két, még nem beavatott fiú is figyelte. Egy vizet tartalmazó kútnál játszottak, és a vízből meg homokból nagy sárkupacot készítettek, amin hason fekve csúszkáltak, később a sárkupac megszilárdult, és ez ma az Urulu. A fiúknak valahogy sikerült Kurpany támadását megúszniuk, és továbbmentek vadászva, vizet keresve. Az egyik fiú eldobta botját egy wallaby után, de nem találta el, viszont ahol a bot a földre ért, víz fakadt. Ez a fiú nagyon irigy volt, és nem osztotta meg a vizet a társával, aki majdnem szomjan halt. Nagy nehezen mégis elértek a messze fekvő Conner-hegyre, amelynek megmászásakor kővé váltak, ma is láthatók.
Egy különös vájatokat tartalmazó résznek az a története, hogy egy ősi gyíkasszony eldobta a bumerángját, ami a hegy tetején esett le, és ő megpróbálta visszaszerezni: ahogyan a kezével kapaszkodott a sziklafalban, abban nagy gödrök keletkeztek.
    

    A Mutitjulu-hasadéknak is megvan a maga története (5. kép). A Kuniyak táboroztak egyszer az Uluránál békésen, amikor Liru harcosok csapata támad rájuk A Kuniyak képesek voltak a piton kígyó formáját is ölteni, míg a Liruk egy mérges kígyót tudtak formázni. A hasadéknál tört ki a legvéresebb harc: a Liruk vezetője és egy fiatal Kuniyak férfi ütközött össze, kőkésükkel támadtak egymásra. A vízszintes vágások láthatóak a sziklafalon. Végül a Kuniya férfit halálra sebezte ellenfele, de haláltusájában hatalmas vágást ejtett az Urulun, ezen keresztül folyik időnként a víz a hasadék aljában látható tavacskába.
Ugyanekkor egy asszony is csatázott egy Liru harcossal. A botját, ami kővé vált, a 6. képen lehet látni. A Liru harcos fejének lenyomatát. Persze nem találtam meg mindegyik történethez a megfelelő követ, de a részletek így is fenségesek.