Aranyhomok, zöldeskék víz – Néhány nap az Abel Tasman Nemzeti Parkban

Ellátogatunk &Uacutej-Zéland egyik legszebb nemzeti parkjába. Nincs is kellemesebb annál, mint kiruccanni az itteni komor télből és élvezni a déli félteke csodáit.Ellátogatunk &Uacutej-Zéland egyik legszebb nemzeti parkjába. Nincs is kellemesebb annál, mint kiruccanni az itteni komor télből és élvezni a déli félteke csodáit.

Abel Tasman a mesés déli földrészt keresve vitorlázott az uralkodó szelek szárnyán. 1642. december 13-án a következő bejegyzést írta a hajónaplóba: „délkeletre előttünk nagy földdarab emelkedik a látóhatár fölé”. Északnak fordultak, s a partvonalat követve haladtak előre. &Oumlt nappal később horgonyt vetettek egy biztonságosnak tínő öbölben. A partról füst szállt fel, ahol a maori törzs emberei két, sirályok vontatta hajót láttak közeledni az óceán felől. Másnap megpróbáltak kapcsolatba lépni velük, de egy a múlt homályába vesző félreértés következtében a bennszülöttek négy tengerészt lemészároltak, így az első, &Uacutej-Zélandra érkező európaiak gyorsan felvonták a horgonyt, és sietősen távoztak.

366 évvel és néhány nappal később kikászálódtam a sátorból és azt a vizet, azt az aranysárga homokkal borított partot pillantottam meg, amit a tengerészek is láthattak egykor. A tenger nyugodt, gyenge szellő lengedez. Tegnap este fejeztük be a túránkat. Még néhány perc reggeli ábrándozás itt a gerincen, szemben a Golden-, hátam mögött a Tasman-öböl. Aztán lassan összerakjuk a sátrat és visszaereszkedünk a partra, egy utolsó fürdőzésre.

A nemzeti park

Több mint 500 éve maori törzsek lakták ezt a területet, táplálékukat az erdőből, a tengerből és a folyótorkolatokból gyíjtögetve. Az első európai telepesek az 1850-es évek közepén költöztek ide, és intenzív tájformáló tevékenységbe kezdtek. Az erdő fáiból hajókat építettek, felégették, és legelővé alakították a domboldalakat, a part gránitszikláit fejtették. A bőség ideje azonban nem tartott soká. Az erdők megritkultak, és a további pusztítást megelőzendő a múlt század derekán felmerült, hogy a 15 ezer hektárnyi – a korona fennhatósága alá tartozó – területet nyilvánítsák nemzeti parkká. 1942-ben az első, szerencsétlenül végződött találkozás 300. évfordulójának alkalmából és az &Uacutej-Zélandot felfedező holland kapitány emlékének adózva illően az Abel Tasman Nemzeti Park nevet vette fel a védettség alá került terület.

Aranysárga partjairól, szoborszerí gránitszikláiról és enyhe klímájáról híres Abel Tasman, 22 és fél ezer hektárjával az ország legkisebb nemzeti parkja a Déli-sziget csúcsán, Motueka, Takaka és Kaiteriteri települések által határolt régióban található. Az erre kirándulók közül sokak úti célja a park, többségük legalább egy napot eltölt a környéken, s ha nem is tervezte a látogatást, valaki nagy eséllyel rábeszéli arra.

Két fő túraútvonalon csatangolhatunk. Egyik a szárazföld és a tenger határmezsgyéjén tekereg, hol az erdőben, hol az egyik ámulatba ejtő parttól a következőig haladva, míg a másik a park belsejében kanyarog, dombokon és hegyeken át, jó madártávlatból engedve kilátást a tengerre és a partok láncolatára. A langyos vizí öblökkel határolt parti túra a népszeríbb az itt kiránduló bakancsosok, túraszandálosok körében. Az 52 kilométeres, Marahautól a Wainui autóparkolóig tartó, néhány nap alatt könnyen teljesíthető séta meghatározó élményként szerepel minden erre járó emlékei között. Rendben tartott kunyhók és kiépített sátrazóhelyek fogadják be este a gyaloglókat. Civilizációnak csak morzsái maradnak, se térerő, se úthálózat, sehol egy szemetes. A park sajátos politikája, hogy amit behozunk, azt vigyük is ki. Évek óta jól míködik a rendszer, minden tiszta és rendezett.

Awaroától délre

Hosszú, keskeny sarlóként elnyúló, aranysárga homokkal borított öbölben ugrottunk le a vízitaxiról. Szerencsénkre a dagály már majdnem elérte tetőfokát, így keveset kellett a vízben lábalni, miközben partra cipeltük termetes hátizsákjainkat. Néhányan a kellemes melegben napfürdőztek, egy pár éppen citromsárga kajakját vonszolta feljebb, biztonságosabb régiókba a befelé harapódzó víz elől. Ez itt Awaroa, a parkot a víz felől megközelítő taxi egyik állomása, innen terveztük indítani kétnapos túránkat.

Kezdésnek felkapaszkodtunk a Skywalk-kilátó kaptatóján, ami izzadságos kitérő, de megéri, mert innen bontakozik ki igazi valójában az időközben még keskenyebb ívvel övezett, a sárgásból a zöldbe, majd kékbe hajló vízzel megtelt öböl, feljebb további partszakaszok aranylánca, balra az ideig-óráig elárasztott Awaroa-folyó terebélyes torkolata.

A partvidék jellegzetes látványosságai a napi kétszer, az árapállyal folyton változó képet mutató folyótorkolatok, melyek inkább időszakosan vízzel feltöltődő medencék, keskeny kijárattal. A helyiek csak inleteknek hívják őket. A rendszeresen beáramló, táplálékkal teli tengervíz halakat, csigákat, férgeket és rákokat vonz erre a terített asztalra, amelyekkel aztán az idesereglett vízimadarak laknak jól. A vörös csőrí, fél lábon töprengő osztrigaforgató, a zátonykócsag, a csér, a bóbitás kormorán és a jégmadár mind vendégek a lakomán. Időnként feltínik egy-egy, a kellemesen langyos vízben kecsesen lebegő tüskésrája is. Legjobb apálykor besétálni az üres medencébe, mert a helyieket lesve meglelhetjük a legjobb kagylógyíjtő helyeket, vagy bebarangolhatjuk a mészvázakkal sírín telehintett, ráknyomoktól összefirkált területet.

Továbbhaladásunkat egyelőre a víz gátolta, az Awaroát övező dombok másik oldalán, Onetahuti strandján beömlő patakon még dagály után két órával is kalandos az átkelés. A víz kellemes, szinte langyos, de derékig ér, így ismét a fejünkre kerültek a csomagok, hogy 20 méteres kaland után egy frissen előbukkant homokzátonyon elheverve gyönyörködjünk a percről percre változó tájban. Szemben a Tonga-sziget, lusta fókakolóniájával, valamerre mögöttünk osztrigaforgatók bogarásznak a homokban.

A vízről a part

A Déli-szigeten ezeknél a partoknál a legnagyobb az árapályváltozás, akár 4 méter is lehet. Ez itt Marahauban a legszembetínőbb. Dagálykor teli öbölben hullámzik a víz, keskeny homokcsík jut csak a napfürdőzőknek, míg apálykor több száz méterre is besétálhatunk a még magas vízálláskor a parton hagyott törölközőnktől.

A parton lépten-nyomon a töredezett, szoborszerí sziklaalakzatokkal találkozunk, melyeket az időjárás az árapály és a vegetáció együttesen ostromol, emészt. A terület alapja egy 100 millió éves gránitmasszívum, melyet a felszínformáló erők alakítottak, létrehozva a völgyeket és az öblöket. A kőzet mélyen a földkéregben, magas nyomáson és hőmérsékleten jött létre. Ahogy a felszínre érve hílni kezd, vékony repedések járják át a szerkezetét. Az eső, a meleg klíma és a növényzet termelte gyenge savak erodálják a követ. A gránit fő alkotórésze a földpát lassan agyagásványokká bomlik, amit gyakran vas-oxid színez. Innen az öblöket borító homok egyedülálló, délről észak felé egyre intenzívebben előtínő színe.

A csónakban ülve megéri nyitott szemmel fürkészni a vizet. A delfinek gyakori látogatók errefelé, csapatostul bukfenceznek tova, talán valami halrajt üldözve. A medvefókák rendszeres látogatói a Tonga-szigetnek, főként téli időszakban, éves vándorlásuk alkalmával hemzsegnek tömegével, az azt övező sziklákon, mintha csak egy hatalmas mazsolákkal tízdelt kuglóf ülne a tenger közepén. A parton vagy valamelyik közeli szigeten fészkelő kék pingvineket napközben főleg a tengeren látni, amint táplálékra vadásznak, vagy csak jóllakottan dobáltatják magukat a hullámokkal, és csak estére térnek vissza földbe vájt üregükbe, ahol csapatosan töltik az éjszakát.

A sziget körüli terület tengeri rezervátum, szigorú rendelkezések védik. Ha valakit horgászni találnak ezeken a vizeken, nemcsak keményen megbírságolják, de elveszik a felszerelését és mindazt, amivel a helyszínre érkezett, hajót, autót, biciklit.

Élet a nemzeti parkban

Este a Torrent-öbölben vertünk sátrat, szemben az estére kiürült inlettel, ahol a tenger véletlenül ottfelejtett pocsolyáit a vörös különböző árnyalataival festette színesre a dombok mögött lenyugvó nap. A sátorhelytől nem messze víkendházakban nagy szelet húsok sercegtek a grillen, emberek pihentek a teraszon. Érdekes és különleges, hogy a part mellett kisebb földterületek a mai napig magánkézben maradhattak. Amikor jó hatvan éve védettség alá vonták a területet, számos parcellát kihagytak, így lehet a mai napig imitt-amott „Privát terület, tilos az átjárás” táblákat látni. Se villany, se vezetékes víz, akik itt töltik hétvégéiket, heteiket, azok ugyanazért jöttek és maradtak itt, mint mi. Szeretik a csendet és a kertben borozgatva, a parton lábat lógatva, csónakázva múlatják szívesen az időt.

Reggel jólesik egy forró kávé, mert az esték hívösek, s a bögrét markolva lesétálok az inlet partjára, ami az éjszaka folyamán egyszer megtelt, de most megint üres. A tálcányi tócsákban tarisznyarákok veszekednek kagylómorzsákon, és ahogy lépek egyet, ezernyi élet bújik vissza rejtekébe. Ahogy ők sem, mi sem sietünk sehova. Csak a délutáni apállyal terveztük az átkelést. Ugyan körbe is mehetnénk – megkerülve a vizet –, de így izgalmasabb. Mezítelen talpunk alatt ropogtak a kagylóhéjak, cuppogott a sáros homok, majd jött a közepén húzódó folyó, ahol ismét derékig el kellett merülni. Az idő borongós, a színek is sokkal tompábbak. A napszak, fény és árapály hármasa erősen befolyásolja a táj képét. Más napszak, más vízállás s csak a környező vonulatok emlékeztetnek, itt már jártunk, de most olyan más minden.

Sárga kajakban ülve

A számtalan öböl közül nem mind közelíthető meg, nem mindet érinti a túra útvonala, azok az igazán romantikusak, ahová csak vízi úton lehet eljutni. Kajakba szállva egy másik arcát tárja elénk a park. Hullámok ringatták a nagy testí, kétszemélyes tengeri kajakokat. Ismét előttünk a tegnap és tegnapelőtt megismert, élénken színezett partok láncolata. Marahauból északnak tartottunk, balra a három hatalmas fenyőről könnyen felismerhető Appletree-öböl, néhány sátor feszül az árnyékban, emberek törölközőkön és a vízben.

Aztán a parttól alig egy kilométerre fekvő Adele-sziget felé vesszük az irányt. A januári nyár közepén forgalmas ez a vízi sztráda, taxik, privát csónakok és bárkák húznak át itt. Tíz perc és a fókákhoz értünk, amik tőlünk néhány méterre süttetik magukat a sziklán heverészve, vagy a vízben mozgatják át ellustult testüket. Mókás, barátságosnak tínő fickók, de ezt csak az gondolja így, akit még nem kergettek meg. A sziget másik csücskét elérve megfordítottuk a kajakokat, s a távolból találomra kiválasztottunk egy elhagyatottnak tínő öblöt. &Aacuteteveztünk, partra vontuk a jármíveket és átadtuk magunkat a természet kínálta játékos élvezeteknek.

Awaroától északra

A túra északi része vadabb, a partszakaszok színükben elevenebbek, sokkal intenzívebb rozsdás árnyalatúak. Totaranui régóta lakott terület, az európai betelepülők emlékét őrzi a tengerre futó utat övező, 1850-ből származó fasor. Egyórányira fekszik Anapai iker öble, ahol a sziklaalakzatokkal a nagyobbtól leválasztott kisebbik öbölben vétek kihagyni egy fürdőzést.

A nemzeti park csücske, a Déli-sziget két nagy tengeröblét elválasztó része a Separation Point. A hatalmas gránitsziklákon medvefókák sütkéreznek, egy automatikus világítótorony és néhány sziklába vert vashurok tanúskodik emberi jelenlétről. Tiszta időben a tenger és a látóhatár találkozásánál felfedezhetjük a 26 kilométer hosszan a tengerbe nyúló íves zátonyt, a Farewell Spit homokszarvát. Ez a látvány kísért még sokáig, ahogy kiértünk a terület háromnegyedét borító bükkerdőből és felfelé kapaszkodtunk egy kitaposott ösvényen.

Mikor felértünk a nyeregre, tudtuk, hogy hamarosan véget ér a kaland. Vastag füvön állítottuk fel a sátrunkat, de még nem bújtunk be. Egy üveg blenheimi Chardonnay-t bontottunk és azt kortyolgatva szemünkkel végigkísértük az eddig megtett utat. Az este közel, de vártuk a reggelt, hogy más megvilágításban, de ismét e csodás látvány táruljon elénk – az öböl, ahol 366 éve és néhány napja jártak először európaiak.

Aki többet akar tudni a parkról, keresse fel weboldalukat:
www.AbelTasman.co.nz