Miért nincsenek kertek a mesékben?

Az idilli kertbe jutott mesehősre már nem várnak újabb próbák, sem megszereznie, sem legyőznie, sem helyreállítania nem kell semmit. Talán épp ezért kívánkoznak el onnan mindannyian…A mesék nem kedvelik a kerteket. A népmesékben éppoly kevés kert található, mint a mímesékben. A mesehősök sokkal szívesebben időznek elvarázsolt helyszíneken vagy izgalmas terepeken, mint egy kertben. A rét, a mező, a berek, a pagony,

a láp, a völgy, a tópart, a dzsungel, a sziget, a sivatag, a barlang gyakran előforduló mesei helyszínek, sírí erdő vagy félelmetes rengeteg nélkül pedig nem is mese egy tündérmese. Ha ritkán mégis felbukkan egy-egy kert valamelyik tündérmesében, biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan valami szerencsétlenség történik ott: ismeretlen tettesek ellopják belőle a legszebb virágot, megdézsmálják az aranyalmafát vagy összetiporják a király ritka és féltett növényeit.

Az egész-ség szimbóluma
A „világszépnek” hitt kertről egy messziről jött idegen fitymáló megjegyzése nyomán kiderül, hogy csak akkor lehetne világszépnek nevezni, ha nem hiányozna belőle valami egészen különleges: például a világ zengő fája, a zenélő szökőkút vagy az ifjító madár. Ezekben a kertproblémás mesékben a hősnek az a feladata, hogy visszaszerezze azt, amit elloptak a kertből vagy megszerezze azt, ami hiányzik onnan, netán legyőzze azt, aki minden éjjel tönkreteszi a virágokat. Azt is mondhatnánk, hogy a birodalom zavartalan míködéséhez helyre kell állítania a kert egyensúlyát, mert csak akkor lesz rend, ha mindaz sértetlenül ott lesz a kertben, aminek ott kell lennie. A kert ezekben a mesékben egyrészt nem más, mint egy dramaturgiailag szükséges helyszín, ahol a mesei bonyodalom kibontakozhat, másrészt az egész-ség, a teljesség, a tökéletesség szimbóluma, az égi Paradicsom földi mása, ahol valóban „minden megvan”.

A kert, mint a tökéletesség szimbóluma valószíníleg a középkori vallásos irodalomból került a tündérmesékbe, mégpedig azokból a történetekből, amelyek a túlvilágjáró hősök élményeit mondják el. A legismertebb túlvilágjáró mesei történet szerint a hős eljut a Paradicsom (mennyország) idilli kertjébe, ahol földöntúli gyönyöríségek közepette múlatja az időt, s míg a „valóságban” több ezer esztendő telik el, ő csupán néhány órának érzékeli az ott eltöltött időt. A kertről vajmi kevés szó esik ezekben a mesékben, de annyi bizonyos, hogy a mennyországba jutott mesehősre már nem várnak újabb próbák, sem megszereznie, sem legyőznie, sem helyreállítania nem kell semmit. Talán épp ezért kívánkoznak el onnan mindannyian…

Az elveszett egyensúly
A klasszikus mímesékben is csupán két említésre méltó kert akad, mégpedig mindkettő a XIX. század végéről. Oscar Wilde önző óriásának csodaszép kertjében gyerekek játszanak minden délután, egészen addig, amíg az óriás ki nem tiltja őket a kertjéből. „Az én kertem az én kertem” mondja, és magas fallal, belépést tiltó táblával veszi körül tulajdonát. A kertből pedig élet híján – elköltözik a tavasz és a nyár. Csak a hó, a fagy és a jégeső érzi jól magát ott, ahol az önzés uralkodik. És ez így is van egészen addig, amíg az óriás le nem rombolja a falakat, és vissza nem engedi a gyerekeket a kertbe. A kert tanítja meg arra, hogy „sok szép virág van, de mégis a gyerek a legszebb virág”, és ez a felismerés juttatja őt el a mese végén egy másik kertbe, a Paradicsom kertjébe is.

Frances Hodgson Burnett csodálatos könyve A titkos kert az egyetlen olyan gyerekkönyv, amelyben a kert nem csupán helyszínnek, hanem főszereplőnek is tekinthető. Az elvadult, romantikus kert egy yorkshire-i kastélyhoz tartozik, és évek óta gondozatlanul áll, amikor egy szeretetlenségtől sebzett, magányos, árva kislány felfedezi, és szép lassan barátságot köt vele. Barátságot kötni a kerttel azt jelenti, hogy megtanulni kapcsolatba lépni a növényekkel, rájönni arra, mit szeret az egyik, és mit a másik. A kislány azt is saját próbálkozásai alapján tapasztalja meg, hogy miként változtatható élővé mindaz, ami halottnak látszik. A titkok kutatása és átélése során nemcsak a kislány lelke gyógyul meg, hanem egy tolószékbe kényszerült, meghalásra készülő kisfiú is, akit a kislány visz el a szorgos kezek nyomán lassan újraéledő kertbe. A kert tehát ebben a történetben sem más, mint az egészség forrása, az elveszett egyensúly helyreállításának eszköze.

A magyar mímese-irodalomban Kaffka Margit, Balázs Béla, Lesznai Anna és Gaál Mózes egy-egy szecessziós, szimbolista meséjében tínik fel a kert motívuma, mégpedig az olyan kerté, ahol minden csupa illat, fény, szín és zene, ahol ritka növények nyílnak, kacskaringós ágak fonódnak egymásba, kusza indák tekergőznek mindenfelé. A szecesszió túldíszített, burjánzó metaforákkal és szimbólumokkal terhelt meséiben a hősök a valóság elől menekülnek a szépség egzotikus kertjeibe, abba a vágyott világba, amelyben a megélhető történetek hiánya miatt hamar elunja magát az olvasó.

A mai, modern mímesékben viszont már alig találni kerteket: a hősök farmokon, játszótereken, lakótelepeken, iskolákban, esetleg idegen bolygókon keverednek hétköznapi vagy – egyre ritkábban – varázslatos kalandokba. A mai mesehősök számára sem az erdő, sem a völgy, sem a berek nem potenciális helyszín már, a mai gyerekek pedig legföljebb annyit tudnak a kertekről, hogy zöldségek teremnek bennük.

A boldogság unalmas lakhelye
Meglehetősen rosszul állunk tehát mesebeli kertekkel, holott képzeletünkben a mesék talán tele vannak elvarázsolt kertekkel, ahol csodálatos lények élnek minden növényben. Vajon miért nem szeretik a mesék a kerteket? Elsősorban azért, mert a kert megmívelt terület (vagy előbb-utóbb az lesz), a mese viszont jobban kedveli a civilizációtól még alig érintett tájakat, ahol titokzatos események, váratlan veszélyek, ismeretlen lények felbukkanása várható. A kert a mesék számára unalmas helyszín. Az idilli körülmények, az illatos füvek, a pompás virágok, a tiszta vizí csermelyek és a mindig daloló madarak nem sok lehetőséget adnak arra, hogy a hős kipróbálhassa erejét, tehessen valamit a világ jobbítása érdekében. Márpedig a tündérmesék hősei mindig azért indulnak útnak, hogy tökéletesítsék azt, ami tökéletlen – akár önmagukban, akár környezetükben.

A kert a boldogok lakóhelye, a mese hőse viszont nem a boldogság állapotában leledzik, hanem folyamatosan útban van a boldogság felé.
 
&Uacutetjának lényege a keresés, nem pedig az egy helyben tartózkodás. Ezért is van olyan kurtán-furcsán vége minden mesének: arról sosincs szó, hogy mi történik a „Hencidától Boncidáig tartó nagy lakodalom” után.

Nincs rá idő, se türelem

A mesékben azért sincsenek kertek, mert a kerthez idő kell. A tündérmesékben a hősöket nem érdekli, hogy mi lesz holnap, egy hét vagy két év múlva, a tündérmese hősei a pillanatnak élnek. Eszükbe sem jut, hogy ha nyáron ribizlit akarnak enni, ősszel kell ribizlibokrot ültetniük, és a bőven termő gyümölcsfák is csak több esztendő alatt hozzák meg első gyümölcseiket.
Még ha három napból áll egy év, akkor is túl sok várakozást igényel egy kert, és e várakozás közben látszólag semmi érdekes nem történik.

A mesemondók (és a mesék) sohasem hazudnak, így azt sem állítják, hogy egy kert képes magától fennmaradni. A kerthez figyelem és türelem is kell, de nem olyan jellegí figyelem és türelem, mint amilyen egy sárkány legyőzéséhez szükségeltetik. Hónapok telhetnek el, amíg egy növényről kiderül, hogy milyen feltételek mellett marad életben: az árnyékot szereti-e vagy a napot, a nedvesebb vagy a szárazabb földet igényli-e. Lehet, hogy több helyet is ki kell próbálni, amíg megtaláljuk a számára legmegfelelőbbet. Erre a pepecselésre aztán végképp nincs ideje egy mesehősnek.  Mint ahogy az utógondozás, a kertmívelés sem mesehősökhöz illő feladat.

Ezeréves történeteket suttognak
Be kell látnunk, hogy a kert és a mese kapcsolata éppen fordítva van, mint ahogy eredetileg feltételeztük:

nem a mesék vannak tele kertekkel, hanem a kertek mesékkel.

Mert a valóságban a kert éppen olyan, mint egy mese. A növényekkel éppen úgy kell bánni, mint a mesebeli lényekkel: meg kell találni a hozzájuk vezető utat, és meg kell tanulni a nyelvüket. A kert fái, bokrai és virágai folyamatosan üzennek nekünk. Hol segítséget kérnek, hol segítséget hoznak. Gyakori jelenség, hogy a kertben egyszer csak megjelenik egy új gyógynövény, és hamarosan kiderül, hogy az ott lakók valamelyikének éppen erre a növényre van szüksége a gyógyuláshoz. Ha sok kövirózsát látunk egy kertben, jó okunk van azt gondolni, hogy a kertben fülfájós ember lakik, a vérehulló fecskefí elszaporodása azt jelzi, hogy a tulajdonosnak szemölcsei vannak. A növényekkel könnyí kommunikálni, a „jó tett helyébe jót várj” mesei törvénye sehol máshol nem érvényesül olyan elemi erővel, mint egy kertben. Minden kertnek megvan a saját energiamezője, a kertész dolga, hogy ezt folyamatosan figyelje és tiszteletben tartsa, s ha valahol megbomlik az egyensúly, igyekezzen helyreállítani azt. Ha kiszárad egy fa, újat kell ültetni helyette, ha elburjánzik a gaz, korlátok közé kell szorítani.

Nem kell kiirtani, mert a gaz is hozzátartozik a kerthez, a kert maga is tud gazdálkodni a jó és a rossz egyensúlyával. A jó kertész csak szükség esetén avatkozik közbe.  A kertnek láthatatlan lakói is vannak, akik a figyelmes szem számára olykor láthatóvá válnak. A fíben, fában, kőben, virágban rejtőző törpék, tündérek, manók, koboldok a természet intelligens teremtményei, akik felelősek a kert harmonikus míködéséért, az energiák zavartalan áramlásáért, az erők mozgásáért. Ha belépünk egy kertbe, azonnal érezni lehet jelenlétüket, ha nem is tudjuk mindjárt, hogy melyikük hol lakik. Ezekkel a lélekkel bíró lényekkel szintén lehet párbeszédet folytatni, ha odafigyelünk rájuk.

Tízéves fiam szerint a jázminbokrunkban lakó tündér elköltözött tőlünk, mert egy-egy rosszul megcsavart futball-labda túl gyakran okozott sérülést neki. Az elköltözés a jázmin mellett álló fízfát viselte meg a legjobban. A fízfa szomorúsága oly nagy volt, hogy nem volt hajlandó táplálkozni, így hamarosan ki kellett vágni.

A diófánkban egy szellem lakik, akit nem szabad zavarni. Tisztelet-ben tartjuk a magányát, és sohasem ülünk a fa alá. Arra azonban nagyon vigyázunk, hogy az ősszel lehulló leveleket minél előbb fölszedjük, nehogy az eső a talajba mossa a nemkívánatos nedveket, amelyek a földbe kerülve elpusztítanák a fát körülvevő pázsitot, ahol a fa szelleme időnként leheveredik.Mielőtt a gyógynövénykertünket kialakítottam volna, hosszasan kerestem a megfelelő helyet. Végül a kert nyugati végét választottam, mert ott fedeztem fel a Föld gyógyító tündéreinek nyomát. A választás jónak bizonyult, fél év múlva dúsan virágzott a bazsalikom, a kakukkfí, a citromfí, a zsálya, a rozmaring, a menta és a borsikafí, újabb és újabb illatokkal és ízekkel ajándékozva meg bennünket.  Nos, ezekhez hasonló mesékkel van tele minden kert. Tényleg csak idő kell hozzá, hogy az orgonavirágzásból hirtelen előbukkanó koboldokat éppúgy meglássuk, mint a gyógynövénykert apró tündéreit, akik valóban gyógyító erővel töltik fel a rájuk bízott növények levelét, szárát vagy termését, miközben több ezer éves történeteket suttognak alig-alig hallható hangon.              §