Maszkok mögött

Miért érzi az ember szükségét annak, hogy álcázza önmagát, elrejtse arcát, illetve hogy egy másik, a sajátjától eltérő külsőt öltsön magára?&Uacutejból itt a farsang, az álarcos mulatságok, maszkabálok hagyományos időszaka. Jelmezt ölteni sokak számára jó mulatság, de vajon a maszk mindig is csupán a szórakozást és a szórakoztatást szolgálta, vagy voltak egyéb funkciói is? Honnan ered valójában az álarc mögé rejtőzés szokása?

Mielőtt azonban útnak indulnánk térben és időben, hogy megpróbáljunk feleletet kapni e kérdésekre, talán nem árt megismerkedni néhány paradoxnak tínő megállapítással, amelyekhez hasonlókkal gyakran találkozhatunk a maszkokkal kapcsolatos néprajzi, vallástörténeti vagy pszichológiai értekezésekben. A maszk az emberiség mívészi fantáziájának egyik legősibb és legelterjedtebb megnyilvánulási formája, amely talán soha nem fog kimenni a divatból, különösen, hogy még ma is egyre újabb területeit hódítja meg a kultúrának és a különböző szubkultúráknak. A maszk egyszerre elrejt és láthatóvá tesz, azonosít és átalakít, elkülönít és összeköt; mozdulatlanságával megelevenít, merevségével életre kelt; vizuálisan megjeleníti az univerzum és az ember alapvető kettősségét: a nyilvánvalót és a rejtettet, a láthatót és a láthatatlant, az igazságot és a hamisságot, az álmot és az ébrenlétet, a valóságot és a káprázatot, vagyis a világot és ami mögötte van.

A maszk elfedi a személyiséget, az esetlegest, a világiast, és azonosít az univerzumot, a makrokozmoszt átható és irányító őserők, illetve ezek emberi, mikrokozmikus léptékí megfelelőinek, a kollektív tudattalan archetípusainak valamelyikével. De mondhatnánk úgy is, hogy a maszk lehetővé teszi viselője számára, hogy ideiglenesen azonossá váljon egy bizonyos istennel vagy démonnal, a totemőssel, saját égi védelmezőjével, őrangyalával, segítő szellemével, „belső” vezetőjével /daimónjával/, láthatatlan szövetségesével /naugaljával/ vagy akár önmaga „árnyékával”, személyiségének rejtett oldalával /a doppelgängerrel/.

Arctalan istenek
A jelenleg ismert legkorábbi ábrázolás, amelyen egyértelmíen maszkot viselő ember látható, a franciaországi Trois Fréres-barlangban található. Ez a közel húszezer éves, 80 cm magas sziklafestmény – amelyen a korabeli mívész egy bozontos farkú állat bőrébe öltözött, agancsos maszkot viselő, táncoló vagy állatot imitáló férfit örökített meg – a legtöbb kutató szerint valójában egy rituális tevékenységet folytató sámánt ábrázol, aki talán a sikeres (szarvas) vadászat mágikus előkészítésén fáradozik, és éppen az elejtendő szarvast, vagy magát a vadállatok istenét jeleníti meg. A maszkok történetének kezdeti, leghosszabb szakaszát sajnos kizárólag az őskori mívészek barlangrajzain, sziklafestményein tudjuk nyomon követni. Az ötvenes években ismertté vált szaharai sziklafestmények emberalakjai szinte kivétel nélkül maszkot viselnek, vagy legalábbis úgy ábrázolták őket, hogy fejüket és arcukat majdnem mindig elfedi valamiféle sisakszerí dísz.

A szaharai Tasszili-hegységben találhatók a Däniken óta elhíresült, de már korábban is „marslakó istenekként” emlegetett nagyméretí sziklafestmények, amelyek mintha szkafanderbe öltözött földönkívülieket ábrázolnának. A kutatók legtöbbje ennél persze sokkal prózaibb magyarázattal szolgál, és egyfajta absztrakt maszkot viselő varázslókként, vagy arctalan istenekként, szellemekként értelmezi a különös figurákat. Hasonló alakokkal egyébként még ma is találkozhatunk, mégpedig a Föld átellenes oldalán, egészen pontosan &Uacutej Guineában, ahol a bennszülöttek bizonyos rituális alkalmakkor szürke iszappal kenik be testüket, fejükre pedig ormótlan, sisakszerí agyagmaszkot húznak. Ugyancsak a Tasszili-hegysében bukkantak rá arra az őskori sziklafestményre, amelynek szemből ábrázolt alakja egy meglehetősen különleges maszkot visel. Ez a hosszúkás formájú, szarvakkal díszítette arc ugyanis szinte tökéletesen megegyezik bizonyos ma is használatos nyugat-afrikai maszkokkal.

Az elefántcsonparti szenufok beavatási maszkja például csak annyiban különbözik tőle, hogy szarvai nem befelé, hanem kifelé állnak. A legtöbb őskori maszkábrázoláson – hasonlóan a későbbi korok maszkjaihoz – egyértelmíen állati vonásokat fedezhetünk fel. A szicíliai Addura-barlang tízezer évesre becsült falvésetein számos állatfaj képviselőit, és mellettük egy csapat állatmaszkos ember eksztatikus táncát örökítette meg az egykori mívész. A világ legkülönbözőbb részein lajstromba vett őskori maszkábrázolásokon számtalan állatfaj jellegzetességeire ismerhetünk; így találkozhatunk egyebek között szarvas-, medve-, majom-, sakál-, farkas-, antilop-, bölény-, madár-, de még rovarszerí maszkokkal is, és mindezeken túl nem ritkák a különböző állatok jellemző vonásait elegyítő hibrid maszkok sem. S ah már az állati vonások, jellegzetességek ennyire meghatározóak, talán a maszkok eredetét is érdemes valahol az állatvilág közvetlen közelében keresni.

Bölényhívó tánc
A legprózaibb elképzelés szerint a maszk az őskori vadászoknak abból a szokásából fejlődött ki, hogy a vadászat, pontosabban a vad becserkészése során állatbőrökkel álcázták magukat. Mások szerint a maszk eredete abban keresendő, hogy a vadászat sikerének biztosítását, illetve az állatok szellemeinek befolyásolását, kiengesztelését célzó kollektív mágikus rítusok során a vadászok magukra öltötték az elejtendő vad bőrét, és eljátszották a préda szerepét. Ilyen jellegí maszkos varázstánccal egyébként még a 19. század közepén is gyakran lehetett találkozni az észak-amerikai indiánok körében, amint azt a korabeli beszámolók és a helyszínen készített vázlatok, rajzok, festmények is tanúsítják. Az egyik legtöbbet idézett beszámoló George Catlintől, az indiánok életét, mindennapjait megörökítő amerikai festőtől ered, aki a mandanok egyik falujában volt tanúja a „bölényhívó” táncnak, amellyel az indiánok arra akarták rávenni a bölényeket, hogy változtassák meg vonulásuk irányát és vegyék útjukat a település felé.

Emberből állattá
Sokak szerint az első igazi maszkok a természeti népek őskultuszának rituális kellékei voltak. Maszkok állati, vagy félig állati, félig emberi vonásai az állatalakban tisztelt, illetve valamelyik állatfaj csoportszellemével azonosított totemőst voltak hivatva megjeleníteni a közösségi szertartások vagy a beavatási rítusok során. A vallástörténészek szerint az óegyiptomi panteon emberi testtel, ugyanakkor állati fejjel ábrázolt isteni – akik ránézésre mintha állatmaszkot viselő emberek lennének – a birodalom egyesítése előtt kisebb-nagyobb helyi közösségek istenei voltak, még korábban pedig talán az állat alakú totemősök lehettek, akiket a tiszteletükre rendezett ünnepségeken és egyéb rituális alkalmakkor a varázslók és a papok jelenítettek meg, a megfelelő állatmaszkot húzva a fejükre. A Csendes-óceán partján élő, fafaragó mívészetükről nevezetes kanadai indiánok nem csak fantasztikus totemoszlopokat, hanem aprólékos kidolgozottságú, mozgatható állkapcsú, kinyitható csőrí, variálható arcú maszkokat is faragtak. A legkülönlegesebbek közé tartoznak azok, amelyek eltérő jellegí, egymásba illesztett részből állnak. A kinyitható külső rész rendszerint valamilyen állatfejet, például hollót ábrázol, a belső pedig emberi arcot. Az ilyen kettős maszkok rendszerint azt fejezték ki, hogy az általuk megjelenített totemős vagy kultúrhérosz egyszerre volt állat és ember, illetve olyan varázslatos lény, aki kedve szerint változtathatta alakját, állatból emberré, emberből állattá alakulhatott. A variálható, cserélhető ábrázatú maszkok szintén az átváltozásról, alakváltásról szólnak. A „Visszhang” neví maszk például nyolc különböző élőlény egymás utáni megjelenítését tette lehetővé.

A társadalmak rétegződésével, a mitológiák színesedésével a hitrendszerek terebélyesedésével és a rítusok, szertartások dramatizálódásával a maszkok is egyre változatosabbak lettek és egyre több szerepet, funkciót töltöttek be. Használták őket az istentiszteletek és az áldozatbemutatások, a szakrális táncok és az ünnepi körmenetek, a misztériumjátékok és a beavatási rítusok, a termékenységi és a temetési szertartások, a gyógyító és a rontó varázslatok, a szellemidézések és az ördögízések során. Maszkok jelenítették meg az isteneket és az ősöket, a védelmező és az ártó szellemeket, a betegségdémonokat és a szerencsehozó sárkányokat, a szent növényeket és állatokat, a kedvező és kedvezőtlen természeti erőket, jelenségeket, de még az emberi tulajdonságokat, gyarlóságokat is.

Vérszomjas bálványok
A törzsi társadalmakban és a korai kultúrákban gyakran különböző titkos társaságok, beavatási csoportok birtokolták, illetve őrizték a rituális maszkokat, amelyeket csak a megfelelő ünnepi alkalmakkor vettek elő. A maszkok számára néha külön kunyhókat, házakat építettek, ahová csak a gondozásukkal, előkészítésükkel megbízott beavatottak léphettek be. A maszkokat sokféle nagyhatalmú tárgyaknak, sőt élettel teli lényeknek tekintették, s hogy el ne veszítsék varázserejüket, áldozatokkal táplálták őket. A bemutatott áldozat rendszerint csak közönséges étel és ital volt, de előfordult, hogy állatokat, sőt embereket is feláldoztak egy-egy bálványként tisztelet maszk erejének fenntartása, gyarapítás érdekében. Az afrikai dan-ngere törzs szövetség poró neví titkos társaságának tagjai például időnként legidősebb fiúgyermeküket ölték meg a mitikus ősüket megjelenítő maszk előtt, hogy kiengeszteljék, vagy hogy fokozzák mágikus erejét. A jelek szerint a maszkok egykor szerették, sőt kívánták a vért. Elképzelhető, hogy a természeti népek maszkjain gyakran megfigyelhető geometrikus és spirális mintázatok, festett, vésett vagy domború díszítések azokra a véres sebekre utalnak, amelyek a gyászszertartások, a felnőtté avatási rítusok és a különböző titkos társaságokba történő beavatások velejárói voltak, és amelyekből az idők során kialakult a törzsi és a törzsön belüli hovatartozást jelző testfestés, tetoválás és hegtetoválás szokása.

Tabuk és titkok
Az első maszkokat nyilván viselőik, a vadászok és a sámánok készítették maguknak. Idővel, ahogy egyre több és egyre cifrább, rafináltabb maszkra lett szükség, megjelentek a professzionális maszk-készítő mesterek, bár a rituális maszkok befejezése, felszentelése, „életre keltése” továbbra is a sámánok, varázslók feladata maradt. Előfordult, hogy a nagyobb közösségek maszkkészítői  – akik minden más feladat, kötelezettség alól fel voltak mentve – céhszerí csoportokba, kvázi titkos társaságokba tömörültek, amelyeknek gyakran saját szertartásaik, ünnepeik, beavatási rituáléik voltak. A rituális maszkok készítőinek tevékenységét majdnem mindenütt tabuk és tilalmak, mágikus és vallásos előírások szabályozták. A maszkkészítő gyakran titokban, a közösségektől elkülönítve dolgozott. Mielőtt munkához kezdett volna, megtisztító szertartásokat végzett. Bizonyos afrikai törzsek maszkkészítői kimondottan aszkétaéletet éltek egy-egy darab elkészítése során.

Szigorú előírások szabályozták az alapanyagok beszerzését és megmunkálását is, ami elsősorban arra irányult, hogy a bennük lakozó mágikus őserő – amelyet Melanéziában manának, Afrikában nyamának, Ausztráliában kuranitának, az amerikai Nagy-tavak vidékén pedig orendának, manitónak neveznek – teljes egészében átmenjen a maszkba. Afrikában a leghatalmasabb varázslók engesztelték ki és bírták maradásra a maszkkészítéshez kivágott fák szellemeit. Az irokézek a munkálatok során dohányáldozatot mutattak be a maszk által megjelenített természetfeletti lénynek. Bali szigetén az elkészült maszkokat a temetőbe vitték, hogy feltöltődjenek a holtak szellemei által birtokolt túlvilági varázserővel, majd időről időre megismételték ezt az aktust. (Hasonlóan ahhoz, ahogy manapság újból és újból feltöltünk bizonyos elektromos eszközöket.) A maszkkészítő mesterek, helyesebben mívészek gyakran olyan nagy becsben álltak, hogy minden kimerítő vagy veszélyes tevékenységtől megkímélték őket. Néhány afrikai nép körében a maszkkészítők magas rangú arisztokratának számítottak, máshol viszont kimondottan csak a főnemességhez tartozók készíthettek maszkokat.

Az ártó szellem meglátja magát
Talán ellentmondásnak tínik, de gyakran a legrémisztőbb, legvisszataszítóbb maszkok szolgálták a legpozitívabb célokat. Tibetben és Kínában a lámák, szerzetesek és templomi táncosok a tisztító, rontáselhárító, ördögíző szertartásokhoz (pl. a tibeti „vörös tigrisördög-tánchoz”) öltötték magukra a legfélelmetesebb démonmaszkokat. Az irokézek „hamis arc” neví társaságának tagjai a betegségeket okozó démonok elízésére szakosodtak. Gyógyító szertartásaik során visszataszítóan groteszk, aszimmetrikus, fintorgó arcú maszkokat öltöttek magukra. A maszkok szemnyílásai körül elhelyezett fém- és tükördarabkák csak fokozták a félelmetes hatást, amikor megcsillantak az éjszakai szertartásokhoz gyújtott tábortüzek fényénél. Egykor Kínában és Délkelet-&Aacutezsiában a járványok idején sokan illesztettek az arcuk elé félelmet keltő maszkokat, hogy elriasszák a fertőzést okozó démonokat.

Sri Lankán a gyógyító varázslók 19 féle démonmaszk közül választották ki a kezelés szempontjából legmegfelelőbbet, miután megállapították, hogy az orvosi könyvekben felsorolt 19 betegségdémon közül melyik szállta meg a páciens testét. Mindezekben a szokásokban arra az ősi elképzelésre ismerhetünk, amely szerint a démonokat és más ártó szellemeket azzal lehet a leghatékonyabban elriasztani, ha megmutatjuk nekik saját szörnyíséges képmásukat. Titus Burckhardt minderről a következőket írja A szakrális maszk értelmezésében: ”A groteszk maszk a legkülönbözőbb szinteken létezik. &Aacuteltalában ’apotrepeikus’ (bajelhárító) képességgel rendelkezik, azáltal ugyanis, hogy leleplezi bizonyos ártó erők valódi természetét, menekülésre készteti azokat. A maszk olyan tendenciákat, olyan erőket objektivizál, amelyek annál veszélyesebbek, minél inkább a homályban, tudat alatt munkálkodnak; szembesíti azokat önnön csúf, megvetésre méltó ábrázatukkal, hogy ezáltal lefegyverezze őket. „Minden bizonnyal erre az elképzelésre vezethetők vissza az évváltó ünnepekhez kapcsolódó maszkviselési szokások is.

Amerikában Halloweenkor a gyerekek félelmetes, horrorisztikus maszkokban járnak házról házra édességet követelve. Ma már sokak előtt ismert, hogy a Halloween, azaz a mindenszentek előestéje a régi kelta évváltó ünnep, a Samhain keresztény adaptációja. A régi kelták szerint Samhain varázslatos éjszakáján leomlanak a falak, amelyek elválasztják az emberek világát a szellemekétől, az élők világát a holtakétól, és a földet kis időre elárasztják a túlvilág lakói, akik közül sokan cseppet sem barátságosan közelednek az emberekhez. Az ártó szándékú szellemeket pedig – amint láttuk – az őket leleplező maszkokkal lehet a leghatásosabban elízni. Az ablakokban világító funkciójuk, mint ahogy a szilveszterkor (a mai nyugati világ tényleges évváltó ünnepén) viselt maszkoknak is.

Megfestett jellemek
Talán mondanunk sem kell, hogy a világi célokat szolgáló, profán maszkok, mindenekelőtt a színházi és a karneváli álarcok a mágikus-rituális maszkokból fejlődtek ki, mint ahogy a színjátszás és egynémely farsangi, karneváli szokás is a mágikus-szakrális rítusokra és misztériumjátékokra vezethető vissza. Az ókori Görögországban az első színházi maszkokhoz valószíníleg a Dionüszosz tiszteletére rendezett szakrális misztériumdrámák során használt maszkok szolgáltak mintaként. A hagyomány az i.e. VI. században élt költőnek, Theszpisznek tulajdonítja a tragédia megteremtését, és ezzel együtt az egész arcot elfedő, festett vászonból készült színházi maszk megalkotását. Később bőrből és fémből is készítettek maszkokat, amelyekhez gyakran emberi hajból készült parókákat erősítettek.

Ezek az emberi fejnél jóval nagyobb, ezért messziről is jól kivehető maszkok mindig egyértelmíen jelezték a színjáték szereplőinek jellemét, rangját, életkorát, sőt gyakran még a foglalkozását is A távol-keleti színházi maszkok, bár kinézetre egészen mások, ugyancsak a különböző jellemek, karakterek néha kimondottan karikatúraszerí megjelenítését célozzák. A japán no-színháznak jelenleg 125-féle kanonizált maszkja van. Minden egyes maszk egy-egy meghatározott karakterhez, tipikus figurához tartozik. Egy ilyen maszknak nem csak az arckifejezése, de domináns színárnyalata is sok mindent elárul. A fehér például korrupt, erkölcstelen nagyúrra, a vörös erényes, becsületes férfira, a fekete pedig alattomos bínözőre utal. A no-színházban – csakúgy mint az antik színházakban – a női szerepeket is férfiak játsszák. A nőket megjelenítő maszkok egyebek közt szíziességet, nemességet, romlottságot, bánatot, féltékenységet és őrületet fejeznek ki. A középkori Európában a maszkok elsősorban a misztériumjátékok és a haláltánc jelentek kellékei voltak. Maszkok jelenítették meg a hét főbínt, a pokol ördögeit és az utolsó ítélet sárkányait.

Ez utóbbiak gyakran tüzet okádtak és kénszagú füstöt eregettek, amit a belsejükben elhelyezett elmés szerkezetek tettek lehetővé. A démonokat, ördögöket, bukott angyalokat ábrázoló, rikító színekkel kifestett, szarvakkal és agyarakkal ellátott maszkok különösen nagy hatást gyakoroltak az egyszerí lelkekre. 1207-ben III. Ince pápa körlevélben tiltotta meg a papoknak, hogy efféle maszkokat magukra öltve részt vegyenek a hívők lelki épülését szolgáló látványosságokban. A XV. Századi Itáliában kialakult új színpadi mífaj, a Commedia dell’arte, jellegzetes figuráival egy újfajta maszktípus megszületését is magával hozta. A Pulcinella, Arlecchino és Colombina által viselt álarcokból jöttek létre azután az álarcosbálok és farsangi mulatságok ma is használatos maszkjai, köztük a velencei karneválok közismert, már-már kultikussá váló álarcai.

&Aacutelarcos hősök
A történelem folyamán talán még soha nem került be annyi maszk és maszkos alak a köztudatba, mint az elmúlt évszázad során a filmek révén. Tulajdonképpen a maszkok egy sajátos, a mozivásznon és a televízió képernyőjén zajló reneszánszának lehetünk tanúi, amelyet olyan legendás álarcos hősök reprezentálnak, mint Zorro, Fantomas, a Fekete Tulipán, az Operaház Fantomja, Batman vagy a Pókember, az olyan felejthetetlen maszkokról nem is beszélve, mint Darth Vader hangmodulátoros fekete „gázálarca”, A Péntek, l3. Jasonjének vészjósló hokimaszkja vagy a Sikoly Edward Munchot idéző, örök sikolyba merevedett halálfeje.

Ja, és még valami. Ismerik a világ legrövidebb horror történetét? Ha nem, akkor elmondom (ha igen, akkor is):
– Ez nem álarc….  

  • A szerep életre kel
    Az antik görög színházi maszkok szájnyílásai gyakran hangtölcsérnek voltak kialakítva, ami a színészek hangját annyira felerősítette, hogy az a nézőtér leghátsó soraiban is hallhatóvá vált. Egyesek szerint erre az ötletes megoldásra vezethető vissza a görög mintákat követő római színházi maszk közismert elnevezése, a persona (personare: áthangzik). Ez a szó – ami mellesleg szerepet, de személyt, személyiséget is jelent – napjainkban a jungi pszichológia nómenklatúrájában is helyet kapott. Jung meghatározása szerint „a persona bonyolult kapcsolatrendszer az egyéni tudat és a társadalom között, afféle álarc, amely egyfelől arra szolgál, hogy az egyén meghatározott benyomást tegyen másokra, másfelől meg arra, hogy az egyén igazi természetét elfedje”. Kétségtelen, hogy a társadalom szerepjátszásra, maszkok viselésére kényszeríti az egyént, a baj csak az, hogy sokat túlságosan is komolyan veszik a szerepüket, és lassanként azonosulnak a personával, míg végül a maszk elválaszthatatlanul az arcukhoz tapad.