Méregkeverők

A méregkeverők ténykedése az a területe a kriminalisztikának, amelyen a tudomány legfényesebb diadalait ünnepelhette, egyszersmind legsúlyosabb vereségeit szenvedte el. A feltáratlan esetek száma még mindig magas. Idősebb, betegeskedő áldozatok esetében a gyilkosnak jó kilátásai vannak arra, hogy büntetlenül ússza meg a dolgot, ha olyan mérget választ, amely a természetes haláléhoz hasonló tüneteket okoz. Ilyenkor gyakran az orvostudomány illetékességén kívül eső, közvetett jelek terelik a tettesre a gyanút.Dr. Harold Shipmannek, a Manchester egyik elővárosában, Hyde-ban praktizáló nyájas háziorvosnak, akit 2000 januárjában tizenöt rendbeli mérgezéses gyilkosság bûntettéért ítéltek el, valószínûleg több mint háromszáz nőbetege halála szárad a lelkén. Amíg meg nem gazdagodott, senkinek nem szúrt szemet pacientúrájának magas halálozási rátája. Csak amikor egyik nőbetegének a végrendeletét meghamisította, és magát tüntette fel a hölgy egyedüli örököseként, akkor járt utána a dolognak a páciens örökségtől megfosztott lánya, majd miután felfedezte a csalást, firtatni kezdte azt is, hogyan hunyt el az örökhagyó.

Még több, nevezetesen hatszáz mérgezéses gyilkosságot vallott be a legendás Tofana vagy Trufania, akit 1723-ban, Nápolyban végeztek ki. Vallomása bizonyára összefüggött azzal a gyötrelmes kihallgatással is, amelynek alávetették. De ahhoz nem fér kétség, hogy az Aqua Tofana nevû saját készítésû főzete, amellyel fölöslegesnek érzett rokonait feltûnés nélkül segítette át a másvilágra, egész Európában fölöttébb kapósnak bizonyult.Különös, de mérgezéses gyilkosságokban a női elkövetők számaránya összehasonlíthatatlanul magasabb, mint az erőszakos bûncselekményekben. Ez egyrészt a nők csekélyebb fizikai erejével, másrészt társadalmi tradíciókkal függ össze. A fegyverforgatás a férfiak dolga, a gondoskodás és betegápolás a nőké – miközben az orvosság és méreg közötti különbség csupán az adagoláson múlik: a görög farmakon szó jelentése mindkettőt magában foglalta…

Kielégületlen feleségek
Az amerikai Florence Maybrick egy nálánál csaknem kétszer annyi idős férfihoz, egy liverpooli gyapotkereskedőhöz ment feleségül. Amikor Maybrick rájött, hogy a felesége megcsalja a barátjával, Brierleyvel, alaposan elpáholta az asszonyt és megváltoztatta a végrendeletét. E házastársi jelenet után egy hónappal hirtelen erősen megromlott az egészsége. 1889. május 11-én meghalt. A szolgálólány megfigyelte, amint Mrs. Maybrick a mosdótáljában légypapírt áztat fel, amely, mint köztudomású volt, arzént tartalmazott. A holttestben arzénen kívül sztrichnin, ciánsav és morfium nyomait is megtalálták. A védő ezt a megboldogult által – potenciájának felélesztése céljából – alkalmazott radikális módszerekkel magyarázta; a légypapírból nyert arzént pedig szerinte védence kozmetikai célokra használta. Az arzén erősítő- és szépítőszerként való használata akkoriban valóban nem volt szokatlan. A felettébb csinos özvegy házasságtörése azonban igen rossz benyomást tett az esküdtekre, és az asszonyt bûnösnek nyilvánították. Florence Maybricket halálra ítélték, de a büntetést később életfogytiglani fegyházra változtatták. 1904-ben mégis szabadon engedték, miután visszatért Amerikába és írt egy könyvet My Fifteen Lost Years (Tizenöt elveszett évem) címmel.

Florence Maybricknek azonban jócskán akadtak hívei, akik ártatlannak tartották. Arra hivatkoztak, hogy ahhoz nem kellett volna megmérgeznie a férjét, hogy hozzámehessen a szeretőjéhez: miután megverte a férje, jogosan követelhette volna a válást. Egyébként Mr. Maybricknek szintén volt házasságon kívüli viszonya, amelyből ráadásul több gyerek is született. Molly Bloomnak – mint az Ulysses híres, központozás nélküli zárómonológjából kiderül – az ítélet helyességét illetően nincsenek kétségei, mégsem vonja meg rokonszenvét a kielégületlen feleségtől. Nem így Viktória királynő. Ô a házasságtörő asszonyt velejéig romlott személynek tartotta és tudni sem akart idejekorán bekövetkezett szabadon bocsátásáról.

 Mindazonáltal a vitatott per maradandó hatással volt a brit büntetőbíráskodásra: 1907-ben létrehozták a fellebbviteli bíróságot, a Court of Criminal Appealt.

A papucshős bosszúja
Természetesen nemcsak nők szoktak arzénhoz folyamodni, ha nemkívánatos személyeket kívánnak lerázni a nyakukról. Frances Iles bûnügyi regénye, a Malice Aforethought (Előre megfontolt szándékkal) megtörtént eseten alapul. Amikor Katherine Mary Armstrong 1921. február 22-én meghalt, halálát természetes szívelégtelenség következményeként diagnosztizálták. Az azt megelőző évet egy ideggyógyintézetben töltötte és csak januárban bocsátották haza. Nem keltett különösebb feltûnést, hogy férje, a walesi Hay-on-Wye-ban ügyvédként dolgozó Herbert Rowse Armstrong nagyobb mennyiségû arzént vásárolt: köztudomású volt, hogy kertjében maga kotyvasztotta házi szerekkel irtja a gazt. Bámulatra méltó higgadtsággal tûrte azokat a jeleneteket is, amelyeket a mutatós Mrs. Armstrong rendezett, hogy a cingár papucshőst porig alázza. Csak a per alatt derült ki, hogy megaláztatásaiért Armstrong Londonban kárpótolta magát, és közben valami betegséget is összeszedett.

De erre a perre soha nem került volna sor, ha Armstrong nem zördül össze egy ügyvédtársával, bizonyos Oswald Norman Martinnal. Nem sokkal a veszekedés után küldött valaki Martinnak egy doboz pralinét. Ô maga nem evett belőle, de megkóstolta a ház egyik vendége, aki utána nagyon rosszul lett. 1921 októberében Armstrong meghívta teára kollégáját, és egy darab kalácsot nyújtott át neki, békülése jeléül. Miután hazaért, Martint súlyos hasmenést kapott, görcsök kínozták és hányt. Orvosa, aki Mrs. Armstrongot is kezelte, gyanút fogott, és vizeletmintát küldött betegétől a laboratóriumba. A vizelet egyértelmûen arzénnyomokat tartalmazott. A rendőrség diszkrét puhatolózásba kezdett. Armstrongot végül december 31-én tartóztatták le. Arzént találtak a zsebében és íróasztalfiókjaiban, csakúgy, mint Mrs. Armstrong ekkor kihantolt holttestében.

Armstrong ügyesen védekezett: felesége halálát öngyilkosságként tüntette fel, a nála megtalált méregről pedig azt állította, hogy kertápoláshoz szükséges nyersanyag. A ház személyzete azonban ellentmondott neki: Nem valószínû, hogy Mrs. Armstrong végezni akart volna magával, ugyanis kifejezetten félt a haláltól. Armstrong azt sem tudta megmagyarázni, miért tartotta különböző helyeken a mérget. Halálra ítélték és 1922. május 31-én felakasztották.

Az én szent Billym
Szintén az életbiztosítások játszották a főszerepet dr. William Palmer terveiben, aki legalább egy tucat embert mérgezett meg, kivált hívőket és olyan rokonokat, akiktől valamit örökölhetett. Annie-t, a feleségét 1853 tavaszán 13 000 fontra biztosította; az asszony szeptemberben meghalt. Két élemedett kollégája volt olyan szíves, és a halál okaként angol kolerát állapított meg. Miután ez a számítása ilyen jól bevált, a bátyját, egy iszákos alakot, név szerint Waltert 82 000 fontra biztosította. Walter meghalt, de az inas látta, amint Palmer valamit a fivére poharába tett, és a biztosító nem volt hajlandó fizetni. Ezután az inas is súlyosan megbetegedett, de aztán meggyógyult. Palmer utolsó áldozata cimborája, John Parsons Cook volt, akivel együtt járt lóversenyre. 1855. november 19-én Cook borzalmas görcsök közepette halt meg. Palmer ez után prezentált egy 4000 fontról szóló, állítólagosan Cook által aláírt adóslevelet, amely szabad szemmel is jól láthatóan ügyetlen hamisítvány volt.

Palmert letartóztatták, azonban ő korántsem adta meg magát. Sikerült elérnie, hogy jelen lehessen a boncolásnál, és megpróbálta ellopni a Cook gyomrát tartalmazó edényt. Amikor ezzel kudarcot vallott, a testrészeket vizsgálat céljából Londonba fuvarozó kocsisnak fizetséget ajánlott föl arra az esetre, ha szállítmánya útközben el találna veszni. A vizsgálóbíró megvesztegetésére is kísérletet tett. Alfred Swaine Taylor, a brit igazságügyi orvostan megalapítója sztrichninmérgezést állapított meg, a mérget azonban sem Cook gyomrában, sem Annie és Walter holttestében nem tudta kimutatni. De a bőségesen rendelkezésre álló gyanújelek kellőképpen meggyőzték az esküdteket, és Palmert halálra ítélték. Anélkül, hogy bûncselekményeit bevallotta volna, 1856. június 14-én felakasztották.

Nem mindenki volt azonban meggyőződve a bûnösségéről. „They Hanged My Saintly Billy!” vagyis: Ezek felakasztották az én szent Billymet! – kiáltott fel a kivégzés után Palmer anyja és ugyanezt a címet viseli az a regény is, amelyben Robert Graves arra a – talán nem teljesen komolyan gondolt – kísérletre vállalkozik, hogy tisztára mossa a sorozatgyilkost. Akárcsak Florence Maybrick, Palmer is történelmet írt az igazságszolgáltatásban. Minthogy a szülőhelyén, a staffordshire-i Rugeleyben elhatalmasodó népharag veszélyeztetni látszott a fair trial érvényesülését, a parlament a Palmer Act elfogadásával lehetővé tette, hogy a vidéki pereket az Old Bailey-be, a londoni büntetőbíróságra helyezzék át.

A szürrealisták múzsája
Azok a közönséges halandók, akik nem férnek hozzá a patikusok méregszekrényeihez, gyom- vagy kártevőirtásra rendszeresített vegyszerekhez folyamodnak. Miután 1861-ben felfedezték a talliumot, amely nem sokkal később patkányméregként került a piacra, egész Európában megszaporodtak a fémsóval elkövetett gyilkosságok. Egy másik, kevésbé megbízható módszer az altatók használata volt. A 18 éves Violette Nozière 1933. augusztus 24-én veronált tett a szülei kávéjába. A vasutas apa meghalt, az anya csak eszméletét vesztette. A lány erre kinyitotta a gázcsapot és elhagyta a lakást. Az anya azonban túlélte a dolgot és a rendőrség nem hagyta megtéveszteni magát. Amikor Violette meglátogatta a Saint-Antoine kórházban fekvő anyját, letartóztatták. Hogy miért akarta megölni szüleit? Ki akart szabadulni a szûkös kispolgári világból. Éjszakáit szívesebben töltötte diákokkal a Quartier Latinben. A napi betevőre valót lopásokkal és prostitúcióval szerezte meg; így kapott szifiliszt. A perben azt állította, hogy apja tizenkét éves kora óta szexuálisan zaklatta, anyja pedig csendben tûrte ezt.

Nem volt nagyon épületes történet, de a szürrealisták kedvelték. André Breton, René Char és Paul Éluard költeményeivel, Salvador Dalí, Max Ernst és René Magritte illusztrációival még ugyanabban az évben megjelent egy védőirat, amely elragadtatva ünnepelte a szabadságra szomjúhozó proletárgyermeket. Breton azt hangsúlyozta, hogy apja olyan nevet adott a lányának, amely már előre jelezte későbbi megerőszakoltatását (viol). Dalí, a németországi politikai változásokra célozva Nazière-nek írta a lány nevét és feltûnően hosszú, mankóval megtámasztott orrként (nez) rajzolta le. Az apagyilkos lány emléke még fél évszázaddal később is eleven volt. Claude Chabrol egy filmet szentelt neki, amelyben Isabelle Huppert épp olyan kifürkészhetetlennek látszott, mint amilyen az eredeti lehetett. Violette Nozière-t mûvészkörökben aratott sikere ellenére halálra ítélték. Lebrun államelnök életfogytiglani fegyházra változtatta a büntetést. 1946-ban szabadult, férjhez ment egy roueni fogadóshoz, majd néhány év múlva rákban meghalt.

A filmvásznon él tovább egy angol mérgezéses gyilkosság elkövetője is, aki szülei életére tört. A The Young Poisoner’s Handbook (Fiatal méregkeverők kézikönyve) beszéli el Graham Young történetét, aki már gyerekkorában szert tett egy laboratóriumra, amelyben toxikus anyagokkal foglalatoskodott. A tizennégy éves fiú 1962-ben megmérgezte mostohaanyját; apja és nővére túlélte az esetet. Youngot beutalták egy elmebeteg bûnözők számára létesített intézetbe, ahonnan 1971-ben gyógyultan bocsátották el. A hertfordshire-i Bovingdonban egy optikai lencsék csiszolásával foglalkozó üzemben helyezkedett el raktári munkásként. Még ugyanabban az évben több kollégája súlyosan megbetegedett; ketten közülük meghaltak.

Az orvosok vírusos járványra gyanakodtak.Amikor az aggódó vállalatvezetés kihívott egy toxikológust, a fiatal munkás arra a körülményre irányította a megjelent szakértő figyelmét, hogy a gyárban talliumot használnak. A szokatlan szakértelmen meglepődve a Scotland Yardnál tájékozódtak, és tudomást szereztek Young előéletéről. Amikor házkutatást tartottak nála, a rendőrség talált egy naplót, amelyben a mûkedvelő gyilkos a legrészletesebb pontossággal rögzítette halálos emberkísérleteit. A kollégáinak szánt mérget a pihenőidőben esedékes teába keverte bele, melynek kimérése az ő feladata volt. A bíróság előtt a legcsekélyebb megbánást sem tanúsította, sőt annak a reményének adott hangot, hogy zseniális tömeggyilkosként be fog kerülni Madame Tussaud panoptikumába. Életfogytiglani fegyházra ítélték, 1990-ben szívroham végzett vele.

Gyilkosságsorozatához Young – a szerzőnő nagy bánatára – egy krimiből merítette az ösztönzést. A Bûbájos gyilkosok (1961) címû regényben Agatha Christie nagy szakavatottsággal írja le a talliummérgezés tüneteit. Ezek közül a leglátványosabb a méreg szervezetbe jutása után körülbelül két héttel jelentkező hajhullás. Azonban nem ritka a téves diagnózis. Ezt példázta az a münsteri gyilkossági per is, amely alaposan megtépázta egyes szaktekintélyek hírnevét.

Tizenegy halott felmentéssel
Marie Besnard pere tizenkét évig tartott. Az ötvenhárom éves parasztasszonyt 1949. július 21-én azzal a gyanúval vették őrizetbe, hogy megmérgezte férjét és anyját. A lavinát a postamesternő indította el: egy óvatlan pillanatban, mesélte, a haldokló Besnard odasúgta neki, hogy a felesége beletett valamit a levesébe. Loudun kisvárosában hamarosan mindenki egyetértett az indítékot illetően: a gazdaságban dolgozott egy Dietz nevû egykori német hadifogoly, aki a háború után Franciaországban maradt. Nem fért hozzá kétség, hogy a parasztasszony beleszeretett a harminc évvel fiatalabb mindenes legénybe, és háborítatlanul akart vele együtt élni. Háromszáz évvel korábban ugyanebben a városkában az orsolyiták gyóntató atyját, Urbain Grandier-t tették felelőssé a kolostorban dívó ördöngösségért, és boszorkányság miatt elégették. Nemsokára olyan gúnyversek kezdtek terjedni, melyekben a Grandier a Brinvilliers-re rímelt. (Marquise von Brinvilliers-t 1676-ban végezték ki. Édességbe kevert arzénnel, ólommal ölt, kórházakban tesztelve a mérgek hatását.)

A vizsgálóbíró azonban nem gúnyolódott. Léon Besnard és anyósa holttestét exhumálták. Mindkettőben jelentős mennyiségû arzént találtak. És ha már egyszer belefogtak – a Besnard családban történt hirtelen halálesetekről szóló pletykák pedig csak nem akartak elülni –, kihantoltak más holttesteket is, összesen tizenegyet. Mindegyik tartalmazott arzénnyomokat. Valamennyi esetben Marie vagy a férje örökölt a megboldogulttól. Amikor 1952. február 20-án Poitiers igazságügyi palotájában megkezdődött a per, a vádlottnak meglehetősen rosszul állt a szénája. Szigorú fekete öltözete és megvető mosolya igazolni látszott a hidegvérrel gyilkoló méregkeverőnőről alkotott közhelyes elképzeléseket. Mindjárt az elején rábizonyították, hogy rendszeresen bekasszírozta az egyik elhunyt rokonának nyugdíját, és a nyugtára odahamisította annak aláírását. Az arzén vásárlását vagy birtoklását viszont nem tudták rábizonyítani. Először Dietzt is őrizetbe vették, de mivel tagadta, hogy viszonya volna a vádlottal, szabadon engedték. Még mielőtt visszakapta volna papírjait, odébbállt Németországba – ami nem különösebben növelte szavahihetőségét.

Azt, hogy a per végül felmentéssel végződött, Marie Besnard határozott fellépésû, olcsó színpadi hatásoktól sem visszariadó védőjének, Maître Gautrat-nak köszönhette. Az ügyvédnek sikerült bebizonyítania, hogy a törvényszéki orvosok elkövettek néhány kisebb-nagyobb pontatlanságot. Mindenekelőtt azt sikerült elérnie, hogy a bizonyítási eljárást egy olyan területre terelje, amelyen a tudósok körében bizonytalanság uralkodott – nevezetesen arra a lehetőségre hívta fel a figyelmet, hogy a méreg a temető földjében található mikrobák útján kerülhetett a holttestekbe. 1954 márciusában, miután két szakértőcsoport ugyan valószínûtlennek tartotta, de nem zárta ki ezt az eredetet, a vádlottat 1,2 millió frank óvadék ellenében szabadlábra helyezték. A harmadik szakértőcsoportnak, melynek a Nobel-díjas Frédéric Joliot-Curie is a tagja volt, hét évébe tellett, hogy megpróbáljon fényt deríteni az ügyre. Nem jártak sikerrel. „Ami az arzén föld alatti és a holttestekben tanúsított viselkedését illeti”, ismerte el az egyik szaktekintély, „egyelőre ismeretlen világgal állunk szemben.” 1961. december 12-én Marie Besnard-t bizonyítékok hiányában felmentették. Memoárjában fölöttébb barátságtalanul nyilatkozott azokról a polgártársairól, akik megrágalmazták, és azokról a tisztviselőkről, akik hittek ezeknek a rágalmaknak. Amikor 1980-ban meghalt, tetemét a törvényszéki orvosokra hagyta, azokra, akik a rokonságát is boncolták.

Tökéletes gyilkosság?
Míg Marie Besnard még az ítéletére várt, a leedsi esküdtbíróság figyelemre méltó gyilkossági per színhelye volt. Az eljárás középpontjában az inzulin állt, amely sok embernek létfontosságú anyag, a legtöbbjüket azonban megöli. Az inzulin egy vércukrot csökkentő hormon, amelyet a cukorbetegek szervezete nem termel kellő mennyiségben, ezért mesterségesen kell bejuttatni a szervezetükbe. Egészséges embereknél az inzulin bevitele viszont káros következményekkel jár – erős verejtékezést, remegést, szapora pulzust okoz, és ha a vércukorszintet nem sikerül azonnal megemelni, akkor tudatvesztéssel és görcsökkel járó úgynevezett hyperglykaemiás kóma, szélsőséges esetben agykárosodás lép fel, és beállhat a halál.

1957. május 3-án, valamivel éjfél előtt Kenneth Barlow bradfordi betegápoló bekopogtatott szomszédja háza ajtaján, és arra kérte, hogy sürgősen hívjon orvost. Feleségét ájultan találta a fürdőkádban, megpróbálta újraéleszteni, de sajnos hiába. Az orvos már csak a harmincéves Elizabeth Barlow halálát tudta megállapítani. Mivel az asszony pupillái erősen ki voltak tágulva, kábítószerre gyanakodott és értesítette a rendőrséget. A rendőrök találtak a konyhában két injekciós tût, melyek közül az egyik még nedves volt, mire Barlow megmutatta nekik a furunkulusát, mondván, hogy azt kezelendő fecskendezett be magának penicillint. Ez elég hihetőnek tûnt. A holttestet mégis beszállították a harrogate-i laboratóriumba, és még ugyanazon az éjszakán felboncolták. Ekkor fedezték fel a törvényszéki orvosok, hogy Mrs. Barlow két hónapos terhes volt, de semmiféle olyan tünetet nem találtak, amely igazolhatta volna a hirtelen gyengeséget és az azt követő vízbefúlást. Találtak viszont valami mást – négy kis szúrás helyét a farredőben. Barlow tehát hazudott. De mit fecskendezett be a feleségének? A nedves injekciós tûn valóban csak penicillinnyomok voltak, ahogyan azt korábban mondta.

Három héttel később már többet tudott a rendőrség. Rájöttek, hogy Elizabeth Barlow második felesége volt. Az első felesége előző évben halt meg harminchárom évesen, egyik pillanatról a másikra, mint derült égből a villámcsapás. És: a St. Luke’s kórházban, ahol a férfi dolgozott, két kollégájának és tapintatos módon egy betegnek is elmesélte, hogy inzulinnal tökéletes gyilkosságot lehet elkövetni, mert az inzulin nyomtalanul feloldódik a vérben. Az orvosok ekkor a tûszúrások helyét körülvevő szövetrészből mintát vettek, majd egerekbe fecskendezték. A többi egérbe tiszta inzulint injekcióztak. Mindkét kísérleti csoport ugyanazt a tünetet produkálta – nyugtalanság, remegés fogta el az egereket, tudatzavarok léptek fel, végül beállt a kóma, majd a halál. A biztonság kedvéért ugyanezt a kísérletet tengerimalacokon és patkányokon is megismételték, és ugyanolyan eredménnyel jártak. Amikor Barlow-t július végén letartóztatták, bevallotta, hogy feleségébe befecskendezett valamit – de nem inzulint, hanem ergometrint, hogy a magzatot elhajtsa. &Aacutem ezt az orvosok azonnal felfedezték volna a halott vizeletében. Továbbá az ergometrin hatására a pupilla sem tágul ki. Noha Barlow indítéka mindvégig tisztázatlan volt, az esküdtek bûnösnek ítélték. Mivel az ugyanabban az évben elfogadott Homicide Act erősen korlátozta a halálbüntetést, életfogytiglani fegyházbüntetést kapott.

Az inzulinnal való szándékos visszaélés a Kenneth Barlow elleni perben került terítékre először, de korántsem utoljára. A nyolcvanas években Rhode Island Newport városának feudális társadalma szolgáltatta egy olyan bûnügy hátterét, amely már akkor azt a benyomást keltette, hogy egy forgatókönyvíró túlhevült fantáziájának szüleménye, pedig csak később készült belőle film. A dráma ténylegesen Clarendon Courtban, Grace Kelly utolsó filmjének forgatási helyszínén zajlott, még mielőtt Gracia Patriciából hercegnő lett – ahogy az egy Gazdagok és szerelmesek címet viselő filmben illik.1980. december 21-én Martha von Bülow – becenevén Sunny – máig tartó kómába esett. Sunny azok közé a poor little rich girls közé tartozott, akik örökölt gazdagságuk ellenére sem találják a helyüket az életben. Félénk volt, depresszióra hajlamos, túl sokat ivott és mindenféle kábítószert szívott, legálisat és illegálisat egyaránt. Első férje Alfred von Auersperg herceg volt, majd 1966-ban hozzáment Claus von Bülow-hoz, a polgári születésû, egyik arisztokrata rokona által adoptált dániai világcsavargóhoz. Első házasságából két gyerek származott, Alex és Ala, a másodikból egy lánya született, aki a dús asszociációkra alkalmat adó Cosima von Bülow nevet viselte.

Cosima születése után a házaspár útjai szétváltak: Claus különböző hölgyekkel szórakozott, Sunny apátiába zuhant. Már egy évvel korábban, 1979 karácsonyán hosszú ájulásba esett, de Claus nem vette komolyan felesége állapotát. Csak a házvezetőnő, Maria Schrallhammer erőteljes unszolására volt hajlandó bevinni a kórházba a már inkább holt, mint eleven asszonyt, aki ott meg is gyógyult. De továbbra is fennállt a gyanú, hogy Bülow-nak fölöttébb jól jött volna annak a nőnek a halála, aki végrendeletében ráhagyta Clarendon Courtot, a Fifth Avenue-n levő lakosztályát és 14 millió dollár készpénzét.Schrallhammerné szigorúan szemmel tartotta munkaadóját. Sunny kézitáskájában injekciós tûket és egy inzulin feliratú kis üvegcsét talált. Sunny nem volt cukorbeteg, épp ellenkezőleg, túl alacsony volt a vércukorszintje. Ezért egy inzulininjekció végzetes következményekkel járt volna. Mindez azonban csak akkor derült ki, amikor Alex és Ala mostohaapjukat vádolták a gyilkossági kísérlettel. A vizsgálatok során rendkívül nagy mennyiségû inzulint találtak Sunny szervezetében. Az egyik injekciós tû szintén tartalmazott inzulint. Bülow-nak egyre nagyobb nyûggé kezdett válni Alexandra Isles is, aki hosszú évek óta volt a szeretője. Azzal fenyegette a férfit, hogy elhagyja, ha nem válik el a feleségétől.
 
Az első kóma idején Bülow felhívta telefonon, és azt mondta neki, hogy tulajdonképpen meg akarta ölni Sunnyt, de aztán mégsem tudta rászánni magát. A perben nem került szóba, hogy jogi tanulmányainak befejezése után a fiatal Bülow éppen abban az ügyvédi irodában gyakornokoskodott, amelyik Kenneth Barlow, az inzulinos gyilkos védelmét képviselte. A védelmet ellátó ügyvédnő tézise, miszerint Sunny maga fecskendezett be magának inzulint, mégpedig azért, hogy lefogyjon, nem győzte meg az esküdteket. 1982. március 16-án Bülow-t kétrendbeli gyilkossági kísérlet bûntettéért harmincévi börtönre ítélték. Azonban egymillió dollár óvadék ellenében szabadlábon maradt.A Harvard Egyetem professzora, az esetet később könyvben feldolgozó Alan Dershowitz, segítségével sikerült Bülow-nak eljárásjogi hibákra hivatkozva megsemmisíttetnie Rhode Island állam legfelső bíróságának ítéletét. A pert tehát meg kellett ismételni. A második még melodramatikusabb volt, mint az első. Kétes tanúk jelentkeztek; mások öngyilkossággal vették elejét a kihallgatásuknak. Bülow új védőjének, egy korábbi ügyésznek sikerült kellő kétséget ébresztenie az inzulinsokkal kapcsolatban. A szakértők nem tudták kizárni, hogy az áldozatnál az alkohol- és drogfogyasztás után szerencsétlen láncreakció léphetett fel. Jóllehet számos kérdés megválaszolatlanul maradt, a második per 1985. június 10-én felmentéssel végződött. Nincs mindenki meggyőződve Bülow ártatlanságáról. Sokan úgy vélik, hogy a fizetőképes playboy lényegesen közelebb jutott a tökéletes bûntényhez, mint bárki más korábban…
 
Barbet Schroeder filmje, a Dershowitz által írt könyvre támaszkodó A szerencse forgandó nyitva hagyja a bûnösség kérdését. Bülow (Jeremy Irons) épp olyan rejtélyes a film végén, mint amilyen az elején volt. Akárcsak Billy Wilder Alkony sugárút címû filmjében, az áldozat (Glenn Close) meséli el a történetet. Miközben Sunny – jóllehet saját hálóingében és valódi Porthault-lepedőn – a New York-i Presbiterian Medical Centerben vegetált, Bülow figyelemreméltóan sértetlenül vészelte át az ötéves idegháborút. Amint az egyik vele készült interjúban elmondta, most a legproccabb éttermekben is jó asztalt szokott kapni. §


  • Tiszazugtól Broadwayig
    A méregkeverő nők egy része olyan férfival élt házasságban, akit nem szeretett. Másik része viszont az örökséget akarta megkaparintani. Mindkét indíték szerepet játszott abban a magyarországi perben, amely később Háy Gyula Tiszazug (1945) címû színdarabjának szolgált alapjául. 1929-ben egy Nagyrév nevû faluban, miután gyanúsan halmozódtak a feltûnő módon csak férfi áldozatokat szedő halálesetek, ötven parasztember holttestét hantolták ki. Negyvenhatban arzént találtak. Mint kiderült, a falu bábaasszonya, Fazekas Zsuzsanna látta el bőkezûen a leendő özvegyeket a fehér porral. Amikor a letartóztatás fenyegette, maga is bevett belőle, így szabadult meg a földi igazságszolgáltatástól. Huszonhat kuncsaftja ellen emeltek vádat, nyolcat közülük halálra ítéltek, a többi börtönbüntetést kapott.

    JAmerikában két bolond vénkisasszony kriminális üzelmei bûvölték el a Broadway publikumát és terelték el figyelmét a háborús színterek halálos áldozatainak tömegeiről. Joseph Kesselring Arzén és levendula címû morbid komédiájában (1941) Abby és Martha Brewster mérgezett bodzaborral váltott meg egyedülálló urakat magányosságuktól. – Egy gallon borhoz – árulja el Martha néni kis híján kővé meredt unokaöccsének, Mortimernek – egy kávéskanál arzént veszek, adok hozzá egy fél kanál sztrichnint, és aztán még egy csipet ciánkálit. – A darabot frissiben megfilmesítő Frank Caprának négy évig kellett türelmesen várakoznia – ilyen sokáig ment a darab a Broadwayn –, hogy filmje végre a mozikba kerülhessen.