Ha hív az út…

El Camino de Santiago – ezeréves keresztény zarándokút, amely a mártírhalált halt Szent Jakab nevéhez fûződik. Az apostol földi maradványai Santiago de Compostela katedrálisában nyugszanak. A Compostela szó jelentése csillagmező – a Tejútra utal. A 800 kilométer hosszan kanyargó út tehát az égi ösvény tükröződése. De nemcsak az égi szféra hat rá, hanem a Föld mélyében mûködő energiavonalak is. Mondják, ezért gyógyulnak itt az átlagosnál gyorsabban a testi és lelki fájdalmak…
Évről évre egyre többen vágnak neki a távnak. Ahány ember, annyiféle indok, de szinte mindenkinél szerepet játszik valamilyen spirituális szempont. Sokan életük krízishelyzetében mennek el: szeretteik elvesztését próbálják feldolgozni, mások az addigi életüket felforgató döntések meghozatala előtt indulnak útnak, vagy csak önmagukhoz szeretnének közelebb kerülni a mindennapok taposómalmából kilépve.

Engem már évekkel ezelőtt hívott az &Uacutet, éreztem, hogy egyszer
végig kell járnom. Annyira azonban nem volt erős a késztetés, hogy minden kötöttségemet lerázva eltûnjek egy hónapra. Éltem az életemet, kerestem a feladatokat, szerettem, szenvedtem, csüggedtem és boldog is voltam. De július elején alapjaiban fordult meg velem a világ. Hat héttel azután, hogy annyi küszködés után végre beköltöztünk az első igazi közös otthonunkba, motorbalesetben elveszítettem a páromat. Az első hetek azzal teltek, hogy felfogjam és elfogadjam a történteket. S próbáltam kibogozni az egyetlen pillanat alatt oly mérhetetlenül összekuszálódott szálakat.

Július végén újra meghallottam a hívó szót. Kezembe került egy Caminóval foglalkozó könyv, egy barátnőm megemlítette, hogy tíz év múlva szeretne ő is elmenni, távoli rokon bukkant elő, aki súlyos betegségből gyógyult meg az &Uacuteton, és ismerősök ismerőseiről derült ki „véletlenül”, hogy közük van a Caminóhoz. Mire a könyv végére értem, megszületett az elhatározás: megyek. Mikor lenne időszerûbb nekivágnom, ha nem most? Augusztus elején megvettem a repülő- és vonatjegyeket, beszereztem a szükséges felszerelést, és persze ráhangolódtam az útra. Sokan hosszú hónapokat, fél vagy akár egy évet is töltenek az előkészületekkel. Nekem elég volt egy hónap is. Egyedül akartam menni. Mások életre szóló barátságokat kötnek az &Uacuteton, én önmagammal szerettem volna együtt lenni, békét kötni, önmagamhoz akartam visszatalálni.

Csak néhány nappal az indulás előtt éreztem valami izgatottságfélét. A másfél hónappal korábban történtek megrázkódtatása után nem aggasztottak olyan kérdések, hogy mit fogok enni, hogyan tudok majd aludni, miképp
bírom az óriási terhelést. A tapasztalatlanok naivitása is segített ebben: azzal tisztában voltam, hogy sokat kell gyalogolni, de azt nem mérhettem fel előre, hogy mit jelent ez tízkilós hátizsákkal, izomlázzal, vízhólyagokkal, emelkedőket és hegyeket mászva, tûző napon, néha ivóvíz nélkül.

Pamplonától Santiagóig
terveztem az utat, ami nagyjából 730 kilométernyi távolság. Ezt megfelelő szakaszokra osztottam, átlagosan napi 25 kilométer megtételével számolva 29 napot szántam a gyaloglásra. Két nappal indulás előtt, ébredezés közben villant belém, hogy miért is lett éppen 29 napos a zarándokutam. A tervezéskor ez még nem jutott eszembe, de mégsem lehetett véletlen. &Aacuteron 29 évet élt, így minden nap gyaloglásom egy életévét jelképezi majd… Az Utat az ő emlékének szenteltem, érte jártam végig. Persze egyúttal önmagamért is. Szükségem volt egy mérföldkőre, ami elválasztja a múltat és a jövőt, ugyanakkor hidat is képez közöttük. Ezt jelentette nekem Camino. Viszonyítási pont: volt, ami előtte történt, és lesz, ami utána fog.&Oumlsszepakoltam. Alig tudtam minden fontosat betuszkolni a hátizsákomba. Csupán egyetlen könyvet csomagoltam el, az útikalauzt. Mellette pihent a hálózsák, néhány ruhadarab, lábbelik, törülközők, tisztálkodó szerek, mérsékelt úti patika, kevés élelmiszer, kulacs, esőkabát, sapka, zseblámpa, gyaloglóbotok, két üres füzet a jegyzeteimnek, iratok, fényképezőgép… &Oumlsszesen tízkilónyi… Az ajánlások szerint jó, ha a teher nem haladja meg az ember testsúlyának tíz százalékát. Márpedig ez annál kilókkal több volt. Ráadásul soha nem túráztam hátizsákkal…

Sőt, máshogy sem sokat. Tulajdonképpen az utóbbi egy évet nagyjából a számítógép előtt ülve töltöttem.
A Pamplonába való eljutást nem számítva augusztus utolsó napja volt az első igazi zarándoknapom. Reggel negyed 9-kor az utolsók között hagytam el a szállást. Végigbandukoltam az óvároson, aztán egy parkon vágtam át. Már itt éreztem, hogy túlságosan nehéz a hátizsákom… &Oumlt kilométerrel később meg is álltam, és kidobtam néhány nélkülözhető dolgot. Sajnos nem sok ilyet találtam, mert eleve körültekintően csomagoltam. Azért egy kicsit így is megkönnyebbültem. Reméltem, hogy az út során a rám nehezedő súly fizikai értelemben is csökken, és átvitt értelemben is sikerül letennem majd némi terhet.

Amint a nyílt terepen találtam magam, átgondoltam, miért is vagyok itt: &Aacuteron minden életévéért gyalogolok egy napot, a santiagói katedrálisba való megérkezésem szimbolizálja majd az ő „hazatértét” is. Kértem az égieket, hogy az &Uacutet segítségemre lehessen a veszteség feldolgozásában, és eközben önmagamhoz is közelebb kerülhessek. Tisztábban láthassam az életcélomat, a visszatérésem után járandó utamat. Könnyebb legyen új életet kezdenem, és ha lehetséges, az &Uacutet végigjárásával, a nehézségek vállalásával és viselésével megválthassam magam az eddigi nem éppen könnyû sors alól…

Nem sokkal később máris meg kellett mászni az első hegyet. Nem volt könnyû, de a túloldal meredek lejtőjén ereszkedni sem volt sokkal egyszerûbb. Itt láttam először kőkupacokat az út két oldalán, némelyiknek ágakból eszkábált kereszt volt a tetejébe tûzve. Sok zarándok így emlékezik meg valakiről vagy valamiről. Én nem akartam egy újabb kupacot, inkább az utat borító öklömnyi kövekből kiraktam egy virágot…A szeptember nem éppen őszhöz méltóan köszöntött be. Gyilkos napsütés kínzott egész nap, és az út is szinte végig felfelé vezetett. Ráadásul nem pihenten vágtam neki az útnak, mint az előző reggel. Ez volt az egyik legszörnyûbb napom az egész út alatt, pedig „csupán” 21 kilométert kellett menni. A későbbi távolságokhoz képest ez nevetséges volt, de ekkor még nem „törtem be”, nem edződtem hozzá a megerőltetéshez. Leginkább a vállam és a talpam fájt, de a csípőm is meglehetősen sajgott a hátizsák övpántjától. Megállni, pihenni sem volt érdemes, mert az újraindulásnál mindenem még jobban fájt, mint addig.

A vízhólyagokat viszont megúsztam.Aznap az utolsó öt kilométert iszonyú szenvedések árán sikerült megtennem, és persze lassan. Nekem akkor úgy tûnt, hogy mindenki más rohan. Nem is értettem: hova sietnek ennyire? Sorra húztak el mellettem az emberek, még a nálam jóval idősebbek is. Sok a zarándok, még szeptemberben is. Csak ritkán és rövid időre fordult elő, hogy se előttem, se mögöttem nem láttam senkit. Kicsit olyan volt, mintha a Föld hátán sorban menetelő hangyák lettünk volna. Néhány órával később láttam is egy ösvényt átszelő hangyakaravánt.

Félúton megálltam
inni, és ekkor utolért két környékbeli földmûves. Szerény spanyoltudásom segítségével kérdeztem tőlük valamit, válaszoltak, majd ők kérdezték meg, honnan érkeztem. A következő negyedórában, míg el nem tértek az útirányomtól, együtt haladtunk és beszélgettünk. Nagyon kedves, vidám emberek voltak, búcsúzóul jó utat kívántak. Ez a rövid szakasz elképesztően feltöltött, energiával telve folytattam az utamat. Semmiségnek tûnik, de még most, utólag is jó érzéssel tölt el az emlék. Már tudom, hogy az ilyen, és hasonló élmények adják az &Uacutet értelmét. Ezek juttatnak lényeges felismerésekhez, csiszolnak a személyiségünkön, és töltenek fel jó érzésekkel, energiával, életszeretettel, embertársainkba vetett hittel.A harmadik este Los Arcosban részt vettem a zarándokmisén is. Nem ismerem alaposan, és nem tartom egyik vallás szabályait sem, az én hitem nem az egyház előírásaiból táplálkozik. A pap spanyol nyelvû prédikációját sem értettem. De nem is ez volt a lényeg.

A település méreteihez képest hatalmas templom hangulata, a zarándoktársak jelenléte, a mise után kapott emléklap a zarándokok imájával, és a végén a pap kötetlen beszélgetése velünk különböző nyelveken – ettől lett maradandó emlék ez is. A következő napon 28 kilométert kellett gyalogolnom. Utólag ez sem tûnik soknak, de akkor, az elején igen. &Uacutegy éreztem, mindenféle edzettség nélkül a napi 20-22 km lenne az elviselhető maximum. Aztán persze kiderült, hogy sokkal többet is el tudok viselni… Miért becsüli alá az ember olyan gyakran a képességeit? Miért szabja olyan szûkre a korlátait? Sokszor az elme el is hiszi, hogy nincs több, nincs tovább. Néha kellenek a kényszerhelyzetek, hogy kiderüljön, valójában mire is vagyunk képesek. Én például arra, hogy négynapos izomlázzal és az első vízhólyagokkal 30 és fél kilométert gyalogoljak a tûző napon Santo Domingo de la Calzadáig. Tartanom kellett a tervet, a repülőjegyeim megvoltak szeptember 29-re, tehát 28-án Santiagóba kellett érnem. Kicsit elszomorított, hogy annyira lekötötték a figyelmemet a fizikai körülmények – a fáradtság, a különféle eredetû fájdalmak, a hőség, a szomjúság, a nehéz terep –, hogy esélyem sem volt átszellemülni, befelé figyelni. Komolyan feltettem magamnak a kérdést: megváltozik ez vajon valaha is az &Uacutet során?

Ha az ember benne van
egy problémában – a fizikai szenvedésekre is gondolok –, nehezen képes reális ítéletet alkotni. Utólag már látom, nagyon fontos volt ez az időszak is. Egyrészt, mert csak kívülről tudunk befelé haladni. Másrészt, mert sikerült bebizonyítanom magamnak, hogy milyen erős és alkalmazkodó tudok lenni. A jó alkalmazkodóképességet, a simulékonyságot, a befolyásolhatóságot ugyanis sosem soroltam a legfőbb jellemzőim közé. Most viszont magától értetődően vettem tudomásul, hogy soha nem ihatok hideg vizet, ellenben annál többször kell ilyenben mosakodni és mosni. Tömegszállásokon, zajban és fényforrások kereszttüzében, kényelmetlen fekhelyeken aludtam, bagoly típus létemre korán feküdtem és korán keltem. Ritkán ettem meleg ételt, és végül nem nagyon törődtem a fájdalommal.

Beloradóba érve hagytam magam mögött az első hetet. Szomorú fordulónap volt ez: két hónapja történt a baleset… Éles kontraszt gyanánt SMS-t kaptam az egyik barátnőmtől: megszületett leendő keresztlányom, Léna! További jó hír: ez volt az első alkalom, hogy nem „szétcsúszva” érkeztem a szállásra. Egy hét alatt megedződtem annyira, hogy – bár el nem múltak, de – csökkentek a fájdalmak, és az útszakasz végére érzett fáradtság. A hátizsák súlyához is hozzászoktam valamelyest. És még egy jóképû srác is rám mosolygott a főtéren. Igaz, sminkem és frizurám nem volt, nem viseltem dögös göncöket, viszont lebarnult az arcom és érezhetően bővebb lett a nadrágom. Az ilyesmi nem árt az önértékelésnek… Az egész csak egy pillanat volt, és nem is számított különösebben, mégis jelezte, hogy talán kezdhetek visszatérni az életbe.

Két nap múlva Burgosba értem, azután pedig nekivágtam a Mesetának. Tartottam ettől a szakasztól, mert sivár, egyhangú, árnyék sehol. Sokakat lenyûgöz a végtelen búzamezők (mostanra már csak tarlók) látványa, az égbolt és a szántóföldek ölelkezése. Én viszont a Bakony lábainál születtem, így inkább a lombsátor alatt megbúvó erdei ösvényeket kedvelem. Petőfivel az általános iskolában sem értettem egyet, a helyében az Alföld tengersík vidékei helyett a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájaira szavaztam volna. Most pedig egy hét tömény pusztaság… A lelkem idomult a környezethez. Már Burgosban éreztem az előjelét, aztán egyre inkább elhatalmasodott rajtam a kiüresedettség, a magány. Korán megérkeztem a szállásra is, és unatkoztam, egyedül éreztem magam. A magyar szó is kezdett hiányozni. Éppen ekkor ért utol egy honfitársam.

Véletlenek persze nincsenek,
sokan elmondták már előttem, hogy az &Uacuteton mindig megkapod, amire a legnagyobb szükséged van. Legyen az segítség vagy feladat, tapasztalás. Nekem most társaságra, magyar szóra volt szükségem, és a semmi közepén mindkettő egyszerre meg is érkezett. A következő három napban azonos hosszúságú szakaszokat tettünk meg Zsolttal, de nem együtt – csak este, a szálláshelyeken találkoztunk. A legjobb, ha az ember a saját tempójában halad, ha akkor és annyit pihen, ahogy ő jónak látja. Beszélgetni sem akartam menet közben, inkább a gondolataimra és a természet apró jeleire figyeltem. Esténként viszont jól esett társalogni, együtt bevásárolni, vacsorázni. Három nap után azonban megint vágyni kezdtem az egyedüllétre. Elhatároztam hát, hogy megbontom kettőnk néhány napos egyező ritmusát. Egyébként is tudtam már az elején, hogy valamikor majd az átlagosnál többet kell gyalogolnom, hogy időben érkezzek Santiagóba. A fennsíkon is szerettem volna mielőbb túl lenni.

Gondoltam egy merészet, és elhatároztam, hogy a következő két napban 40-40 kilométert fogok megtenni. És megtettem. Ha csupán tíz nappal korábban mondja valaki, hogy képes leszek erre, kétségbe vontam volna
az épelméjûségét. Nem tudom, vajon más terepen is ugyanekkora formajavulást tudtam volna-e megélni. Talán valóban van valami azokban a kedvező földenergia-sugárzásokban… Ugyan a második negyven kilométeres táv utolsó nyolc kilométerén már csak poroszkáltam, és a legvégső néhány kilométeren néha nyüszítettem a fájdalomtól, de megcsináltam. Pedig a végére a vizem is elfogyott: huszonöt kilométeren keresztül nem volt se
település, se kút.

Másnap Leónba értem, és a hófehér katedrális lenyûgöző homlokzatát csodálva megállapítottam, hogy nemcsak az út felén vagyok túl (időben és távolságban egyaránt), hanem a nehezén is. Két nap múlva egy Hospital de Órbigo nevû városkába értem, amely nem messze van Astorgától, és amely Spanyolország egyik leghosszabb és legrégibb középkori hídjával büszkélkedhet. Nevét azért emelem ki külön is, mert itt kezdődött a Camino azon szakasza, amely a szívemhez legközelebb állt. Eleinte szőlőskertekkel borított lankák, majd páfrányoktól dús tölgyerdők, kristályosan csobogó hegyi patakok, magaslati legelőkön kérődző karamellszínû tehenek, a kora reggeli harmattól csillogó pókhálók, a szikrázó napfényben fürdő réteken kolompoló birkanyájak, aztán sejtelmes ködbe burkolózó kelta templomok, erdei ösvények mentén nyíló halványlila kikericsek, végül illatos eukaliptuszligetek…

Ami kívül, az van belül is, ahogy szememnek és szívemnek kedves táj ölelt körül, és ahogy a gyaloglás egyre kevésbé viselt meg a hegyi terep ellenére is, úgy éreztem belül is egyre nagyobb harmóniát. Híre-hamva sem volt korábbi lehangoltságomnak, lelkemet derû és bizakodás öntötte el. Különösen miután a hagyományt követve felcipeltem és letettem egy jókora követ az 1505 méter magasan álló Vaskereszt tövébe. Az óriási kőhalom tanúsága szerint sokan hisznek abban, hogy ezzel a gesztussal nyomasztó terheiktől is megszabadulhatnak. Amint magam mögött hagytam a keresztet, a felhők felszakadoztak, és kisütött a nap… A következő másfél hétben annyi szépséget láttam, annyi kedvességet tapasztaltam, hogy bele-belefacsarodott a szívem. Kezdtem érteni, miért él olyan erős nosztalgia az &Uacutet iránt azokban a zarándoktársaimban, akik korábban jártak itt, és akikkel elutazásom előtt beszélgettem.

Soha nem felejtem én sem a fenséges hegyvonulatok szemet gyönyörködtető látványát, az erdei utakat, amelyeken a sûrû, hajnali sötétségben egyedül vágtam át, a fejem felett szikrázó csillagokat, a napfelkeltéket, a néha fanyar, néha mézédes szedret, az elemózsiámat kunyeráló macskákat. &Oumlrökké emlékezni fogok arra az érzésre is, ami Galícia kelta vidékeire érve áradt szét bennem: otthon éreztem magam, mintha valamikor éltem volna már itt, vagy egy hasonló tájékon… És emlékszem az apró hegyi falucska szürke kőházából kiszaladó öreg nénire, aki palacsintával kínált, amikor éhes voltam, és már nem volt ennivalóm, és akinek a végén megtanítottam egy magyar szót is: köszönöm. Minden pillanata az elmémbe vésődött az idős galíciai bácsival való találkozásnak is: ahogy közeledtem felé, már messziről széttárta a karjait, hogy üdvözöljön. Amikor egymás mellé értünk, megragadta a jobb kezem, és erősen szorította.

Magától értetődően kérdezett spanyolul, és miközben váltottunk néhány mondatot, végig mélyen a szemembe nézett, majd jó utat kívánt. Amikor pedig megköszöntem, azt mondta: én köszönöm! Köszönöm… gépiesen, udvariasságból mondjuk ki nap mint nap – ha egyáltalán kimondjuk még. Pedig – és ezt itt értettem meg igazán – annyi mindenért mondhatunk őszintén, szívből köszönetet!A saját energiám, az &Uacutet energiája és az erőt adó találkozásokból, beszélgetésekből fakadó energia segítségével a végére annyira belejöttem a gyaloglásba, hogy a tervezettnél egy nappal korábban értem Santiagóba. Talán jelképes, hogy az utolsó tíz kilométert nem egyedül tettem meg. Néhány nappal korábban, amikor megint nyitottá váltam a társaságra, találkoztam Borival és Győzővel. Esténként egy pohár vörösbor mellett beszélgettünk, zarándokmenüt vacsoráztunk, és jókat nevettünk. &Uacutegy alakult, hogy
a Santiagóba vezető utolsó szakaszon utolértem Győzőt, így együtt léptünk be Szent Jakab városába.
 
&Oumlrültem a szabadnapnak, amivel megajándékoztam magam, mert így kényelmesen szétnézhettem az ódon, középkori levegőt árasztó óvárosban, leülhettem a napmelengette utcakövekre a katedrális előtti téren, és ráérősen csodálhattam a patinás óriást… Sok szép dómot és templomot láttam már életemben, de a santiagói katedrálisnak sajátos, különös atmoszférája van. Megindítja az embert, főleg 700 kilométer megtétele után. Olyan megkapó, meseszép templomi éneket sem hallottam még soha, mint ahogy a déli zarándokmisén dalolt egy apáca. A hangja – és az érzés, amit átadott – kristálytiszta volt, akár a hegyi patakok vize.

Hazatérésem óta
eltelt három hét. Már visszazökkentem a hétköznapokba. De az emlékeken, a fotókon, a kelta amuletten, néhány kavicson, a pecsétekkel teli zarándokigazolványon és az oklevélen túl a lelkemben is őrzök valamit az &Uacutetból.
Nehéz megfogalmazni, mi is ez: béke, harmónia, jövőbe vetett hit… Szerethetőbbnek látom az embereket is.
Remélem, ez az érzés minél tovább velem marad. Talán örökre. §