Egy magyar a pápuák között

Nyugat-Irián egyike az utolsó, titokzatos vadonoknak. Végtelen dzsungelei az Amazonas ősrengetegénél is áthatolhatatlanabbak, a mangrove-mocsarakban termetes krokodilok tanyáznak, a keleti hegyekben pedig néhány elszigetelt törzs talán még lelkesen élteti a kannibalizmust.A világ második legnagyobb szigetén, &Uacutej-Guineán két ország osztozik: Indonézia és Pápua &Uacutej-Guinea. A hatalmas madarat formázó sziget Indonéziához tartozó felét – mely holland gyarmatból csupán 1969-ben vált az ország szerves részévé – Irian Jayának vagy Nyugat-Iriánnak hívják. Bár a terület a szigetvilágnak csaknem egynegyedét elfoglalja, Indonézia népességének alig egy százaléka él itt. A térképre tekintve hamar magyarázatot kapunk erre az ellentmondásra…

A fejlettebb tengerparti településekről – hacsak nem egy tökéletesen felszerelt expedícióval indulunk –, nem is lehet szárazföldön vagy vízi úton eljutni a sziget belsejébe, így marad a repülés.A misszionáriusok helikopteréről letekintve soha nem látott táj tárul elénk: a Mamboramo óriási deltája, a Sentani tó zöldcsipkés partjai, a Baliem folyó őrült kanyarjai vagy a roppant őserdők végeláthatatlan, élettől lüktető tömege részben még ismeretlen, megannyi titkot rejtő vidék. Az állatvilágot kenguruk, hangyászsünök, oposszumok, paradicsommadarak, jégmadarak, papagájok és ezernyi rovar – köztük csodálatos szépségí pillangók – színesítik.

&Uacutej-Guinea gerincét a nyugat-keleti irányban futó, 4-5000 méteres csúcsokkal tízdelt Jayawijaya-hegylánc képezi, melynek legmagasabb pontja az 5039 méter magas, hófödte Puncak Jaya. A hegyektől délre eső területet szágómocsarak, alacsonyan fekvő, hordalékos alföldek, Merauke környékét pedig szavannaszerí tájak jellemzik.

Hétszáz nyelven

A több mint 250 alcsoportba sorolható nyugat-iriáni őslakók külsejükben teljesen elütnek a maláj típusú indonézektől: a durvább vonású pápuák sötét bőrí, gyapjas hajú, erős testfelépítésí emberek. A világosabb bőrí, part menti törzsek, mint pl. a délnyugati aszmatok, főleg gyíjtögetéssel, halászattal és vadászattal tartják fenn magukat, míg a – hajdan legádázabb kannibálok hírében álló – hegyi pápuák már évszázadok óta foglalkoznak földmíveléssel és állattartással. A magasabb részeken élő iriániak társadalmának felépítése és családszervezete általában bonyolultabb, mint a part menti csoportoké.A nehéz közlekedés és földrajzi viszonyok, valamint a pápuák erős izolációra való hajlama miatt a törzsek között nem alakultak ki szoros kapcsolatok, sőt, sok falu között kifejezetten ellenséges a viszony. Ez a nyelvek számában is megmutatkozik: Nyugat-Iriánon több mint hétszáz különböző nyelv és nyelvjárás él, ám ezek közül egyet sem beszél másfél százezernyinél több bennszülött. Sőt, a legtöbb pápua nyelvet az ezer-kétezer törzsbelin kívül más nem is ismeri.

Irian Jaya északkeleti partján, a pápua új-guineai határ közelében néz farkasszemet a Csendes-óceánnal a sziget székhelye, Jayapura. A gyarmati időkben Hollandiának keresztelt város zöld dombokkal körülvéve fekszik egy zafírkék öböl partján. Az új, modern Jayapura nem tartozik a nagy vonzerejí helyek közé. Koszos, zajos utcáin szétesőben lévő jármívek tömege okádja a szénmonoxidot, s látnivaló sem akad a városon belül. Ha azonban valaki a sziget vadabb, belső részeire készül, az engedélyére itt szerezheti be a legkönnyebben a zöld utat jelző pecsétet.

Jayapura szomszédságában két érdekes kirándulóhelyet találunk: az egyik Hamadi, a másik a Sentani tó. A városból kb. 20 percnyi kocsikázás után érhető el a Hamadi névvel fémjelzett partszakasz. Itt vonultak fel az amerikai csapatok 1944. április 22-én, hogy az &Uacutej-Guineát megszálló japán dandárokat kifüstöljék rejtekhelyeikről. A partra szálló egységek jó néhány bedöglött harci jármívet hagytak maguk után, így Hamadi "szabadtéri múzeumában" ma rozsdamarta páncélozott kétéltíek tucatjai és egy Sherman-tank homokból kiálló tornya idézi a történelmi múltat.A másik kirándulóhelyben sem fog csalódni az arra tévedő vándor, hiszen nagyon kellemes csónaktúrát tehet a Sentani tó bennszülött házai között, mielőtt elindul Nyugat-Irián talán legizgalmasabb részére, a Baliem folyó völgyébe.

Elvist megették?
A Jayawijaya hegyláncainak mélyén megbúvó, 70 kilométeres Baliem-völgyet 1938-ban pillantotta meg az első fehér ember. Az amerikai Richard Archbold felfedezése az utolsó kőkorszaki ember menedékhelyét ismertette meg a tudományos világgal. Bár a folyóvölgy pápuái csupán kőszerszámokkal és kihegyezett botokkal rendelkeztek, a kőfalakkal elválasztott és erózió ellen megerősített zöld kertek olyan szervezett földmívelés képét mutatták, ami sehol másutt nem található meg Iriánon.A világ nyilvánossága azonban csak 1945-ben figyelt fel a Baliem folyó völgyére, amikor egy könnyí utasszállító gép – a háború sújtotta Hollandia városából indulva – a hegyek között lezuhant, s a túlélőket csak egy merész akcióval tudták kimenteni a magas sziklafalak közül. A második világháború zírzavara után, 1954-ben két misszionárius landolt hidroplánjával az egyik mellékfolyó vizén, s bár a második körben érkező – Elvis neví – lelkészt még jó étvággyal elfogyasztotta egy kíváncsi törzs, lassan elkezdődött a völgy lakóinak megtérítése.

Wamena a Baliem-völgy központja. A lapos, merőleges utcákkal szabdalt indonéz település az őslakók fő találkozóhelye. Édesburgonyával, banánnal, különféle zöldségekkel, hallal, tízifával, ékszerekkel megrakodva érkeznek a völgy távoli sarkaiból a pápuák, akik olykor bivaly-, vagy kutyahúsból is bevásárolnak a piacon. A kék hegyekkel körülölelt Wamenából indulva fedezhetjük fel a bennszülöttek egyedülálló kultúráját, vagy kalandozhatunk napokig a Baliem gyönyörí tájain. (A wamenai rendőrőrsön hasznos beszerezni egy fénymásolt térképet a területről.)

A völgyet kitaposott ösvények hálózzák be, így nehéz eltévedni, ám ajánlatos nappal utazni, mert a nagyobb esők után a magasabban fekvő utak is csúszóssá válnak. A folyókon néha egyetlen farönkből kifaragott kenun kell áteveznünk, függőhidakon kell áthaladni, vagy szakadékokon átdöntött fatörzseken kell végigegyensúlyozni. A hegyi folyókból bátran ihat mindenki, gyümölcsöt, zöldséget pedig a bennszülöttektől lehet vásárolni, ám a hosszabb túrákra a városban kell feltölteni a készleteket.

A danik földjén
A völgyben a nyelvükben és szokásaikban is különböző pápua csoportokat összefoglaló néven daniknak hívják, s meglepően sok közöttük az albínó. A Trikora-hegységből induló, később vad folyammá dagadó Baliem folyó 15-30 km széles völgyében elszórtan helyezkednek el az őslakók földjei és erős lándzsakerítéssel megerősített falvai.A dani falu kör alapú kunyhóiban, a honayokban a férfiak és nők külön alszanak, a konyhának használt viskó egy részét pedig a disznóknak kerítik el. (A gyerekszülést követően a szex két-három évig tabunak számít a pápua asszonyság számára, hogy a sokáig anyatejen nevelkedett lurkókból szép, megtermett pápuák legyenek. A hosszú nélkülözés miatt viszont a mezőkön egyedül kószáló nők nincsenek biztonságban a férfiaktól.) Mivel estére alaposan leesik a hőmérséklet, a honayokban állandóan ég a tíz, de akkora füsttel, hogy az erős szag miatt messziről érezni a pápuák jelenlétét. A füst annyira beleivódik a bennszülöttek bőrébe, hogy a múmiának kiszárított testeket külsőleg már nem is kell kezelni.

A danik fő tápláléka az édesburgonya, melynek vagy 70 fajtája és több neve (patatas, ubi, mbi, betatas, erom, supuru stb) ismert a völgyben; valamint a disznóhús, ám ez utóbbit inkább csak ünnepi alkalmakkor fogyasztják. Az agyarasokat mellesleg olyan nagy becsben tartják errefelé, hogy a pápua anyukák gyakran együtt etetik tejükkel gyereküket és a család szopós malacát. A disznó egyszersmind a gazdagság fokmérője is: egy asszony például öt disznóba kerül.

Amikor a 15 személyes, apró Twin-Otter áttöri a Jayawijaya-hegylánc szürkésfehér felhőrétegét, a wamenai leszállópályán már javában visít a sziréna. Wamenában ugyanis, ha éppen nem várják repülőgép érkezését, emberek és állatok együtt korzóznak a reptér gyepén – ám ez tisztán az ő bajuk marad, hiszen a pilóták ilyen apróságokkal nem szoktak foglalkozni. Leparkolunk egy böhöm nagy Herkules mögé, ami a hadsereg és a város ellátmányát hivatott szállítani, majd egyenként kiugrálunk a szík ajtó nyílásán. Lejelentkezem a reptéri rendőrőrsnél, s alig fél óra múlva már egy helyi furgonnal robogok Kimbim falu felé. Időközben ugyanis kiderült, hogy most temetik a terület utolsó nagy törzsfőnökét, Silo Dogát, aki 1977-ben, az egy éven át tartó függetlenségi háborúban közel 5000 embert vezetett a harcok idején.  A völgy négy nagy törzsének három főnöke már korábban a túlvilágra költözött, s mivel Silo Doga az utolsó nagy vezér, különös tisztelet jár ki neki. A pápuák már napok óta gyülekeznek Wogi falu körül, teljes harci díszben.

Disznóvágás nyílvesszővel
Kimbimben Kotouki tanító családjánál találok szállást. Wogi innen nagyjából 8 km-re fekszik, ám az út nem könnyí odáig. Erdőkön, mezőkön, patakokon, sártengeren kell átgázolni, s hatalmas árkokon átdöntött fatörzseken egyensúlyozni – ráadásul erőltetett menetben. Aztán Kotoukiék egyszer csak csendre intenek. Ez már a gyászoló dani törzs területe. A magas fíből előtínnek az első bennszülött fejek: feketére festett férfi arcok, tollakkal tarkított, élénkvörös fejdíszek és sárral fedett női testek. A pápuák hatalmas csapatokban üldögélnek a fák alatt, szótlanul cigarettázva, vagy csendesen beszélgetve, s csak a disznók visítása töri meg a csendet. Odabent, a falként álló lándzsakerítés mögött nagyüzemben folyik a mészárlás. A kerítés olyan erős, s a farönkök olyan szorosan állnak egymás mellett, hogy a leghevesebb támadást is biztonságosan vissza lehessen verni belülről. Erre nem egyszer szükség is volt a múltban, amikor a kannibál falvak még sírín látogatták egymást. Délnyugat felé, a hegyeken túl még ma is a fák tetején építkeznek a pápuák.

&#336k tudják, miért.A mészárlás nem mutat igazán szervezett képet, mert miután az áldozatok oldalába döfték a lándzsát, azok még hosszú perceken keresztül riogatják a falu népét. Utóbbiak így leginkább a kerítések tetejére ugrálva keresnek menedéket a megvadult és harapni is kész, mázsás négylábúak elől. Ilyenkor jönnek az íjászok, akik még beleeresztenek az agyarasba egy-két nyílvesszőt. A danik viskói, a honayok árnyékában hetvenkét asszonyság ül körben: õk a megboldogult vezért sirató feleségek. Fejüket támasztó kezeikről számos ujjperc hiányzik – a gyász jeleként.

Másnap korán reggel bekapjuk az édesburgonyából és kávéból álló reggelinket, s már indulunk is a szertartás színhelyére. Ma hamvasztják el a törzsfőnök holttestét, így a dzsungel fái között szinte egész sorok kígyóznak a törzsi terület minden csücskéből. Megint a rohamtempót vesszük fel. &Uacutegy látszik, ez kannibáléknál valami belső késztetés, még valahonnan a háborús időkből. A halotti tor kezdetére érünk Wogiba. Majdnem pucér férfiak szaladgálnak negyed disznókkal a vállukon, és ha meglátnak egy – még meg nem vendégelt – csoportot, egyszeríen levágják közéjük a zsírtól csöpögő hájdarabot. Ha belegondolok, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még emberi testrészek röpködtek ugyanígy… Brrr. (A legvénebb ínyencek egyébként még ma is nyál csorgatva emlegetik kedvenc csemegéjüket – a tenyér élét!)

Éhesen a torban
A disznóhús nem tínik igazán bizalomgerjesztőnek, a danik tudniillik úgy főzőcskéznek, hogy forró kövekkel kibélelt gödörbe dobják a kibelezett cocát, s ezt felülről felhevített kövekkel takarják be. Ez a pápua kukta. Rendes körülmények között édesburgonyával, vagy burgonyával együtt eszik a pápuák a disznóhúst, ám a környék összes krumplija nem lenne elég ennyi embernek, így a körítés most elmarad. Szenvedek is az éhségtől a nap hátralevő részében.Délután sötétedni kezd az ég alja, s nemsokára kiadós zápor ül a danik földjére. Mindenki fedél után néz. Én a poncho szerí esőkabátomat húzom a fejembe, amivel nagy népszeríségre teszek szert. Először csak néhány pápua asszonyság bújik a lebernyeg alá, aztán a helyi rendőrbiztos is közénk fúrja magát, nyomában egy kifestett harcossal, s – miután egy süldő leányzó is itt keres menedéket az anyjával – már kilencen álldogálunk a míanyag poncho alatt. Jól megférünk egymással, csak a rendőrt vagyok kénytelen időnként hátba lapogatni, mert amikor megfeledkezik magáról, s a jobb kilátás kedvéért megemeli a köpeny szélét, középen az összes víz a nyakamba zúdul.

Az eső, nyomában egy gyönyörí szivárvánnyal, gyorsan elvonul, így megkezdődhet a máglyaépítés. A már korábban behozott farönköket gyorsan feltornyozzák a festett arcú csoportok, ám a test leemelése a faácsolatról már több gondot okoz. A néhai törzsfőt előbb takarókba csavarják, majd apránként szedik szét az építményt, miközben szép lassan leengedik a súlyos testet. Erős férfikezek ragadják meg Silo Dogát, és a máglya lábánál lefektetett banánlevelekre helyezik.Az ötnapos holttest már erősen oszlásnak indult – az átható hullaszagtól az első sor meg is tántorodik kissé –, ám a vizes rönkök közül kisvártatva felhangzik az égő fa pattogása, s kékes-szürkén gomolyogó, keserí füst száll a táncoló tízoszlop fölé. Órákkal később, amikor az üszkös fadarabokat már alig lehet megkülönböztetni a csontok maradványától, a messzebbről érkezett harcosok szedelőzködni kezdenek. Az utolsó törzsfőnök végleg eltávozott. §

  • A koteka hadmívelet
    A férfiak viselete a szemérmüket rejtő, vékony lopótökhöz hasonlító, koteka neví pénisztartóból, színes paradicsommadár-tollakból, hajhálóból és kagylónyakláncokból áll. A 70-es években az indonéz hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a „Koteka-hadmívelet" fedőneví akció keretében lássák el rövidnadrággal és női ruhákkal a danik népét. Az akció végeredménye az lett, hogy a férfiak a fejükön kezdték el hordani a rövidnadrágokat, a nők pedig batyukat készítettek a ruhákból.A danik gyakran kenik be magukat disznózsírral az éjszaka hidege ellen, de a hajukra is jut belőle bőven, ha ki akarják csinosítani magukat.

    Eszközeik közül egy zöldes árnyalatú kőből készült kőbaltát tartanak a legtöbbre – régebben leginkább ezzel egyengették egymás fejét –, de hordanak magukkal nyilakat és hosszú lándzsákat is, sőt, újabban esernyőt is. Rejtély, hogy ez utóbbit mire használják, mert ha esni kezd, futni kezdenek, mint a veszedelem, kezükben a csukott ernyővel.A meztelen felsőtestí nők físzoknyát vagy spárgaszoknyát hordanak, homlokukon átvetve pedig szintén spárgából készült hálós batyu lóg a hátukra, amiben édesburgonyát, gyümölcsöt, malacot, vagy gyereket szállítanak. A szertartásokon sárga agyaggal fedik be a testrészeiket, ha pedig meghal egy közeli hozzátartozójuk, valamelyik ujjuk két felső ujjpercét egy éles kővel lenyisszantják… Nem is horgolnak sokan arrafelé.