Kanyargós úton az első fényképekig

Ha kapunk egy szép képeslapot karácsonyra vagy szeretteink fotóit nézegetjük, jusson eszünkbe a fényképezés feltalálásának kalandos története.1823 nyarának egyik napsütéses reggelén Louis Daguerre, a negyvenéves, sikeres és ünnepelt díszletfestő izgatottan húzta szét a függönyöket lesötétített mítermének ablakai előtt. Nagyon kíváncsi volt, hogyan sikerült legújabb alkotása, amelyen több nap óta megállás nélkül dolgozott. Amikor a napsugarak beragyogták az egész képet, döbbenten fedezett föl rajta valami furcsaságot: a kert fáinak árnyképe halvány lenyomatként rajzolódott ki a kész festményen.

Daguerre lázasan gondolkozott. &Uacutejból behúzta a függönyöket, és ekkor észrevette, hogy a sötét drapéria egy apró nyílásán át beszökik a fény, így a camera obscura (a fizikai kísérlethez használt egynyílású sötét doboz) míködésének mintájára a kerti fák fordított képe jelenik meg a falon. Ó, hát ez történhetett tegnap délután!? Milyen jó lenne – sóhajtott Daguerre –, ha egy camera obscurával ugyanígy rögzíteni lehetne különféle természeti képeket, s ezeket aztán felnagyítva díszletként festhetné meg valamelyik színháznak vagy a Diorámának. Amikor már szárnyára kapta a világhír, Daguerre maga mesélte meghatottan ezt a történetet azoknak, akik kíváncsiak voltak rá, hogyan jutott eszébe a fényképezés ötlete. Kár, hogy a romantikus esetnek nem sok köze van a valósághoz, hiszen ha csak arra gondolunk, hogy a napsugár a délután folyamán fokozatosan elmozdult a helyéről, könnyen beláthatjuk: a kerti fák árnyképe helyett a mívész legfeljebb egy elmosódott foltot fedezhetett föl bosszankodva a friss festményen.

Az ünnepelt díszletfestő
De hát mese és valóság így keveredett Daguerre egész életében. A legendákat saját maga gyártotta utólag, hogy sorsa minél jobban megfeleljen a múlt századi magányos feltalálókról alkotott romantikus elképzeléseknek. Pedig nem lett volna szüksége rá, ha megmarad azon a festői pályán, amelyen a korszak heves sodrában is mind magasabbra emelkedett.
    Már születésének évében, 1787-ben érlelődtek a döntő változások. Két évvel a forradalom kitörése előtt egyre nagyobb volt Franciaországban a társadalmi nyugtalanság; Angliában a gépek forradalma készülődött: Boulton gyárából sorra kerültek ki James Watt univerzlis, forgótengelyes gőzgépei; Amerikában útnak indult az első amerikai gőzhajó, a Perseverance; Itáliában pedig Luigi Galvani egyre elszántabban kereste azt a titokzatos „elektromos folyadékot”, amely összehúzódásra készteti a békacombokat a boncasztalon.

Daguerre-ék családja az apró Corneilles-ből 1792-ben költözött Orléans-ba, és a kis Louis korán kitínt társai közül remek rajzkészségével. Nyolcéves volt, amikor eljutott az álmok városába, Párizsba, és az Operaház híres díszlet-tervezőjének, Degotti mesternek a tanítványai közé került. Daguerre előtt kitárult a világ: színészek, mívészek között forgolódott, és a jó eszí, kedves fiatalembert hamarosan megszerették a szalonokban. Még sportolt is – ami akkoriban elég szokatlannak számított –, az akrobatika párizsi divatőrületének hódolt.
Huszonöt éves korában, 1812-ben nősült meg, egy angol származású lányt vett feleségül, aki azután aggódó gyengédséggel hí társként maradt mellette egész életén át. Daguerre közben hivatásos díszletfestő lett, és sorra kapta a megbízatásokat a színházaktól. Minden díszlete nagy sikert aratott. A Makkabeusok vagy a Belvedere címí darabok bemutatója után egész Párizs róla beszélt. Egyszer aztán rájött, hogy egy fényáteresztő díszlettel kétféle képet lehet megjeleníteni aszerint, hogy a vásznat elölről vagy hátulról világítják meg, és nyomban elhatározta: Párizs divatos panorámalátványosságainak sorát ezzel a tökéletesített illúzióval gazdagítja. Saját tervei alapján 1822. július 11-én nyitotta meg kapuit a fővárosban az új szenzáció: a Dioráma.

Niépce bizalmatlan
Minden bemutató valóságos színházi esemény volt, az emberek tódultak a Diorámába. Noha színészeknek nyoma sem volt itt, mindenkit vonzott a borzongató élmény, hogy például a Mont Blanc ködbe burkolózó csúcsát szemlélve menny-dörgésekkel és villámokkal kísért vad vihar tanúja lehet. Az alkonyi fények titokzatos varázsa A Holyrood-székesegyház romjain címí látványelőadáson már akkora sikert aratott, hogy Daguerre a Becsületrendet is megkapta érte 1824-ben.
Az energikus és céltudatos festőnek azonban mindez kevés volt. Még nagyobb sikerekre vágyott. Ha az a bizonyos fénysugár 1823-ban nem is hagyott festményén egy titokzatos árnyképet, valószíní, hogy Daguerre ebben az időben kezdett kísérletezni a „lyukkamerával”, hogy a doboz hátlapját egy festékkel bevont üveglapra cserélve, képeket rögzítsen. Főként foszforvegyületekkel próbálkozott, mert egy ilyen bevonaton a megvilágítás után derengve tínt elő a rávetített tájkép a sötét míteremben. Azután finom gyertyakorommal kísérletezett, és ezeket a képeit „füstrajzok”-nak nevezte.

Mindaddig azonban tapodtat sem jutott előbbre a képrögzítés rejtélyes módszerének keresésében, amíg 1825 őszén rá nem mosolygott a szerencse. Nem mintha új eljárást talált volna. Egészen más történt. Egyik ismerőse, Charles Chevalier párizsi optikus, akitől különféle lencséket rendelt camera obscura-kísérleteihez, elárulta, hogy nemrég különös ember járt nála a boltban. Bizonyos Niépce ezredes, aki arról mesélt rajongva, hogy azok az optikai eszközök, amelyeket most rendelt nála, unokatestvére, Joseph Nicéphore Niépce számára kellenek. Niépce Chalon-sur-Saone-ban már különféle természeti képeket tud rögzíteni egy lyukkamerába helyezett lemezen.

Több sem kellett Daguerre-nek. Végre valaki, akit ugyanaz a probléma izgat! 1826 januárjában levelet küldött Niépce-nek: „Arról írt nekem – tájékoztat Niépce egyik későbbi levele, amelyet Lemaitre-nek küldött –, hogy már régóta foglalkozik ugyanezzel a kérdéssel, és arról érdeklődik, nem kaptam-e én jobb eredményeket. De ha hinnem lehet neki, már figyelemreméltó eredményeket ért el, eltekintve attól, hogy engem kér, mondjam meg, kivitelezhetőnek tartom-e a képrögzítést.”
Niépce hívös tartózkodással válaszolt a festőnek. Addig tizenhárom évi munkája feküdt az eljárásban, amelyet sikerült kidolgoznia.

Ónlemezen fehér réteg
Daguerre erre újabb lázas kísérletezésbe fogott, de semmivel sem jutott előbbre, ezért rászánta magát, hogy egy csereakcióval kényszerítse ki a bizalmatlan feltaláló titkát. Levele 1827. február 1-jén érkezett meg Niépce-hez, aki így írt erről Lemaitre-nek: „Elfelejtettem megírni &Oumlnnek legutóbbi levelemben, hogy éppen abban a pillanatban, amikor arra számítottam, hogy kapcsolataim megszakadnak Daguerre úrral, írt nekem, és egy szépiával (barnásvörös festékkel) készült, nem nagy képet küldött, igen elegáns keretbe foglalva s az ő módszerével elkészítve… Ez a rajz, mely szobabelsőt mutat, mély benyomást kelt, de nehéz megállapítani, hogy valóban saját eljárásának alkalmazásából ered-e, vagy az ecset is dolgozott itt.”

Ennek a retusált, elmosódó körvonalú, „füstrajzolatú” képnek semmi köze sem volt a valódi fényképezési eljáráshoz, így teljesen érthető Niépce enyhe malíciája. Lemaitre biztatására mégis elszánta magát, és 1827. április 4-én a következőket írta Daguerre-nek: „Tisztelt Uram! Levelemmel csaknem egy időben csomagot kap, amely tartalmaz egy ónlemezt, ez heliográfiai módszeremmel készült metszet, és egy nyomatot, amely ugyanezzel a hibás lemezzel készült és túlságosan gyenge.”
Daguerre érdeklődve forgatta az ónlemezt, de nemigen tudott vele mit kezdeni. Valamilyen vékony fehér réteg barázdáiból rajzolódtak ki rajta egy finom rézmetszet könnyed vonalai. &#336 bizony képtelen volt ilyen képet előállítani. Felajánlotta tehát együttmíködését Niépce-nek, és arra kérte, ha teheti, keresse fel Párizsban. Végül szomorú alkalom késztette Niépce-t az indulásra. Bátyja Londonban súlyosan megbetegedett, a feltaláló tehát feleségével együtt útra kelt, hogy utoljára láthassa. Niépce így találkozott útja közben Párizsban, 1827 augusztusában Daguerre-rel.

Kódolt levelezés
Ellentétesebb jellemeket keresve sem lehetett volna találni. A hatvankét éves Niépce a zárkózott, szótlan, szívósan kísérletező feltalálók fajtájából való volt, míg Daguerre, a maga negyven évével, a bohém, nagyvilági festőt testesítette meg. Daguerre tisztában volt vele, hogy Niépce nagyon közel jár a célhoz, de teljesen élhetetlen, a fényképezés szenzációs felfedezésével egymaga nem sokra fog jutni. Semmi kétség, kell mellé egy gyakorlati érzékí üzlettárs, aki majd pénzt csinál a találmányból.
De még két évbe telt, mire hosszas levelezés után Daguerre-nek sikerült erről meggyőznie a bizalmatlan feltalálót. Végül 1829. december 14-én írták alá Niépce-nek La Grasban fekvő birtokán az együttmíködési szerződést. Ennek értelmében Niépce vállalta, hogy megismerteti Daguerre-t valamennyi vegyszerével és eddig kidolgozott eljárásaival, a festő viszont a szükséges camera obscurát tökéletesíti majd (amihez csak jó lencse kellett). &Iacutegy hát eléggé egyoldalú üzletet kötöttek.

Daguerre megtudhatta végre, hogy az ónlemezen az a bizonyos finom fehér réteg nem más, mint levendulaolajban oldott aszfalt, amely fény hatására a megvilágítás erősségétől függően kifehéredik és megkeményedik, az árnyékos részeknél pedig olajos mosás után szabadon hagyja a sötét ónlemezt. Ennek megfelelően a fekete háttérből dereng elő a fénykép.
A két feltaláló ettől kezdve soha többé nem találkozott. Csak egy titkos kódban állapodtak meg, hogy a beavatatlanok számára érthetetlen módon értesítsék egymást kísérleteik eredményéről. Jellemző Daguerre közremíködésére, hogy egyebek között titokzatos „elektromos folyadékkal” akarta a megvilágított képeket „előhívni”. Ezt írta például 1832. február 29-én Niépce-nek (zárójelben a dekódolás): „Nem kell csodálkozni, hogy 37 (vihar) idején, amikor 38 (a levegő) tele van 35-tel (elektromos folyadékkal), az eredmény gyorsabban bekövetkezik, mint 56 (napfény) segítségével.” Próbálkozása persze semmire sem vezetett.

Kiskanál és higanyos üveg
Ma már tudjuk, a sikert végül az hozta meg, hogy jódgőzbe tartott ezüstlapon ezüst-jodid csapódott ki, és ezt a lemezt kellett a fényképezéshez behelyezni a camera obscurába. Ekkor azonban még csak láthatatlan, lappangó kép keletkezett. Az előhíváshoz higanygőzbe kellett tartani az ezüstréteget, és ekkor csillogó amalgám csapódott ki a megvilágított helyeken, Ezek a fényes amalgámszemcsék a későbbi dagerrotípiákon világos hatást keltettek, a sötét hátteret viszont az ezüst alkotta, amely megfelelő szögben tartva, nem verte vissza a fényt.

Daguerre később azt mesélte, hogy egyszer kiskanalat felejtett egy jóddal kezelt ezüstlapon, s aztán meglepődve vette észre, hogy a napfényes míteremben a kiskanál képe megjelent a lemezen. Persze ennek a mesének sincs sok köze a valósághoz! Niépce már találkozásuk idején kísérletezett ezüst-jodiddal, és 1829. október 4-i levelében arról értesítette Daguerre-t, hogy most mellékelten küld egy ilyen ezüstlemezes fényképet. A festőnek tehát csak tökéletesítenie kellett ezt az eljárást.
Niépce halálával, 1833. július 5-én megszakadt a kísérletek sora. Daguerre egyedül maradt, s egy hét múlva meghatottan írta Niépce családjának: „E pillanatban elvesztettem minden bátorságot, oly pillanatban, amikor nekünk, éppen ellenkezőleg, feltétlenül meg kell kétszereznünk erőfeszítéseinket, hogy halhatatlanná tegyük az ő nevét felfedezésének nyilvánosságra hozatalával.” A történet azonban később egészen másként alakult.

Daguerre 1835-ben rájött, hogy higanygőzzel lehet erőteljesen láthatóvá tenni (előhívni) a lappangó képet az ezüst-jodidos lemezen, és ezzel végre sikerült a megvilágítási időt 3 óráról 3-4 percre csökkentenie. Ebben is a véletlen segítette, mint ahogy ezt később elmesélte. Egyik nap egy gyengén exponált, elrontott lemezt vett elő vegyszeres szekrényéből, hogy újra felhasználja, amikor megpillantotta a csodát: az eddig láthatatlan kép finom árnyalatokkal rajzolódott ki rajta. Hosszas keresgélés után a szekrény alján egy felborult higanyos üveget talált. Előkerült tehát a titokzatos anyag, amely meggyorsította a fénykép keletkezését.

Arago nem habozott
Valójában nem volt teljesen ismeretlen ennek az anyagnak a hatása Daguerre előtt, hiszen már Niépce is kísérletezett higannyal. A festő próbálkozásai vezettek azonban most már tényleg sikerre: kamerájával Daguerre akár portréképeket is készíthetett. 1835 májusában mindenesetre sietve értesítette Niépce negyvennégy éves, nagyvilági életet élő fiát, Isidore-t – akivel a kísérletek további folytatásában állapodtak meg –, hogy a fényképezési eljárást így hozza majd nyilvánosságra: „Daguerre és néhai Niépce találmánya”.
Hátra volt még egy fontos mozzanat. A képet valamilyen módon rögzíteni kellett, máskülönben nappali fényben egy idő után teljesen elsötétült. Kétévi keresés után végül 1837-ben talált rá Daguerre a legjobb módszerre: konyhasóval sikerült leoldania a maradék ezüst-jodidot a lemezről, és ezzel végleges képet kapott. 1838. április 28-án magabiztosan írta Isidore-nak: „Eljárásomat így kereszteltem el: daguerrétype… " Niépce zavaró neve ezzel végképp eltínt a süllyesztőben.

Az események most már gyorsan követték egymást. Hosszas kilincselés következett üzletembereknél: kinek kell a találmány. De senki sem lelkesedett. Ekkor Daguerre kijátszotta az adu ászt. 1839. január 2-án felkereste François Aragót, a Francia Tudományos Akadémia titkárát. Megmutatta neki fényképeit, és ismertette vele az eljárást. Arago el volt ragadtatva, és nem sokat habozott: az Akadémia soron következő, hétfői közgyílésén, 1839. január 7-én bejelentette a szenzációs hírt: „Daguerre úr oly sajátos lemezek készítési módját fedezte fel, melyeken optikai ábrázolatok megfelelő nyomot hagynak.”

Adomány a világnak
Egész Párizs felbolydult, szinte hetek alatt világszerte tudomást szereztek a nagyszerí találmányról. Arago olyan nagy horderejínek ítélte az eljárást, hogy javasolta: a francia állam vásárolja meg a találmány szabadalmi jogát, és bocsássa az egész mívelt világ rendelkezésére minden ellenszolgáltatás nélkül. Daguerre találmánya így vált közkinccsé 1839. augusztus 29-én, amikor Arago nyilvánosságra hozta a fényképezési eljárás titkát.

Daguerre ettől kezdve 6000 frank évjáradékot kapott, ilyen módon össze tudott gyíjteni annyi pénzt, hogy házat vásároljon Bry-sur-Marn-ban. 1841 januárjától éldegélt itt feleségével, távol a világ zajától. Egy darabig még foglalkozott a dagerrotípiák tökéletesítésével, a gomba módra szaporodó feltalálók azonban sokkal jobb módszereket találtak, mint ő. Mégsem zavartatta magát. A siker, amire vágyott, bearanyozta öreg napjait. Meg volt győződve róla, hogy nevét sikerült átmentenie az örökkévalóságba a „dagerrotípia” révén. Békésen távozott az élők sorából 1851. július 10-én.
Pedig hamarosan kiderült, hogy Daguerre eljárása nem volt más, mint csillogó zsákutca a fényképezés történetének útján, mert a dagerrotípia se nem másolható, se nem sokszorosítható fotográfia.