Két csata egy városért

A középkor nagy és emlékezetes csatái Konstantinápollyal indultak és végződtek. A város – a hősi védelem ellenére – akár Nyugat lovagjai, akár Kelet janicsárjai támadták, mind a két ostromnak áldozatául esett… a hadtudomány számára azonban mindkét csata máig tanulságos és emlékezetes.Lovagok dicsősége
1203–1204

A negyedik keresztes hadjáratra induló velencei és francia csapatok kerülőt tettek, s kétszer is megostromolták Konstantinápolyt, először 1203-ban, majd 1204-ben. Korábban a középkorban még nem volt példa ilyen nagyszabású kombinált, vízi és szárazföldi hadmûveletre. A csatában a nyugati katonai találékonyság és szervezettség felülmúlta addigi önmagát.

A hadjárat
III. Ince pápa 1201-ben hirdette meg a negyedik keresztes hadjáratot. A cél Jeruzsálem visszafoglalása volt a muszlimoktól, vélhetően egy Alexandria elleni támadás folyományaként. &Aacutem a hadjáratot szervező francia nemesek súlyos hibát követtek el. Azért, hogy pénzelni tudják a szentföldi utat, szerződést kötöttek Velencével ,amelynek értelmében a velenceiek biztosították 33 500 katona és 4500 ló szállítását, fejenkénti fizetség ellenében, sőt 50 felfegyverzett gályát is kiállítottak a szállítóhajók védelmére. Sok keresztes mégis úgy döntött, más úton indul a Szentföldre. 1202 nyarán így csak 12 000 keresztes gyûlt össze Velencében. Hatalmas számlát hagytak maguk mögött a hajókért, amelyeket a jóhiszemû Velence építtetett borsos áron.

Velence ekkor ajánlatot tett a keresztes had vezetőinek, amely francia nemesekből állt, hogyan is egyenlíthetnék ki a számlát. Enrico Dandolo dózse kijelentette, hogy a város időt adhat a fizetésre, ha a keresztesek segítenek Velencének rendezni egy katonai jellegû problémát, nevezetesen foglalják vissza a kelet-adriai Zára városát, amely nemrégiben még Velence birtokában volt. A tiltakozás dacára, miszerint keresztes had nem támad keresztény városra (aminek ura maga is felvette a keresztet), nem maradt más választásuk, mint engedelmeskedni Velencének. Zára rövid ostrom után elesett.

Zára bevétele azonban nem oldotta meg a keresztesek anyagi problémáit. Ezért égi adománynak tetszett a váratlan lehetőség, amikor felbukkant a bizánci herceg, Alexiosz Angelosz, s arra kérte őket, hogy segítsenek érvényt szerezni követeléseinek – apja, II. Iszaáikosz ugyanis államcsíny áldozata lett, majd mindennek tetejébe meg is vakították. Cserébe Alexiosz megígérte, hogy rendezi a keresztesek adósságát Velencével, s további segítséget is nyújt nekik a hadjárathoz. A keresztesek tehát megindultak Konstantinápoly, az újabb keresztény város ellen. &Aacutem meglepetésükre azt kellett látniuk, hogy az emberek nem igazán hajlanak elfogadni a herceget új császáruknak. &Iacutegy nekikészülődtek, hogy fegyverrel szerezzenek érvényt Alexiosz követeléseinek.

A felvonulás
A középkori Konstantinápoly igencsak próbára tett minden támadót. A város messze földön híres volt védmûveiről. Egy, a tengerbe nyúló földnyelvre épült, így három oldalról víz mosta. Emellett az egész várost végig vastag falak övezték, a part mentén különösen erősek voltak. Két, tenger felőli oldalon lehetetlen volt a támadás. A boszporuszi és a márvány-tengeri szakaszon a falak szinte a vízből emelkedtek ki, ráadásul a támadóknak a nyílt tenger hullámzásával is meg kellett küzdeniük.

Az egyetlen gyengébb szakasz az Aranyszarv-öböl, a város kikötője volt. Ezen a szakaszon a hajókat nem zavarta a tenger hullámzása, a falak és a part között pedig kisebb fövenyek voltak, ahol a támadók megvethették a lábukat, s az ingatag hídfőállásokból létrás rohamot indíthattak. A konstantinápolyi hatóságok azonban már régen lépéseket tettek az Aranyszarv-öböl felől fenyegető veszély elhárítására. A kikötő bejárata elé vastag vasláncot feszítettek ki, amelyet a két oldalon erős tornyokhoz rögzítettek. A hajók előtt csak fizetség ellenében nyitották meg a láncot. A támadáshoz a keresztesek olyan stratégiát dolgoztak ki, amely a lehető leghatékonyabban alkalmazta a vízi és szárazföldi csapatrészeket. Az első feladat a kikötő bejáratánál (mai szemmel az ázsiai oldalon) álló Galata-torony bevétele volt. Ennek érdekében egy nagyszabású, kétéltû támadását terveltek ki, olyat, amire addig még nem volt példa a középkorban.

Az első támadás
Konstantinápoly ostroma 1203. július 5-én kezdődött az Aranyszarv-öblöt védő Galata-torony elleni támadással. A francia keresztesek és lovaik beszálltak a szállítóhajókba, amelyeket aztán a gályák a part felé toltak (előbbiek ugyanis úgynevezett vitorlás kerekhajók voltak, amelyek a szélre hagyatkozva nem tudtak volna a kijelölt zónában partot érni). A szállítóhajók sikeresen partra is futottak a kis külső negyed, Galata fövenyén.

Noha a bizánci katonák a parton tolongtak, hogy megakadályozzák a partraszállást, a velencei hajók kiválóan megfeleltek az ilyesféle támadás kívánalmainak. A szállítóhajók rakterén ajtók voltak, amelyekből rámpákat lehetett kialakítani. Ezek a ki- és berakodást segítették, most azonban lehetővé tették, hogy a francia lovagok már a hajón felszerszámozzák a lovaikat, s harcra készen lovagoljanak ki a hajókból. A keresztesek rövid idő alatt elûzték a bizánciakat a partszakaszról. A sikerben szerepet játszott a velenceiek leleményessége, a franciák lovaglótudománya és a bizánci sereg szervezetlensége és alacsony küzdőszelleme. A keresztesek letáboroztak éjszakára.Másnap a bizánciak váratlan támadást intéztek a keresztesek tábora ellen, amit azonban visszavertek a franciák. A keresztesek ekkor a magukkal hozott ostromlétrákkal megrohamozták a tornyot.

A második szakasz
A Galata-torony védőitől immár nem fenyegetett velencei hajók ekkor a kikötő bejáratát elzáró lánc felé indultak, amit – a legnagyobb, külön erre a célra megerősített hajójukat kosként használva – sikerült elszakítaniuk. Az Aranyszarv-öbölben álló néhány bizánci hadihajó igyekezett ugyan megakadályozni a velencei gályák betörését, de addigra a Bizánci Birodalom már nem rendelkezett hatékony hadiflottával. Hajóik öregek voltak, legénységük pedig képzetlen.

A velenceiek rövid idő alatt legyőzték a korszerûtlen hajókat, s a keresztesek beözönlöttek a kikötőbe, ahol megerősített tábor építésébe fogtak, mintha hosszú ostromra készülnének. Ez a lehetőség azonban szóba sem jöhetett, hiszen szinte semmi tartalékuk nem maradt, ráadásul tartottak a várost védő erőktől, amelyek látszólag nyomasztó számbeli fölényben voltak. A nyugatiakra számos alkalommal lecsaptak a városból, amelyekre ellentámadásokkal feleltek. Ez így ment napokig. A francia és a velencei vezetők rövidesen vakmerő tervet dolgoztak ki a város bevételére, s amint végeztek az előkészületekkel, azonnal neki is láttak a megvalósításnak.

A támadás
Július 11-én a francia keresztesek elindultak a táborukból, s végigmeneteltek a város körül a szárazföldi falig, ahol a támadás során hatékonyan használhatták a lovaikat, s a megszokott taktika szerint harcolhattak. &Uacutejjá kellett ugyan építeniük egy hidat, amit a bizánciak leromboltak, de III. Alexiosz alig állított más akadályt a menet elé. Olyan beletörődést mutatott, amit később a történetírók misztikus köntösbe bújtattak. Július 17-én, amikor megindult a fő támadás, egy nagy bizánci had gyülekezett a fal előtt, hogy megütközzön a franciákkal.

Flandria grófjának, IX. Balduinnak (1172–1205) a csapatai, amelyek a szárazföldi rohamot vezették, sikeresen nekitámasztottak néhány ostromlétrát a falaknak, de kemény harcokban rövidesen vereséget szenvedtek. Eközben a velenceiek előkészítették támadásukat. Az Aranyszarv-öblöt szegélyező falrész korántsem volt olyan félelmetes, mint a szárazföldi fal, de még ez is elérte a kilencméteres magasságot, s meghatározott távolságban komor tornyok őrizték. Védőkben sem volt hiány. Az íjászok és mûszaki egységek a katapultokat kezelték. Egyes szerkezetek akkorák voltak, hogy embernél is nehezebb köveket tudtak kilőni.

A velenceiek alaposan felkészültek. Bőrökkel takarták le a hajókat, hogy megvédjék azokat a görögtûztől, ettől a félelmetes, rendkívül gyúlékony anyagtól. Rönkökkel és vesszőnyalábokkal is kibélelték a hajókat, ami némi védelmet nyújtott a falakon álló katapultok lövedékeitől. Kettős rohamot terveztek: a gályák a falak előtt értek partot, ahol a harcosok a fövenyre ugorva ostromlétrákkal támadtak a falakra. A szokatlan módszer viszont az volt, hogy néhány kerekhajót úszó ostromtornyokká építettek át. A matrózok deszkaállványokat ácsoltak, elég széleseket ahhoz, hogy hárman elférjenek rajta egymás mellett, majd az árbochoz rögzítették, így azokat el lehetett forgatni, s rácsapni a falakra – ha a hajó elég közel tudott jutni a védmûvekhez.

A kedvező szél segítette a kerekhajókat, hogy hordozható csapóhídjaikkal megközelítsék a falakat. Az erős védelem ellenében vajmi kevés esély mutatkozott a sikerre, ezért a velencei parancsnok, Enrico Dandolo dózse úgy döntött, beveti a gályák egy részét, hogy némileg csökkentse a kerekhajókra zúduló lövedékzáport. A dózséhoz, bár öreg volt és vak, hûek maradtak a velencei katonák. Elrendelte a gályák partra futását. Amikor azok legénységei habozni kezdtek, saját zászlóshajójával mutatott példát. Miután gályája partot ért, emberei a létrákkal megindultak a falak ellen.

A többi velencei nem hagyhatta, hogy választott vezetője és a város lobogója ilyen veszélyben maradjon, ezért versengve indultak a dózse után. A kerekhajók és a gályák kiválóan mûködtek együtt. Sok kerekhajónak sikerült a tornyokba akasztani a csapóhidat, s a katonák elözönlötték Konstantinápoly falait, majd megnyitották a kapukat a partra futott gályák legénysége előtt. Ily módon a velenceiek a tengeri fal egy jelentős részét elfoglalták.A siker ellenére nem nyomultak be a városba. Sőt kénytelenek voltak visszavonulni, hogy segítséget nyújtsanak a szorongatott francia kereszteseknek, akik igen nehéz helyzetben találták magukat a szárazföldi falnál. Visszavonulás közben azonban a velenceiek tüzeket gyújtottak. Az elharapódzó lángvihar a város nagy részét felemésztette.

A csatát mégis megnyerték. III. Alexiosz császár, aki belenyugodott abba, hogy egy ilyen elszánt ellenséggel szemben, az emberek növekvő gyûlöletétől övezve nem tudja megtartani a trónját, még aznap éjjen elmenekült. A városkapuk rövidesen békében megnyíltak, s Alexiosz herceget apja, II. Iszaáikosz oldalán társcsászárrá koronázták.

Tanulság
Az 1203-as konstantinápolyi csata elsősorban talán nem az ott felvonultatott újítások miatt fontos, hanem mert érzékeltette, milyen szinten állt a korabeli Nyugat-Európa hadászata. Az alapos tervezés és kemény fegyelem mindennél ékesebben bizonyította, hogy a nyugati katonák és tengerészek, ha jól irányították őket, akkor szinte abszolút tökéllyel tudták végrehajtani az összetett taktikai hadmozdulatokat, tengeren és szárazföldön egyaránt.

Törökök rohama
1453
Konstantinápoly 1453-as oszmán-török ostroma minden idők egyik legnagyobb ostromhadmûvelete volt. A törökök itt használtak – a történelemben legelőször – nehéz ostromágyúkat a hatalmas, több mint egy évezredig minden támadónak útját álló, Theodosiusi falak ellen. A Bizánci Birodalom fővárosának, Konstantinápolynak az 1453 májusi eleste, és a muszlim törökök bevonulása a városba katasztrófa volt a keresztény világ – különösen az ortodox keresztények – számára, akik vallásuk végének kezdetét látták ebben az eseményben. Hogy az oszmán-törökök be fogják venni Konstantinápolyt, az előre eldöntött ügy volt. A Bizánci Birodalom számára a vég kezdetét egykor diadalmas hadseregének megsemmisítő veresége jelentette a szeldzsuk törökökkel vívott 1071-es manzikerti csatában. A következő évszázadok folyamán a törökök meghódították egész Anatóliát, és egyetlen szultanátusba egyesültek az Oszmán (Ottomán)-dinasztia uralma alatt. A katolikus Nyugat, ahelyett hogy segítette volna a szorongatott bizánciakat, hátba döfte őket. 1204-ben a Velence által fizetett keresztesek bevették és kifosztották Konstantinápolyt, és maga a város, a birodalom többi részéhez hasonlóan, hosszú, szomorú hanyatlásnak indult.

A nyugati hódítókat végül sikerült elûzni, az oszmán-törökök azonban – a fekete halál pusztításait kihasználva – 1356-ban átkeltek a Balkánra, s ott bizánci birtokokat foglaltak el. 1396-ra Bulgária teljes egészében oszmán-török kézre került, s magát Konstantinápolyt – gyakorlatilag összesen ennyi maradt meg a császárságból – törökök megszállta területek vették körül, s elvágták a Nyugattól.

A nagyváros már csak puszta árnyéka volt régi önmagának, s katasztrofális hanyatlását lakosságának száma is tükrözte – a XII. századi lenyûgöző egymillióról az 1450-es évekre alig százezer főre apadt. Konstantinápoly azonban folytatta a kereskedést Nyugattal és Kelettel, a Theodosius építette falak pedig még mindig álltak, és 5,7 km hosszú sáncárkaikkal, valamint három, a Márvány-tengertől az Aranyszarv-öbölig húzódó, erődszerû tornyokkal erősített kőfalukkal továbbra is oltalmazták a várost.Konstantinápoly kapott egy kis haladékot, amikor az elképesztően kegyetlen, de zseniális mongol hódító, Timurlenk (1336–1405) képében valószínûtlen megmentő bukkant fel keleten, aki az ankarai csatában 1402-ben legyőzte az oszmán-törököket.

Ez a fordulat fél évszázaddal elhalasztotta Konstantinápoly bukását, főként az oszmánok belháborúi és amiatt, hogy az 1422-es sikertelen ostrom után II. Murád szultán (1404–1451) úgy döntött, békében fog élni a bizánciakkal. Azt az igen ésszerû érvet hozta fel döntése indoklásaként, hogy az erőtlen bizánciak kezén Konstantinápoly nem jelent veszélyt, viszont a város elleni oszmán-török támadás esetleg egyesítheti a megosztott és dekadens keresztényeket a muszlim veszedelemmel szemben.

II. Mehmed
Sajnos – az oszmánok és bizánciak által egyaránt tisztelt és becsült – II. Murád 1451 februárjában meghalt, és a szultáni méltóságban egy éretlen, gőgös, részeges és agresszív 19 éves ifjonc, II. Mehmed követte, aki addig uralkodik és háborúskodik a szomszédjaival, amíg 49 éves korában bele nem hal élvhajhász életmódjába. II. Mehmed jelleme bővelkedett sötét vonásokban, de elszánt ember volt, s idővel kiváló hadvezérnek bizonyult. Egyetlen, minden mást megelőző, emésztő vágy hajtotta: be akarta venni Konstantinápolyt, s olyan Oszmán Birodalom fővárosává akarta tenni, amely mindkét világrészre kiterjed. Volt olyan vakmerő, hogy Isten földi árnyékának nevezze magát, ám a bizánci főváros elfoglalásával ezt igazolni látszott. Végül is ezer esztendeje álló falakat rohamoztak meg sikeresen az ő oszmán katonái.

1452 nyarán II. Mehmed hatalmas pénzért felfogadott egy Urban (vagy Orbán) nevû magyarországi ágyúöntőt, hogy készítsen neki addig sohasem látott méretû, óriási löveget, amely képes rést lőni Konstantinápoly falaiba. 1453 januárjára Urban ágyúja Drinápolyban (az egykori Hadrianopolis, a Konstantinápolytól nyugatra fekvő oszmán-török fővárosban) készen állt a szultáni szemlére: csöve 8,1 méter hosszú, kalibere 20,3 centiméter (8 hüvelyk), és 700 főnyi kiszolgáló személyzetet igényelt, de az egytonnás ágyúgolyót több mint 1,6 kilométerre lőtte el.II. Mehmednek ezzel nyilvánvalóan rendelkezésére állt az ostrom sikerét garantáló eszköz, tehát azon a tavaszon egész, nyugaton a Balkántól, keleten Anatólia legtávolabbi sarkáig terjedő óriási birodalmából összehívta katonaságát. Hatalmas hadsereget összpontosított Drinápoly mellett, 80 000 reguláris katonát (köztük 12 000 elit janicsárt), 20 000 basibozukot (irreguláris harcost), és 20 000 gázit (vallási fanatikus önkéntest).

Ostromkezdet
II. Mehmed könyörtelen támadása Konstantinápoly ellen már egy évvel az előtt elkezdődött, hogy magát a várost szabályos ostrom alá vette. Első és mindennél fontosabb teendőként el kellett vágni Konstantinápoly Fekete-tengerről érkező gabona-utánpótlását. Mehmed, aki semmiféle tiszteletet nem érzett sem a keresztények, sem a diplomácia finomságai iránt, megszegte az összes egyezményt, amelyet atyja – az 1449-ben trónra lépett – XI. Konsztantinosz császárral kötött, és seregét a Boszporusz menti bizánci területek megszállására vezényelte.
A törökök, részben keresztény rabszolgákkal, erődöt kezdtek építtetni a tengerszoros partján. Mindössze öt hónap alatt, 1452. április 14-től augusztus 31-ig, az oszmán-törökök felhúzták az erődöt, amelynek Mehmed a kellőképpen rémisztő Boghaz-Kesen (Torokelvágó) nevet adta. Az erőd hamarosan rászolgált a nevére. Tüzérei 1452 novemberében egyetlen lövéssel telibe találtak és elsüllyesztettek egy – Konstantinápoly török blokádját megsértő – velencei hajót. A legénységet legyilkolták, a kapitányt, Antonio Rizzót, karóba húzták. Testét hagyták a karón elrohadni, a többieknek szánt figyelmeztetésül, hogy mi történik azokkal, akik az erőd ágyúi elé merészkednek.

A következő telet II. Mehmed az alapos, mindenre kiterjedő előkészületek megtételével töltötte, hogy tavasszal megtámadhassa Konstantinápolyt. 1453 márciusában kellemetlen meglepetést keltett a Szulejmán Baltoglu oszmán flottájának megjelenése a Márvány-tengeren. Ily módon elvágták Konstantinápoly tengeri utánpótlási vonalait.

A hadak felvonulása
Az első oszmán csapatok április 1-jén jelentek meg Konstantinápoly falai alatt, ahol bizánci előcsatározók fogadták őket. Ahogy mind több török érkezett, XI. Konsztantinosz, aki aktívan részt vett a védelemben, kiadta a parancsot a külső sáncárkon átvezető hidak felégetésére, valamint a kapuk bezárására és eltorlaszolására, s ugyanakkor a falakat is megszállták. Hősiesen igyekeztek, de a császárnak mindössze 7000 bizánci és 5000 külföldi (főként olasz) fegyveres állt rendelkezésére, 100 000-nél több törökkel szemben. &Aacuteprilis 6-án II. Mehmed közelebb telepítette a falakhoz fő táborát. Hatalmas létszámfölénye dacára cseppet sem irigylésre méltó feladatra vállalkozott, a falakat ugyanis kellőképpen karbantartották, s kielégítő állapotban várták az ostromot.

Hol lenne érdemes támadnia? A Márvány-tenger felőli tengeri fal erős volt, ráadásul erős tengeráramlás, és víz alatti sziklazátonyok is védték. Az Aranyszarv-fal is masszív volt. A rohamot tehát a hatalmas Szárazföldi fal ellen kellett intézni. Logikus választásnak ígérkezett a védelmi rendszerből északra kinyúló Blakhérnai negyed megtámadása. Csakhogy a – kiváló erődépítő – bizánciak már régen megerősítették a városrész védelmi berendezéseit. Maga a Theodosius-fal három különálló, de párhuzamosan futó városfalból állt, előttük egy 182 méter széles, szükség esetén elárasztható sáncárokkal. A Külső fal – amely ezen árok, valamint egy alacsony, lőrésekkel ellátott mellvédszerû fal mögött állt – 7,6 méter magas volt, és minden 46-56 méteren masszív, szögletes torony erősítette. Az erős ellenséggel kevés katona élén szembenéző császár úgy határozott, a Külső falat bizánciakkal és olasz szövetségeseivel tölti meg. A tengeri falak csak csekély létszámú őrséget kaptak, mert a bizánciak – helyesen – arra számítottak, hogy Mehmed a Szárazföldi fal ellen indítja majd fő rohamát. A védők tüzérsége a városban uralkodó salétromhiány miatt használhatatlan volt, de a katonák jó minőségû vértezettel rendelkeztek, sokkal különbbel, mint a könnyû felszerelésû törökök.II. Mehmed a saját vörös-arany selyemsátrát a Szárazföldi faltól nagyjából 400 méternyire állíttatta föl, körülötte legkiválóbb csapataival és Urban óriási ágyúival.

A támadás
&Aacuteprilis 9-én az oszmán tengernagy, Baltoglu pasa, sikertelenül kísérelte meg az áttörést az Aranyszarv-öbölbe a védők hatalmas vasláncra alapozott tengeri zárján. Ugyanaznap a törökök támadni kezdtek két, a Szárazföldi faltól nyugatra emelt erődöt, a Therapiét és a Sztudinuszt. A két erőd április 11-ig tartott ki, akkor őrségük megadta magát. A hős védőket, szám szerint 76 férfit, II. Mehmed kifejezett parancsára a Szárazföldi fal előtt húzták karóba, hogy megmutassák, mi történik azokkal, akik ellenszegülnek az ő akaratának. Egy harmadik erőd helyőrsége, Prinkipo szigetén, inkább a tûzhalált választotta, mint hogy a törökök kezébe kerüljön. &Aacuteprilis 12-én a törökök ágyúzni kezdték a Theodosius-falat, és a tüzérségi tûz hat hétig szakadatlanul folyt. Az oszmánok ágyúi nehezek voltak, és aggasztóan hajlamosak lecsúszni földből és fából emelt tüzelőállásukról. Urban óriáságyúja naponta csak hét lövést adott le, olyan bonyolult és időigényes folyamat volt az újratöltése és újrairányzása, de fülsiketítő robajjal sült el, és hatalmas kárt okozott a falban – meg a védők idegeiben.

&Aacuteprilis 18-ra a Lükosz-völgyet lezáró falat – a Theodosius-fal leggyengébb szakaszát – sikerült teljesen lerombolni, de a császár hadvezére, Giustiani Longo zsoldosvezér, bizánci önkéntesekkel helyreállíttatta. Még ugyanazon a napon, két órával napnyugta után, Mehmed megindította első rohamát ez ellen a Mezoteikion néven ismert terület ellen. A törökök feltöltötték az árkot, majd megrohanták a falat, de a nehéz páncélzatú bizánci és olasz védők Longo vezérletével visszaverték őket. A küzdelem négy óráig tartott, s a törökök 400 katonát vesztettek, míg a keresztények egyet sem. A védők harci kedve magasra szárnyalt.

Felmentő sereg híján
Május 7-én a törökök éjszakai rohamot intéztek a Theodosius-fal Mezoteikion szektora ellen, ami azzal végződött, hogy egy Rhangabe nevû bizánci lovag megölte a szultán zászlótartóját, Amir bejt. &Oumlt nappal később az újabb éjszakai roham is vereséggel végződött. A törökök alagutakat ásva megpróbálták aláaknázni a falakat, de felfedezték őket. A bizánci szolgálatba állt skót zsoldos lovag, John Grant vezetésével a bizánciak ellenaknákkal és elárasztással tönkretették a török alagutakat. Május 18-án a törökök azt látták, hogy egyszer csak kigyullad a Mezoteikionnal szemben felállított jókora ostromtornyuk, miután a bizánciak éjjel kisebb kitörést hajtottak végre, és lőporos hordót helyeztek el az építményben. Május 23-ra további alagutakat semmisítettek meg, miután a bizánciak elfogták a szultánt szolgáló szerb főaknászt. Rafinált kínzások után mindent elmondott, amit csak tudott, és Grant ellenaknász alakulata ezen információk alapján látott munkához. Ugyanazon a napon azonban befutott a kikötőbe egy magányos velencei gálya, azzal a megsemmisítő hírrel, hogy nincsen nyugati flotta, amely majd megmenti Konstantinápolyt. A harci kedv hanyatlani kezdett.

Május 25-én ebben az évszakban szokatlan, sûrû köd borította be az egész várost. A lakosság emlékezetébe idézte az ősi jóslatot, mely szerint Konstantinápoly akkor fog elesni, amikor a császár ugyanazt a nevet viseli, mint az alapító Nagy Konstantin, és szentül hitte, hogy a köd az &Uacuter távozását leplezte a Szent Városból.
Amit a védők nem tudtak, az volt, hogy az ostromlók harci kedve is fogytán fogyott. A hét hónapja tartó ostrom során, amelyet immár 150 000 főnyire nőtt sereg vívott, eddig csak kudarcok és megaláztatások érték őket. A szultán minisztereit – mind II. Murád régi emberei voltak – és különösen a nagyvezírt, Halil pasát, nem hatotta meg a 21 éves uralkodó arroganciája. Mehmed a május 28-ról 29-re virradó éjszakára általános rohamot irányzott elő, és beleegyezett, hogy elvonul, ha az sem jár sikerrel.

A nagy roham
A konokul kitartó ellenséget ostromló középkori seregek felkínálták a feltételes megadást az erőd védőinek. Ha ezt elutasították, akkor annak a városnak, ha rohammal bevették, nem járt kegyelem. Ez a sors várt most Konstantinápolyra. Május 28-ra mindkét oldalon befejeztek minden előkészületet.
A halálra szánt városban a lakosok, tudván, hogy eljött az utolsó csatájuk, megígérték egymásnak, hogy harcolni fognak. Este, a császárt is beleértve, mindenki misét hallgatott, ahol ortodoxok és katolikusok egyaránt a megszabadíttatásért imádkoztak Istenhez. Katalánok, kasztíliaiak, velenceiek, és genovaiak vállat vállhoz vetve álltak.

Éjjel fél kettőkor Mehmed jelt adott a basibozukok hatalmas, alig rendezett, gyengén felszerelt hordájának, induljanak rohamra a Lükosz-völgyben. A harc két óra hosszat tombolt, s a keresztény védők több száz ellenséges harcost megölve megvédték állásaikat. Mehmed azonban csak fárasztotta a védőket, a következő rohamok előkészítésére. Támadott az anatóliai sereg – egymást sûrûn követő hullámokban –, de egyik emberáradatot a másik után állították meg. A tengeri falak elleni hasonló rohamok hasonló siralmas eredményt hoztak, és már Mehmed is kezdte elveszteni a török győzelembe vetett hitét. Immár csak a janicsárokat nem küldte harcba – nagyjából 12 000 főt – őket a végső, elkeseredett támadásra tartogatta.

Abban a pillanatban, amikor a janicsárok az oszmán udvari zenekar kíséretében támadásra lendültek, két katasztrófa érte a védőket. Először a törökök felfedezték, hogy valaki nyitva hagyott egy kis gyalogkaput (Kerkaporta) a Blakhérnai és a Theodosius-fal között. A támadók az időt nem vesztegetve azonnal megrohanták a nyitott kaput. Bizánciak siettek e kapu védelmére, de a túlerő egyszerûen elsöpörte őket. Ugyanakkor megsebesült Gisutiani Longo, és annak ellenére, hogy XI. Konsztantinosz császár könyörögve kérte, maradjon a védőkkel, az egyik genovai hajóra tették, amely Híosz szigetére vitte – ahol két nap múlva meghalt. A genovaiak pánikba esve lemenekültek a kikötőbe, vagy át Perába. A velenceiek árulást emlegettek, míg a bizánciak a puszta kétségbeeséstől harcoltak tovább: maga a császár is harcban esett el. A törökök sorra nyitották meg a kapukat, egyre több katonájuk áramlott be, és mind mélyebben hatoltak be a városba. A törökök ámokfutást rendeztek a nagyvárosban, raboltak, gyilkoltak és nőket erőszakoltak meg, míg végül már Mehmed is megsokallta, és estére teremtett némi rendet. Nagyjából 50 000 bizáncit elhurcoltak rabszolgának, míg a csatában 4000-et öltek meg. Minden idők legnagyobb ostroma véget ért. §