Függőségeink

A függőség, vagy dependencia-szindróma orvosi definíciója szerint a “függő” ember erősen, néha ellenállhatatlanul kívánja a pszichoaktív szert, s olyan testi, lelki és viselkedési folyamatok jellemzik, melyek jelzik, hogy a függőséget okozó szer a korábbinál fontosabbá vált számára.A szer fogyasztását a függő ember nem tudja szabályozni (beleértve annak idejét és mennyiségét), képtelen abbahagyni még akkor is, ha tudatában van káros hatásának. A függőséget okozó szerek fogyasztásának egy része szociális, munkahelyi és családi problémákat okoz, elhagyása elvonási tünetekkel járhat.

Ugyan kimerné állítani, hogy őt nem veszélyezteti a függőség, fölötte áll a "SZER" varázsának, legyen az bármilyen típusú is? Vajon ha a legközismertebb függőséget okozó anyagok: az alkohol, a kávé, a cigaretta, a drogok elkerültek minket vagy mi őket, nem tudnánk-e hirtelen mégis néhány olyan dolgot felsorolni, melyeket mértéktelenül, károsan, csak saját örömünkre használunk vagy fogyasztunk? Ha hozzátesszük, hogy a dependencia kialakulásával párhuzamosan a tolerancia, azaz a hozzászokás is kialakul, tehát vágyunk tárgyából egyre többet kívánunk, nehezen akadunk környezetünkben olyan emberre, aki e káros "szenvedélytől" mentes lenne. Hányszor kezdünk el egy sorozatot nézni a TV-ben, amin aztán "rajtaragadunk", feledve álmosságunkat vagy a családi vacsora főzését. Ez aztán addig fokozódhat, hogy a munkából is rohanunk haza, félbehagyva kötelességeinket, csak hogy lássuk kedvenc hősünk sorsának alakulását. Néha videóra vetetjük a szomszéddal, (akinek sokkal könnyebb a TV-hez igazítania az életét) és egy hosszabb távollét után szinte isszuk azt a sok részt, amiről lemaradtunk. Vagy kinek ne lenne olyan ismerőse, aki családját, munkáját, sőt saját pihenését is elhanyagolva késő éjszakáig, esetleg éjszakákon át számítógépes játékot játszik, csak mert "képtelen abbahagyni"?

A függőség tehát sokrétí lehet, és csak kevés embert kerül el. Meg kell tanulnunk kezelni ezeket, és tisztában kell lennünk saját határainkkal. Gyakran hallott mondat, hogy "én nem vagyok olyan típus", pedig az "olyan típus" bizony ott rejtőzik mindenki természetében, bármilyen erősnek is hiszi magát. Az ilyen emberek – magukban teljesen biztosak lévén – bátran kipróbálnak egy drogot, a társaság kedvéért rágyújtanak, megnéznek egy TV sorozat-epizódot, aztán időnként maguk is meglepődnek, hogy bennük is ott lappangott a "rab".Nem véletlen született meg a "workoholic" szó sem, mely napjaink alkoholizmusáról, a munka mámoráról szól.Néhány régebbi és újkori "drog" tulajdonságáról, érdekességéről, veszélyeiről szólunk most néhány szót.

A dohányzás: „csak egy slukk a nyugalomért”
A burgonyafélék családjába tartozó dohánynövény kezeletlen vagy előkezelt leveleinek élvezetét dohányzásnak nevezzük. A növény levelét dohányzásra és nikotin előállításra, magját növényi olaj gyártásra, karóját papírgyártásra használják. A dohányzás formái: pipázás, tubákolás (dohánypor felszippantása orrba), bagózás (préselt dohány rágása), cigarettázás (papirosba csavart vagdalt dohánylevél), szivarozás (egész, sodort dohánylevél). 

Kultúrtörténeti szempontból a dohány élvezete összefügg a tíz illetve a füst megismerésével, amelynek mágikus és rituális jelentőséget tulajdonítottak. Fontos volt a mítoszokban, istenáldozatokban vagy éppen a hús füstöléses tartósításában, talán úgy gondolták az emberek egykor, hogy saját magukat is tartósíthatják az illatos levelek füstölésével. A mai dohányzási szokásokban még felfedezhetők a hajdani rítus nyomai: a füstkarika, a cigaretta vagy tíz felkínálása békéltető gesztusként, a rágyújtás ünnepélyes előkészületei. Kolombusz volt az első európai, aki Kuba szigetén megismerkedett a dohányzással, itt az összecsavart dohányt orrlyukukba tették a bennszülöttek, úgy szipákolták (ő így tette fel akkoriban a kérdést: „mi ebben a jó?”). 1560-ban Nicot, lisszaboni francia követ dohánynövényt ültetett el virágoskertjében, mert tetszett neki a rózsaszín virágú növény; később róla nevezik el a dohány hatóanyagát, a nikotint. E korban még csodahatású gyógynövényként árusították a gyógyszertárakban. Európán belül Spanyolországban terjedt el először a XVI. században, Magyarországra a török és német szomszédok, spanyol zsoldosok, görög kereskedők hozták be. Manapság gyáraink évente több mint 26 milliárd cigarettát készítenek, s 1993-ban 53 milliárd forintot költöttünk mi, magyarok dohányzásra.

Érdekes adat, hogy Nagy Britanniában a kormány Egészség és Oktató Bizottsága 5,5 millió fontot költ évente az emberek meggyőzésére, hogy ne dohányozzanak, míg a dohánygyárak évi 130 millió font értékben reklámozzák ennek ellenkezőjét. Az USA-ban az elmúlt időben csökkent a felnőtt dohányzók száma, míg a tini dohányosoké nőtt (leggyakrabban azok a gyerekek dohányoznak, akiknek mindkét szülője ezt teszi). A világon szinte mindenütt nőtt a dohányos nők aránya. Egyes tanulmányok szerint azok, akik 21 éves koruk előtt szoktak rá a cigarettázásra, nagy valószíníség szerint életük végéig folytatják azt, míg később rászokó társaik jóval könnyebben dobják el végleg a csikket.

A dohányzás súlyos dependenciához vezet, nehéz leszokni róla, ezért a megelőzésre kell törekedni. Ennek az úgynevezett "kémiai komfortfokozónak" a titka nemcsak a nikotinban, hanem a szocio-kulturális hatásokban is rejlik. A dohányzás rituális szokás (a legtöbben a rágyújtás örömét jelölik meg első helyen), szimbolikus viselkedésformát takarhat (színészek, felnőttek utánzása), szociális üzenetet hordozhat (idegesség vagy éppen egy nyugodt beszélgetés jelképeként), sőt, egyes pszichológusok a „szopási ösztön” folytatásának tekintik. A nikotin az élénkséget fokozza, amit később izomlazulás követ. Káros hatásait elsősorban az erekre, tüdőre, bélrendszerre és a szemre fejti ki. A leszokás nem könnyí feladat: történhet nikotinos rágógumival, viselkedésterápiával, sőt, hipnózissal is próbálkoztak már.

Végül néhány tipp a leszokáshoz: mindig másfajta cigarettát vegyen, a „rossz” kezében tartva dohányozzon, csak olyan cigarettát szívjon, amivel megkínálják, minden csikk után ürítse ki hamutartóját, csak társaságban gyújtson rá, egyedül soha, étkezés előtt és után egy órával ne cigarettázzon, a félig elszívott cigit nyomja el. Sok szerencsét hozzá!

Az alkohol: „csak a társaság kedvéért”
Szintén egy érdekes adat kezdetként: átlagosan minden 4. férfi szenved élete folyamán legalább egyszer a diagnosztikai kritériumokat is kimerítő alkoholizmusban. Nehéz túlbecsülni az alkohol jelentőségét: a közúti balesetek felében-harmadában, a gyilkosságok legalább felében, az öngyilkosságok  kb. egyharmadában szerepe van az alkoholnak is.

A szeszesitalok különböző mértékben tartalmaznak alkoholt: a sörben 4-6, a borban 10-20, a likőrökben 25-30, a pálinkában 40-50% van. A máj óránként 8 gramm alkohol lebontására képes, így az alkoholmennyiség ismeretében kiszámolható, mennyi ideig mutatható ki a hatás. Az alkohol felszívódva a véráramba kerül és leglátványosabban az agyidegek míködését károsítja, elsősorban az összpontosítás, a figyelem, a felfogás sérül, tehát az ittas ember túlbecsüli magát és lebecsüli a veszélyeket. Mivel az agykéreg gátló tevékenysége csökken, így a közösségi ember egyre inkább ösztönlénnyé alakul.Egy magyar állampolgár évente átlagosan 100 liter sört, 21 liter bort és 4,5 liter pálinkát fogyaszt el, a világranglistán pedig az „előkelő” második helyet foglaljuk el, ami az égetett szeszesital-fogyasztást illeti.

Vannak, akik konfliktusaik, feszültségeik miatt isznak (alfa-típusú ivó), mások alkalmi, hétvégi nagyivók (béta típus), ismét másoknál az elvonás jelei mutatkoznak, testi, szellemi és szociális hanyatlás jellemzi életüket (gamma típus). Egy érdekes csoport az "alkoholbetegek" között, akik naponta fogyasztanak italt, de csak ritkán részegednek le, kontroll alatt tartják ivásukat, a munkahelyükön, a hétköznapokban „jól funkcionálnak”, de ha valamilyen oknál fogva abbahagyják az ivást, elvonási tünetek jelentkeznek náluk (delta típus). Hazánk borvidékein elterjedt ez a típus, de napjainkban a nagyvárosokban is egyre gyakoribb.

Gondoljuk csak végig: melyik görög betí áll legközelebb a mi ivási szokásainkhoz? Néhány kérdés, melyeket mi magunk is meg tudunk válaszolni: gondoltam-e már arra, hogy kevesebbet kellene innom, volt-e már bíntudatom, szégyenérzetem az ivás miatt?, előfordult-e, hogy reggel is ittam, és csak így tudtam magamhoz térni? Ha ezekre a kérdésekre igennel válaszolunk, akkor közel az alkoholizmus, és jobb, ha a fékre taposunk.

Koffein: „hogy jobban tudjak koncentrálni”
A koffeinmérgezés tünetei kb. 250 mg koffein rövid időn belüli elfogyasztása után jelentkeznek. Nem árt, ha ismerjük ezt az adatot, tekintve, hogy egy csésze kávéban 110 mg koffein van, a Pepsi-Cola egy dobozában 37 mg, a Coca-Colában 34 mg, egy csésze teában 30 mg, a kakaó ugyanilyen adagjában pedig szintén 30 mg koffein található. A mérgezés tünetei közé az idegesség, alvászavar, gyorsult szívverés, figyelemzavar tartozik, míg a koffeinelvonást fejfájás, ingerlékenység, fáradtság, letargia, hányinger jellemzi.Napi egy-két kávét nyugodtan fogyasszunk el, de ha csak a rituáléra vágyunk, helyettesítsük néha koffeinmentes rokonával (a kávé melletti rágyújtás fokozza az élvezeteket, de sajnos az önmérgezést is).

Sorozatok, TV-függőség : „körülöttem mindenki nézi”
Ahogyan kémiai anyagok okozhatnak függőséget, úgy egyes magatartásformák is szenvedéllyé válhatnak, ezeket viselkedési-dependenciáknak hívjuk. Nemcsak a féltékenység, a bosszúvágy, a szerelem vagy a szenvedélyes gyíjtögetés lehet ilyen, hanem napjaink egyik legveszélyesebb kórsága: a televízió, ezen belül is főleg a sorozatok funkcionálhatnak drogként.

Filozófiát tehát gyárthatunk ahhoz, hogy miért is nézzük, sokszor szinte bármi áron, de jó, ha tudjuk, milyen káros hatásai vannak e látszólag ártalmatlan elfoglaltságnak. A tévézés alapvető kártékonyságán kívül (ülés, szemrontás) egy elbutulási folyamatnak is a részesévé válunk. Aktivitásunk az energiát igénylő tevékenységek irányába csökken, kreativitásunk romlik, nem gondolkodunk, nem használjuk képzeletünket és fantáziánkat, nem szintetizálunk, csak egy passzív tevékenység részesei vagyunk, a testi és szellemi eltunyulás felé tartva. Az elfáradás ugyanúgy bekövetkezik, de ez unalommal, üresség-érzéssel párosul, a kétirányú kommunikáció háttérbe szorulása frusztrációt, szókincs-leépülést eredményez. Televíziózással naponta másfél óránál többet nem lenne szabad eltölteni.

Néhány jó tanács: egynél több sorozatot ne nézzünk, étkezés közben soha ne tévézzünk, ne cseréljünk le egy jó beszélgetést egy TV-mísorra. Talán nem véletlenül keletkezett az a vicc sem, hogy Izlandon miért született egy időben egyszerre kétszer annyi gyermek, mint előtte. Nos azért, mert 9 hónappal előtte áramhiány miatt egy hétig nem volt televízióadás a szigeten. Szóval, ennyi mindenre kihat életünkben ez a beszélő doboz.

Workoholic, avagy a munkamániás, aki mindig elfoglalt
Nyaralni? Nincs idő.     Bulizni? Nincs idő. Reggel egy kicsit az ágyban lustálkodni? Kész időpazarlás! Tudod, hogy nem szórakozásból járok későn haza. Nekem nem eshet ki a toll a kezemből pontban négykor. A főnököm is bent van még, a beosztottak meg jobb, ha megszokják ezt a munkatempót. Bezzeg a pénz neked is jól jön.Ugye ismerős? Rohan, sosem pihen, otthon sincs túl sokat, már lazítani is képtelen. Néha magunk sem tudjuk eldönteni, hogy élvezi-e, vagy ő az évszázad mártírja, akit cége oltárán égetnek el. Fontos ember valóban, vagy csak úgy akarja érezni és éreztetni? Nehéz eldönteni, de a szó: „workoholic”, azaz munkaalkoholista, nem véletlenül született meg. Ez is egyfajta függőség, és ugyanolyan homályos az átmenet a „még normális” és a „már kóros” között, mint a valódi alkoholizmusnál.

A sok munka, vagy az, ha valaki szeret dolgozni, esetleg ez szinte már hobbyja is, teljesen normális, sőt már-már irigylésre méltó. Egyes workoholisták is vitték már előbbre a világot megszállottságukkal, zsenialitásukkal, áldozatkészségükkel. De, hogy eközben mit élt át környezetük, vagy hogy saját életük mivé lett, azt csak kevesekről tudjuk (az „Amadeus” címí film például híen adja vissza ezt a jelenséget). Mi most mégis tekintsük az átlag hétköznapi munkamániásokat, akik talán kevésbé maradandót alkotnak, mint zseniális elődjeik. Hol kezdődik a kóros? Nehéz a határt meghúzni, mégis van néhány jelenség, amit támpontnak tekinthetünk. Az első ilyen a lazítási képtelenség. Nyaralni lap-toppal megy, hálótársnak a szakkönyvet tekinti, egy baráti összejövetelen folyton telefonál, majd az est közepén elrohan.  A környezete egyre ritkábban kezd bele egy komolyabb beszélgetésbe, hisz úgyis félbe kell szakítaniuk, így egyre kevesebb külső információhoz jut, egyre kevésbé lesz szórakoztató, ezért aztán lassan meg sem hívják sehova, a barátok elkopnak, és csak egy dolog marad: a munka (ahogy az alkoholistáknak az alkohol). Ez az élet értelme, a siker kulcsa, ez a magyarázat mindenre, hisz pénzt és elismerést hoz. Igen, egyfajta elismerést valóban. &Aacutem közben elindul egy nagyon nehezen visszafordítható folyamat: az elmagányosodás, a szík korlátok közé szorulás, az egy lapra feltett élet véget nem érő küzdelme.

Fontos jel az állandó feszültség, az ilyen személyiség körül vibrál a levegő, bár mosolyog és elegáns, sosem tudjuk, mire gondol éppen akkor, amikor látszólag cseveg. A gondolatrohanásban többnyire már két lépéssel előbbre jár, mint a környezete. A vele élőknek feltínik a figyelmetlenség, amit kedves formában kelekótyaságnak, otromba formában pedig önzőségnek hívhatunk. Tipikus példa, amikor a férj nem veszi észre, ha felesége fekete haja egyszer csak kiszőkül.De miért választjuk a függőségnek ezt a formáját? Valószíníleg sokan nem is maguk választják, hanem belesodródnak, és visszafordíthatatlan életformájukká válik. Az ok lehet egyfajta menekülés a magány elől („minek rohanjak haza az üres lakásba?”), lehet a magánélet sikertelenségének kompenzálása, valami hiányzó dolog pótlása, lehet bizonyítás, időtöltés és még számtalan rejtélyes ok.A legtöbb embernél csak egy átmeneti periódust jelent a munkamámor kora, és amint magánéletük rendeződik, normális kerékvágásba lép az életük. Ilyen értelemben a munka terápiás hatású is lehet, és átsegít azokon az időszakokon, amikor jobb, ha magunkra sincs időnk.

A skála tehát széles. A jeleket magunkon kell keresnünk, környezetünk csak egy élő tükröt állít elénk, de ebbe bele kell néznünk, hogy lássuk a teljes valónkat. Soha nem késő változtatni. Ha a munkánk mellet megmaradnak barátaink és családunk szeretete sem változik, nincs ok az aggodalomra.Egy megszívlelendő tanács: az elfuserált évek helyességét nem kell újabb és újabb munkaévekkel bizonyítani, mert a lejtőn nemcsak lefelé, hanem felfelé sincs megállás. Szálljunk ki bátran a mókuskerékből, ha egyszer csak tartalmatlannak érezzük, mert az élet rövid ahhoz, hogy bizonyítással teljen, de elég hosszú ahhoz, hogy értékekkel megtöltve sok-sok apró újrakezdés beleférjen.

A számítógép: ami előtt megáll az idő
„Csak még egy utolsó játék, így mégsem hagyhatom abba. Csak még egy-két perc, és kész vagyok”. De az idő megáll. Legalábbis annak a számára, aki a gépet püföli (míg az, aki kedvesét közben az ágyban várja, néhány óra múlva – reális időérzékelésén szomorkodva – magányosan elalszik). Kimutatott tény, hogy a számítógép előtt ülve megváltozik időérzékünk, éberségünk, ingerérzékenységünk. A számítógép egy másik világba visz minket, ami – véleményem szerint – egyfajta kiterjesztése énünknek és gondolatvilágunknak. Csak mi ketten létezünk: a gép és én. Nem tudjuk, ki jött be a szobába, gyílöljük a betolakodókat, az pedig egyenesen bínnek számít, ha valaki kérdésekkel próbál minket bombázni intim elfoglaltságunk közepette. Igen, intim, a szó szoros értelmében: mailjeink, filejaink és játékaink gyermekszobájában ülve önfeledten játszunk, levelezünk, írogatunk, szörfözünk. Password mögé bújtatjuk titkainkat, távoli tájakra evezünk vágyaink szárnyán, virtuális valóságban éljük ki perverzióinkat, álruhába öltözve találjuk meg társunkat, arctalan barátokkal töltjük szabadidőnket és játszunk, játszunk, játszunk. Nincs érintés, nincs illat, nincs ellentmondás, de van kép, betí, szín, feszültség, izgalom, információözön. Nincs „leégés”, nincs felelősség, nincs visszafordíthatatlan. Ez egy olyan valóság, ami álmainkra, vágyainkra épül, ami segít bennünket eligazodni a végtelenben, ami meggyorsítja munkánkat, eljuttatja üzeneteinket a világ felé.

Van azonban egy dolog, amiről soha nem szabad megfeledkeznünk: a gép nem társ, a gép nem ember, a gépen van egy gomb, amit ha megnyomunk, egyedül maradunk. Az öröm, amit nyújt, véges. Nem engedhetjük, hogy a vele eltöltött idő családunkkal való kapcsolatunk rovására menjen, nem lehet ő a családunk. Meg kell tanulni kikapcsolni, és nem szabad egy külön világot felépíteni, mert, aki már megtapasztalta, tudja, hogy ez is igazi függőséggé válik. Rohanunk be munkahelyünkre, hogy megint felvillanthassuk a sorokat és képeket, amik monitorunkon cikáznak, éjjeleken át „holtfáradtságig” eljutva játszunk, hosszú órákon keresztül chatelünk, mégsem válunk elégedetté. Soha véget nem érő örvénybe kerülhetünk, míg a valódi örömök elsuhannak mellettünk, és elfelejtjük élvezni őket.Ne tegyük! Legyen a gép: gép. Mi pedig találjuk meg azt, amit nem kaphatunk meg soha a hálótól: a szeretetet.

  • Ne legyen füstbe ment terv
    Egy cigaretta elégetése során 2 liter füst keletkezik. A füst nagyobbik része a főfüst, amely a szívás pillanatában keletkezik, a szívások közti szünetekben a cigaretta izzásakor termelődik a mellékfüst. Az átlagos dohányos percenként egyet szív, egy-egy szívás időtartama két másodperc, a szívás mennyisége pedig 35 ml. A beszívott füst-kondenzátum mennyiség a cigaretta vége felé egyre nő (érdemes félig elszívottan eldobni!). Belégzéskor a szervezet a nikotin mintegy 90%-át elnyeli, ez erős cigaretta esetén 1,4 mg, füstszírős cigarettánál pedig 0,4 mg nikotint jelent. Egy rendszeres dohányos egy óra alatt maximum 20 mg nikotint visel el, a halálos dózis ebből az anyagból 60 mg egy 75 kilós ember számára.

    A nikotint a máj bontja le, és kb. 3 órával a dohányzás után, a vizelettel ürül ki szervezetünkből.A dohányzást, mint személyiségjellemző magatartást vizsgálva kiderült, hogy a rágyújtásból, kéztartásból, füstkifújásból és a csikkeldobás módjából sok mindenre lehet következtetni. Az az ember, aki célirányosan a megfelelő zsebbe, táskába nyúl és míködő öngyújtót húz elő, rendszerető, korrekt, céltudatos, vagy legalábbis ilyennek akar látszani. Azok, akik az öngyújtót hosszan keresik, táskájukban percekig kotorásznak egy cigaretta után, felületességet, pontatlanságot, feledékenységet árulnak el. A nyitott egyéniségek rágyújtáskor a gyufát önmaguktól kifelé, tehát távolodva húzzák végig a dobozon, ők életigenlők, optimisták, szemben azokkal, akik a skatulya legtávolabbi sarkából önmaguk felé húzzák a gyufaszálat, róluk inkább zárkózottság, önzőség, nehéz megközelíthetőség derülhet ki így.

    Az érzékeny embertípus az ujjhegyei között tartja a cigarettát, míg a robosztusabb jellem a kézfejhez közel. Aki magasan a levegőbe fújja a füstöt, optimistán, könnyedén veszi a dolgokat, aki viszont lefelé fújja, inkább ösztönember, elővigyázatos. Ha valaki maga elé fúj, pontos önismerettel rendelkezik, az oldalra fújók szorgalmasan előkészítik és realizálják terveiket. A csikk elnyomás sem mellékes: ellenséges magatartásra utal, ha a parazsat erőteljesen semmisítik meg, a harciasak a földön nyomják el a csikket, a pohárban, csészében elnyomott cigarettavég pedig kevés önbecsülésre utalhat.

  • A sorozatfüggőség kialakulását több tényező határozza meg.
    1.    Napi ritmus részét képezheti a többnyire azonos időben jelentkező TV-program, ehhez igazítható a többi kötelezettség. Kikapcsolódásnak számít, olyan, mint egy „jó cigaretta”. Gondolkodni nem kell, csak ellazultan figyelni, tehát egy relaxációs programnak tekintjük, amikor saját bajainkról megfeledkezhetünk.
    2.    Azonosulhatunk a szereplőkkel, átvehetjük sorsuk terheit (letéve addig sajátjainkat), az idealizált, gazdagságról és szépségről szóló képek egy olyan világba vihetnek, amire vágytunk. A szerepjátékot, egy másik emberrel való azonosulás vágyát régen könyvekben találtuk meg, ma egy könnyebb mífaj segít hozzá minket.
    3.    Az egyszerí elérhetőség miatt (gombnyomás-effektus) sokan nézik, beszélni lehet a szereplőkről, közös témát ad a munkahelyen. Szinte kellemetlen, ha valaki nem ismeri az Eszmeraldákat, Renátókat vagy Tildákat. A közös élmény, amit mindenki külön-külön él át a saját képernyője előtt, összetartó erővé vált.
    4.    A pszichológiailag gondosan felépített filmrészek „mindig a legrosszabbkor” fejeződnek be. Az emberi psziché természetes része, hogy a befejezetlen dolgok frusztrálják, kíváncsivá teszik, és a befejezésre törekedvén mindent megtesz a következő – remélhetőleg megoldást hozó – rész megtekintéséért (ahogy egy bennünk motoszkáló dalt végig kell dúdolnunk ahhoz, hogy végre szabaduljunk tőle, mert félbehagyás esetén akár napokig járhat a fejünkben).