Legendás könyvek

Az emberiség ősi titkait soha nem látott kéziratok, legendás könyvek rejtik, amelyek nem szerepelnek az aukciós listában, pedig kincseket adnának értük.

Az írás kialakulásával és elterjedésével párhuzamosan egy sajátos mitológia is formálódni, terebélyesedni kezdett, amelynek azonban nem az istenek és a félistenek, hanem a könyvek és más írott szövegek voltak a főszereplői. Minthogy – Lord Byronnal és az őt idéző Szerb Antallal szólva – szokásom az elején kezdeni, kezdjük hát tényleg a kezdetekkel, és menjünk vissza egészen az ősszülőkig. A keresztény középkor, majd a reneszánsz és a barokk évszázadainak hittudósai szerint a könyvek története &Aacutedámmal és Évával vette kezdetét.

Minthogy akkoriban &Aacutedámot tartották a nyelv és az írás (na meg a pergamen) feltalálójának és minden tudomány, illetve a „hét szabad mívészet” megalapítójának, ki másnak is tulajdoníthatták volna az első könyvek megírását, mint neki. Valamikor a középkor vége felé a Vatikán könyvtárában felfedeztek néhány régi oszloptöredéket, melyeknek dombormívei bibliai alakokat ábrázoltak. Az &Aacutedámot megjelenítő véset alatt az „&Aacutedám, minden tudományok megalapítója” felirat ékeskedett, amit egy sajátos jelsorozat követett, azzal a megjegyzéssel, hogy ez az ősi paradicsomi nyelv ábécéje. Ekz a felfedezés sok korabeli tudós – köztük az itáliai Angelus Rocchia, az angol James Hepburn és a német Laurentius Schrader (mellesleg I. Ferdinánd császár udvari tanácsosa) – számára azt jelentette, hogy megkerült végre az az elveszettnek hitt betísor, amellyel &Aacutedám a könyveit írta. Mivel pedig &Aacutedámnak az íráshoz először az írást kellett feltalálnia, nem véletlen, hogy a neki tulajdonított könyvek egykori listáján az írás mívészetéről szóló értekezés foglalja el az első helyet.

A felsorolásban találkozhatunk egy próféciákat tartalmazó kötettel, egy alkímiai értekezéssel, egy zsoltároskönyvvel, a teremtés történetéről és a teremtett világ mibenlétéről szóló írásokkal is, az első isteni kinyilatkoztatás lejegyzett változatával és egy testamentummal. Az özönvíz előtti irodalom barokk szakértői, köztük J. Mader és J. Fr. Reimmann azt is tudni vélik, hogy idősebb korában Éva is könyvek írására adta a fejét. Az ő irodalmi munkássága azonban csak két kötetre, a próféciák könyvére és Éva evangéliumára terjedt. Ugyanezek a barokk szerzők (a forrásokra való hivatkozás szokásos elmulasztásával) az ősszülők közvetlen leszármazottainak mívei közül is megemlítenek néhányat; így &Aacutebel könyvét a gyógynövényekről és a segítségükkel történő gyógyításról, Seth hét könyvét a (titkos) tudományokról, valamint Énókh könyvét a csillagászatról és a csillagjóslásról.

Raziél angyal ajándéka
A héber apokrif iratokban és egyéb vallásos, kabbalisztikus értekezésekben az iméntiektől némileg eltérő történeteket olvashatunk az első könyvek eredetéről. A héber hagyomány szerint a legelső írott szöveget Raziél angyal adta &Aacutedámnak. A szöveget egy nagyméretí zafírtáblára vésték, és a világ sorsára vonatkozó ezoterikus értelmí asztrológiai jövendöléseket tartalmazott. Az első igazi könyvet Énókh kapta az &Uacutertól, amikor felragadtatott az égbe. Miután visszatért a földre, az őt lehozó angyalok, Szamuil és Raguil meghagyták neki, hogy halála előtt a könyvet adja át gyermekeinek, és ők is adják tovább utódaiknak. &Iacutegy jutott el egészen Salamonig, aki ennek az égi eredetí könyvnek köszönhette máig emlegetett legendás bölcsességét és mágikus tudását.

Máshol viszont azt olvashatjuk, hogy az első könyvet Noé kapta Rafael arkangyaltól. Ez a fényt árasztó, zafírokkal díszített könyv világított az özönvízben hánykolódó bárka belsejében. A kötetet – amely az asztrológia, a gyógyítás és a varázslás minden titkát tartalmazta – Sém örökölte Noétól, majd &Aacutebrahám, Jákob, Lévi, Mózes, Józsua, végül Salamon birtokába került. Ez a könyv sokak szerint annak a szövegnek volt a bővített változata, amelyet &Aacutedám kapott Raziél angyaltól. Egyébként „Raziél könyve” végül a könyvpiacra is eljutott, mégpedig feltehetően egy XII. századi wormsi kabbalista, Eleázár ben Júda jóvoltából, aki a jelek szerint nem csak közreadója, hanem szerzője is volt ennek az asztromágikus tanításokat és praktikákat tartalmazó kötetnek, amelynek így nem sok köze van Raziél angyal ajándékához.

Az özönvizet átvészelő asztrológiai, mágikus és egyéb ezoterikus tanításokat tartalmazó könyv motívumával a mezopotámiai özönvíz-történet egy kései változatában is találkozhatunk. Bérósszosz, az i. e. III. században élt babilóniai történetíró szerint Xiszuthrosz, a bárkaépítő özönvízi hajós nem csak az emberiséget és a teljes faunát mentette meg a kipusztulástól, hanem az ősi tudást tartalmazó ékírásos agyagtáblákat is megőrizte az új nemzedékek számára. De erre a motívumra ismerhetünk azokban az ókori és középkori legendákban is, amelyek különböző időtálló helyekre, oszlopokra, sziklafalakra vésett feliratokról, vagy barlangokban, katakombákban elrejtett könyvtekercsekről szólnak. Ezeknek a szövegeknek ugyanis az volt a rendeltetésük, hogy az özönvíz előtti emberek tudását, bölcsességét és mágikus titkait megőrizzék az újjászülető emberiség számára. Cassianus, a IV. században élt keresztény szerző így ír Hámról, Noé fiáról, akit bizonyos körökben a mágia feltalálójának tartottak: „Amaz istentelen Hám, átadván magát a varázslás mívészetének, saját tudományait, az égieket és a földieket egyaránt kemény kőtáblákra véste, és az özönvíz után megtanította rájuk ivadékait, s így elterjesztette azokat a földön.”

Piramisba rejtett tudás
A középkorban sokan úgy tekintettek az egyiptomi piramisokra, mint az özönvíz előtti világ monumentális relikviáira, amelyek eredeti funkciója az ősi tudás megmentése volt. Al-Maszúdi, X. századi arab történetíró jegyezte fel azt a korabeli egyiptomi legendát, amely a piramisok eredetéről szól. Ebből megtudhatjuk, hogy az egyik özönvíz előtti egyiptomi uralkodó, Szúrid király prófétikus álmot látott, amelyben a csillagok letértek pályájukról, egymásnak ütköztek, és iszonyú robajjal a földre zuhantak. Az egész földet tíz- és vízáradat borította el, az emberek megfulladtak vagy a romok alatt lelték halálukat. A király ekkor összehívatta birodalma legbölcsebb papjait és jövendőmondóit, elmondta nekik álmát, és tanácsot kért tőlük. A bölcsek megmérték a csillagok állását, és arra a következtetésre jutottak, hogy 300 év múlva tíz- és vízáradat fogja megtisztítani a földet. „A király ekkor elhatározta, hogy piramisokat építtet, és a papok jóslatát oszlopokra és kőtáblákra vésette. A piramisok rejtett kamráiban kincseit és őseinek földi maradványait helyeztette el, a papokat pedig utasította, hogy hordják oda a bölcsességet, a tudást, a mesterségeket és a mívészeteket megörökítő feljegyzéseiket,… amelyek magukban foglalnak mindent, a gyógynövények neveitől és gyógyító tulajdonságaitól kezdve a számok és a mértékek tudományáig, hogy fennmaradjanak azok számára, akik majd képesek lesznek a megértésükre.”

Hasonlóan a héberekhez, az ókori egyiptomiak is számos könyvet kaptak az égből, az istenek ajándékaként. A manapság Londoni orvosi papirusz néven emlegetett mágikus receptgyíjtemény egyik varázsformulájáról például azt tartották, hogy szó szerint az égből hullott alá: „E varázsszöveg &Iacutezisz istennő ajándékaként egy éjszaka az égből hullott a koptoszi templom udvarára, ahol a templom felolvasó papja megtalálta. A föld sötétségbe borult, a Hold azonban az egész út során megvilágította a tekercset, amikor csoda gyanánt Felső- és Alsó-Egyiptom királyához, Kheopszhoz vitték.” A legtöbb égi eredetínek tartott egyiptomi kéziraton az ibiszfejí emberként, kezében íróvesszővel és írótáblával ábrázolt Thot istent nevezik meg szerzőként, ami persze nem meglepő, hiszen őt tartották az írás feltalálójának, a „könyvek urának”, az istenek írnokának és a tudományok legfőbb égi patrónusának. A legismertebb óegyiptomi mágikus-szakrális szöveggyíjtemény, a Halottak könyve címí túlvilági útmutató több fejezetét is Thot míveként tartották számon.

Ugyancsak Thot a szerzője a népszerí egyiptomi történet, az ún. Szetna-regény nagyerejí varázskönyvének, amely birtokosát képessé teszi arra, hogy megértse az állatok beszédét, hogy uralkodjon az elemek felett, hogy sértetlenül alászálljon az alvilágba , s halála után visszatérhessen onnét. A szöveg útmutatása szerint a könyv Koptosz közelében, a Nílus egyik szigetén található „egy hatalmas vasládában, a vasládán belül egy bronzládában, a bronzládán belül egy szikomorfa dobozban, a szikomorfa dobozon belül egy ében és elefántcsont ládikában, ezen belül egy kis ezüst dobozban, s végül egy aranyszelencében. Egy mérföldnyi körben mindenféle ártalmas féreg, kígyó és skorpió nyüzsög a könyvet rejtő vasláda körül, amelyet ráadásul egy saját farkába harapó óriáskígyó is gyíríbe fog.” Ha már Thotnál tartunk, feltétlenül szólnunk kell Thot hellenisztikus utódjáról, a könyveiről nevezetes Hermész Triszmegisztoszról, aki az özönvíz előttről átmentett tudás korábban említett motívumával is szoros kapcsolatban áll.

Talányos smaragdtábla
A legkülönfélébb szálakból összefonódó nyugati ezoterikus tradíció egyik meghatározó alkotóeleme a hermetika. Az i. sz. I. század táján a szinkretizmus központjában, Alexandriában kialakult spirituális irányzat nevét mitikus megalapítójáról, Hermész Triszmegisztoszról kapta. Ennek a „háromszorosan nagy” Hermésznek azonban – nevével ellentétben – nem sok köze van a görög mitológia isteni hírnökéhez, a szárnyas sarujú Hermészhez, viszont többé-kevésbé azonosnak tekinthető Thottal, az írástudók egyiptomi istenével, akit a görögök és a rómaiak előszeretettel emlegettek Hermész, illetve Mercurius néven. A korai hermetikus hagyományok szerint Hermész Triszmegisztosz Egyiptom első, félisteni királya volt, aki 3226 évig uralkodott, és 36525 könyvet írt az univerzum titkairól. A IV. században élt Jamblikhosz már csak húszezer könyvet emleget, Alexandriai Kelemen pedig csupán negyvenkettőt, ezeket viszont állítólag saját szemével látta egy pogány körmenet alkalmával. Manethón, a tudós egyiptomi pap (i. e. III. sz.) megemlékezik Thot-Hermész hatalmas kőoszlopairól, amelyek átvészelték a vízözönt.

Ezek az oszlopok „Szeriada földjén állnak, és Thot, az első Hermész minden ősi tudományt felvésett rájuk a szent nyelven és a szent jelekkel. Az özönvíz után fia, a második Hermész az így megmenekített tudást közönséges nyelven és közönséges betíkkel könyvekbe foglalta, amelyeket azután Egyiptom templomaiban helyezett el.” Gregoriosz Bar Kochba, XII. századi zsidó származású szerzetes már a piramisok építését is neki tulajdonítja: „Hermész előre látta az özönvizet, s mert félt, hogy a tudományok elvesznek, gúlákat építtetett, és falaikra minden ismeretet felrótt,… hogy az utókor számára fennmaradjanak.” A középkor nagy tudósa, Albertus Magnus antik forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy Hermész Triszmegisztosz egyiptomi sírjában (amelyet akkoriban sokan azonosnak tekintettek a Kheopsz-piramissal) talált rá Nagy Sándor a legismertebb és legtalányosabb hermetikus szövegre, a smaragdtáblára vésett Tabula smaragdinára.

A Sybilla orákulumok
Az ókor legracionálisabb, legszkeptikusabb és legpragmatikusabb népei, a görögök és a rómaiak jóval kevesebb isteni, égi eredetí könyvvel dicsekedhetnek, mint héber és egyiptomi kortársaik, de azért ők sem maradtak ki a szórásból. A római állam egyik legismertebb és legbecsesebb ereklyéjéről, a Sibylla-könyvek néven ismert orákulumgyíjteményről például mindig is azt tartották, hogy az istenek közbenjárása révén került Róma városának birtokába. Halikarnassosi Dionysios Rómában élő görög történetíró Romaiké Archaiológia (Róma őstörténete) címí könyvében nagyjából a következőket írja a Síbylla-könyvek eredetéről: Tarquinius uralkodása idején valamely isten jóvoltából csodás szerencse érte Róma városát, amelynek révén örök időkre védelmet nyert a súlyos csapásokkal szemben.

Történt ugyanis, hogy egy ismeretlen asszony (talán egy álruhás istennő) kereste fel a zsarnok királyt, és egy bizonyos összeg fejében felkínált neki kilenc könyvet, amelyek a legendás jósnő (valójában persze jósnők sora), a cumaei Sibylla több száz év alatt elhangzott bölcs tanácsait, figyelmeztetéseit, jóslatait, próféciáit tartalmazta. Mivel a király nem volt hajlandó a megszabott áron megvásárolni a könyveket, a nő eltávozott, és hármat közülük elégetett. Ezt követően visszatért, és a megmaradt könyveket változatlan áron kínálta fel. Persze mindenki őrültnek tartotta és kinevette, amiért kevesebb könyvért annyi pénzt kér, amennyiért az összeset sem tudta eladni. Ekkor újból eltávozott, elégetett még három könyvet, és amikor visszatért, ismét az eredeti áron kínálta a maradék könyveket. Tarquiniust bámulatba ejtette és ugyanakkor zavarba hozta a nő kitartása és különös viselkedése, ezért nem küldte el újból, hanem a madárjósokhoz fordult tanácsért.

Azok bizonyos jelekből rájöttek, hogy a király isteni eredetí értékeket utasított vissza, és azt tanácsolták neki, hogy alkudozás nélkül fizesse ki az asszonynak a kért összeget, a megmaradt könyveket pedig kezelje úgy, mint Róma sérthetetlenségének és jólétének biztosítékait. Miután az üzletet megkötötték, az asszony eltávozott, és soha többé nem látta senki. Tarquinius őröket rendelt a könyvek mellé, akik az életükkel feleltek azok épségéért. A királyok elízése után maga a Város vállalta el a kéziratok őrzését, és mindig a legelőkelőbb polgárokból álló testület látta el ezt a feladatot. Egy sző mint száz, a rómaiak egyetlen kincsüket sem tartották olyan szentnek és magasztosnak, mint a Sibylla-orákulumokat tartalmazó tekercseket. Mindig ezekhez folyamodtak, amikor a szenátusnak súlyos ügyekben kellett  határoznia, ha lázadás tört ki a városban, ha vereség fenyegette a légiókat vagy ha értelmezhetetlen égi jelekre, csodás eseményekre kellett magyarázatot találni.

Mítikus őskönyvek
Talán nincs is még egy olyan tradicionális diszciplina, amelyre olya jellemzőek lennének a rejtélyes eredetí, megfejthetetlennek tínő titkokkal és értelmezhetetlennek látszó szimbólumokkal teli könyvek, mint az alkímiára. Az „aranycsinálás” mívészetének – hasonlóan az eddig említett kultúrkörökhöz és mágikus-spirituális irányzatokhoz – természetesen szintén megvannak a maga mitikus, égi, természetfeletti eredetí őskönyvei. Az ókorban és a középkorban számos elmélet született és még több legenda keringett az alkímia eredetéről. Az egyik legnépszeríbb elképzelés szerint természetfeletti, földöntúli (egyes mai interpretátorok szerint földön kívüli) lények egy csoportjának köszönhető a megszületése. Panopoliszi Zoszimosz, a IV. század legendás egyiptomi alkimistája így ír erről egyik értekezésében: „A régi és isteni könyvek azt mondják, hogy bizonyos égi lényeket szenvedély kerített hatalmába az emberek asszonyai iránt. Leszálltak a földre, és megtanították nekik a természet összes mívészetét…Ezek a lények voltak azok, akik az első alkímiai míveket írták, és tőlük ered minden ősi hagyomány, amely e mívészetekhez kapcsolódik. Könyveiket khemának hívták, innen kapta nevét az alkímia.”

 John Dee, angliai Erzsébet udvari asztrológusa és titkos ügynöke, az angyalidézéseiről elhíresült XVI. Századi polihisztor Prágai tartózkodása során megajándékozta II. Rudolfot, az „alkimista császárt” egy titokzatos kézirattal, amelyet akkoriban a XIII. századi tudós szerzetes, a varázslással is meggyanúsított Roger Bacon mívének tartottak. Az ismeretlen írásjegyekkel és különös illusztrációkkal megtöltött kódex Rudolf halála után a Prágai Egyetem könyvtárába került. 1666-ban elküldték Athanasius Kirchernek, a híres jezsuita tudósnak, az ősi nyelvek és írásrendszerek elismert szakértőjének, hátha neki sikerül megfejtenie a rejtélyes szöveget, de ő sem boldogult vele. A kézirat 1912-ig volt a jezsuiták birtokában, akkor vette meg jó áron Wilfred M. Voynich amerikai antikvárius és gyíjtő. Azóta emlegetik Voynich-kéziratként. Voynich azonnal fényképfelvételeket készíttetett a kötet lapjairól, és a másolatokat elküldte több tucat neves tudósnak és rejtjelszakértőnek, hátha nekik sikerül valamit kiokoskodniuk. Valójában csak ekkor vált szélesebb körben ismertté a kézirat, és csak ekkorderült ki, mennyire különleges, sőt fantasztikus világot jelenítenek meg a benne található illusztrációk, és talán a máig megfejtetlen szöveg is, amelybe még a katonai hírszerzés rejtjelfejtőinek is beletört a bicskájuk.

A kötet illusztrációi közül több száz különféle növényfajok egyedeit ábrázolja, csakhogy a botanikusok szinte egyet sem tudtak azonosítani közülük. Mintha nem is a Föld (vagy legalábbis az általunk ismert Föld) flórájához tartoznának. Egyes rajzok (talán) mikroszkóppal felnagyított sejteket, sejtszöveteket ábrázolnak, mások meg csillagokat, csillaghalmazokat, csillagképeket, de olyan szögből, amilyenből a Földről semmiképp nem láthatók. Ráadásul az illusztrációk között – üde színfoltként – itt-ott ruhátlan hölgyeket ábrázoló rajzok is felbukkannak. A könyv eredetéről és mibenlétéről ma talán még jobban megoszlanak a vélemények, mint valaha. Sokan titkosírással írt alkímiai értekezésnek vagy ezoterikus tartalmú botanikuskönyvnek tartják, mások valamiféle médiumi produktumot látnak benne, amely a szellemvilág vagy egy távoli planéta megfejthetetlen üzeneteit tartalmazza, megint mások földön kívüli eredetínek vélik vagy egy párhuzamos univerzumból származtatják, és persze vannak olyanok is, akik csupán egy nagy beugratásnak tekintik (de vajon ki lehetett az a középkori őrült, aki éveket áldozott egy olyan tréfára, amiben semmi humoros nincs, különben is az ilyenfajta átverések csak a mai világra jellemzőek). A Voynich-kézirat, amely jelenleg a Yale Egyetem könyvtárának ritkasággyíjteményében alussza álmát, még mindig várja a királyfit, aki majd felébreszti és szóra bírja.