Mozgó erődök

Antik szerzők írásaiban gyakran olvashatók érdekfeszítő leírások a harci elefántokról, amelyek különösen az ókori Keleten voltak elterjedtek. Az európaiak számára ezek a rendkívüli állatok, melyek hatalmas testük és erejük ellenére oly szófogadóan engedelmeskedtek apró termetû idomárjaik akaratának, mindig is valami furcsa, egzotikus jelenségnek tûntek.Először az ősi Indiában kezdték szelídíteni és idomítani az elefántokat harci cselekményekhez, de már az időszámításunk előtti I. évezred közepén vezető helyet foglaltak el a harci elefántok a hindusztáni államok hadseregeiben. Az ősi indiai szerzők az elefántokat tekintették a hadsereg alapjának. &Aacutellításaik igazolására e szerzők gyakran fölsorolták az elefántok kiváló tulajdonságait: masszivitás, óriási erő, gyorsaság, fordulékonyság, engedelmesség, kivételes értelmi képesség. Emellett az elefántok presztízsállatok is voltak: a tulajdonosaik karjába költözött isteni erő egyik megtestesítőjének is tartották őket. Minél több elefánt volt egy hadseregben, annál hatalmasabbnak tartották a sereg vezérét. Több ősi indiai irodalmi alkotásban, elsősorban a Védákban, szó esik hatalmas, számukat tekintve valóban mesébe illő elefánthadseregekről. Történeti források alapján ítélve e hadseregekben az elefántok száma a néhány tucat és a több száz között mozgott.

Az ősi Indiában az elefántokat főleg a lovasság ellen vetették be, mivel a lovak féltek a hatalmas termetû
elefántoktól. Egymástól mintegy harmincméteres távolságokban sorba állították őket, a hézagokban kapott helyet a gyalogság; így az alakulat egy összefüggő, bástyákkal sûrûn megtûzdelt falnak látszott. Az ősi Indiában
az elefántokat nem látták el védőalkalmatossággal, de gazdagon díszítették őket fémveretekkel és színes takarókkal. A harci elefántokat használó egységek elég veszélyes fegyvernemet alkottak. Siker esetén borzalmas veszteségeket okoztak az ellenfélnek, de ha az ellenség bátor és ravasz volt, akkor az elefántok megzavarodhattak, és saját embereiket taposták el, ami elég gyakran előfordult. Okkal értékelték tehát olyan nagyra az állatok idomításának és vezetésének mûvészetét, melynek elsajátítása szerepelt az indiai hercegek tananyagában.

Presztízs és sánc
A hellén államok is indiai vezetőket és idomárokat alkalmaztak, így kerültek ide – az indiai elefántok és idomárjaik útján – az elefántharcászat taktikai fogásai és egyéb tudnivalói, beleértve a harci elefántok pompázatos földíszítésének szokását is. Mindezt a hellének és a macedónok kiegészítették azzal, hogy a hosszú kopjákkal és íjakkal fölszerelt legénységet az elefánt hátára helyezett apró, bástyaszerû, pajzsokkal védett építményben helyezték el, s bizonyos fokig az elefántvédelemről is gondoskodtak. A hellén államok bukása után az európai népek szinte már soha nem találkoztak elefántokkal a harcmezőkön.

A középkorban azonban majd minden ázsiai állam – Perzsiától Kínáig, Indiától Arábiáig – alkalmazta a harci elefántokat. Alkalmazásuk taktikája azonban koronként változott. Míg a kora középkorban az indiaiak és a perzsák még mindig egész elefántegységekkel rohamozták az ellenséget, addig időszámításunk második évezredében az elefántok inkább a mozgó erődök, megerősített állások funkcióját töltötték be. Az e korban folytatott csaták leírásában már nem olvashatunk félelmetes elefántrohamokról, a földbe taposott, agyarakkal felnyársalt, ormánnyal földre sújtott katonák tömegéről. Az elefántokat ekkor már rendszerint sáncként állították föl, s csak nagy ritkán, kritikus helyzetekben indítottak velük rövid lélegzetû ellentámadásokat. Annál gyakrabban használták őket szállításra: az elefántok lövészeket, hatalmas kővető gépeket hurcoltak hátukon, mint ez a XII. századból származó khmer dombormûveken ma is látható.

Az ázsiai középkor ütközeteiben a harci elefántok legelterjedtebb funkciója a presztízs volt. Minden hadvezér, legyen az indiai, burmai, thaiföldi, vietnami, khmer vagy kínai, szenvedélyesen szerette az elefántokat. A Koreát meghódító mongol kán a XIII. században nem is egy, hanem egyszerre két elefánt hátára szerelt bástyán trónolt. A hadvezér számára az elefánt rendkívül kényelmes volt, mivel a hátáról messzire be tudta látni a harcmezőt, az ütközetet irányító hadvezér mozdulatait távolabbról is észre lehetett venni, s ami szintén nem lényegtelen dolog: a hatalmas állat vereség esetén is ki tudta vinni gazdáját a lovak és harcosok forgatagából.

Az elefántok fölszerelése a középkor folyamán lényegesen nem változott, a korábbiakhoz hasonlóan inkább díszítették, mintsem védték őket. Az indiai mesterek csupán a XVI–XVII. században kezdtek karikákkal összefûzött acéllemezekből páncélzatot készíteni az elefántok számára, emellett azonban díszítésükre változatlanul használták a szövetből készült fejdíszt és a – díszítő szerepet is játszó – fémből készült homlokvédő lemezt. Délkelet-&Aacutezsiában a legénység számára speciális alkalmatosságot szerkesztettek, melyben a harcosok nemcsak ülő, hanem álló helyzetben is helyet foglalhattak az elefántok hátán. A közép-ázsiai hadvezérek ernyővel fölszerelt emelvényeket helyeztek az elefántok hátára, s gyakran védőpajzsokkal vették körül.

Bár az elefántok harci dicsőségét némileg eltúlozták a világ hadtörténetében játszott tényleges szerepükhöz képest, tagadhatatlan, hogy sikeres alkalmazásuk az emberi találékonyság egyik bizonyítékává vált. A harci elefántok okosságáról, hősiességéről, hûségéről az ütközetek részesei és szemtanúi nagyon sokat írtak. Az alábbiakban néhány legendás történetet közlünk az antik világ harci elefántjairól.

Aranygyûrûs agyaras
A perzsa hadsereg szétzúzása után (i. e. 334) Nagy Sándor India felé vette útját. A Gidasp folyó partján, Port, Punjab (Pandzsáb) uralkodója erős hadsereggel állta útját. Föllángolt a harc. Port rohamra indította a seregének legfőbb harci erejét alkotó száz (néhány forrás szerint kétszáz) nagyszerûen idomított harci elefántját, melyek segítségével kezdetben sikerült is megszorongatni Nagy Sándor görög–macedón seregét. A katonák azonban halálmegvető bátorsággal vetették magukat a kolosszusok lábai elé, s élesre fent baltákkal levagdosták az elefántok ormányait. Az elefántroham csődöt mondott. Közben pedig Nagy Sándor mesteri csellel megkerülte az indusokat, s hátulról csapott le rájuk. Magát Portot, az uralkodót is bekerítették kedvenc harci elefántjával együtt. Az uralkodó sebesülten feküdt a hatalmas állat hátán. Az okos elefánt megérezte, hogy gazdája bajba került, áttörte az ellenséges gyalogság gyûrûjét, s kivitte az uralkodót a harcmezőről. Ezután az elefánt ormányával óvatosan leemelte hátáról a sebesültet, lefektette a fûre, s ügyesen megszabadította a testéből kiálló nyílvesszőtől. Mikor az ellenséges katonák rábukkantak a szökevényekre, a felbőszült elefánt egy tapodtat sem mozdult a füvön magatehetetlenül heverő gazdája mellől s halálmegvető bátorsággal védekezett.

A jelenetnek tanúja volt Nagy Sándor is. A hûséges állat bátorságáról és önfeláldozásától elragadtatva megparancsolta, hogy ne bántsák az elefántot. Azt tartja a fáma, hogy amikor a legyőzött uralkodó felgyógyult sebéből, Nagy Sándor magához hívatta, s megígérte, hogy visszaadja országát, ha cserébe megkapja a hős elefántot. A legyőzött uralkodó beleegyezett a cserébe. Nagy Sándor Ajaxnak nevezte el az elefántot. A macedón hadsereg hamarosan folytatta a hadjáratot. A kétségbeesett állat éjszakákon át elkeseredett trombitálásával hívta – hasztalan – régi gazdáját. Nagy Sándor, aki az ütközetben elvesztette hû bajtársát, kedvenc lovát, Bucefalt, mindent megtett, hogy magához édesgesse Ajaxot. Saját kezével etette, s mikor megtudta, hogy az elefántnak nagyon tetszenek a díszek, csillogó-villogó csecsebecsék, nem sajnálta a pénzt a szép holmikra. A hadvezér megparancsolta, hogy ékesítsék aranygyûrûkkel az elefánt agyarát s az egyik gyûrûbe ezt vésette.: „Sándor, Zeusz fia ezt az elefántot a Napnak szenteli!” Végül aztán Ajax hiúsága mégiscsak győzedelmeskedett első gazdája iránt érzett szeretete fölött…

Antiokhosz, Szíria uralkodója kegyetlen harcokat folytatott a galatok törzse ellen. Időszámításunk harmadik századában, 275-ben a szemben álló csapatok Frígia földjén megütköztek. A galatok számbelileg és fegyverzet tekintetében fölényben voltak Antiokhosz seregével szemben. A reménytelen helyzetben a hadvezér már a visszavonulásra gondolt, amikor egyik alvezére azt javasolta, hogy vessék be a gyalogság sorai mögé rejtett tizenhat harci elefántot. A szíriaiak sorai hirtelen szétnyíltak, s a galatok kővé dermedtek a rémülettől. Vérvörös takarókkal borított, rézpajzsokkal díszített, soha nem látott szörnyetegek közeledtek lassú léptekkel feléjük. Hátukon, a fából ácsolt bástyákon harcosok ültek. Az állatok színesre festett, hatalmas homlokán fekete madártollakból készített tollforgót lengetett a szél. Élesen trombitálva, ormányaikkal hosszú, görbe kardot lengetve fenyegetően közeledtek az elefántok.

A lovak vadul fölnyerítve, pánikszerû vágtában menekültek. A gyalogos katonák még magukhoz sem tértek
rémületükből, amikor az elefántok már soraikat taposták, s szétzúzták hadrendjüket. A részegítő itallal elkábított állatok szabad utat engedtek bősz dühüknek. Beérték a menekülő galatokat, a földbe taposták, karddal aprították, agyarukra tûzték őket. A bástyákon ülő íjászok sebes nyílvesszőkkel irtották a menekülőket. Antiokhosz a győzelem emlékére egy elefántot ábrázoló emlékmûvet állíttatott négylábú harcosainak. Szavahihető tanúk állítása szerint azonban szégyellte is ezt a győzelmét. „Lehet-e olyan győzelemmel büszkélkedni – mondta –, melyben egyedül csak az állatok szereztek érdemeket?

Pürrosz (a pireuszi győzelem kifejezésből is ismerjük), Epirusz királya sikertelen itáliai expedíciója után visszatért Görögországba, ahol folytatta katonai kalandorkodásait. A Peloponnészosz félszigetén levő Argosz városának meghódítására elefántokkal indult. A harcok kezdetben kedvezően alakultak: az őrök éberségét kijátszva sikerült megnyitni a város kapuit. Pürrosz meg akarta rémíteni a lakosságot, ezért először elefántokkal tört be a városba. Balszerencséjére a város kapui alacsonyak voltak, és az elefántok a hátukra épített bástyákkal nem fértek keresztül rajtuk. Kénytelenek voltak az emelvényeket leszerelni, majd ismét visszahelyezni az elefántok hátára.

A váratlan időveszteség miatt az epirusziak elszalasztották a kedvező alkalmat: a fölriadt helyőrség pedig
a lakossággal együtt fegyvert ragadott. Ráadásul a girbegurba utcácskákon az elefántok teljesen tehetetlennek
bizonyultak a védőkkel szemben, akik biztos fedezékből kő- és nyílzáporral árasztották el a támadókat. Az események kedvezőtlen fordulatot vettek, és az epirusziaknak most már csak az volt a vágyuk, hogy valahogy élve kijussanak ebből az iszonyú labirintusból. &Aacutem a sebesült, megriadt elefántok többé nem engedelmeskedtek gazdáiknak. Csoportokba verődtek, s eltorlaszolták a kivezető utakat. A nagy kavarodásban életét vesztette az egyik elefánt gazdája is. A kétségbeesett állat az utcákon rohangálva kereste, kutatta gazdája holttestét.

Mikor végre megtalálta, ormányával fölemelte, majd kétségbeesetten csépelni, pusztítani kezdte sajátjait és ellenségeit egyaránt.Ebben az ütközetben pusztult el Pürrosz, az epiruszi uralkodó is. Történeti följegyzések szerint Pürrosz halálát is egy elefánt okozta. Az egyetlen kapuban, melyen keresztül az epiruszi uralkodó elmenekülhetett volna, az egyik sebesült óriás összeesett és eltorlaszolta a kivezető utat. &Iacutegy a visszavonulást fedező Pürrosz egyedül maradt – s egy háztetőről ledobott kő végzett vele.

Harcosokból porondbohóc
Az elfogott elefántokból a rómaiak olykor gladiátorokat neveltek. Az egyik népünnepélyen a rómaiak ezrei lehettek tanúi annak a grandiózus ütközetnek, melynek során a fogoly elefántok ötszáz gyalogos és lovas gladiátor ellen harcoltak. Hogy a küzdelmet még kegyetlenebbé tegyék, az elefántok hátára bástyákat építettek, melyekben négy-négy íjász foglalt helyet.

Az elefántokat olykor más állatok, leggyakrabban bikák elleni küzdelemre kényszerítették. Különösen Domitianus és Elagabal császárok kedvelték ezt a látványosságot. Elagabal és Cornelia Paula esküvőjén a nagy arénában megrendezték az elefántok és a tigrisek küzdelmét, melyben egy elefánt is életét vesztette.Krónikák följegyzései szerint Commodus, a vérszomjas császár, vakmerőségével hivalkodva, egyszer maga is fegyvert ragadott, hogy kipróbálja szerencséjét a felbőszült vadállat ellen folytatott párharcban. A koronás gladiátor iszonyatos testi erővel rendelkezett, s egy alkalommal, egyetlen kopjaszúrással leterített egy elefántot.Cézár idejében azonban fokozatosan csökkent a harci elefántok iránti érdeklődés. Aztán véget ért az elefánt gladiátorok küzdelmes és dicső időszaka is.

 A hajdani félelmetes monstrumok végleg kezes-békés cirkuszi szórakoztatókká szelídültek. A legérdekfeszítőbb előadásokat Germanicus, Néró és Galba császárok uralkodásának idején rendezték. Az arénába tizenkét elefánt vonult be, méltóságteljesen, a nőstények színes tógát, a hímek díszes tunikát viseltek, párokra oszlottak s táncolni kezdtek. Ôket követve négy elefánt vonult be, ormányukkal hatalmas hordágyat cipelve, melyen egy ötödik, „beteg” elefánt feküdt. Változott a kép, s az arénában hatalmas asztalokat állítottak föl, finom falatoktól roskadozó arany és ezüst tálcákkal. A hatalmas állatok ügyesen jártak-keltek az asztalok között, illedelmesen helyet foglaltak az asztaloknál elhelyezett trapézokon, s a nézők hatalmas nevetésétől kísérve komikus közvetlenséggel válogattak a nekik tetsző ételek között.

Aztán sor került a mûsor fénypontjára, a kötéltáncos elefántok föllépésére. Az arénában kötelet feszítettek ki, de nem a talajjal párhuzamosan, hanem enyhe emelkedővel az aréna közepéig. Az elefántok, hátukon idomárjaikkal, lassan fölmásztak a kötéllejtőn, majd megfordultak s visszaereszkedtek. Az elefántok igen lelkiismeretes mûvészek voltak, s minden balsikert nagyon a szívükre vettek. Mondják, hogy egyszer egy csoport elefántot tanítottak be egy balettre, melyet Domitianus császár előtt kívántak bemutatni. Az egyik elefánt rosszul tanulta meg a leckét, ezért büntetést kapott. Másnap éjjel a cirkuszi gondozók észrevették, hogy a holdfényben az elefánt magánszorgalomból gyakorolja a mozdulatokat…Európában végül az elefántok végleg megváltak a katonai szolgálattól: a harcmezők dicsőségét a cirkuszmûvészet babérjai váltották fel. A szelíd monstrumok még ma is szórakoztatják világszerte a cirkuszok nézőközönségét, közöttük is legfőképpen a gyerekeket. §

  • Az elefánt lelke 
    Ajax pusztulását is hiúsága okozta. Antipatrosz macedón hadvezér a következőképpen beszéli el a történetet: Ajax a császári kegy fényében megszokta, hogy parádés ünnepi felvonulásokon ő vezesse az elefántok díszmenetét. Dicsősége annyira a fejébe szállt, hogy egy alkalommal megtagadta az engedelmességet és nem volt hajlandó belépni a folyóba, hogy földerítse a víz alatti örvényeket. A császár akkor kijelentette, hogy ezentúl az lesz a vezérelefánt, amelyik elsőként megy át a folyón. Nyomban a császári döntés elhangzása után egy Patroklesz nevû elefánt a vízbe gázolt, s átkelt a túlsó partra. Ezüsttel díszített takarót kapott jutalmul, olyat, melyről a többi elefánt csak álmodozhatott. Ajax nem tudta elviselni a megaláztatást, nem fogadta el az élelmet, s elemésztette magát…
  • Égő disznók hatalma
    Egy időben tartotta magát az a hiedelem, hogy az elefántok úgy félnek a disznótól, mint a tûztől. Egy ókori leírásból ismerjük a következő történetet. Amikor Antipatrosz Megara görög várost ostromolta, rengeteg elefántot vont össze a város falai körül. A megaraiak cselhez folyamodtak. Bekentek néhány disznót gyantával, amit meggyújtottak, majd az állatokat az ellenség tábora felé terelték. A szerencsétlen jószágok olyan iszonyatosan sivalkodtak, hogy a megrémült elefántóriások szégyenletes futásban kerestek menedéket, s ezzel óriási zavart okoztak az ostromlók táborában. Igaz, a kétkedők azt állítják, hogy az elefántok nem annyira a disznóktól, mint inkább a tûztől rémültek meg, hiszen a legtöbb állat – mint köztudomású – fél a tûztől. &Aacutem az eset után Antipatrosz megparancsolta, ezentúl neveljék együtt a malacokkal az elefántokat, hogy azok így hozzászokjanak a disznók sivalkodásához és látványához.