Karácsony a Hold túloldalán

1968 nyarán egy fáradt férj tért haza Houston melletti otthonába, nagy lélegzetet vett és közölte a feleségével: „Az idén karácsonykor nem megyünk Acapulcóba vakációzni, ahogy megígértem.” A közlés bénító erejû volt, de egy perc múltán előtört a sértett női önérzet: „Létezhet-e bárki vagy bármi a Földön, ami visszatart, hogy a családoddal töltsd a karácsonyt?” A férj a felesége szemébe nézve fáradt büszkeséggel válaszolt: „Nem. Vagyis igen. A Hold.”Az Egyesült &Aacutellamok a Hold meghódítására készült már 1961 óta, amikor John F. Kennedy elnök kitûzte a célt hazája elé: „Itt az idő, hogy nagyobb lépéseket tegyünk egy nagyszerû új Amerikáért, hogy egyértelmûen átvegyük a vezető szerepet az ûrbeli teljesítmények területén, amely valószínûleg sok tekintetben a jövőnk kulcsát is rejti. Hiszem, hogy nemzetünknek kell elérnie a célt, még mielőtt ez az évtized véget ér, hogy embert juttassunk a Holdra és biztonságban vissza is hozzuk a Földre. Nincs olyan ûrprogram, ami nagyobb hatással lesz az emberiségre, vagy fontosabb az ûr hosszú távú felfedezésében, mint ez, de nem lesz ilyen nehéz vagy költséges sem.”

Feldarabolt tapasztalat
Az évtized végi határidő hatalmas terhet rótt a NASA-ra. A feladat megvalósítására összefogó mérnöksereg komolyan véve a feladatot, szívósan, lépésről lépésre módolta ki, hogyan lehet eljutni a szomszédos égitestre. Először meghatározták, hogyan lehetne eljutni a Holdra. A merészebb mód látszott hatékonyabbnak. E szerint több részre – több ûrhajóra – kell bontani az expedíciót, az ûrben összeállítani az egységeket, majd az éppen csak a leszállásra tervezett és méretezett ûrhajóval válni le az ûrhajórendszerről és landolni az égitesten… Visszafelé pedig még a Hold körüli pályán kell megtalálni az anyaûrhajót és vele összekapcsolódni. Ez a terv akkor született, amikor addig s összesen csupán három ûrhajós járt már az ûrben, és két ûrhajó összekapcsolása a fantasztikum, mint sem a valós lehetőség körébe tartozott.

Kellett néhány bődületes erejû rakéta is. Az Egyesült &Aacutellamokban és a Szovjetunióban ugyan garmadában álltak
a kisebb-nagyobb hatótávolságú katonai rakéták, köztük olyanok is, amelyekkel már „ki lehetett lőni az ûrbe”, de egy sem volt olyan erős, amellyel számottevő tömeget lehetett a Holdra juttatni. Egy holdutazás a lehető legtakarékosabb formában is 40-50 tonna terhet mozgatott meg. Ahhoz, hogy ezt Föld körüli pályára állítsák, huszonötször súlyosabb hordozóeszközre volt szükség – a Holdra szálláshoz még ennél is két és félszer nehezebbre. Az éppen kéznél lévő rakéták ennek csak a töredékére voltak képesek. A rakétakutatások amerikai agytrösztje, Wernher von Braun azonban végül megfelelt a kihívásnak, és sikerrel megalkotta a Saturn–5 jelû csodát, a Holdrakétát.

A manőverezéshez az asztronautáknak megfelelő ügyességre kellett szert tenniük. Nem volt elég egy ülésbe szíjazva körözniük odafenn ahhoz, hogy kitûzhessék a zászlót a Holdon. A kezdeti ûrhajók viszont csak erre a bizonyos ülésbe szíjazott keringésre voltak képesek. A NASA ezért egy külön – Gemini – programot áldozott be azért, hogy hajósai ûrjártasságot szerezzenek. (A szovjetek erre a célra a Voszhod-programot szentelték.) A kiegészítő program kilenc repülése nyomán az Egyesült &Aacutellamok – igaz még csak elemeiben – de rendelkezett azzal a lehetőséggel, hogy eljusson a Holdra. 1967-re látszott eljönni az idő, hogy a megszerzett tapasztalatok révén – mindkét oldalon – belevágjanak a nagy kalandba, a Holdutazásba. Az amerikaiakat  siettette, hogy Kennedy kihívására válaszolva a szovjetek is a Holdra készültek. A technikai versengés ideológiai küzdelembe csapott át…

1967 azonban még a kudarc évének bizonyult mindkét ûrhatalom számára. Egy tragikus teszt során a már késznek tekintett Apollo ûrhajórendszerben tûz ütött ki és a benn gyakorlatozó ûrhajósok meghaltak. Három hónap múltán pedig az első Szojuz is megölte utasát. A holdûrhajók a nemzetek – és ideológiák – kapkodó versenyében még csak papíron voltak alkalmasak a Holdat elérni.

A tragédiák nyomán óriási erőfeszítéssel kijavították a holdûrhajók hiányosságait és 1968-at jelölték meg a bizonyítás évének. A Szovjetunió a Szojuz egy kis mértékben átalakított, automata üzemmódban repülő változatával (Zond) több ízben megkerülte a Holdat, az amerikaiak pedig végigpróbálták – szintén távirányított, automata repülésekkel – az egész rendszerüket. Amerikában széles körû nyilvánosság előtt mentek végbe a kísérletek, nem kendőzve azt sem, hogy az első két holdrakétapróba – az Apollo–4 és Apollo–6 jelû repülések – nem hozták a várt eredményt, s hogy a hordozóeszköz veszélyes dolgokat mûvelt. A szovjetek viszont hétpecsétes titokként őrizték, hogy nekik sincs még igazi holdrakétájuk, csak olyan, amivel egy kisebb ûrhajót küldhetnek a Hold megkerülésére.

Ha próba, legyen éles
Ekkor hasított az amerikaiakba a félelem – látván a szovjet Zond-repüléseket – hogy ha nem lépnek mihamarabb,
a szovjetek elorozzák előlük a Holdat. 1968 nyarán a NASA-n belül – a legfőbb vezetés tudta nélküli – egyfajta összeesküvés nyomán formálódott is egy terv, hogyan vághatnának a szovjetek elé. Az elgondolásra Jim Webb –
a NASA legfőbb vezetője – csak annyit tudott mondani, amikor elé tárták: ti megőrültetek…
A NASA mérnökei azt találtak ki, hogy a még emberrel ki nem próbált – az automata repüléseken még elégtelenül teljesítő – holdrakétával s a még emberrel nem tesztelt holdûrhajóval mindjárt a program elején embereket kell küldeni a Hold megkerülésére.

A részletek megismerése után azonban a felső vezetés is hajlott az ötletre: Wernher von Braun, a rakéta tervezője hitet tett amellett, hogy a Saturn–5 problémáit megoldották, az ûrhajó gyártói pedig azt jelentették, hogy két egység is készen áll az ûrrepülésre. Az alapgondolat szerint a két készen levő ûrhajó egyikével előbb megbizonyosodnak az ûrhajó alkalmasságáról, majd mivel amúgy is ki kell egyszer próbálni a holdrakétát emberekkel, mindegy, milyen messzire repülnek vele… mindössze egy bátor legénység kellett a siker megkísértéséhez, no és a szovjetek elleni csatanyeréshez.
 
A három főemberből álló igazgatói testület végül megvette az ötletet, egyetlen kikötéssel, miszerint az első kész ûrhajó felhasználásával be kell repülni a rendszert, és csak akkor szállhat fel a Hold felé ûrhajó, ha az mindenben tökéletesen teljesített. Bátor legénységből nem volt hiány. A holdutazásra készülődő NASA egymás után képezte az ûrhajósokat, mert egyrészt sok ember kellett a berepülésekhez, másrészt sokan ki is estek. Aki fennmaradt a rostán, azokat egymás után osztotta be az ûrhivatal a különféle feladatokra. Bár a közelgő berepülésekre (az ûrhajó, a rakéta, a holdkomp első kipróbálására) kijelölték a legénységeket, de az új feladat – vagy talán a feladat történelmi volta – miatt mégis inkább önkéntesek kerestettek. No persze a már kijelölt legénységek újbóli megkérdezésével. A holdkomp berepülésére kijelölt csapat kerek perec nemet mondott: annyi munkát öltek az egész holdra szállás alapjának tekintett eszköz tesztelésébe, hogy még a Hold túloldalának első megpillantása sem ér fel az elsőként rárepülés érzésével. A második repülésre kijelölt legénység viszont kapva kapott az alkalmon.
 
Frank Borman parancsnok, Jim Lovell parancsnoki pilóta és Bill Anders holdkomppilóta lehetek az elsők, akik
a Holdnál jártak. S megnézhették a túloldalát. Már csak be kellett vallaniuk otthon a feleségüknek, hogy mindezt önként tették. Jim Lovellnek pedig még azt is, hogy emiatt nem mennek Acapulcóba…

1968 októberére minden együtt állt a merész próbához. Az Apollo–7, a holdûrhajó berepülésének küldetése – a NASA vezetése által feltételül szabott, mindennek tökéletesen kell mennie jelmondatú próbaút – zöld utat kapott és az egyszerûen Apollo–8-ra keresztelt holdutazáshoz is magabiztosan haladtak az előkészületek.
Az Apollo–7 1968. október 11-én startolt és tizenegy napos útja során sikerrel próbálták ki az ûrhajó összes rendszerét. A NASA vezetése a másfél héttel későbbi leszállás után euforikusan úgy jellemezte az első Apollo-repülést: „…101 százalékra teljesítette az elvárásokat”.  

Az Apollo–7 útja egyben a Nagy Kaland kezdetét is jelentette, hiszen a feltétel teljesült, az új Apollo ûrhajó berepülése tökéletesen sikerült. A kételyek ideje lejárt, Borman, Lovell és Anders felkészülése a célegyenesbe fordult…A holdutazás nyitányát, a készre szerelt Saturn–5 holdrakéta indítóállásba szállítása jelentette. Ebben a mûveletben a toronyháznyi ceruzát egy már-már nem is emberi léptékû lánctalpas vitte ki csigalassúsággal a jármû-összeszerelő csarnoktól a biztonságos távolságban levő indítóállásig. A biztonságra szükség is volt, hiszen a rakétába töltött 2500 tonna hajtóanyag egy pillanat alatt kisebbfajta atombombává változhatott.  Míg a mérnökök a rakétát és az ûrhajót készítették elő, az ûrhajósok beköltözve a szimulátorba az ûrhajó irányításában váltak profikká, de közben a repülésirányítók is gyakorolhatták, mit tesznek majd, ha az ûrhajós azt találná üzenni: Houston, baj van…

Az utolsó pillanatokig tartott a tökéletesítés. És majd az utolsó pillanatig a versenyláz. A szovjet ûrhajósok már elindultak Kazahsztánba, hogy 1968 decemberének elején – a Hold  mint ûrcélpont elérésére alkalmas rövidke időszakban – elstartoljanak az égitest felé. A szovjetek azonban tudták, amit a világ nem: a Zond ûrhajók repülése folyamatos gondoktól volt terhes, ûrhajósok repüléséről szó sem lehetett, túlságosan nagy volt a kockázat. A sors ezzel az amerikaiaknak engedte át a kezdeményezést. A Föld túloldalán levő floridai indítóhelyről két héttel később – december végén – nyílt indítási ablak a Hold eléréséhez, amit az Apollo-csapat mindenáron meg akart ragadni.

Nagyeskü a rakétára
1968. december 21-én hajnalok hajnalán indult a mûszak Cape Kennedyn.  A kabinban csak úgy száguldozott
az adrenalin a legénység ereiben. Az Apollo–4 és az Apollo–6 automata repülésein nem teljesített valami fényesen a holdrakéta, ha abban utazott volna bárki is, talán még életben se marad… Most e két rakéta egyik ikertestvérével kellett útra kelniük és csak a tervező nagyesküjében bízhattak: miszerint ez a példány tényleg jobb lesz, mint az elődei voltak. Végül az izgalom a tetőfokára hágott, a visszaszámlálón lepergett az utolsó 10 másodperc: 10… 9… 8… 7… 6… 5… 4… 3… 2… 1… 0. 

A Saturn–5 életre kelt és a rakéta 160 000 000 lóerővel kezdte öklözni az indítóállvány alá direkt ezért épített betonteknőt. Tomboló energiaorkán támadt az indítótorony alatt, kilométerekre rúgva port és gőzt. Az indítóállás alá másfél millió liter vizet zúdított a rendszer, hogy a startoló rakéta tüzét és hangerejét tompítsa, nehogy a földről visszapattanó hanghullámok kárt tegyenek a lassan elrugaszkodó Saturn–5-ben. A döbbenet moraja futott végig a kilométerekre álló nézőkön, ahogy szabályos lökéshullám söpört rajtuk végig, mintha nem is rakétaindítást, hanem valamilyen óriási robbantást figyelnének. A morajlás pillanatok alatt átlényegült, a távolság ellenére is őrült staccatóra váltott. A holdrakéta közben méltóságteljesen kiemelkedett a füstből és dübörgésből és fenséges lángcsóvájára támaszkodva belefúrta magát az égbe, hogy aztán eltûnjön
a nézők szeme elől. 

– Mintha lassabban gyorsulna – hangzott az aggodalom Lovelltől, Borman pedig értőn bólogatott, hisz együtt élték át a Titan II. startját a Geminivel, nekik tehát megvolt az a kontraszt, amihez képest lassabban gyorsult a rakétájuk. Az első utas, Anders csak magában dünnyögött: minthaegy öreg vonattal rohannának az ócska síneken.  A Saturn–5 erősen rázott, testét át-átjárták a vibrációk. Nem egész hárompercnyi repülés után eljött a fokozatleválás pillanata, az automatika lekapcsolta a hajtómûvet és lerobbantotta a két rakétafokozatot egymáshoz rögzítő tartóelemeket. Ebben nem volt semmi váratlan, annál inkább a kísérőjelenségében, ez Anderst is felkészületlenül érte: az ûrhajó eladdig – egyre gyorsulva – úgy fúrta magát felfelé, mint a puskagolyó, ám a meghajtás leállásának pillanatában a gyorsulás hirtelen abbamaradt, a tehetetlen ûrhajóstest pedig úgy lendült előre, mint egy vészfékező autóban az utas. A tapasztalatlan holdkomppilóta úgy érezte, hogy még egy pillanat, és felkenődik a mûszerfalra. De fél pillanat múlva megértette, hogy miért is szíjazták be olyan feszesen az ülésébe…
 
A második rakétafokozat beindulásával aztán újra az őrült gyorsulás percei következtek, no meg a feszült várakozásé: tizenegy és fél perccel a start után az Apollo–8 pályára állt a Föld körül.
– Nem szeretném azt látni, hogy kifelé bámészkodtok az ablakon! – hangzott el az első, kissé furcsa ûrbéli verdikt Borman parancsnoktól. A szokatlan parancs nem volt véletlen. A mûveleti terv a repülés első két óráját, a nagyjából másfél fordulatnyi időt arra szánta, hogy a legénység minden egyes rendszert leteszteljen, mert csak akkor indulhattak a Hold felé, ha az ûrhajójuk tökéletesen hibátlannak bizonyul. Az adott pillanatban az volt feladat, hogy mindent alaposan le kell tesztelni, ezt nem veszélyeztethette holmi kifelé nézelődés, ha az embernek a hazáját kell szolgálnia, hát akkor álljon a vártán, és ne a csatamező szépségeiben gyönyörködjön! Minden rendesen mûködött. Ennek tudatában érkezett meg Houstonból a történelmi parancs: Apollo–8! Indíthatjátok a TLI-t.  (A NASA betûszavaktól hemzsegő belső terminológiájában a TLI a holdirányú hajtómûindítás kódszavát jelentette.)&Uacutegy félúton lehetett az ûrhajó, amikor élő tévéközvetítéssel képes helyzetjelentést adtak az otthoniaknak. Bemutatták az ûrhajót, magukat és legnagyobb mutatványként a távolodó Földet is, bár utóbbinál sokat levont az élvezetből, hogy valamit elügyetlenkedtek a lencse kamerára szerelésénél. Mindenesetre a nézők először láthatták (fél)gömbként az egész Földet, ember először foghatott át pillantásával egész földrészeket és óceánokat.
 
A következő nap már a nagy kalandé, a Hold eléréséé volt.A Földtől 326 400 kilométerre elérkezett a csillagászati rekord pillanata. Az Apollo–8 utasokat szállítva elsőként lépett át a Föld gravitációs mezejéből a Hold gravitációs mezejébe. Az ûrhajó mûszerei jelezték, hogy a hajó az addigi lassulás helyett újra gyorsulni kezdett. (Egy holdrepülés fizikája szerint a Föld a tőle elszakadni kívánó ûrhajót a gravitációjával egyfolytában visszahúzza, lassítja, majd, amikor átlép a Hold vonzáskörébe, akkor a másik égitest gravitációja nagyobb hatással lesz rá, legyőzi a Föld vonzását és az ûrhajó így elkezd újra gyorsulni immár a Hold irányába.) Ezzel először lépett át ember egy másik égitest gravitációs mezejébe.

Felkel a Föld
Magát a Holdat Borman csapata azonban nem látta egy pillanatra sem. Az ûrhajó S-alakot formázó pályaíve úgy vezette az Apollo–8-at, hogy az mindig csak az égitest árnyékos oldalán maradt. Miután az ûrhajó kilépett a Föld körüli pályáról, az égen mindig ott volt valahol a napkorong, vad, szûretlen fényével ragyogva, s nyomva el a holdkorong derengését. A harmadik nap végén elérkezett a pillanat, a Hold egyszer csak a Nap és az ûrhajó közé került és sötét lett a kabinban. Az égen milliónyi csillag ragyogott fel, és a sziporkázó csillagmező közepén egy hatalmas fekete lyuk tátongott. A Hold.

A sötéthez lassacskán hozzászokó szemek előtt aztán a feketeség kékes derengésre váltott.  Kisvártatva a természet csodálatát felváltották a technikai izgalmak. A tervek szerint az Apollo–8-nak Hold körüli pályára kellett állnia, ehhez le kellett lassítania. Mindezt azonban a Hold háta mögött, mindenféle földi segítségtől távol. Izgalmas várakozás következett a földiek számára, még izgalmasabb pillanatok a legénységnek. S közben megtörtént a csoda.
– Óh Istenem! – sóhajtott egyszer csak a csendbe Anders. 
– Nézd azt ott! – mutatott az ablakon át egy csipkézett, szakadozott mintára. Éppen a napfény és árnyék pengeéles határvonalát lépték át, alant pedig a holdi hegyek, völgyek árnyéka rajzolódott ki, olyan hegyeké-völgyeké, amit emberi szem még sohasem látott. Ez volt az első emberi pillantás a túloldalra. Karácsony napja volt. A világ lassított néhány pillanatra, díszített, és a szívét a szeretet felé nyitotta. Páran pedig az odafenn dolgozó ûrhajósoknak drukkoltak. Borman csapata tízkörnyit keringett, s húsz órán át figyelhette közelről a Holdat.

Elsőként a houstoni irányító központ tudta meg, milyen a szomszéd 110 kilométer magasból: a Hold alapvetően szürke, színek nélküli. Olyan, mint a gipsz… vagy valamiféle szürke tengerparti homok. A legkisebb részletek is láthatók… – hangzott a kabinból. Furcsa unalmas, visszataszító, tönkrebombázott kép bontakozott ki az ûrhajósok szeme előtt, egy cseppet sem tûnt hívogatónak a Hold felszíne.  A negyedik keringés kezdetén az ûrhajósok újabb ámulatba estek. Az ablak mellett álló Anders hirtelen lenyûgözve kiáltott fel:
Nézzétek! Mi van ott!?
A Föld kelt fel éppen…
(A Hold felszínéről nem lehet földfelkeltét megfigyelni a kötött keringés miatt, ezt a látványt csak a Hold körüli pályán keringő ûrhajósok élvezhették). Lázas kapkodás kezdődött, hogy megörökítsék a látványt. Az Apollo-program egyik legszebb képsorozatát sikerült filmre rögzíteniük e pillanatokban. Az ünnepekbe az utolsó Hold körüli keringés idején az ûrhajósok is bekapcsolódtak. Tévéadásban jelentkeztek be karácsonyeste – húszperces idegenvezetést tartottak azoknak, akik a készülődés közben egy kis figyelmet tudtak vagy akartak szakítani a tévéből sugárzott fantasztikus képekre. A holdfelszín felett elsuhanó ûrhajó bemutatta a nézőknek a kráterszaggatta világ különös szépségét. A közvetítési idő a végére járt, az Apollo–8 legénysége azonban még tartogatott egy kis meglepetést a nézőknek. Az ûrhajó elérte a napkelte vonalát a Nyugalom tengere felett, az ûrhajósok valamiféle virtuális karácsonyi ajándékot varázsoltak elő a hátuk mögül.
– Most megközelítjük a holdi napkelte vonalát – vezette be Anders a közvetítés utolsó akkordjait. – És az Apollo–8 legénysége szeretne egy üzenetet küldeni minden embernek.

„Kezdetben teremté Isten az eget és a Földet. A Föld pedig kietlen és puszta vala és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.És monda Isten: Legyen világosság és lőn világosság.És látá Isten, hogy jó a világosság és elválasztá az Isten a világosságot a sötétségtől…”.
Az ûrhajó beúszott a sötét félgömb fölé. Egy zseblámpa fényénél folytatták az áhítatot:
Az utolsó szakaszra a parancsnok vette át a szót: „…És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyûlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó”.

Csak egy utolsó, bensőséges, szeretettel átitatott mondatra volt még idő:
– Búcsúzik az Apollo–8 legénysége, jó éjt, sok szerencsét, boldog karácsonyt és Isten áldását kívánjuk mindenkinek, mindenkinek a drága Földön.  Miután az Isten, Ember és Természet alkotta háromszöget gyönyörû harmóniává formálták a karácsonyi áhítatban, az Apollo–8 legénysége magára maradt az utolsó feladat férfias izgalmával. A hajtómûvet beindítva sebességet kellett nyerniük, hogy a keringésből kigyorsuljanak és hazaindulhassanak. Ismét mindent egy lapra tettek fel: ha az egyetlen hajtómû valamiért nem teljesíti megfelelően a dolgát, az ûrhajó hármuk koporsójává válik. A Hold háta mögött az ûrhajósok életük leghosz-szabb négy percén át mûködtetették a főhajtómûvet, közben a rádiókapcsolat híján idegesen izguló houstoni irányító központ várta a jelet. Hogy az ûrhajó előtûnjön a Hold mögül.
 
– Houston, itt Apollo–8. Jobb, ha tudjátok: a Mikulás létezik – telt meg az éter Lovell bugyborékoló jókedvével, ahogy a rádiókapcsolat helyreállt. Az ûrhajó pontosan az előre jelzett pályán haladt, a küldetés az utolsó, talán legkönnyebb szakaszába lépett.Hazafelé is háromnapos pihentető út vezetett. Közben az ûrhajósok kibonthattak egy csomagot, ami eladdig titokzatosan utazott velük, „karácsonykor felbontandó” felirattal. A pakkban mindhárman találtak egy dobozkányi szeretetet, egy-egy feleségkéz csomagolta ajándékot. A NASA sem akart lemaradni az ûrbeli ünneplésről: karácsonyi menüt szervírozott. A légierő új élelmiszereket kísérletezett ki, valódi hússal és áfonyamártással. Az egyébként használatos radírgumi és fûrészpor állagú ûrélelmiszerek után jó hangulatú karácsonyi ebédet kanyaríthattak a holdutazók.

Csendes út vezetett hazafelé, a harmadik nap végén az Apollo–8 kabin hőpajzsa a légkörön át vezető útján egészen a fehér izzásig hevült, de minden rendszer rendben mûködött. Legvégül az ejtőernyő-kupola alatt leereszkedett a Csendes-óceán vizére. Az emberiség karácsonyi ajándékba kapta a Holdat. És még valamit: egy fényképen egy gyönyörû, királykék, törékeny üveggömböt, egy díszt az égbolt karácsonyfáján, vele pedig az összetartozás érzését. §


  • Versenyfutás a szovjetekkel
    Miközben a NASA-beliek végigtitkolózták az őszt, a szovjetek sorra indították a Zond ûrhajókat, a TASSZ pedig büszkén mutogatta a Holdnál járt apró teknőcöket. A CIA addig-addig ólálkodott, amíg az értesülésekből kirajzolódott a szovjetek terve. Az ősz során repült négy Zond szonda valójában a szovjet holdûrhajó távirányított változatai voltak, amellyel a holdrepülések főpróbáját tartották a bajkonuriak. Az élőlények (a teknőcök) holdrepülése pedig azt sugallta, hogy hamarosan útnak indulnak a szovjet ûrhajósok is. (A szovjetek kaján tréfát is ûztek az izguló amerikaiakkal, amikor az egyik Zond ûrhajóról magnóról sugároztak hangfelvételeket, a vér is meghûlt a lehallgató szobában, az amerikaiak azt hitték: az oroszok a Holdhoz tartanak. A szovjet mérnökök másnap pedig fapofával közölték a világgal, kitûnően sikerültek az előző napi ûrkommunikációs tesztek…)
  • A kapkodás kockázata
    A Hold felé állást követően, pár óra múlva egy gyakorló manőver következett, ezzel a későbbi, holdkompos repülések számára szerették volna kikövezni az utat, ám Frank Borman parancsnok miatt kis híján balul ütött ki a próbálkozás. A holdirányú manővert még a Saturn rakéta utolsó fokozatának másodszori beindításával végezték el, majd leváltak az eszközről. De mielőtt végképp maguk mögött hagyták volna, a hajójukat megfordították a tengelye körül, hogy az orrával szinte megérintsék a velük együtt száguldó rakétát. Tették mindezt azért, mert a későbbi utakon a holdkompot ennek a fokozatnak az orr–részében kívánták feljuttatni és a repülés ezen szakaszában az anyaûrhajóval ki kellett onnan húzni. A feladattal megbízott parancsnoki pilóta neki is látott a manővernek, ami mintaszerûen sikerült is. De alig teljesítette Lovell a próbát, Borman máris kiadta a parancsot, hogy hagyják ott a Saturn-fokozatot és repüljenek már végre a Hold felé.

    A türelmetlen parancsnak kapkodó végrehajtás lett az eredménye, becsúszott egy hiba és ahelyett, hogy eltávolodtak volna, még közelebb kerültek a szerkezethez, ütközéssel fenyegetve a küldetést. Az Apollo–8-at radarral követő Houstonnak kellett besegítenie, hogy Borman csapata el tudjon keveredni a holdrakéta mellől. A sietség, az extra feladatok lekicsinylése kis híján veszélybe sodorta az egész küldetést. Ráadásul egy újabb manőverrel vissza kellett az ûrhajót terelni a szabad visszatérés pályájára. Ez nagyon fontos volt. Az ezen a pályán haladó ûreszköz, ha eléri a Holdat – vagy más égitestet – minden beavatkozás nélkül simán megkerüli azt és ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult, esetünkben a Földre. Ez egykor megoldotta, hogy Verne hősei a Columbiád ágyúgolyójával térhessenek haza regényes holdutazásukról, az Apollo–8 esetében biztonsági intézkedésként szolgált, ha valami nem úgy történne, ahogy tervezték.


  • Ha megy a has
    Az ûrhajó simán repült a Hold felé a pályáján. Az időt az Apollo ûrhajó nyújtotta hatalmas tér és a súlytalanság okozta szabadság kihasználásával némi lebegésre, meg kisebb tornakunsztokra fordították az ûrhajósok, ami hirtelen végveszélybe sodorta az expedíciót. Először Anders vette észre, hogy a felszabadultsága mellé hányinger társult. Borman parancsnok sokkal rosszabbul járt. Éppen aludni tért és előtte bevett egy altatópirulát, amikor alvás helyett mindent elsöprő hányinger fogta el. Nyomorultul hátrabukott az ülések mögött levő, kissé elszeparált térbe, ám elfelejtett magával zacskót vinni. De ez még nem volt elég a gonosz tréfákkal szórakozó természetnek, Bormant kisvártatva a hasmenés is utolérte.A súlytalanságban ez azonban komolyabb problémának látszott, ott nem lehetett kiheverni némi keksz–ropi–főttkrumpli-kúrával. Az ûrhajósok egy titkos rádiófrekvencián – hogy az egész világ ne röhögjön a helyzeten és a parancsnokon – tanácsot kértek az irányítástól. Az összeülő válságstáb legszívesebben hazafelé fordította volna a hajó orrát – az orvosok oly súlyosnak ítélték a helyzetet – ám már túl messze voltak, hogy az ûrhajó saját erejére támaszkodva hátraarcot csinálhatott volna. Bormannak, ha félholtan is, de meg kellett kerülnie a Holdat.