Tudósközelben: Hámori József kutatóprofesszor, az MTA alelnöke

Az egyetemet (ELTE TTK) 1955 tavaszán végezte el, kutatóbiológusként. 1958-ban Szentágothai János pécsi intézetében kezdte el a gerincesek központi idegrendszerének szerkezetkutatását. 1963 óta az ideghálózatok és az idegrendszer kapcsolatrendszerét és fejlődését tanulmányozza a Semmelweis Egyetemen, a kutatás mellett az oktatásban is részt vesz. 1980-tól a New York-i Mount Sinai School of Medicine vendégprofesszora.1998 májusában az MTA rendes tagja, és az Európai Akadémia tagja. 1992-1994 között a Janus Pannonius Tudományegyetem rektora, 1993 és 1994 között pedig a Magyar Rektori Konferencia elnöke. 1994-ben Széchenyi-díjas professzor lett (Roska Tamással megosztva). 1998. július és 2000. január 1. között a Nemzeti Kulturális &Oumlrökség minisztere. 1999-ben az UNESCO által szervezett Tudományos Világkongresszus elnöke, 2000 júliusától a Magyar &Oumlrökség Díj Bizottság elnöke, 2001 szeptembere óta az Európa Mozgalom Magyar Tagozatának elnöke, 2002 májusában pedig az UNESCO Magyar Bizottság elnökévé választották.

Főbb kutatási területei: a kisagy és a látórendszer kéregalatti központjának szinaptikus szerveződés vizsgálata, az ideghálózatok és általában az idegrendszer fejlődésének vizsgálata, valamint a fejlődő és érett idegrendszer plaszticitásának tanulmányozása.

IPM: &Oumln a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, de korábban más posztra pályázott. Utólag, mennyire bántja, hogy nem &Oumln lett az elnök?

H.J: Semennyire.

IPM: Biztos?

H.J: Biztos. Először is nagyon jó viszonyban vagyok az elnökkel, ugyanúgy, ahogy korábban is. Másodszor pedig az a terület, amelynek a felelőse vagyok, nekem nagyon „fekszik”, szeretem csinálni. Ráadásul az elnöki funkció – ahogy mondani szokták – full-time-job, tehát teljes munkaidővel jár, míg alelnökként továbbra is főállású kutató lehetek.

IPM: És később nem próbálja meg újra?

H.J: Nem, nem gondolkozom ilyesmin.

IPM: Beszéljünk a kutatásról! Hogyan lett agykutató?

H.J: Az ELTE kutató-biológusi szakán végeztem. Az utolsó években már az Orvostudományi Egyetem Élettani Intézetében dolgoztam, ott írtam a szakdolgozatomat is. Nagy szerencsémre az ottani főnök nagyon jó barátja volt Szentágothai Jánosnak, akivel összehozott, úgyhogy 1955-ben lementem Pécsre, és attól kezdve agykutatóként tevékenykedtem. De a történethez az is hozzátartozik, hogy az egyetem első két évét Szegeden jártam, ahol kiváló professzorom volt &Aacutebrahám Ambrus személyében, és már az ő előadásai után gondolkoztam azon, hogy érdemes az idegrendszer kutatásával foglalkozni.

IPM: Középiskola után ez volt az egyetlen szóba jöhető út, vagy több út közül választott?

H.J: Egészen fiatal koromban nagyon szerettem a történelmet, és ma is, ha tehetem, történelem tárgyú könyveket olvasok. Ebben persze biztosan szerepet játszott, hogy édesanyám magyar-történelem szakos tanárnő volt. Igaz, soha nem tanított, mert nyolcan vagyunk testvérek, és a gyereknevelés mellett nehéz lett volna dolgoznia, de nagyon jó könyvtár állt otthon a rendelkezésünkre, amit édesanyám és orvos édesapám gyíjtött össze. Az, hogy nem történész lettem annak köszönhető, hogy már tizenhat évesen is nagyon érdekelt az evolúció, az emberiség fejlődésének története, és eldöntöttem, hogy követve az apai példát, orvos leszek. Csakhogy abban az időben – 1950-ben érettségiztem -, volt egy olyan jelszó, hogy nem csinálunk orvos dinasztiákat. Ezért azokat a fiatalokat, akiknek volt orvos a családjában, nem, vagy csak elvétve vették fel az egyetemre. &Iacutegy lettem biológus, ami ahhoz képest sokkal kedvezőbb, hogy akár építészmérnöknek is küldhettek volna, merthogy akkoriban „dobálták” az embereket.

IPM: &Uacutegy fest, hogy végül jó helyre került, hiszen az országban az &Oumlnök kutatócsoportja az egyetlen, amely behatóbban tanulmányozza a kisagyat.

H.J: Szentágothainak volt egy nagyon nagy iskolája. Száz, vagy talán száznál is több kutató került ki a keze közül. Az iskolában több irányzat míködött, így voltak, akik a látáskutatásban mélyültek el, mások a gerincvelői reflexek rejtelmét kutatták, de a főirány a kisagykéreg, majd a kisagy kutatása volt. Én ebbe a csoportba kerültem. A kisagy nagyon izgalmas terület, és minden évben újabb és újabb tények kerülnek elő, amik még izgalmasabbá teszik. Valamikor azt gondoltuk, hogy a kisagy a mozgáskoordináció fontos szerve, ami igaz is, de ezen kívül az összes érzékeléssel, a látással, a hallással kapcsolatos információ a nagyagykérgen kívül, a kisagyba is bekerül. A kisagykutatás azért is nagyon fontos, mert elemi idegrendszeri folyamatok vizsgálatára is alkalmas, mivel rendkívül geometrikusan felépített szerkezet, amellyel könnyí bánni.

IPM: &Oumln mennyire bánik könnyen az emberekkel, mondjuk a családtagjaival? Jobban tud kommunikálni azáltal, hogy pontosan tudja, egy-egy reakció milyen agyi folyamatnak tulajdonítható?

H.J: Amikor családon belül valamilyen vita alakul ki, ami hál’ istennek időnként kialakul…

IPM: Hál’ istennek?!

H.J: Igen. Vitára – persze, nem „egészségtelen” vitára – ugyanis szükség van, mert rendkívül élesíti az agyat. Az idegsejteknek nagyon fontos, hogy állandóan munkában legyenek. Ha munkanélkülivé válnak, akkor előbb-utóbb elpusztulnak. Olvasni kell, játszani, beszélgetni, vagy vitatkozni. Amikor tehát otthon vita alakul ki, akkor természetesen öntudatlanul is elkezdek gondolkodni azon, hogy egy-egy állítás mögött milyen érzelmi motiváció lehet. Be szokott jönni, de azért előfordul, hogy tévedek.

IPM: Ha beszélget valakivel, el tudja dönteni, hogy az illető miben lehet igazán jó, tehát, hogy a bal- vagy inkább a jobbféltekés tevékenységekben erős?

H.J: Nem, ezt nem olyan egyszerí meghatározni, de azért az elmondható, hogy aki nagyon verbális, az szívesebben használja a balféltekét. Érdekes, hogy az euró-atlanti kultúra, amiben élünk, elsősorban verbális kultúra. A Távol-Keleten ugyanakkor jóval fejlettebb a meditatív jellegí gondolkodás, ami inkább a jobbféltekének a tulajdonsága. Ez az euró-atlanti kultúra számára egyfajta aszimmetriát jelent, ezért érdemes lenne azon gondolkozni, hogyan lehetne a mi pedagógiánkban nagyobb helyet adni a jobbféltekés gondolkodásnak. A zene például eszköz lehetne ehhez. És ha már zene: beavatom egy titokba. Az irodám, ahol most ülünk, egykor Bartók Béláé volt. Képzelje csak el, miközben dolgozott, látta a Dunát, a Várat.

IPM: Ilyen környezetben nem is csoda, hogy képes volt maradandót alkotni. De ha már kulturális különbségekről beszélt, mennyire lehet hinni azoknak a könyveknek, amelyek a női és a férfi agy közötti különbséget vezetik le tudományosan?

H.J: Lehet. Például a térlátás. Vannak természetesen kivételek, de a nők többsége zavarba jön, ha kisebb helyen kell parkolnia. Amerikában például ezt úgy küszöbölik ki, hogy a nők, ha bizonytalanok abban, hogy be tudnak-e állni, egyszeríen kiszállnak a kocsijukból, és megkérnek egy férfit, hogy parkoljon be helyettük. Ennek hátterében az áll, hogy a beszédközpontnak egy a lexikalitásért felelős része, a nőknél a korai fejlődésben átkerült a jobbféltekébe, és ezzel lefed abból egy darabot. Ezért rosszabb egyébként a nők arcfelismerő képessége is. Nem véletlen, hogy kialakult az a furcsa szokás, hogy ha egy férfi és egy nő találkozik egymással, mindig a férfi köszön előre.

IPM: Azért egy-két férfinak nem ártana eszébe vésnie az iménti mondatot! Egyébként – és ez már kevésbé vicces -, miért van az, hogy amíg más területen sikeres és ezért egyre elterjedtebb a transzplantáció, addig az agy esetében ez nem kecsegtet túl nagy eredményekkel?

H.J: Van egy híres svéd kutató, Anders Björklund, aki már 25 éve foglalkozik az agy transzplantációjával. &#336 mondta azt öt évvel ezelőtt, hogy ez lényegében valahol zsákutca. Nem oldható meg tökéletesen az elpusztult kéregnek egy másik fetális, tehát embrionális kéregből való újratermeltetése, aminek több oka van. Egyrészt más egyedet kell bevonni, tehát bizonyos értelemben testidegen a transzplantátum, másrészt nagyon nehéz kialakítani az elpusztulttal teljesen megegyező kéregszerkezetet. Az agy rendkívül bonyolult képződmény, mintegy kétszázmilliárd sejt alkotja. Egyébként mi is foglalkoztunk transzplantációval, állatkísérletekben.

Patkány-kéregrészt helyettesítettünk egy embrionális kéregrésszel, ami szépen kialakult, sőt többé-kevésbé még a rétegek is kifejlődtek, de volt egy nagy különbség: jóval kevesebb, az agy gátló funkcióját ellátó sejt jött létre. A patkányok esetében azt persze nem tudjuk megmondani, hogy a kéreg hogyan míködött, tökéletes volt-e, vagy sem, de azt tudjuk, hogy a transzplantált kérgek nagyon gyorsan epileptikusak lettek, tehát epilepsziás görcsök alakultak ki bennük. Ez arra utal, hogy a transzplantációt a leendő gátlósejtek rendkívül érzékenyen szenvedték el. Ebből adódóan ma már nem transzplantációban gondolkozunk, hanem az őssejtekből történő utánpótlásban, de a megoldáshoz még jó néhány évnyi kutatásra van szükség.

IPM: &Oumlnt mennyire foglalkoztatja az őssejt-kutatás?

H.J: Kifejezetten érdekel a terület. Az ember és az állatok idegrendszere, agya – ha megfelelően karban tartották -, nem sérül az öregedéssel. Viszont ha valamilyen éreredetí probléma merül fel, elzáródik egy ér, kisebb-nagyobb részek elpusztulnak. Leninnek például teljesen felismerhetetlenné vált az agya a sok agyvérzéstől. Nagyon fontos lenne, ha rájönnénk, miként lehet a kisagy elpusztult részeit pótolni. Ennek egyébként az lehet a módja, hogy a kisagyhoz közel található őssejtekből, amelyek a negyedik agykamra falában vannak, tömegesen kellene olyan sejteket termelni, amelyeket a kisagy befogad. Az a szerencse, hogy a kisagyban csak hatféle sejt van, tehát ez valamivel egyszeríbbé teszi a dolgot. A legfontosabb kérdés itt az, hogy melyik az a neutróf, tehát fehérjeszerí anyag, ami jelezné az őssejtek számára, hogy mikor milyen sejtté kell átalakulniuk.

IPM: Mit gondol, meddig kell várni a válaszra?

H.J: Olyan gyors most ennek a tudományos területnek a fejlődése, hogy öt, tíz év múlva megszülethet a válasz.

IPM: &Oumln egyébként, amikor éppen nem tudományos kérdésekkel foglalkozik, mit csinál?

H.J: &Aacutelmodozom.

IPM: &Aacutelmodozik?! Mégis, miről?

H.J: Különböző szituációkba képzelem magam. Például elképzelem, hogy nem három, hanem nyolc nyelven tudok beszélni, és Afrikában éppen szuahéli nyelven érintkezem az ottaniakkal. Vagy történelmi szituációkba képzelem magam. Például, hogy ott vagyok Nagy Sándor és Arisztotelész mellett. Mindig is izgatott, hogy Nagy Sándor hogyan volt képes azokra a dolgokra, amiket megtett illetve elért húsz éves korában. Hogyan tudott annyi mindent kihozni belőle Arisztotelész, hiszen majdnem meghódította az egész világot, és mi hiányzott a nevelésből, hogy végül alkoholista lett.

IPM: És további tudományos sikerekről nem álmodozik?

H.J: Szeretném megérni, hogy az elpusztult idegsejtek őssejtekből történő, tökéletesnek nevezhető pótlása megvalósul – amihez talán a mi kutatásaink is hozzájárulhatnak.