Milyen ember volt a mindenki által csodált Napkirály, s mely tulajdonságok jellemezték a szerencsétlen sorsú XVI. Lajost? Fennmaradt írásmintáik alapján kiderül a két francia uralkodóról, hogy egyik sem kerülhette el sorsát.Talán nem követünk el felségsértést, ha a koronás főket, mint magánembereket akarjuk megismerni az írásuk segítségével. Bizony a rang nem mindenkor jár együtt lelki nagysággal és szellemi kiválósággal. Legtöbbször még arra sem voltak képesek, hogy megfelelő szakemberekkel vegyék körül magukat. A francia királyok mellett kormányzó első miniszterek, mint Richelieu, majd Mazarini bíborosok napja is leáldozott, amikor 1661-től kezdve ötvennégy éven át XIV. Lajos korlátlan egyeduralkodóként ült a trónon.
Született zsarnok
“Az állam én vagyok!” – jelentette ki magáról XIV. Lajos a francia parlamentben. Ezt a minősítését térfoglaló írása is híven tükrözi. Minden hatalmat megszerzett magának, jóllehet napkirályi szereplése mögött nem találunk eredeti és szuverén egyéniséget. A kor zsenijének Colbert pénzügyminisztert tartják, aki következetes gazdaságpolitikájával megteremtette a káprázatos udvartartás és a költséges hadviselés pénzügyi forrásait. Tette a dolgát mindaddig, amíg kegyvesztetté nem vált a mindenható király előtt. A nyugtalanító íráskép valóban kiegyensúlyozatlanságra, sőt meghasonlottságra vall. A nyilvánosságnak szánt uralkodói allírök mögött egy betegesen zárkózott és gyanakvó ember rejtőzik, amint ezt a szögesen formált árkádos betík is mutatják.
A király írása mindenkiben – jogosan – koordinálatlan benyomást kelt. Nem ismert mértéket semmiben, nem igazodott semmilyen szabályhoz. Önkényesen döntött minden ügyről és mindenki sorsáról. A ragyogó külsőségek, a pompás paloták Párizsban és Versailles-ban eltakarták a király gyengeségeit. A népe, a környezete istenítették, az európai monarchiákban példaképnek tekintették. A szabályos geometriai formákra nyírott bokrok szintén azt a benyomást keltették, mintha rend és szabályosság jellemezték volna a királyt. XIV. Lajos belső világában azonban egy kiteljesedett személyiség helyett zírzavart és ürességet találunk.
Egy derék honpolgár
A másik írásminta az 1774-ben trónra lépő XVI. Lajostól származik. Elődje uralkodása idején jelentősen kompromittálódott az “ancien régime”. XV. Lajosnak annyi is elég volt, hogy őt magát még elbírja a birodalom – “utánam az özönvíz” – mondogatta. Mintha a történelem arra szemelte volna ki XVI. Lajost, hogy szenvedjen elődei bíneiért, ő maga akár vétkes volt, akár nem. Keresve sem lehetett volna nála megfelelőbb áldozatot találni, mint tipikus Szíz szülött, a legalkalmasabb volt a szerep eljátszására.
A király szerény szellemi képességei és makacs előítéletei ellenére kezdetben szerencsés kísérleteket tett a francia gazdaság rendbe tételére. A fiziokrata Turgot, majd a svájci bankár, Necker személyében kiváló embereket talált a pénzügyminiszteri posztra. A fényíző udvar, főképpen Marie-Antoinette királynő pazarlását azonban ők sem tudták finanszírozni. Az állandósult pénzügyi hiány összefonódott a feudális-abszolutista rendszer évtizedek óta érlelődő válságával. Mindez elvezetett a francia forradalomhoz és XVI. Lajos lefejezéséhez.
Az uralkodó tartózkodó, szerény, jámbor, gondoskodó és alkalmazkodó ember volt. Kisméretí, kötött, olvasható írása szerint minden tevékenységben a részletek érdekelték. Kiváló házi tanító, ügyes kézmíves, főképpen pedig jó családapa válhatott volna belőle, ha nem a francia trón jutott volna örökéül. Világos gondolkozásmódjával felismerhette, hogy feladatának nem tud maradéktalanul eleget tenni, mégis úgy ítélhette meg, hogy sokat tehet a társadalmi csoportok közötti egyensúly fenntartásáért. Jobbra dőlt betíi az elkötelezettségét hangsúlyozzák. Kevésbé eredeti, inkább szabályos írásképéből azonban az látszik, hogy nem rendelkezett saját elgondolásokkal.
A szöveg és az aláírás közötti különbség jelzi, hogy tudatában lehetett uralkodói mivoltának, de annak is, hogy mennyire szíkre szabottak a lehetőségei. A sors iróniája, hogy valódi nyugalmát a kivégzése előtt, a börtönben találta meg, ahol családja körében élhette mindennapjait, és nem kellett uralkodnia. Cellájában a széklábat vagy az ajtó zárat is szívesen és szakszeríen meg tudta volna javítani. Egy más korban hasznos tagja lehetett volna a társadalomnak.
