Rizsportól a púderig

“Sokan nem is sejtik, hogy saját maguk rejtik el természetes szépségüket, mert nem fogadják el önmagukat”.
Margit Sereny-Limmer

Voltaire szerint az ördög a szépség ideáljából nem felejtené ki a szarvat és a farkat. Hogy mennyire tértől, időtől és kultúrától függő a szépség fogalma, azt jól mutatja, hogy az esztétikai kislexikon is hét sírí oldalon tárgyalja a kérdést. Li Jü kínai gondolkodó szerint csak a tökéletes lehet elragadó, s egy nőben a báj az, ami tökéletes. Mindennél ismertebb Immanuel Kant (1724-1804) közhellyé koptatott mondása: "Szép az, ami érdek nélkül tetszik". Egy másik német, Schiller szerint nem az uralkodó szépségideál adja meg egy-egy ember szépségét, hanem a megélt individualitás, a megjelenés szabadsága. Abban azért számosan egyetértenek, ha magunknak nem tetszünk, mások sem fognak szépnek találni.

Az ősi népek szépítkezésének azonban nemcsak az esztétikai örömszerzés, hanem egészségügyi, vallási szempontjai is voltak, nem beszélve arról, hogy az arcra és a testre festett geometriai minták a viselő társadalmi helyzetét is jelölték. Olyannyira így volt ez, hogy időnként még a halottak csontjait is kiásták és színes mintákkal festették be, így például a híres "willendorfi Vénuszon" még ma is felfedezhető a piros festék nyoma. &Uumlnnepélyes felravatalozásakor Mahatma Gandhi homlokát is vörös kasztjellel látták el, míg arcát szantálfa kenőccsel kenték be.

Az iszlám világában a vörös arcfestékhez a hennabokor, a Lawsonia inermis ágaiból és gallyaiból nyert festéket használják, s ezzel festik pirosra a tenyerüket, a talpukat, a körmüket örömük és ápoltságuk jeléül. Az ubangi nemzetségnél szokás volt, hogy mellüket, törzsüket, hátukat és karjukat szimmetrikusan elhelyezett sebhelyekkel díszítették, amelynek mintáját gondosan kirajzolták korommal, majd késsel bemetszették a bőrt, és égetett gyantát dörzsöltek a sebhelybe. O’Connel brit tengerész Ponape szigetén történt esete ennél valamivel kellemesebb, mivel neki már a hagyományos tetoválást kellett kiállnia. Igaz, a beavatkozás egy teljes hétig tartott, s nősülése révén a nagyra becsült családhoz való tartozása jeléül megkapta a törzs elhunyt főnökeinek és kiválóságainak krónikáját – a bőrére.

Rézzel festett szemek
Talán nem mindenki tudja, hogy IV. Amenhotep fáraó szépség mintaképnek számító hitvese, Nofertiti (Kr. e. 1350 körül) bizony kopaszra volt borotválva. De így volt ez a legtöbb ókori egyiptomi férfinál és nőnél is, mivel csak az abszolút tisztaság óvhatott meg bárkit a Nílus deltájában bőségben tenyésző baktériumoktól és más halálos trópusi betegségektől. Mindez természetesen nem akadályozta meg őket, hogy leborotvált fejüket emberi hajból készült parókával fedjék, illetve a szegényebbeket, hogy filcparókát használjanak. A szokás szerint minden fürdő után krémezték, illatosították magukat. Illatszereiket természetes alapanyagú olajokból állították elő: mirhából, fahéjból, kardamomból, levendulából, íriszgyökérből, illatos fák kérgéből és gyantáiból.

Szemüket Ré napisten tiszteletére sminkkel hangsúlyozták. A szemhéjak szélét szénceruzával kontúrozták, a szemhéjra zöld rézércből készült festék került, amelyet felhasználás előtt zsírral vagy növényi olajjal kevertek el. &Iacutegy nemcsak szépek lettek, hanem – különösen a Nílus áradása idején – megakadályozták a különböző szembetegségeket terjesztő rovarok károkozását is. Egyiptomban a csillogó szem, az ápolt fogazat (már ismerték a fogpótlást), az üde lehelet jelentette a szépséget, amelyhez mozgás és fürdő is társult, ez utóbbiban a tej, a méz, a korpa, a viasz és a gyógyiszap jelentette a fő hatóerőt.

Az "ép testben ép lélek" görög kultusza egyiptomi hatás alatt állott. Ekkor alakult ki egy új szakma, a kozmétáké, akik papoktól és orvosoktól tanuló rabszolgák voltak. A kozmetika szónak átfogó jelentése volt: a görög "kozmosz" szóból származik, amely a világmindenség rendjét jelenti, de van "illendőség", sőt "ékszer" jelentése is. A "kozmein" ige pedig azt jelenti, "rendezni, formálni, ékesíteni". A görög szépségeszmény a „harmonikus” volt, és felfogásuk szerint a makrokozmosz, a világ párhuzamba állítható a mikrokozmosszal, az emberrel. A tisztességes görög asszony azonban mindennek ellenére nem sminkelhette magát, nem adhatott erotikus jelzéseket, azt csak a fehér ólompúderes, növényi festékkel pirosított, szénnel körülrajzolt szemí kurtizánok tehették meg.

A nők csak ünnepélyes alkalmakkor ékesíthették magukat aranykoszorúval vagy diadémmal, de hajukat akkor is szorosan összefonva, szalaggal illetve hálóval megerősítve hordhatták. A szépítkezés ennek ellenére olyannyira része volt a mindennapoknak, hogy a görög férfi -különösen, ha városlakó volt – mindennap járt a borbélyhoz, ahol bekapcsolódhatott a politikai vitákba, meghallgathatta a legfrissebb híreket. (Jóval később, még a XX. századi magyar történelemben is voltak időszakok, amikor a férfiaknak csak a borbélynál való politizálás lehetősége adatott meg.) A borotválkozás szokása és egyéb, a férfiakat érintő szőrtelenítő eljárás Nagy Sándor idején vált teljesen általánossá, előbb a hadseregben, később a hellén világban.

Szamártej és gyémántos szandál
A rómaiak már nem voltak ennyire visszafogottak, különösen, hogy igen sok germán és keleti testápoló szer is eljutott Rómába. A legismertebb Nero hitvese, Poppea Sabina, aki bőrének hamvasságát megőrzendő rendszeresen szamártej fürdőket vett. Egy ilyen fürdőhöz számítások szerint legalább száz szamár tejére volt szükség, de vannak krónikák, amelyek ötszáz e célra tartott négylábút jegyeztek fel. Dicséretes volt a szájápolás területén való tevékenykedésük. Fogukat fogkefe és fogpor segítségével tartották tisztán, mely utóbbit porrá őrölt szaruból és habkőből vagy égetett kálium- és nátriumkarbonátból készítették. Fogsoruk hibáit fogorvossal tetették rendbe, használtak aranytömést, illetve elefántcsontból készült mífogakat is. (Abraham Lincoln, amerikai elnöknek jó néhányszáz évvel később ezzel szemben fából készült a mífoga.) A szőkítés terén is forradalmiak voltak a rómaiak, mégha az izlést a germánoktól vették is át, s számos germán rabnő azért volt kénytelen megválni a hajától, hogy egy római hölgy vendéghajához nyújtson alapanyagot.

Eredményes volt továbbá fekete fürtjeik hamu és kecskezsír keverékéből álló "sapo", vagy "sepé"-vel való szőkítése és a nyírfahamuból, tojássárgájából és kamillából álló keverék is nyújtott némi szőkítő hatást. Pliniustól tudjuk, hogy arcpakolásként használtak árpalisztet, tojással, borélesztővel, ammóniumkarbonáttal, nárciszhagymával és mézzel kevert, tejbe áztatott kenyérmorzsákat is. Természetesen voltak törekvések a túlköltekezés megakadályozására, pl. Kr. e. 215-ben egy Oppius neví néptribunus kísérletet tett arra, hogy fél uncia aranynál többet senki se viselhessen természetes szépsége kiegészítéséül. Ez a szigor azonban a császárkorra olyannyira elhalt, hogy Caligula felesége, Lollia Paulina 2000 előkelő római polgár egy évi megélhetésének költségeit kitevő ruhában jelent meg az egyik díszvacsorán. De később már a férfiak lábbelijére is ékszerek kerültek, Elagabalus császár gyémántos szandálját emlegeti a történetírás ezen esetek legkirívóbbjaiként. Különös ellenpontja lehetett a kornak e hivalkodás, illetve a népvándorló törzsek koponyatorzításainak, bronzlemezzel fedett vagy szabadon hagyott koponyalékeléseinek kontrasztja.

Csicseriborsó a hajra
A középkor őszintébb, felszabadultabb, természetesebb volt – egészen a XVI. század végén megjelenő pestisig, szifiliszig. Mészből kevert szőrtelenítőt használtak a XIII-XIV. században a fürdőzés után, vagy erősebb szerként vizelet és aranyfesték keverékét. Hajukat csicseriborsópép és salétrom keverékével mosták, hogy puhább, finomabb legyen; sminkként mogyorófakérget és gyökeret használtak ajkukra, illetve ínyükre. Arcukat – ha túlságosan meg találta sütni a nap – tejjel, tömjénnel kúrálták, illetve zabliszttel halványították. Fogmosáshoz vászonkendőbe csavarva égetett márvány, égetett datolyamagok, őrölt fehér üveg, téglapor, habkőpor keverékét használták. Az üde szájízt ezentúl úgy érték el, hogy étkezés után borral öblítettek, és édesköményt vagy fagyalt rágcsáltak. Az asszonyok inkább babérlevelet és szerecsendiót tettek a nyelvük alá. Ráncosodás ellen gőzölést alkalmaztak, a kézápoló kenőcs szárított mustárból, mandulából készült, s a bőr apróbb hibáit arcpakolással kezelték, amelyhez mézet, bablisztet, ökörepét, pépesített retket, az uborka szárított gyökerét tettek.

A XVIII. század elejére már olyannyira féltek attól, hogy a víz elgyengíti a bőrt, s könnyí prédát nyújt a fertőző betegségeknek, hogy mosakodáshoz alkoholt, bort vagy tejet használtak. A Napkirály például reggelente mindössze a kezét dörzsölte le konyakkal. A mosdatlan test koszrétegét ráadásul olyan védőpáncélnak tekintették, amely megóvja őket a káros külső hatásoktól. Ezt a hitet a "tudós" orvosok is táplálták, hirdetve, hogy a veszedelmes víz gyöngíti a test rostjait, elpuhítja a szervezetet. A gáláns urak különben nem egyebet, mint rothadó almát kentek a hajukra, az alma francia nevéből (pommes) ered a "pomádé" kifejezés. Az enyészetnek induló gyümölcs barnuló húsát szegfíszeggel és fahéjjal tízdelték meg, majd zsírral dolgozták el, hogy illatszerként tegyék a hajukra. Ekkor indult meg a parfümgyártás is. A XVIII. század másik fontos szere volt a púder, amellyel a kart, a kezet, a dekoltázst, a parókát fehérítették férfiak, nők, gyermekek egyaránt. A középkor természetességét így a természetellenesség olyan "diadalává" változtatták, amelyben harminc éves korukra bőrük megsárgult, fakó, pattanásos, mitesszeres lett.

Kontraszthatást szempilla, szemöldök festékkel és arcpírral igyekeztek elérni, amelyet a púderréteg fölé vittek. Ettől az arc merev, maszkszerí lett. A púder rizslisztből (rizspor) vagy olcsóbb közönséges lisztből készült, illatosítva, illetve színezve. Igen népszerí volt a fehér ólompúder, amely azonban olyan veszélyes volt, hogy az azt gyártó munkások állandó fejfájásban, szédülésben, bélbántalmakban szenvedtek. A rizspor divatja annyira elhatalmasodott, hogy voltak korabeli katonai szakírók, akik a porosz hadsereg harcképességét látták veszélyeztetve azáltal, hogy nem áll rendelkezésre kellő mennyiségí rizspor.

Elefántcsont tetíkaparó
A parókák alatt tetvek tenyésztek, amelyeket elefántcsont kaparóval igyekeztek eltávolítani a fejbőrről. E célból a parókát rögzítő csat belső oldalán egy keskeny, fej formáját követő, szappantartóhoz hasonló tetígyíjtő szelence volt, amelybe véres rongyot tettek, hogy abba gyíljenek a rovar tetemek. A kor másik jellegzetességei voltak a "mouche"-ok, a szépségtapaszok, amelyek selyemből, taftból, bőrből készültek és a férfiszem veszedelmes csapdájaként bogár, nyulacska, szamár, malac, szív, hold, üstökös, csillag formát öltöttek. A legkedveltebb szín a fekete, valamint a skarlátvörös volt. Alapvető céljuk, hogy az arc apróbb hibáit, pattanásait, mitesszereit, anyajegyeit elfedjék. Gyakori volt a szemöldök kiszedése, s egérbőrből készült míszemöldök viselése, amely rögzítésének hiányosságai miatt időnként groteszk külsőt kölcsönzött viselőjének.

A francia forradalom után a púder, a rúzs, szépségtapasz, s különösen a pomádé közönségesnek hatott, de a republikánus eszmék eltüntették a parókát, a fízőt, az abroncs szoknyát, a magas cipősarkot is. Az orvostudomány is fejlődött annyit, hogy már nem volt szükség a szépséghibákat, himlőhelyeket takargató szépségtapaszokra. Megjelent a "pucér divat", a ruhák könnyebbek, áttetszőbbek lettek, divatba jött a rövid, laza hajviselet, a hajmosás és a fésülködés is általánossá vált. A hölgyeknek ugyan még azt javasolták, hogy fürdéskor szórjanak a vízre forgácsot, nehogy megpillanthassák önmagukat, de a XIX. század végén már a cselédlányok is rendszeresen vágták a körmüket. A biedermeier (XIX. sz. első fele) asszonya természetes és visszafogott, friss, egészséges benyomást akar kelteni, elég egy leheletnyi púder, az erős parfüm pedig tilos.
Mára nincs többé általános érvényí szépségideál, csak a szépségről alkotott elképzelések ezerszínísége él. Elvileg nem is botránkozunk meg semmin, mégis sokakat fölháborított Liv Ulmann természetessége, s számosan vannak, akik idiotizmusnak érzik Michael Jackson arcmítétjeit. Az orvosi kozmetika is kihoz néhány embert a sodrából. A szépségnek természetesen megvan az ára, egy mellfelvarrás például két-háromszázezer forintnál kezdődik; a mellnagyobbítás fél milliótól indul; a teljes ránctalanítás már száz-kétszázezerből megvan; az orr átalakítása kétszázezernél kezdődik; a zsírleszívás hatvanezertől indul, s az ebből való felépülés a legfájdalmasabb; a majdhogynem csak férfiakat érintő új hajkorona megteremtése az átültetett hajszálak mennyiségétől függ, de legalább kétszázötvenezer forint.
Vannak egészségesebb irányzatok is, így a Wellness-programok, amelyek a fitness csak fizikai jólétet teremtő voltán túl lelki szépséget is igyekszenek nyújtani. Egy ilyen délután programja, például gyümölcssaláta készítés; előadás meghallgatása a zöldségek felhasználásának lehetőségeiről; a népi gyógyászatról; sajtkóstoló; relaxációs technikák; arc-szolárium; gyógytea bemutató; hidromasszázs; játékos vetélkedők; arckrémek, pakolások megismerése és kipróbálása, valamint jógagyakorlatok.
Kevesen gondolnak bele, hogy az igazi szépséget nyújtó belső béke a legkevésbé a szépségipar sztárjainak, a modelleknek, a manökeneknek adatik meg, hiszen sohasem tudhatják, hogy egy hónap, fél év múlva lesz-e még munkájuk.
Kovács Nándor
KERETES:
&Uacutej diszkrimináció

A szépség kultusza újfajta rabszolgaságba döntötte a nőket és nincs előle menekülés, mert az élet minden elképzelhető szintjét áthatja: a munkát, a kultúrát, a szexualitást – állítja Naomi Wolf. Amit egy adott kor szépnek nevez, csupán szimbólumai a nő által kívánatosnak tartott viselkedésnek, a szépségmítosz mindig viselkedést, nem pedig megjelenést ír elő. Végeérhetetlen szépségmunka vette át a végeérhetetlen házimunka szerepét – fogalmaz a szerzőnő.
Mindez aláássa a nők önbecsülését, önbizalmát, hiszen a modellek testsúlya kb. 28 százalékkal kevesebb, mint egy átlagos nőé. Az American Airlines légiutas kisérőinek hosszú harc árán sikerült csak megszüntetniük a diszkriminatív súlytáblázatokat, amelynek alapján volt, aki dolgozhatott, volt, aki nem. Mindezek hátteréül: az Egyesült &Aacutellamokban az 1990-es években a fogyókúrás termékek évi 74 milliárd dolláros ipart képviseltek, ami az élelmiszerekre költött összeg egyharmadát tette ki.