Az ország tesztőre

Magyarországon Vágó Istvánt mindenki úgy tartja számon, mint a kvízmísorok kategóriájának első számú képviselőjét. Azt már kevesebben tudják, hogy a sikerek mögött egy másik kulcsszereplő is meghúzódik, aki közel harminc éve szerkeszti a sikeresebbnél sikeresebb vetélkedőket, ám igen ritkán lép a rivaldafénybe. Ideje hát megismerkednünk Kerényi Péterrel.Végzettségem szerint történelem–angol szakos tanár vagyok, de már egyetemista korom óta részt veszek vetélkedők készítésében és már ekkor is tudtam, hogy inkább újságíró szeretnék lenni és valami ilyesmivel akarok foglalkozni. 1973-tól a televíziónál dolgoztam, különböző vetélkedők szerkesztésében vettem részt, bár közben elvégeztem a M&UacuteOSZ újságíró iskoláját, és sokáig a külpolitikai újságírás felé is kacsingattam. Nálam három évvel később került a TV-hez Vágó István, akivel az első közös munkánk a Kicsoda, micsoda? címí barkochba játék volt, és akivel számtalan sorozat köt össze azóta is. Ezek a produkciók nem egyszeríen a pályánk közös pontjai, ez a mi közös szenvedélyünk, ami lassan három évtizedet ível át a Soha jobb kor! és a Van képünk hozzá! címí vetélkedőtől a Mindent vagy Semmit! vagy a Ki vagyok én? játékokon át, egészen  a Legyen ön is milliomos! több mint négy esztendeje tartó sikerszériájáig.

A Legyen ön is milliomos! sokszor szolgáltat beszédtémát a nézők között, de arról keveset tudunk, hogyan állnak össze a kérdések, és kiket szidhatunk, ha valaki már az elején egy fogós kérdésbe fut…  A kérdések kitalálásának módszere sokat változott az idők során. A hetvenes évek közepén Vágó István barátommal az volt a módszerünk, hogy amikor felváltva egymásnál vacsoráztunk, különféle fogós kérdéseket gondoltunk ki, amikre a választ a lakásban rendelkezésre álló könyvekben kellett megtalálni. Ha nem találtuk bennük a megfejtést, akkor a házigazdának kötelessége volt beszereznie a hiánypótló kötetet. &Iacutegy fokozatosan kialakult egy referencia könyvtár, ami az internet előtti korszakban nélkülözhetetlen volt. Ma már egy egész csapat dolgozik a kérdéseken, amelynek a tagjai mind-mind hozzám juttatják el azokat. Ellenőrzöm, válogatom, olykor korrigálom őket és elhelyezem az adatbázisban. Gyakran felmerül a kérdés, hogy mi alapján osztom be ezeket a feladványokat különböző nehézségi szintekre. Ez bizony nem könnyí feladat, hiszen minden ember tudásanyaga egyéni, amiben bizonyos területekről több információ akad, némelyekről kevesebb. Nem beszélve az olyan specifikus témáról, mint például a sport. Nem egy ördöngős feladat olyan sportkérdést kieszelni, amire az ország egyik fele tétován húzogatja a vállát, míg a másik őrjöng dühében a tévé előtt, mondván, mit kell ezen gondolkodni. Az ideális kérdés az, amelyre mindenki tudja a választ, kivéve azt, aki a mísorvezetővel szemközti székben ül.

A szokásos hétköznapi gondolkodnivaló mellé azonban hamarosan egy kis extraadagot is kapnak a nézők.December 11-én lesz az „Ország tesztje” címí sorozatunk negyedik epizódja, a Nagy évismétlés. Ez  kizárólag a 2004-es esztendőről szól, amely tele volt olyan eseménnyel, amire visszaemlékezni érdekes, és az is érdekes, hogy jól emlékszünk-e rá. Mivel ezek a közelmúlt történései, most nem a lexikális tudásra lesz szükség, most nem „míveltnek” kell lenni, hanem azt mérjük le, ki mennyire tájékozott, jól informált afelől, mi minden történt 2004-ben. A játék úgy épül fel, hogy a kérdések megválaszolásán túl rövid bejátszásokkal is felidézzük a különböző eseményeket, ami azt jelenti, hogy ha valaki esetleg nem játszik velünk, csak figyeli az adást, azért még számára is élvezetes vagy tanulságos lehet, hiszen rövid áttekintést kap a 2004-es esztendőről. Első hallásra könnyí feladatnak tínhet visszaemlékezni az idén  történtekre, de gondoljunk csak  bele, mennyi sportesemény, politikai és gazdasági fordulat, botrányos eset történt idén és máris elbizonytalanodunk egy kissé. A botrányokról hallva talán sokan felkapják a fejüket, miért kellene egyáltalán ismerniük, sőt megjegyezniük ezeket, ám a naprakész játékos fogalmához ezek ismerete is hozzátartozik.

A játékban résztvevők a helyes válaszon és a hasznos háttér-információn kívül mindenféle érdekes statisztikával találkozhatnak, mivel – legalábbis az internetes játékosok között – a regisztrációnak köszönhetően elemezhetjük, hogy a férfiak vagy a nők, az idősek vagy a fiatalok szerepeltek-e jobban, melyik városban élő, milyen foglalkozású, milyen végzettségí nézők adták a legtöbb helyes választ. Persze ezeket semmiképpen nem nevezhetjük komoly felméréseknek, ám nem is ez a céljuk, egyszeríen csak alapot szolgáltathatnak a játékhoz szorosan hozzátartozó apró versengésekhez.A korszellemet kritizálók gyakran titulálják az elmúlt éveket a valóságshow-k időszakának, amelyben a kulcsszó a „bulvárosodás”, az elértéktelenedés, a felszínesség. Hogy lehet mégis, hogy az alapvetően tradicionális értékeket képviselő vetélkedők továbbra is őrzik népszeríségüket?

Szerencsére a vetélkedőknek sikerült megőrizniük a varázsukat, bár kétségtelen tény, hogy úgy kellett átalakítani őket, hogy az a közönség mai igényeinek megfeleljen. Vetélkedő helyett talán inkább a „gameshow”  kifejezés lenne a helyes, ami ugyan a magyar fül számára borzasztóan hangzik, de jobban átadja ezeknek a mísoroknak a lényegét, vagyis, hogy a játékot olyan show-elemekkel kell kiegészíteni, amelyek még látványosabbá, még izgalmasabbá teszik a nézők számára a produkciót. El kell fogadnunk, hogy a régi típusú játékok ma már nem életképesek, akármilyen jók is voltak a maguk idejében. Manapság nem ültethetünk le néhány embert székekre egy puritán díszletben, hogy a II. világháború olasz hadszínterének eseményeiről szóló kérdésekre válaszoljanak. A nézőnek – lehetőség szerint minél többnek – éreznie kell, hogy hozzá is szól a mísor, ahogy a nagy íví körítés is alapvető elvárás, a vizualitás terén is igencsak megváltozott világban. A kérdések esetében ráadásul nem feltétlenül szükséges, hogy a néző minden témára kiterjedő ismeretekkel rendelkezzen, hiszen, ha több választási lehetőséget adunk meg, ha a választ tippelni lehet, akkor a maguk míveltségében kevésbé biztosak is bátran beszállnak a játékba.

A közönség szereti az ilyen produkciót, másrészt  szinte észrevétlenül tanul is belőle. Aki egyszer beszállt a játékba és letette a voksát valamelyik válasz mellett, az nem lehet többé közömbös. Ha eltalálja a választ, akkor azért, ha tévedett, akkor pedig azért fogja megjegyezni a helyes információt, talán egy életre. Ez pedig nem kis dolog, ha figyelembe vesszük milyen tömegekhez is szólnak ezek a vetélkedők. Remélem, nem hangzik szerénytelenségnek, ha kis csapatunk személyes sikerével próbálom érzékeltetni ezeknek a tömegeknek a méretét. A Legyen ön is milliomos! október 23-i adása, amelyben a játékmesterek mérték össze a tudásukat, az utóbbi három és fél év legnézettebb mísora volt, hozzávetőlegesen hárommillió ember látta az országban.   

A nézők körében szinte biztos, hogy a játék népszerísége a jövőben sem csökken, az ön esetében azonban még minimális kételyeink sem lehetnek. &Uacutegy tínik a játék az ön számára már-már életforma.Valóban így van. A Zwack Unicum Rt.-nél végzett kommunikációs igazgatói feladatköröm mellett dolgozó életem játékos másik fele. Emlékeim szerint gyerekkorom óta kísér engem a szenvedély: mindenről minél többet megtudni. Persze ez nem racionális érveken alapuló tudásvágy volt, sokkal inkább a velem született kíváncsiság. Egyszeríen szórakoztatott az a soha véget nem érő lánc, hogy ha valamiről megtudok valamit, akkor az nemcsak megoldást ad, hanem újabb és újabb kérdéseket vet fel. Amióta az eszemet tudom, szeretek információkat összegyíjteni, és azokat kényemre-kedvemre egy általam kiagyalt rendszerbe helyezni. Amikor gyerek voltam, még jóval kevesebb Mercedes járkált az utakon, mint manapság, így nagyobb feltínést is keltettek.

Megjegyeztem az összes Mercedes rendszámát, amelyikkel csak találkoztam, később pedig magamban mini statisztikákat készítettem, hányszor, hol és mikor találkoztam velük, vagy akár anagrammákat készítettem a rendszámok betíiből. De ez csupán egy példa a sokból, ami meghatározta azokat az éveket. Emlékszem például, hogy kisgyerekként a nagyapámmal vasárnaponként a margitszigeti Nagyszállóban ebédeltünk. Ahányszor csak tehettem, filézett fogast kértem ebédre, mivel ehhez a fogáshoz egy titkos megállapodás kötődött. Ha szálkát találtam a fogasban kitettem a tányér szélére, Bécsi bácsi, a fizető pincér pedig külföldi aprópénzeket ajándékozott nekem kárpótlásképpen, amiket a vendégektől kapott borravalóként.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha nem volt szálka az ételben, akkor nagyapám fogpiszkálókat vagdosott szét és azok kerültek a tányér szélére, Bécsi bácsi viszont jóindulatúan ezeket is szálkaként nyugtázta, és én megkaptam a magam nem egészen kiérdemelt kincseit. A titokzatos felirattal ellátott pénzekről aztán mindent tudni akartam. Honnan származnak, milyen ország is az, ki látható az érmén, mit kell tudni róla és a korról amelyben használták és így tovább és így tovább. &Iacutegy lettem numizmata és ha manapság egy vetélkedőben egy ország pénzneméről kérdezek, ugyan ki gondolná, hogy erről lehet, hogy a fogasban maradt szálka tehet.               §