Ki vagyok én?

Ki is vagy valójában? Ne siess a válasszal! Előbb számold össze, hány nickname-en vagy jelen a világhálón, hányszor álcáztad magad – álnévvel vagy névtelenül – másnak, mint aki vagy. A többalakúság amúgy nem tekinthető önmagában véve új jelenségnek. A XIX. század romantikus regényirodalma, a gothicról már nem is beszélve, boldogan tapicskolt a Doppelgängerekben és dvojnyikokban. A kettészakadt személyiségek mellett pikáns físzerként bukkan fel a valamely dimenziójától megfosztott személyiség is – pl. Chamisso Schlemihl Pétere, aki egy tranzakció során megválik a saját árnyékától. És akkor még a „mesélős” Hoffmannról nem is szóltunk.

Ugyanúgy a személyiség és az azonosság kérdését dobja fel Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-ban, igaz, a kettősség itt a test és a lélek összebékíthetetlenségének dilemmájáról szól. Az alapmunka pedig kétségtelenül Robert Louis Stevenson regénye, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete (1886). Mint ismeretes, ebben a kísérletező kedví doktor olyan szereket munkál ki, amelyek felszabadítják a személyiség jó, illetve rossz oldalát. Mivel ő saját magát jónak véli, azzal a matériával kísérletezik, amely a rosszabbik énjét ereszti el a pórázról. &Iacutegy jön világra Mr. Hyde, aki lassacskán egyre jobban úrrá lesz teremtőjén.

A XIX. és a XX. század fordulóján új modell bukkan fel, amely kitartóan lengi végig a XX. századot – egészen napjainkig, bár manapság már ezt egyre inkább nagyszabású metaforának tekintik. Ez az új modell a freudizmus, amely a személyiséget valamiféle rétegzett képződményként vázolja fel. Az ösztön-én, az Ego és a felettes-én kategóriáival megoldódni látszanak korábban csak nehézkesen feldolgozható kérdések. Freudista megközelítésben hirtelen minden világosnak tínik – még a be nem avatottak számára is. Ezért aztán egyáltalán nem véletlen, hogy a huszadik század regény- és drámairodalma, képző- és filmmívészete egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a rétegzett lelkek felé.

A mágikus, démoni horror mögött felfedezik a freudi eszközökkel modellálható emberi válságokat, brutálisan leleplezik a tündérmeséket, a Freud szellemében élő mívészetkutatók azt kurkásszák, hogyan könyököl ki a míből az alkotó gyermekkori defektusa. Egy biztos, az ördögízők helyett az agyzsugorítók lesznek az új idők sztárjai. A huszadik század végére tökéletesen elfogadottá válik, hogy a háziorvos, a gyóntató pap, az adótanácsadó és az ügyvéd mellett az embernek személyes lélekápolója is kell, hogy legyen. Na, jó, azért nem mindenütt. De Amerikában feltétlenül. Olyan nagyon, hogy a vígjátékokban a lélekápolók már szinte kötelező figurává válnak. Nélkülük talán nem is születhettek volna meg Woody Allen legmulatságosabb filmjei. Ha azonban figyelmesen nézzük ezeket a nem is mindig habkönnyí darabokat, azonnal szembetaláljuk magunkat egy újabb dilemmával.

A huszadik század közepétől elképesztő erővel törnek fel az elektronikus tömegkommunikációs eszközök. Félreértés ne essék, a sajtót mint tömegkommunikációs eszközt, médiumot már a XIX. század is széles körben használta. A rádió és a televízió megjelenése viszont alapjaiban újraírta a kommunikáció nagy könyvét. Mi volt ennek az oka? Nyilvánvalóan az, hogy a Gutenberg-galaxis jellemző hordozói, a könyv, a nyomtatott szó és kép már a XV. századtól kezdődően elfogadtatta az olvasókkal azt a furcsa helyzetet, hogy egy olyan kommunikációs folyamat résztvevői, amelyben a befogadó számára többnyire ismeretlen a feladó személye, s a feladónak is legföljebb feltételezett képe van mívének befogadójáról. S bár mindez általában véve érvényes a tömegkommunikáció egészére is, a nyomtatott szó világában könnyebb volt elfogadni az ismeretlen feladó/vevő intézményét, mint az elektronikus tömegkommunikációban, ahol a feladó hangjával, valamivel később fizikai valójának teljes látványával is részt vesz a kommunikációban.

A tévéző egyed számára a televíziós személyiség vagy bárki más, aki a képernyőn megjelenik, látszólag kompakt emberi lény, a megszólalásig olyan, mint az interperszonális – közvetlen emberi – kommunikációban megjelenő beszélgetőpartner. Csakhogy míg az utóbbit képesek vagyunk hitelesíteni, interaktív kommunikációs játszmákat folytathatunk vele, s ebben a folyamatban a közvetlen visszacsatolás is rendelkezésünkre áll, az előbbi minden látványossága ellenére nem hitelesíthető, és beszélgetést sem kezdeményezhetünk vele. Cifra helyzet. Ha valaki egy könyv borítójára vagy egy cikk alá más nevet kanyarít, mint amilyet eredetileg a mátrikulába bejegyeztek, ebből semmiféle konfliktus nem származik. A szó önmagát jelenti. Az már legyen más gondja, hogy kiderítse, vajon ki lehetett a rejtélyes Romain Gary (a Lady L. szerzője), vagy hogy kit takar a Csokonai Lili álnév. Akkor azonban, amikor konkrét arc, fizikai létező kapcsolódik össze egy névvel – más a helyzet. Ha nagyon egyszeríen akarnánk megfogalmazni, azt mondhatnánk, hogy az olvasó nem tegezi le az írót, nem beszél hozzá, és nem fenyegeti meg azzal, hogy ha így folytatja, azonnal becsukja a könyvet. A hangban, képben kvázi-egyidejíségben megjelenő személyiségek viszont ki vannak téve annak, hogy befogadóik súlyos megjegyzésekkel illessék, de akár annak is, hogy családtagnak tekintsék őket.

Létezésük átkerül egy sajátos dimenzióba. Vannak is, meg nem is. A képernyőn való létezésük természetes, elfogadott és mindennapi, ehhez képest a hétköznapi életben való hús-vér jelenlétük meglepetés értékí. („Nem gondoltam volna, hogy maga ilyen magas/alacsony/kövér/sovány stb.”) Egy kicsit olyanok, mint szegény Schlemil Péter, azzal a különbséggel, hogy ők nem az árnyékukat, hanem tapintható, szagolható, interakcióra képes testi létüket veszítették el. Táplálkozik-e, ürít-e az az emberi lény, akit naponta látok egy pult mögött beszélni? Képes vagyok-e arra, hogy összeegyeztessem a testvázlatommal? (Magasabb vagy alacsonyabb nálam, erőseb vagy gyengébb?) Imádni valóak azok a statisztikák és táblázatok, amelyek a közismert figurák testi adatait vonultatják fel. Tudjuk-e, milyen magasak a keménykötésí férfiak, a szuperhősök? Hány centis Humphrey Bogart? Leveri-e fejével a csillárt Sly Stallone? Hányas zakót viselhet Michael J. Fox? Furcsa mód ezek a celebritások vetítővásznon vagy képernyőn lehetnek hősök – igen apró termetük ellenére. Hogy milyen esélyük lenne egy külvárosi kocsmában egy szóváltásban, arról nem szoktunk beszélgetni.

A helyzet annyiban bonyolódott napjainkban, hogy míg korábban az álnév, írói név, mívésznév intézménye egy jól körülírható körre volt érvényes, egyre szélesebbé válik azoknak a köre, akiknek – Ságvári Endréhez hasonlóan – akár harminckét neve is lehet. A szórakoztatóipari perszonalitások mellé felsorakoztak azok a rádiós személyiségek, akik korábban éppen masszív, jól azonosítható nevükkel villogtak, ma viszont álnevük mögött élnek, sőt sok esetben több álnév mögött. Villám Géza, Szupermen, Galamb bíboros, Szikla atya és a többiek azt üzenik, hogy nem azonosak azzal a személyiséggel, aki együtt vásárol velünk a piacon, mellettünk próbál beparkolni az utcán, vagy akinek a gyerekével egy osztályba jár a mi gyerekünk. Félreértés ne essék, ezt nem félelemből teszik, hanem azért, mert ezzel is bevallják, hogy szerepjátszók, s a médiában felmutatott személyiségeik – fölvett személyiségek. Az egyik álnéven erkölcscsősz vagyok, a másik álnevemen a szexuális szabadosság prófétája.

Az egyik személyiségem egy romantikus lány, a másik személyiségem az öntudatos, harcos szingli.Ne ítéljük meg őket! Gondoljunk csak bele, hogy chat-elés közben hány álnevet, egyébként nagyon kifejező beszélő nevet választottunk már magunknak. A megveszekedett PC-gamerek számára sem jelent semmiféle lelki traumát, hogy az RPG-ben egyik alkalommal mágusként, a másik alkalommal harcosként jelenjenek meg. Sőt, még nemet is válthatsz a játékban. Ami még ennél is izgalmasabb, teljesen felboríthatod az antropocentrikus viszonyítási rendszert, hiszen nem muszáj embernek lenned. Lehetsz alien vagy predator is – a játék keretein belül.

Ha most újra feltesszük a kérdést, Mr. Andersoné vagy Neoé az igazi létezés, rájövünk, hogy egyre nehezebb választ adnunk. Képletes maszkjaink és jelmezeink ott lógnak képzeletbeli szekrényünkben, s egyre megszokottabbá válik, hogy minden egyes alkalomra másikat öltsünk magunkra. S az a vicces az egészben, hogy ebben egyre professzionálisabbak leszünk. Mindegyik alakunkhoz sajátos beszédmodor, illat tartozik. Egyik alakunkban hőssé, a másikban nyuszivá válunk – annak függvényében, hogy éppen milyen problémát kívánunk megoldani. Hogy ez jó vagy rossz – nehéz megmondani. Az biztos, hogy fárasztó. És még mindig ott van a gyötrő kérdés, hogy miután megválunk valamennyi maszkunktól, jelmezünktől, lemossuk az összes sminket – ld. Karinthy Frigyes idevágó novelláját vagy az LGT Primadonna címí nótáját -, mi marad alatta.