Halálos tréfacsinálók

A színészek gyakran a halálból és a betegségből is térfát ûztek. Réthy Mihály betegágyán halottnak tettette magát, majd kísértetet játszott, úgy riasztotta el a hívatlan vendégeket. Jászai Mari gyakran invitálta barátait előre elkészíttetett sírjához, ahol vidáman ecsetelte, milyen kellemes, kényelmes és biztonságos sírhelyre tett szert. A régi Vígszínház néhány színésze egy idős kollégát viccelt meg kegyetlenül: elhitették vele, hogy halálos kórban szenved, s a súlyos hipochonder csaknem belehalt az aggodalomba…Réthy Mihály szelleme
Réthy Mihályt, Szigligeti színdarabjainak örökös főhősét az anekdotairodalom a színházi térfacsinálók legjobbjai közt is jegyzi. Réthy nem kímélt senkit, ha csöppnyi remény volt arra, hogy megtévessze, megzavarja kollégáit – még ha a premier forgott is kockán. Réthy aztán végül megbetegedett. A Rókus főorvosa tehetetlen volt, az öreg a végét járta, és semmiféle mûtéttel vagy beavatkozással nem segíthettek rajta. A közeli Nemzeti Színházból tucatjával érkeztek a beteglátogatók. Reggel, a próbák előtt már ott toporogtak néhányan, friss tejet és kávét hoztak, délben ebédet szervíroztak neki, majd jött az uzsonna, az elővacsora, a vacsora és az esti lakmározás. Réthy annyi ételt kapott, hogy kisvendéglőt nyithatott volna az ágya körül. Megkínálta a nővéreket, küldött néhány falatot a főorvos családjának, üzent kedves barátainak, jöjjenek, mert ráromlanak a pompás eledelek. &Uacutejságírók, fotográfusok, direktorok jártak hozzá, egy idő után már kifejezetten azért, hogy megkóstolhassanak egy jó kis ürücombot, vagy húslevest metélttésztával. Ha egy színésznek nem volt pénze, mert mondjuk egyik hiteltől a másikig élt, kosztolását Réthy bácsi betegágya mellett oldotta meg.

Színháza két matrónája, az idős Szathmáryné és Lendvayné is gyakran meglátogatta. Ez utóbbival világ életében rossz viszonya volt, a nő állandóan vitázott vele, s a színpadon is ott tett keresztbe neki, ahol csak tudott. A két asszonyság csatát vívott egymással Réthy bácsi takarója felett, ki készít jobb ebédeta színésznek, melyikük fogásait lapátolja be nagyobb élvezettel. Versenyt főztek, s Réthy volt a bíró. Azok ketten pedig mohón figyelték
az arcát, számolták, hány kanállal eszik az egyik főzelékből, s mennyit fogyaszt el a másikból. Ha Réthy abbahagyta az evést, mert nevezetesen már egy falat sem ment le a torkán, sértődötten búcsúztak el tőle. A bácsi cirka két hét alatt meghízott, s annak ellenére, hogy orvosai szerint haldoklott, egyre nagyobb pocakot és tokát eresztett. Jobban gyötörték a színésznők főztjei, mint az epekő és a trombózis, ám fogalma nem volt, hogyan szabaduljon meg tőlük.

Egyszer aztán, amikor az ápolónő a két asszonyság érkezését bejelentette, Réthy először a takaró alá bújt, aztán az ágy alatt mérte fel a terepet, kinézett az ablakon, hátha egy tûzlétrán leereszkedhetne és megmenekülhetne az újabb adag gyilkos eledeltől. De nem volt kiút… Lábosnyi zsíros tészta, és töltött kacsa! Már a gondolat is émelyítette.
– Mondja meg nekik, hogy nem vagyok itt! – kérlelte a nővért.
– Hogy mondhatnék ilyet, amikor tudják, hogy itt fekszik?
– Hát ez igaz. Tudja mit, mondja, hogy meghaltam. Punktum.
Réthy a tenyerét dörzsölte. Hogy ez a remek ötlet idáig nem jutott eszébe! Az ápolónő közölte a szörnyû hírt. Réthy szerencsére már az ágyában
feküdt, amikor hüppögve, sírdogálva betört hozzá a két kollegina. Mi mást tehetett volna, eljátszotta a halottat. Megmerevedett, levegőt is alig vett, két kezét gyorsan egymásra tette. Az asszonyok zokogtak, dicsérték a remek színészt, aki ilyen hirtelen itt hagyta őket. Főleg Lendvayné vonyított nagyon. Az öregasszony, aki annyit szidta őt egész életében, most a takaróra vetette magát, és úgy óbégatott.
– Óh, kedves Réthykém, miért ment előre? Miért nem várt meg engem is!
Réthyt hirtelen elfutotta a méreg. Tudta, hogy jönnek az újabb levesek, és többfogásos ebédek, mégsem bírta ki szó nélkül. Felhorkant és felült
az ágyában.
– Még csak az kéne vén boszorkány! Talán be sem engednének, ha veled együtt érkeznék a másvilágra!
A két nő sikítva menekült a kórteremből. Réthy pedig végre pihenhetett egyet; amióta kórházban feküdt, alig volt rá alkalma.Nem tudni, hogy az asszonyok busás főztje okolható-e, de Réthy Mihály másnapra valóban meghalt. A koporsója mögött kullogó Szathmáryné és Lendvayné hangosan siratta a bácsit, bár fél szemükkel gyanakodva figyelték a koporsót. Évekig mesélték mindenkinek, hogy ők bizony látták Réthy Mihály szellemét, sőt halála délutánján beszéltek is vele. Az öreg utolsó tréfájának egyetlen szemtanúja, az ápolónő persze egészen másként adta tovább a történetet…

• Fiatalító borjúleves
  Egy vendéglős még reklámot is csinált magának: hamisíthatatlan borjúlevesét hatalmas csinnadrattával kiszállította a kisöregnek, aztán elecsetelte mindenfele, hogy a színész életre kelt az ételtől. Amikor az újságírók a különleges leves felől érdeklődtek, Réthy bácsi mosolyt erőltetve az arcára bólogatott, és beismerte, hogy valóban megfiatalodott és új erőre kapott a specialitástól. Persze mindebből egy szó sem volt igaz, Réthynek fájt itt és fájt ott is, fent zsibbadt, lent a görcs húzta – szóval, pontosan tudta, hogy kevés van már hátra. Meg sem kottyant neki az a csöppnyi hazugság, ha a vendéglősnek segíthetett vele!

Gózon Gyula sírvására
Gózon Gyulát általában szerették a színházban. Nagyvonalú ember volt, kedvelt és tiszteletben tartott mindenkit. Ha valakit nem szívelt, azt inkább elkerülte, de semmiképpen nem bántotta meg. Egy kivételtől eltekintve. Idősebb kollégájával már jó ideje nem beszélt, sőt, alig köszöntötték egymást. Ez a színész a Belvárosi Színházban rendszeresen keresztbe tett neki, korábban, netán sokkal később mondta a végszót, vagy egészen egyszerûen lelőtte a poént, mielőtt ő következett volna. Nap mint nap zavarta, piszkálta, néha még gúnyolódott is rajta mások jelenlétében. A csendes és békés Gózon tehetetlen volt vele szemben; vitázni, veszekedni nem szeretett, inkább kikerülte a rosszakarót.

Egy napon különös fickó jelentkezett be hozzá. Vértesi Mór temetkezési vállalkozó picike ember volt. Olcsó keménykalapot viselt, vastag, bélelt kesztyût, és egy ódivatú aprócska bőröndöt hordott magánál. A furcsa, ijesztő alak egészen gyorsan, alig-alig érthetően, hadarva beszélt. Aztán hirtelen tempót váltott, húzta, vonta a hangokat, a szavakat egymás után.Gózon hellyel kínálta, konyakot töltött neki és a szivarosdobozt nyújtotta felé. Készségesen végighallgatta. Vértesi elszívta a szivart, lehajtotta a konyakot, aztán kinyitotta a bőröndöt, és egy vastag paksamétát emelt ki belőle.
A színésznek a lélegzete is elakadt. A rajzok koporsókat ábrázoltak, parcellákat: rengeteg szám, vonal meg adat mindenütt. Aztán egy tervezett sírkert részletes térképe került elő, középen egy hatalmas emlékmûvel, amelyen a színész neve díszelgett.
– Hát ez meg micsoda? – ragadta magához a papírost.
– Ez kegyelmed fekhelye lenne – mondta alázatosan az emberke.
– No de minek? És miért ekkora?
Minden egyes fejfán egy név szerepelt, de olyan apró betûkkel, hogy Gózon egyet sem tudott kisilabizálni közülük.  Az övé viszont aránytalanul nagy, már-már hivalkodó volt.
– Ekkora színésznek csakis ekkora fekhely dukál! – hízelgett szemrebbenés nélkül a vállalkozó.
Gózon nézegette a tervrajzot, magyarázkodott, hogy ő még negyvenéves is alig múlt, miért kellene gondoskodnia a temetéséről, ráadásul remek egészségnekörvend, nem érzi ennek idejét sem. A vállalkozó pici türelmet kért, azonnal ismertette a részleteket.
 Az új sírkertnek az az előnye, hogy mindenki maga választhatja meg
a szomszédját, tehát nem kell majd egy ismeretlen, vagy esetleg egy kevésbé kedvelt ismerős mellett feküdnie
az idők végezetéig. &Aacutem ez még semmi. A nagyobb mûvészeknek nagyobb,
kényelmesebb, a kisebb kaliberûeknek pedig keskenyebb fekhely jár.
– Ha netán kegyelmed valakinek egy csöppnyi bosszúságot kívánna okozni, és szeretné, hogy drága földi maradványa egy eldugott kis kupacban, egy szégyenletesen félreeső kis hantban nyugodjon – azt is megoldjuk.
Gózon morfondírozott.  Aztán a fejéhez csapott. Micsoda remek ötlet!
– Mutasson olyat, amit nem ajánlana senkinek sem! – kérte mohón.
 Az uracska a térképre bökött: amaz igazán jellegtelen hely nem csak félreesik, de a fekvése sem jó, mert a domboldalról érkező víz mind oda folyik majd.
– Itt bizonyosan bőrig ázik az illető – hunyorított rá az ember.
– És mennyibe kerülne ez nekem? – tudakolta a színész. A kicsi ember osztott, szorzott, mormogott magában és motyogott, majd kimondta a szemtelennél is szemtelenebb összeget.
Egy része a nagy színész csodás nyughelyét fedezi majd. A másik fele pedig munkadíj volt, amiért riválisát rábeszéli arra a pocsék kis földdarabra.
Gózon odavolt az ötlettől. Annyira régóta tervezte, hogy valamilyen módon bosszút áll a kellemetlen fráteren! Ennél szerencsésebb helyzet nem is adódhatott volna. Délután emelt fővel jelent meg a színházban. A nevezett kollégának egy egészséges, jó kedélyû szerbusszal köszönt. Majd egy jóízût kacagott, amikor előadás alatt a színész ismét a poénja elé vágott.

 Hétvégén aztán elegánsan felöltözött, kifényesített cipőt vett, hajfényt és egy kis parfümöt is használt. Budapest egy külvárosában találkozott
a vállalkozóval. A temető helyén azonban csak egy üres telek állt, no meg egy kis faházikó. A férfi a kapuban várt rá.
– Hát, itt valóban nem sok mindenki nyugszik még… – jegyezte meg a színész.  
– Nem sok mindenki? Senki, uram! Ez egy tiszta szûz terület.
Azzal a leendő sírhelyéhez vezette a színészt. Gózon előbb a kollégának szánt területre volt kíváncsi. Azt akarta látni. A kidőlt-bedőlt kerítés mentén, az erősen lejtő telek egyik távoli csücskébe mentek, ahol még egy hatalmas pocsolya is ágált. Gózon látta maga előtt, amint a gyászmenet a sáros-lucskos területre hozza a koporsót, s még el is botlanak egy-egy göröngyben. Roppant elégedett volt, menten aláírta a papírokat és ki is fizette a vállalkozó szívességét, aki megígérte, hogy napokon belül elintézi az illető úrral a helyvásárlást. Most már mehettek az ő parcellájához. Az ember a dombocska tetejére vezette. Micsoda panoráma nyílt onnan! Gózon elégedetten körülnézett, majd fél szemével a színész nyomorúságos-sáros helyére pillantott.
– Amott vannak a koporsók, bent a házban. &Oumln a legeslegszebbet kapja majd. Megnézné talán? – folytatta a férfi.
   Gózon látni akarta a koporsót is. Néhány szép fakoporsó volt odabent. Az övét középre készítették. Az ember unszolta, másszon be, hátha rövid lesz, vagy éppen nem elég széles. És azt is jó lenne tudni, hogy kényelmes-e. Gózon picit tétovázott, de mégis bemászott. Az emberke pedig egy fényképezőgépet vett elő, s megörökítette, direkt neki, hogy személyesen is ellenőrizhesse, milyen jól mutat kívülről.Vértesi Mór közel hatszáz jómódú embert csapott be a múlt század elején. A balekok maguknak kiváló sírhelyet vásároltak, s azért sem sajnálták a pénzt, hogy nem szívelt ismerősük a lehető legrosszabb parcellában nyugodjék majd.&Aacutem a síroknál sokkal nagyobb summát hoztak Vértesinek a fotográfiák. A koporsóban fekvő „halottak” fényképei az esküdt ellenségeknek, riválisoknak és haragosoknak ugyanis minden pénzt megértek…

Tata fantasztikus betegsége
A Tata, vagyis Vendrei Ferenc színész, a Vígszínház mûvésze súlyos hipochonder volt. Ezt mindenki tudta, és bár sokat és keményen ugratták, hipochondriáját mindenki tiszteletben is tartotta. Egyenesen rettegett a haláltól, a betegségektől, mindig melegen öltözött, és rendszeresen kezet mosott, napjában akár tízszer-húszszor is, nehogy elkapjon valamiféle titokzatos kórt. &Aacutellandóan a nyelvét vizsgálta – de senkinek nem árulta el, hogy miért. Ilyenkor öltözőasztalához ült, éppen a tükörrel szembe, kinyújtotta a nyelvét, minden irányból megnézte, alaposan szemügyre vette oldalról és felülről is. Eztán kezdődhetett csak a sminkelés. Kényszere olykor a legváratlanabb pillanatokban tört elő. A színházi büféből rohant ki, vagy az utcán keresett gyorsan egy tükröt. Senki nem merte megkérdezni, hogy milyen betegséget diagnosztizál a nyelve alapján, és senki nem merte ezzel ugratni sem.
 
Egy este a színház egyik törzsasztalánál egy orvos ecsetelni kezdte barátainak, hogy egy újfajta betegség ütötte fel a fejét Pesten. Teljesen ismeretlen és veszélyes nyavalyáról volt szó. A phantiasisban szenvedő beteg feje feldagad, egyre nagyobb és nagyobb lesz, a termete pedig aránytalanul növekszik. A Tata halálra rémült, már csak a betegség említése is kétségbe ejtette. Egyre fehérebb lett, sőt, szinte teljesen besárgult a röpke előadás alatt.

Néhány nap múlva, éppen hazafele készülődött, amikor észrevette, hogy kedvenc kalapja, amit már vagy tíz éve hord, picit szorítja a fejét. Éppen hogy, de érezhető volt a változás. Kedves botja pedig mintha kicsit kisebb lett volna. Vendrei elhessegette magától a rémes gondolatot, bizonyos volt benne, hogy hipochondriája tréfálkozik vele. Azért még indulás előtt megnézte a nyelvét a tükörben…Pár nap múlva már kifejezetten érezte, hogy szûk rá a kalap. Izzadtság folyt végig az arcán, majd amikor botjáért nyúlt, kis híján elájult. A bot egészen kicsi volt az ő termetéhez képest. A tükörbe nézett: a feje megnőtt, a termete pedig sudárabb lett. Hiszen a bot, ami pont az ő mérete volt, már nem ért le a földig sem, csak úgy himbálózott a kezében. Vendrei a székébe omlott. Pontosan felismerte a szörnyû kórt, amiről a doktortól hallott. Félt a vizsgálatoktól, az orvosokat évek óta kerülte, ám aznap délután mégiscsak elszánta magát, és a kerületi rendelőbe ment. Biztosan érezte, hogy haldoklik, és csak napjai vannak hátra. Az orvos megvizsgálta, meghallgatta a szívét, megmérte a vérnyomását. S elkérte Tatától a kalapot és a botot is.

– A gyógymód tehát a következő – mondta. Vegye ki a kalapjából a beletömött bélést, és vásároljon egy olyan botot, aminek nincs lefaragva az alja.
 Tata másnap bement a színházba. Néma csendben fogadták; mindenki botrányra számított. &Aacutem a kedves Vendrei nem állt bosszút és nem kérte számon a kegyetlen viccet. Sőt! Hálásan fogott kezet a két térfacsinálóval, akik minden nap egy-egy centit levágtak a sétapálcából, és puha papírral tömték ki a fejfedőt, hogy az egyre szûkebb legyen. Hosszú évek óta azt gondolta, hogy halálos betegségben szenved, s most nekik köszönhetően az orvos makkegészségesnek nyilvánította… A phantiasis nevû kór pedig beleírta magát a színészlegendáriumba; ha megbetegedett egy színész, vagy valamiért borzasztóan rosszul érezte magát, és a közeli haláltól rettegett, mindenki azzal nyugtatta, hogy bizonyosan phantiasisban szenved, azt pedig még a Vendrei Tata is túlélte…

Jászai Mari koporsómérete
Akárcsak Karinthy, vagy Kosztolányi – akik koporsóba feküdtek, és azon versenyeztek, melyikük bírja tovább nevetés nélkül – Jászai Mari is gyakran mórikált a halállal. Sírkövét egészen korán, a lerombolt Nemzeti Színház köveiből készíttette el. Maga tárgyalt a szállítókkal, kiválasztotta a legszebb és legépebb köveket, aztán a sírhelyet is lefoglaltatta – &Uacutejházi Ede közelében. Sőt, még a sírköve szövegét is maga fogalmazta meg. Semmit nem bízott az utókorra, éppen csak a halála dátumát hagyta ki.Halála előtt néhány nappal Bárdi &Oumldön meglátogatta őt a János-kórházban. Éppen csak megérkezett, amikor megjelent egy szemüveges ember, és colstokjával méregetni kezdte az ágyban fekvő színésznőt.
– Kényelmesen akarok feküdni! – figyelmeztette Jászai az emberkét, aki mért, osztott, szorzott, csattogott a mérőléc, sercegett a ceruza a keze alatt. A színésznő utasította: a vállának jól hagyjon helyet, a haja is bőségesen elférjen, és a cipője magas sarkáról se felejtkezzék meg. Bárdi fagyott arccal figyelte a különös jelenetet. Jászai észrevette a színész zavarát, és oldva a helyzetet, vidáman megjegyezte:
– Ugyan már, hiszen csak a koporsómról vesz méretet a kisöreg! – mondta, éppen úgy, mintha legújabb, fenséges estélyi ruháját készíttetné el… §

• Kukacok
  Egy temetés alkalmával karon ragadta Bárdi &Oumldönt, és a sírhoz cipelte. Bárdi szerint sugárzott az arca. Aztán utasította a színészt, hogy hajoljon közel, és nézze meg alaposabban a sírkövet. Kíváncsian vizsgálta Bárdit, elégedett-e a nyughellyel. – Mondjon már valamit? Szép ugye? – tudakolta Jászai. – Látja? Cement itt minden! Dolgozhatnak majd a kukacok, mire eljutnak hozzám! Azzal elégedetten és vidáman elhagyta a temetőt.