Tudósközelben: Venetiáner Pál biokémikus, egyetemi tanár

IPM: Hogyan kezdett el genetikával foglalkozni?

V.P: Amikor kezdtem a pályát, genetikáról még szó sem volt, azt sem tudtam, hogy mi az. Én állattannal akartam foglalkozni, vagy más természettudománnyal, mert úgy éreztem, hogy szellemi alkatom erre tesz alkalmassá.

IPM: Ebbe avasson be, mert el se tudom elképzelni, hogy egy gyerek mitől érzi magát alkatilag alkalmasnak egy pályára?

V.P: Nézze, én általában jó tanuló voltam, minden tárgyból jól teljesítettem, de úgy éreztem, hogy igazán a „kemény” tudományokban lennék jó. Először matematikus akartam lenni, mert vonzott annak kérlelhetetlen logikája, de azután úgy gondoltam, hogy a matematikával csak akkor érdemes foglalkozni, ha az ember kimagasló tehetség, én pedig nem voltam az. Nyertem ugyan versenyeket, de mégis elégedetlen voltam a teljesítményemmel. Először a fizikában merültem el, majd egyszer csak elkezdett érdekelni a biológia, különösen az állatvilág.

IPM: Nem bánta meg, hogy ez lett a főcsapás?

V.P: Nem. Persze időközben nagyon megváltozott az elképzelésem a dolgokról. Az egyetemen először nem örültem a biológia-kémia szakpárosításnak, nem érdekelt a kémia, de miután azt tapasztaltam, hogy a biológia oktatása nem túl magas színvonalú, a kémiáé viszont sokkal jobb, így a biokémia felé fordultam, biokémikus lettem. A biokémia mára már szinte egyesült a genetikával. Amikor 1953-ban megszületett a Watson-Crick-modell, az biokémiai felfedezés volt, s egyszersmind a genetika legfontosabb kérdését válaszolta meg. Hiszen ezzel vált érthetővé, hogy az öröklési anyag, a DNS kémiai szerkezete hogyan magyarázhatja az átöröklés törvényszeríségeit.

IPM: Akkor a modell akár a klónozás kiindulópontja is lehet. Nem bántja, hogy a tudomány ilyen irányt vett? Sokan ezért ördögként néznek a szakma képviselőire.

V.P: A tudomány ilyen rohamos fejlődésének egyértelmíen örülök. Alapvető meggyőződésem az, hogy a tudomány fejlődéséről illetve bármilyen tudományos eredményről nem lehet azt állítani, hogy önmagában jó vagy rossz. Az alkalmazásoknak lehetnek jó vagy rossz következményei. Igaz ez az atomenergiára és különösképpen igaz a biológia új felfedezéseire.   Persze vitatják és nyilván mindig vitatni fogják, hogy jó dolog-e a tudományos haladás.  Találkozhatunk olyan nézettel is, amely szerint az emberiség boldogabb lenne, ha még mindig gyíjtögető életmódot folytatna, és halászatból, vadászatból élne, de én nem hiszem, hogy ez komoly vitára érdemes. 

IPM: Mit gondol Antinori professzor tevékenységéről?

V.P: Talán durvának hangzik, de egyszeríen felháborítónak tartom, amit Antinori mível. Annak semmi köze nincs a tudományhoz. Minden szakmában vannak ilyen emberek, csak nehéz fellépni ellenük. A klónozási technika jelenleg olyan stádiumban van, kockázatai olyan nagyok, hogy megengedhetetlennek tartom embereken történő kipróbálását.

IPM: Mit tart a saját területén az eddigi legnagyobb vívmánynak?

V.P: Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Talán az úgynevezett génsebészeti technika létrejötte jelentette a legnagyobb fordulatot mind a tudomány, mind az én pályámon.

IPM: Mi volt a fordulat az ön pályáján?

V.P: A mi munkacsoportunk volt az első Magyarországon, amelyik ezt a technikát alkalmazta, de hogy szubjektív elemet is említsek: azt már mondtam, hogy eredetileg matematikus akartam lenni. Nos, némi túlzással talán azt mondhatom, hogy e technikával vált a mi szakmánk egzakt tudománnyá. Megtervezhettük rajzasztalon a munkánkat, minden sokkal precízebb és kiszámíthatóbb lett.

IPM: Ahogy a munkafolyamatokról beszél, teljesen átszellemült az arca. Mennyire megszállott?

V.P: Nem eléggé. Ez valahol rossz, valahol jó, de az biztos, hogy a munka miatt bizonyos dolgokról semmiképpen sem mondanék le.

IPM: Például?

V.P: A szakmán kívül nagyon sok minden érdekel. Rengeteget olvasok – nem szakkönyveket, hanem történelmet, politikát, filozófiát, szépirodalmat, érdekel a mívészet, zene, sport, szóval sok mindent.

IPM: Ha újra kezdhetné, akkor próbálna egy kicsit megszállottabb lenni?

Ez nehéz kérdés, sokat gondolkoztam rajta magam is. Nem tudom. Azt hiszem, a megszállottságra születni kell. A szakmában azokat becsülöm a legtöbbre, akik igazi megszállottak. Ezért is tudtak olyan eredményeket letenni az asztalra.

IPM: Ha már asztalról van szó – bocsánat az asszociációért -, a pultokon lévő zöldségekről, gyümölcsökről meg tudja állapítani, hogy génkezeltek vagy sem?

V.P: Ne haragudjon, hogy kijavítom, de gyílölöm azt a szót, hogy génkezelt. Mindenki ezt használja, pedig félrevezető. Mert ha valami génkezelt, akkor az azt jelenti, hogy génekkel kezelik, tehát olyan, mintha azt mondanánk, hogy csávázzák.

IPM: Hogy van helyesen?

V.P: Géntechnológiailag módosított. Egyébként itthon nincsenek ilyen termékek.

IPM: Ha lennének, vagy éppen külföldön járva ennénk belőlük, kellene-e félni esetleges mellékhatásoktól? Annyi mindent lehet erről olvasni.

V.P: Valóban, és ez meglehetősen bosszant. Ugyanis többnyire úgynevezett tárgyilagossággal azt írják, hogy egyes vélemények szerint veszélyesek, mások szerint nem. Azt azonban soha nem írják, hogy ugyan mi is volna a veszély, és mi bizonyítja a létezését. Tudniillik ilyen bizonyíték nem létezik.

IPM: Az már bebizonyosodott, hogy nem káros például a géntechnológiailag módosított paradicsom?

Negatívumot nem lehet százszázalékosan bizonyítani. Tehát, azt nem lehet bizonyítani, hogy valami nem veszélyes, csak azt, hogy veszélyes. Ma az Egyesült &Aacutellamok élelmiszerboltjainak polcain lévő élelmiszerek mintegy hetven százaléka géntechnológiailag módosított. Ezeket már nyolc éve százmilliók fogyasztják és egyetlen egy adat, megfigyelés sem mutatott semmiféle káros hatást. 

IPM: Nyolc év azért nem túl nagy idő, különösen a tudomány vonatkozásában. Milyen kísérleteket végeznek azért, hogy kizárják a mellékhatásokat?

V.P: Az ilyen termékeket előállító cégek kutatói folyamatosan vizsgálódnak, hiszen ez elemi érdekük. Képzelje el, mekkora botrány lenne, ha kiderülne, hogy bármelyik ilyen élelmiszer valóban kárt okozott. Az a többnyire politikai indíttatású feltételezés tehát, hogy a gonosz, pénzéhes alkalmazott-kutatók gátlástalanul piacra dobnak bármit, még akkor is, ha tudják, hogy károsodást okoz, teljesen alaptalan. Nyolc év persze valóban nem nagy idő. Hogy mi lesz ötven év múlva, egyelőre nem tudható. Ez egyébként semmilyen új felfedezés, vagy termék esetében sem tudható, azt viszont ki lehet jelenteni, hogy jelenlegi tudásunk alapján nincs racionális ok, amely indokolná, hogy ezek az élelmiszerek veszélyesebbek lennének, mint a hagyományos termékek. Egyébként a természetbe való beavatkozás egyáltalán nem új keletí. Tizenvalahány ezer évvel ezelőtt az állattenyésztéssel és a növénytermesztéssel, a nemesítéssel az ember elkezdte és azóta is folytatja a természetes öröklés manipulálását.

IPM: Mondhatjuk azt, hogy a genetikai módosítás a nemesítés egyik formája?

V.P: Igen. A genetikai módosítás tulajdonképpen a nemesítés új, hatékonyabb módszere, amely sokszor csak olcsóbban és gyorsabban old meg elvben hagyományos módon is kezelhető problémákat, de kétségkívül olyasmit is tud, ami másként nem volna lehetséges. Ennek ellenére nem hiszem, hogy a géntechnológiai módosítás egyfajta istenkísértés lenne.

IPM: Visszatérve az előbb már felhozott témához: és a klónozás?

V.P: Az emberi klónozás igen, az állati és növényi nem.

IPM: Mi a különbség?

V.P: Én nem tudom elfogadni azt a kétségtelenül meglévő, egyes szélsőséges állatvédő mozgalmak által hangoztatott nézetet, hogy az állatoknak ugyanolyan jogaik vannak, mint az embernek. Az emberi társadalom jelenlegi etikai, helyenként jogi normái tiltják a klónozást, s én ezzel egyetértek. Az állatvilágra ezek a normák szerintem nem érvényesek.

IPM: Milyen célt szolgál az állatok klónozása?

V.P: Ott van a híres kísérleti birka, Dolly esete. Nem öncélúan alkották meg. A génsebészet ma már lehetővé teszi, hogy különlegesen értékes és drága gyógyszereket úgy állítsunk elő, hogy állatok tejében termeljük meg. Ez lényegesen hatékonyabb és olcsóbb, mint az eddigi technológia. Nos, ha erre a célra génsebészetileg módosítunk egy állatot, majd ezt az állatot hagyományos úton párosítjuk, akkor az utódban nem biztos, hogy jelen lesz a módosított gén. Könnyen belátható, hogy ez ebben a formában drága mulatság lenne. A megoldás tehát az, hogy a génsebészetileg módosított állatot klónozzuk, és így biztosabban állíthatunk elő megfelelő számú példányt a különlegesen értékes állatból.

IPM: Milyen távlatok rejlenek még a génsebészetben?

V.P: A génsebészet a laboratóriumi technikából mára rutinszerí ipari eljárás lett. Mondok egy példát. Amikor maga a mosógépébe enzimes mosóport tesz, nem is tudja, hogy azt az enzimet génsebészeti úton állították elő. Vagy a gyógyszereknél. A cukorbeteget sem zavarja, hogy azt az inzulint, amit nap, mint nap bead magának, géntechnikával állították elő. A génsebészet egyébként az orvosi, illetve a klinikai kutatás szinte nélkülözhetetlen eszköze lett.

IPM: Eddig csak a szakmáról beszéltünk, a családjáról még egy szót sem szóltunk.

V.P: A feleségem szintén kutató, sejtbiológusként ismeri a szakma. Együtt költöztünk annak idején Budapestről Szegedre. Egy fiam van, aki nagyon tudatosan nem ezt a pályát választotta. Informatikus, és pillanatnyilag Amerikában dolgozik. S nem utolsó sorban van két unokám, akikre nagyon büszke vagyok.

IPM: Amerika az &Oumln életében is meghatározó volt. Mennyiben jelentettek szemléletváltást az ott tapasztaltak?

V.P: Amikor először voltam Amerikában, akkor ez még nagyon nagy szó volt. A hatvanas évekről beszélünk, akkor az ottani élet olyan társadalmi-politikai-kultúrális élményt jelentett számomra, ami valóban felejthetetlen hatással volt rám. Természetesen szakmailag is igen fontos volt, hiszen a világ legnagyobb, legkiválóbb orvosi-biológiai kutatóintézetébe kerülhettem, az emberileg is nagyszerí Anfinsen mellé, aki néhány évvel később Nobel-díjat kapott. Hetvenháromban aztán ismét visszatértem Amerikába, ugyanannak az intézménynek egy másik laboratóriumába. Ekkor már családdal mentem és szintén nagyon jól éreztem magam ott, de szakmailag nem volt akkora változás, mert akkor már itthon, Szegeden is sokkal jobbak voltak a körülmények.

IPM: Nem gondolt arra, hogy kint marad?

V.P: Gondolkoztam rajta, de nem komolyan. Szentimentális okaim voltak, hiszen itt voltak a szüleim, a munkahelyi környezet, de bevallom, ragaszkodtam a hazához, a városhoz is. Az is számított, hogy ártottam volna ezzel szeretett mesteremnek, Starub F. Brunonak. Bár, és itt visszatérek a megszállottság kérdéséhez, ha megszállottabb lettem volna, akkor talán kint maradtam volna. Visszatekintve azonban nem sajnálom.

IPM: Előre tekintve, mit szeretne még megvalósítani?

V.P: Nézze, lehet, hogy csúnyán hangzik, de ebben a korban már igen ritka kivétel, hogy valakinek komoly, új és megvalósítható céljai legyenek. Vannak kivételek, de én nem hiszem, hogy világraszóló felfedezést tennék a következő években. Persze továbbra is szeretnék dolgozni, hiszen örömöm telik a munkában, és legfőképpen szeretnék tudásomból, tapasztalataimból minél többet átadni a fiataloknak.§

Született: 1935. április 15. Budapest
Egyetem: 1953-57. ELTE biológia-kémia szak
Tudományos fokozat: 1965: biológiai tudomány kandidátusa; 1975: biológiai tudomány doktora
&Aacutellás, beosztás: SOTE Orvosi Vegytani Intézet 1971- ; MTA Szegedi Biológiai Központ, Biokémiai Intézet 1984-1993: igazgató, 1994-1996: főigazgató, 1997- : kutató professzor
Külföldi munka: 1965-1966: Visiting Fellow, National Institutes of Health, Bethesda, USA (C.B. Anfinsen, Nobel-díjasnál); 1973-1974: Visiting Scientist, National Institutes of Health, Bethesda, USA (P.Leder, Lasker-díjasnál); 2000-2001: Visiting Professor. Kyoto Univ. Japan

Elismerések, díjak:
1969. Magyar Biokémiai Társaság, Szörényi Imre díj
1976. JATE címzetes egyetemi tanár
1981. Akadémiai díj
1981. FEBS Ferdinand Springer díj
1985. &Aacutellami-díj
1987. MTA levelező tagja
1991. EMBO (European Molecular Biology Organization) tagja
1992. Academia Europaea (London) tagja
1995. MTA rendes tagja
1995. A német Leopoldina Akadémia (Halle) tagja
1997. "Szegedért" emlékérem kitüntetettje
1997. Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje
1998. "Szegedért" Alapítvány nagydíja
1999- Széchenyi professzor (SzTE)