&Oumlnsorsrontó döntések

A társadalmi összeomlások történetében – az elemzések szerint minden esetben – csoportos döntésekről volt szó, közelebbről: csoportosan hozott rossz döntésekről. Hogy egy csoport miért és hogyan dönt rosszul, arra természetesen nincs egyetlen átfogó magyarázat, de véleményem szerint a magyarázatnak legtöbbször vannak tipikus elemei. Ezek többé-kevésbé besorolhatók időben egymás utáni szakaszokba, és így is fogom tárgyalni őket.Először is megeshet, hogy a csoport nem lát előre egy közeledő problémát. Másodszor, a probléma felléptével még mindig nem biztos, hogy észreveszi. Harmadszor, amikor észrevette, esetleg nem veszi olyan komolyan, hogy megoldására kísérletet tegyen. Végül, ha meg akarja oldani, a megoldás kellő módját nem mindig ismeri fel. Mindezek az elemek persze fordított irányból is szemlélhetők: a kudarc tényezőit megértve egyúttal jó párat megérthetünk a siker tényezőiből is. Ha ezt észben tartjuk, a most következő általános meggondolások és példák talán kevésbé lesznek lehangolóak; hiszen kétségtelen, hogy a történelem messze nem pusztán kudarcok sorozata volt, a csoportos döntések gyakran bizonyultak sikeresnek a komplexitás minden nehézségével és csapdájával együtt.

Az előrelátás hiánya
Mivel a jövőt közvetlenül nem tudjuk érzékelni, a közeledő eseményekre szükségképp csak a jelen és a múlt analóg tendenciáiból következtethetünk. Igen ám, de aktuális látókörünkben esetleg nincsenek ilyen tendenciák; vagy azért, mert objektíve újfajta eseménynek nézünk elébe, vagy azért, mert a környezetünkben már előfordultak ugyan ilyesmik, de nem elég szisztematikusan vagy látványosan ahhoz, hogy észrevegyük őket.

• A második esetre jó példa az ausztráliai róka- és nyúlinvázió. Hogy az idegen fajok micsoda galibát okozhatnak egy ország vagy akár egy kontinens élővilágában, az ma már köztudott, mert eseteit az elmúlt évtizedekben sok helyen észlelték és dokumentálták. De a veszély felismerése aligha volt elvárható a kétszáz évvel ezelőtti, frissen Ausztráliába érkezett angoloktól. Az ő ismert világukban a rókák és a nyulak sok ezer éve egyensúlyt tartottak egymással meg a többi növény- és állatfajjal körülöttük, és bár nyilván ott is lejátszódott jó néhány ökológiai dráma egy-egy behurcolt jövevény miatt, ezekről nekik gyakorlatilag nem lehetett tudomásuk.

• Az igazán újfajta, előre semmiképp sem látható eseményre példa a grönlandi vikingek pechje: a keresztes hadak felszabadították az Európát Afrikával összekötő kereskedelmi útvonalat, amitől a piacon ismét megjelent az elefántcsont, és az ő rozmáragyaraik értéktelenné váltak. De ilyen helyzetet teremtett a hidegebbre fordult klíma, amely eljegesítette a tengert köztük és Norvégia között; ez ugyan előbb is sokszor előfordult már, de túl régen ahhoz, hogy ők vagy elődeik megtapasztalhatták volna. Sőt, még ha valami hasonló az ő idejükben történt is, írásbeliség nélkül az emléke nyilván elhalványult. Hasonlóan jártak a klasszikus maja kor emberei a IX. században: ők ugyan tudtak írni-olvasni, de kulturális szokásaik szerint csak a királyok tetteit meg a csillagászati eseményeket tartották feljegyzésre érdemesnek, az időjárás ehhez túl profán téma volt. &Iacutegy aztán a III. század nagy szárazságának tapasztalatai nem segíthettek nekik abban, hogy hatszáz évvel később egy hasonlóval megbirkózzanak.

Az előrelátás hiányának másik tipikus oka a helytelen analógián nyugvó következtetés. Az analógia hasznos gondolati mûvelet, új helyzetekben az ember nemigen tehet mást, mint hogy valami ismert hasonlóból indul ki. Ez a stratégia be is válik, ha a régi és az új helyzet tényleg analóg egymással az aktuálisan lényeges szempontok szerint, ám veszélyes lehet, ha csak a felületen hasonlítanak. Például az i. sz. 870 körül Izlandra költöző vikingek sok ugyanolyan fát és más növényt találtak ott, mint Norvégiában és Britanniában, és ebből arra következtettek, hogy az ottani mezőgazdaság módszerei itt is gond nélkül alkalmazhatók. Nosza kivágták hát a fákat, hogy a helyükön nőtt réteken majd legeltessenek. Pedig a norvég és a brit talajokkal szemben, amelyek felső rétegeit döntően a gleccsermozgás trancsírozta ki, az izlandi talaj a szél által lerakott vulkáni hamuból keletkezett, tehát messze nem volt olyan kötött: mihelyt az ősnövényzetet letarolták róla, elvitte az erózió.

Az észrevétlen probléma
Amikor a társadalom szembekerül egy (akár várt, akár váratlan) problémával, megint két eset lehetséges: vagy észreveszi, vagy nem. Az utóbbira legalább három oka lehet, és mindhárom olyan, ami az üzleti életben és a tudományban szintén gyakori.

• Először is lehet, hogy a probléma szó szerint észrevehetetlen. A talaj tápanyagait például szabad szemmel nem lehet látni, koncentrációjuk csak a modern vegyelemzés mûszereivel határozható meg. Ausztráliában, Mangareván, az USA néhány délnyugati körzetében és sok más helyen ezek a tápanyagok az esővízzel nagyrészt már azelőtt kimosódtak a talajból, hogy ott az ember megtelepedett. A földmûvelés első néhány éve aztán elfogyasztotta a maradékot. De ez a veszély a táj természetes vegetációján nem látszott: valamilyen egyensúlyi ökoszisztéma sovány talajokon is kialakul, csak épp ott a tápanyagok zöme nem a talajban, hanem magukban a növényekben tartózkodik. A betelepülő emberek tehát egészséges és dús növényzetet láttak, és csak amikor azt a gazdálkodás végett kivágták vagy felégették az erdőket, akkor realizálódott a hiány.
 
• Egy másik tipikus ok az, hogy a döntéshozók nincsenek ott, ahol a probléma fellép. A régi korok nagy birodalmaiban vagy napjaink alkalmasint még nagyobb multicégeiben egy-egy vezető hatásköre rendszerint tágabb körre terjed ki, mint amit személyesen ellenőrizni tud. Például annak a montanai fakitermelő magánvállalatnak a székhelye, amely a legnagyobb erdőterületet birtokolja, 680 kilométerre van, a Washington állambeli Seattle-ben. Onnan nehéz észrevenni, hogy a montanai erdőkbe mondjuk, betelepedett egy agresszív új gyomnövény. Jól szervezett vállalatoknál ezért küldik ki a menedzsereket rendszeresen a terepre. Ugyanezt a stratégiát követte egy barátom, aki főiskolai igazgatóként lejárt a diákokkal kosárlabdázni, hogy lépést tartson a gondolkodásmódjukkal. 

• A probléma akkor marad a leginkább észrevétlen, ha lassú tendenciaként jelentkezik, és elfedik a sokkal markánsabb véletlenszerû ingadozások. Manapság legismertebb példa erre a globális felmelegedés. Statisztikailag már elég megbízhatóan kimutatható, hogy a Föld átlaghőmérséklete az utóbbi évtizedekben lassan emelkedett, mégpedig nagyrészt olyan légköri hatások miatt, amiket emberi tevékenység váltott ki. Ez az emelkedés azonban nem egy állandó értéket (mondjuk 0,01 fokot) jelent évenként. Ahogy mindnyájan tapasztaljuk, az időjárás évről évre hol így alakul, hol úgy, egyik nyáron két-három fokkal melegebb van a tavalyinál, máskor ugyanennyivel vagy akár még többel hûvösebb, és így tovább. Ezekhez képest az a 0,01 fokos átlagtrend túl jelentéktelen, ezért még a matematikai statisztika is csak hosszú idő alatt tudja kimutatni. A globális felmelegedést például a legtöbb klimatológus egészen a közelmúltig nem vette biztosra, mert az adatokat még nem tartották elég egyértelmûnek. A középkori grönlandiaknak ugyanezért nem tûnhetett fel, hogy a klímájuk fokozatosan hûl, vagy a majáknak és az anaszáziknak az, hogy egyre szárazabb lesz.

Ésszerínek tínő ésszerítlen
A kudarchoz vezető út harmadik állomása az, amikor a társadalmak kísérletet sem tesznek arra, hogy felmerült és észrevett problémáikat megoldják.Hogy miért, azt gyakran egy látszólag igazán nem ide illő jelenség alapján érthetjük meg, amit a közgazdászok és a társadalomtudósok racionális viselkedésnek hívnak. Ez jelen esetben nem egyszerûen azt jelenti, hogy egy ember vagy egy csoport ésszerû döntéseket hoz, hanem speciálisan olyan döntéseket hoz, amelyek a saját szempontjából ésszerûek, ám morálisan kárhoztathatók, mert másoknak kárt okoznak. Még konkrétabban: rendszerint az a helyzet, hogy az így viselkedők aránylag kevesen vannak, így az elért haszonból mindegyikük bőven részesedik, míg a kár egy sokkal tágabb körben, akár az egész társadalomban oszlik el. A károsultak ezért nincsenek igazán ösztönözve a védekezésre, vagyis például arra, hogy megfelelő törvényeket hozzanak, vagy a meglévőket betartassák.

Mint a lottójátékban, ahol a sok nyeretlen alig érzi meg a szelvény árát, a kevés nyertes viszont egyszerre gazdaggá válik; csak persze ott mindenki maga dönti el, hogy a játékban részt vesz-e, szemben az állami újraelosztás rendszerével. Demokráciákban ilyen helyzet különösen nagy eséllyel áll elő akkor, amikor egy kis párt vagy érdekcsoport kulcspozícióba kerül, mint a mérleg nyelve két sokkal nagyobb, de egymással egyensúlyt tartó partner között.A döntéshozó elit kiváltképp hajlamos racionális viselkedésre a társadalom többi része ellen, ha őt magát nem érintik a döntések következményei. Emlékezzünk csak a haiti gazdagok Port-au-Prince-i zárt városrészére, bár manapság már az Amerikai Egyesült &Aacutellamokban is létezik sok lakópark, ahova csak zárható kapun át lehet belépni. Ilyen helyeken nem számít, hogy például milyen a környék ivóvize, mert az ottaniak úgyis palackos vizet isznak. Más közegben ugyanezt szemlélteti az Enron hírhedt vezetőinek sikkasztása, amitől az egész vállalatbirodalom csődbe ment: ők egy csomó pénzt zsebre vágtak, a kár viszont a részvényesek tömegét érte.

Az írott történelemben lépten-nyomon előfordult, hogy a csak önmagukkal törődő királyok, vezérek és politikusok néhány tette (vagy épp tétlensége) a társadalom összeomlásához vezetett… A vezetők és a tömeg közti érdekellentét sokkal kevésbé tesz vakká a problémákkal szemben, ha a vezetők nem tudják magukat elszigetelni döntéseik következményeitől. &Iacutegy például a hollandok (és köztük a holland politikusok) azért figyelnek annyira a környezet állapotára, mert nagyrészt a tengerszint alatt fekvő országuknak már fizikai léte is a védőgátak megfelelő karbantartásától függ, tehát bármilyen hanyagság akár az életükbe kerülhet.

Kitartás avagy a fafejíség
Ne gondoljuk azonban, hogy mindig érdekütközés és racionálisan önző viselkedés van a háttérben, amikor a társadalom egy problémát elhanyagol. Létezik senkinek sem előnyös, igazán irracionális viselkedés is. Ilyenkor az érdekek konfliktusa gyakran a döntéshozókon belül lép fel, amennyiben az adott helyzet ugyan nem tetszik nekik, de mélyen átérzett értékrendjük szerint mégis ragaszkodniuk kell hozzá. Barbara Tuchman ezt a jelenséget pszichológiai oldalról többféle módon jellemzi, például kitartás a hiba mellett, fafejûség, mentális holtpont.  Ebből a szempontból nagy jelentőségûek az általában mélyen gyökerező vallásos értékek. A vallás hátramozdító szerepét többek között azért nehéz tudatosítani, mert rendszerint pontosan a maga konzervatív, értékmegőrző erejével segít a közösség összetartásában, és ezzel a társadalom fennmaradásában a veszedelmes körülmények között.

A modern világban sokszor a profánabb értékek hatnak ugyanígy… A kommunista Kínában olyan mértékû gyanakvás élt a kizsákmányoló és a környezetet romboló kapitalizmussal szemben, hogy feltételezték: kapitalizmus nélkül a környezet rombolása automatikusan megszûnik. (Persze nem szûnt meg, sőt.) A sok gyerek ruandai tradíciójának volt értelme akkor, amikor az újszülötteknek csak kis töredéke érte meg a felnőttkort, az egészségügyi viszonyok javulásával azonban katasztrofális népességrobbanáshoz vezetett…

• Egyénileg sok ember került már szembe a fájdalmas döntéssel, hogy bizonyos alapértékeiről le kell mondania, ha egyáltalán élni akar. Előfordul, hogy hasonló válaszút elé kerül egy egész társadalmi csoport vagy akár egy egész nép: a régi módon nem élhet tovább, de érdemes-e megváltoznia, és ha igen, képes-e rá? Mi több, ilyenkor rendszerint nem lehet biztosan tudni, hogy a társadalom adott alapértékeihez ragaszkodva az összeomlás tényleg elkerülhetetlen. A játszma mindaddig kétesélyes, amíg a valóságban el nem dől. Mikor a huszadik század kis kelet-európai országainak a terjeszkedő Szovjetunió feladta a harc vagy behódolás leckéjét, az észtek, lettek és litvánok 1939-ben önként feladták függetlenségüket, a finnek nagyjából ugyanekkor ellenálltak és önálló államuk megmaradt, a magyarok 1956-ban fellázadtak és vesztettek. Ki mondta volna meg előre, hogy e három stratégia közül csak a finneké lesz sikeres?

• Igazából talán nem kell az alternatívát ilyen végletes, minden vagy semmi alakban felállítanunk: a társadalom fennmaradásához általában elég, ha az idők változásával értékeinek egy részét hajlandó elvetni és újakkal helyettesíteni. A kulcskérdés persze az, hogy konkrétan melyik részt. Az elmúlt 60 évben a világ vezető országai már kipróbáltak néhány kompromisszumot, ami valószínûleg megérte nekik: Nagy-Britannia és Franciaország szakított nagyhatalmi dicsőségével, Oroszország a kommunizmus kísérletével, Japán a katonaállam hagyományával. Az Amerikai Egyesült &Aacutellamok sokat (bár még nem eleget) tett azért, hogy megszûnjön polgárainak faji diszkriminációja, a nők és a szexuális kisebbségek elnyomása. Az ausztrálok lassan észreveszik, hogy nem mind falun élnek, és pláne nem Angliában. Az önmagunkkal való szembenézés és értékeink szükségszerû revíziója soha nem könnyû feladat, a fenti országokban is rengeteg konfliktus forrása volt. De szinte biztos, hogy túl kell esni rajta, saját életünkben külön-külön éppúgy, mint a társadalmak életében együtt. Vagy akár az egész bolygóéban, hiszen globális környezeti problémáink minden eddiginél általánosabb értékrevíziót kényszerítenek ránk.

Kudarcba fulladó erőfeszítések
Végül, ha a társadalom előre látta, vagy legalábbis észrevette a veszélyt, és meg is próbálja elhárítani, még mindig lehetséges, hogy nem sikerül neki. Hiszen lehet, hogy ez objektíve meghaladja a képességeit, vagy túl sokba kerülne, vagy túl későn lát hozzá, vagy nem elég nagy erőbedobással. Néha olyasmivel próbálkozik, ami a helyzeten inkább ront, mint mikor az ausztrálok nádi varanggyal akartak rovart irtani, vagy amikor az USA nyugati részén szorgalmasan elfojtották a kis erdőtüzeket. A múltban sok társadalom – például Izland a középkorban – nem rendelkezett elég ökológiai ismerettel, amit azóta megszerezve bizonyos problémákat ma kielégítően megold. Más kérdések megoldásához viszont még mindig nem tudunk eleget.

Montana állam például évente legalább százmillió dollárt költ a leveles kutyatej és más makacs gyomok visszaszorítására, ami kétségbevonhatatlanul mutatja, hogy nem a szándék hiányzik; csak ezeket a gyomokat gyakorlatilag lehetetlen kiirtani onnan, ahova egyszer bevették magukat. A leveles kutyatej gyökere hat méter mélyre is lehatol, ahova nem tud utána nyúlni se kéz, se szerszám, az ellene alkalmazható, kellően szelektív vegyszer pedig literenként több mint 170 dollárba kerül. Ausztráliában a nyulak éltek túl minden buldózert, rókát és kerítést, éppúgy, mint az újabban rájuk szabadított mixomatózis- és calici-vírusokat.

Az is előfordul, hogy a pénz nagy nehezen összejön, de későn. A parti barnaveréb floridai élőhelyeinek rohamos pusztulása után, mikor a Fish and Wildlife Service hivatalnokai az 1980-as évtizedben végre elhitték, hogy így
a faj nemsokára kihal, nagyvonalú gesztussal 5 000 000 dollárt adtak olyan területek megvásárlására, ahol ezek a madarak végre zavartalanul költhettek; ám eddigre az állomány már lecsökkent a kritikus kihalási határ alá. A szakemberek ekkor azt találták ki, hogy a barnaveréb utolsó példányait keresztezik velük közeli rokon Scott-verebekkel, majd az utódhibrideket visszanemesítve lépésről lépésre kitenyésztik az eredeti génkészletet. Mire azonban erre engedélyt kaptak, a néhány befogott barnaveréb már túl öreg volt bármiféle szaporításhoz.

A túlélés esélyei
A fő kérdés tulajdonképpen az, hogy mi különbözteti meg egymástól a túlélőket és a kihalókat. A választ részben már tudjuk olyan társadalmak összevetéséből, amelyek egy közös őshazából kiindulva más és más környezetben próbáltak tovább élni, mint például a vikingek Norvégiától Észak-Amerikáig, vagy a polinézek szerte a csendes-óceáni szigetvilágban. A vikingek számára a hideg és az elszigetelt Grönland sokkal nagyobb kihívást jelentett a langyosabb és Európához közeli kisebb szigeteknél, a polinézek számára pedig a szintén elszigetelt, száraz és viszonylag hûvös Húsvét-sziget mondjuk az egyenlítői Tahitinál. Ahol a környezet barátságosabb, ott a túlélésre nagyobb esély van. De ez csak az okok egyik fele; ha azt hinnénk, hogy mindent megmagyaráz, a társadalomtudományban méltán kárhoztatott környezeti determinizmus hibájába esnénk.

Mert igaz ugyan, hogy bizonyos környezetekben az ember jobban megél, mint másokban, de azért a sült galamb sehol nem repül a szájába, és nem mindegy, hogy a megélhetéshez milyen stratégiát választ. Sőt, egy nép sorsának ezt a második meghatározó elemét, az önmaga által kimunkált életmódot, társadalmi struktúrát és sorozatos kollektív döntéseit, a környezetnél annyiban fontosabbnak is tekinthetjük, hogy ezeken módjában áll szükség esetén változtatni. Szemben a környezet sokkal inkább objektív adottságaival.

Az imént összefoglaltam a kudarchoz vezető út legtipikusabb állomásait, ahol egy csoport (vagy egy döntéshozó egyén) leragadhat. Ennek fényében a konkrétabb kérdés most már az, hogy miért sikerül ezeket némelyeknek elkerülniük, másoknak pedig miért nem. Az inka birodalom, a Húsvét-sziget és a grönlandi viking telepek egyaránt elvesztették erdőiket, mivel az éghajlat mindhárom helyen hûvös és száraz volt, és emiatt a fák növekedése igen lassú; de átfogó újraerdősítési programot közülük csak az inkák valósítottak meg. Mondhatjuk persze, hogy ez egy történelmi véletlen: bizonyára élt köztük egy zseni, aki átlátta az erdők fontosságát, és történetesen elég magas pozíciót töltött be ahhoz, hogy cselekedni is tudjon. Az ilyesmi szerencse dolga, megjósolni vagy pláne megtervezni nem lehet. Ez valamennyire biztos igaz, de megint csak az igazság fele. Mi a XXI. században már tudjuk – például a szervezett tudomány és gazdaság mûködéséből –, hogy egy adott probléma gondos feltárásával és elemzésével a megoldás zseniális ötleteit ki lehet provokálni. Remélhetjük tehát, hogy mai társadalmunk tervezői és döntéshozói annál többet tehetnek a kudarc elkerüléséért, minél jobban értik, hogy mások a saját kudarcukat miért nem kerülték el.

Ez részemről nemcsak jámbor óhaj: modern történelmünkben vannak már példák arra, hogy egy döntéshozó csoport tanult legalább a saját hibáiból.Nem könnyû ám egy vezetőnek megoldást kezdeményezni olyan problémára, ami épphogy kibomlófélben van, vagy még csak a lehetősége sejlik fel, és mások egyáltalán nem látják! Ilyenkor a legbölcsebb akció is gyakran ütközik gúnyolódó kritikába vagy félreértésbe. Elismerést érdemel, aki mégis elég bátor és elég okos hozzá, mint például a japán erdőket megmentő Tokugawa-sógunok, vagy Tikopiának azok a főnökei, akik kiirtatták nagy becsben álló, de hosszú távon kártékony disznóikat, vagy Joaquín Balaguer, aki (bármilyen indítékokból) országában személyesen állt a környezetvédő mozgalom élére, vagy a kínai pártvezérek, akik kötelezővé tették a családtervezést még jóval egy ruandai típusú katasztrófa előtt. No meg akikről az eddigi fejezetekben nem eshetett szó, mert földrajzilag máshol éltek. A II. világháború utáni Európában például, mikor az emberek lelke még tele volt nemzeti indulatokkal egymás iránt, a német Konrad Adenauer kancellár és nyugat-európai kollégái előálltak a Közös Piac gondolatával, ami egyértelmûen a külön nemzeti érdekek korlátozását jelentette; de volt rá merszük, mert tudták, hogy az integráció csökkenti a további háborúk veszélyét.

És a bátor személyiségek mellett ne feledkezzünk el a bátor népekről, akik néha véres harcban, néha vértelen, de szintén fájdalmas belső konfliktusok közepette úgy őrizték meg alapértékeik közül a legfontosabbakat, hogy le tudtak mondani a kevésbé fontosakról – finnek, magyarok, britek, franciák, japánok, oroszok, amerikaiak, ausztrálok és még jó néhány rajtuk kívül.Az ő példájuk mindnyájunknak reményt adhat. Eszes ember más kárán tanul, és én bízom a józan észben, amely a kudarcok tanulságait képes lesz sikerre fordítani. §


  • Cirkálóktól a terepjárókig
    Be kell vallanunk: még mai írástudó társadalmunk is hajlamos rá – pedig sok mindent számon tart a királyok meg a bolygók viselt dolgain kívül –, hogy figyelmen kívül hagyja ismert történelmének tanulságait. Nálunk Amerikában az 1973-as olajsokk után kimentek a divatból az addig közkedvelt, benzinfaló országúti cirkálók, hogy aztán ma a gyerekeink még nagyobb sportterepjárókon száguldozzanak. Pedig a sajtó változatlanul bőven foglalkozik az energiahelyzettel és annak kilátásaival.


  • Kúszó normalitás
    Azt a lassú trendet nevezik így a politikában, amely nagy kilengések alatt érvényesül. Amikor országos átlagban a gazdaság, az iskolarendszer, a közlekedési viszonyok és minden más évről évre csak egy picit romlik, az emberek nem veszik észre, hogy maga a normál színvonal is csökken a helyileg és időszakosan sokkal látványosabb sikerek és botrányok alatt. Esetleg csak évtizedek múlva ébrednek rá, hogy azelőtt bezzeg sokkal jobb volt, meg hogy ők maguk a romláshoz már mennyire hozzászoktak. Ugyanezt a kúszó normalitást fejezi ki a szintén köztudott tény, hogy egy öregedő arcot vagy átalakuló tájat évekig változatlannak lát az az ismerős, aki gyakran látja.


  • Előre helyett hátra
    A huszadik századból híres példa ugyanerre a francia–német határ erődrendszere, a Maginot-vonal, amit a francia hadvezetés építtetett az I. világháború tapasztalatai alapján. Akkor a front négy évig szinte egy helyben álló lövészárkokból állt; már léteztek tankok, de csak arra használták őket, hogy tûzerejükkel a gyalogos hadsereget támogassák, és ez az árkok áttöréséhez ritkán volt elég. A Maginot-vonalat nem kis tervezési zsenialitással és költséggel úgy alakították ki, hogy még nagyobb biztonságot nyújtson. Aztán 1940 májusában megindultak a német tankok egy olyan erdős területen át, ahol az előző háború tankjai garantáltan fennakadtak volna, és az erődrendszert megkerülve június 13-án már Párizst is elfoglalták. A francia tábornokok védelmében meg kell jegyeznem, hogy hibás analógiák terén ők csak a bevett hagyományt követték: a hadtörténet egy jól ismert közhelye szerint a stratégák hadseregüket mindig hajlamosak az előző háborúra felkészíteni, kiváltképp, ha abban győztek.


  • Józan rakétaválság
    Mint ismeretes, 1961-ben John F. Kennedy és agytrösztje jó kilátásokat látott arra, hogy a disznó-öböli invázióval Kuba kommunista rendszerét meg lehet dönteni; a támadás azonban megalázó vereséggel végződött, és nyomában nemsokára kialakult egy világháborúval fenyegető helyzet, amit azóta rakétaválság néven emlegetünk. Ahogy Irving Janis Groupthink címû könyvében kimutatta, az invázió tervét kidolgozó döntési folyamatban tipikus hibákat követtek el, túlzott mértékben törekedve az egyetértésre és elnyomva mind a felmerült egyéni kétségeket, mind az ellenvéleményeket. A vitát maga az elnök is úgy vezette, hogy a részvevők között minél kevesebb nézeteltérés alakuljon ki. Később, mikor az 1962-es rakétaválság idején kellett még nagyobb horderejû döntéseket hoznia részben ugyanezekkel a tanácsadókkal, már kifejezetten arra kérte őket, hogy gondolkodjanak kritikusan, és a megbeszéléseken sokkal kötetlenebb légkört honosított meg. Sőt, a csoportot több független alcsoportra osztotta, és ő maga a vitákon nem is mindig volt jelen, nehogy véleményével befolyásolja a többieket. Mindezt tudatosan a disznó-öböli kudarc tanulságai alapján tette, tanulva az akkori hibákból.
  • Az elfojtás csapdájában
    Mivel a társadalom egyénekből áll, az egyéni elfojtások könnyen összeállhatnak kollektív elfojtássá, ha a veszély sok embert egyaránt fenyeget. Képzeljünk el például egy keskeny folyóvölgyet településekkel, ahol feljebb van egy kétes állapotú zárógát. Nyilvánvaló, hogy ha az ne adj’ isten! átszakad, a pillanatszerûen lecsapó árvíz tömeges életveszélyt jelent. No és most egy pszichológus felmérést végez arról, hogy e veszélynek a völgy lakosai mennyire vannak tudatában. Az eredmény részben az, amit várunk: lejjebb a folyó mentén a félelem átlagos szintje annál nagyobb, minél közelebb vagyunk a gáthoz. Közvetlenül a gát alatt azonban, vagyis pár kilométeren belül, jön a meglepetés: az ottaniak gyakorlatilag egyáltalán nem félnek! Mintha az a repedező betonkolosszus ott se lenne, pedig látják nap mint nap. Nos, pont erről van szó: a messzebb lakókkal ellentétben nekik tényleg szó szerint látniuk kell, és ha félnének tőle, félelmüket a látvány folyamatosan ébren tartaná. Mivel ez rendkívül zavaró érzés volna, az egészet cakk-pakk kiszorítják a tudatukból. „Ugyan már, én egyszer végigmentem a gát tetején, legalább olyan széles, mint ide az a lámpaoszlop…" Még ha egyénileg talán kétségeik is támadnának, biztonságérzetüket fenntartja a nagy általános egyetértés.