Tébolyult asszonyok

Ha egy szakácsnő az irodalommal kacérkodott, és mártáskavarás helyett értekezést írt a konyhamívészetről, ez elég volt ahhoz, hogy mint tébolyodottat a bolondokházába dugják. Mi lett volna belőle, ha előkelő hölgynek születik? – tínődött el a dolgon egy francia elmegyógyász.A hatalmas virágokkal feldíszített teremben áll a maszkabál; márkinék forognak trubadúrokkal, amott egy furcsa pár: XIV. Lajos és Kleopátra. De még a jelmezeknél is különösebbek, akik hordják azokat. Főleg nők, akik kissé szögletesen, szinte repkedve mozognak, túl hangosan nevetnek, de mintha körben rettegnének valamitől. Szemük zavaros, némelyiknek a tekintete meg bamba, a bőrük beteg, puffadt húson feszül. A jelek arra mutatnak, hogy ez nem egészen olyan bál, mint a többi. Közelükben, beavatkozásra készen állnak néhányan, hogy megfékezzék az esetleges szertelenkedést. 1889-et írunk, a Salpétriére-ben most tartják az őrültek évi bálját.

&Oumlnként vagy családi kényszerrel
Az egyik odakintről érkezett vendég, Fredet doktor kritikusan szemléli a közönséget. Zavarba ejti a valóság és a látszat ellentmondása. Néhány jel ugyan kétségtelen elmebajra utal, de ezt csak a hozzáértő szem veszi észre. Szinte lehetetlen megállapítani, ki beteg, ki egészséges. Némelyik vendéget annyira felajzott a felpántlikázott tömeg, hogy az orvos már-már azon tûnődik, vajon minden rendben van-e az ő fejében. A jelmezek csak fokozzák a zûrzavart. Ki a bolond? Ki az épelméjû? – rágódik az orvos az örök, megválaszolhatatlan kérdésen, amely már a XIX. században megkísértett minden elmegyógyászt. Miért juttatott valakit a XIX. században bolondokházába a rendőrség, a család vagy az orvos? Az 1838-as törvény, amely hivatalosan létrehozta az elmegyógyintézeteket, a beutalás két módját különbözteti meg. A hivatalos beutaló biztonsági intézkedés az ön- és közveszélyesnek tartott beteggel szemben, akit a rendőrség utaltat be, mellékelve az orvosi igazolást. Az úgynevezett önkéntes fajtát rokon vagy barát kérelmezi, aki orvossal diagnosztizáltatja a betegséget, és az igazolás birtokában ítéli rokonát kezelésre. &Aacutem mindkét esetben csak akkor lehet az őrültet felvenni, ha a kórház elmeorvosa is megerősíti a diagnózist. A két fajta beutalástípus mögött bizonyítva egyben a tünettan szubjektív jellegét, más-más okok húzódnak meg.

Az önkéntes változat arról tanúskodik, mi a normális és mit szabad a családban.

A XIX. század rögzíti a szerepeket: a férfi a család feje, ura és parancsolója; ő keresi a pénzt, ő mondja meg, mit lehet és mit nem. Hatásköre tehát nem korlátozódik a családra, politizál, tervez, vágyakozik. A nő azonban csak a családért és a család által létezik: lány, feleség, anya. Sorsa biológiailag meghatározott. Csak anyaként érvényesülhet. A felemelő anyaságon kívül nincs számára más dicsőség; a férjezetlen nő félresikerült ember. Az asszony a családban él: a munkáját nem ismerik el, kizárólag azért ténykedik, hogy legyen mit ennie, de azt se fizetik eléggé. Az ő szakmai tevékenysége csak kiegészíti a férfiét, amely viszont létfontosságú. Ha másként akar élni, egyenes út vezeti a diliházba…

A politikus nő természetellenes
A házastársi viszály gyakran torkollik szidalmakba vagy tettlegességekbe. A megvert asszonyok sírnak, megalázkodnak vagy dacolnak, de eszükbe sem jut, hogy őrültségnek minősítsék a férji brutalitást. Marthe kezet emelt hûtlen férjére, Camille pocskondiázta az övét, aki elkótyavetyélte kevéske vagyonukat. S most mindketten a Salpétriére magas falai mögött tanulják fékezni indulataikat. Itt találkoztak Sophie-val, aki meg akarta fojtani alvó férjét; Isabelle-lel, aki örökösen bírálgatta anyját, és a tébolyodottnak kikiáltott fiatal Clémentine-nel, akit aztán orvosa szabadon enged, mondván: „Nem eszelős ez a lány, bár vitathatatlanul neveletlen!”

Ôk mind belemosódnak a személyiségzavarok miatt beutalt asszonyok arc nélküli tömegébe. A közöny, a féltékenység, a hiúság, a nagyravágyás, a túlérzékenység egyszerre oka és megnyilvánulása az őrültségnek. Divat a címkézés. Az orvosok terjedelmes kórtani táblázatokat szerkesztenek, ahová mindenkit elegyömöszölnek, aki ki merészel lógni a sorból. A prostituált L. kisasszony például törvény adta jogában bízva követelte a rendőrségen nagyatyai örökségét. Kiröhögték, sőt, az egyik rendőr ajánlatot tett neki. L. kisasszony erre elkezdte pocskondiázni, és végül pofon vágta: meg se állt a Salpétriére-ig, ahol a legkönyörtelenebb hidegvíz-kúrával és magánzárkával büntették indulatos fellobbanását.
A hatóság elleni erőszak tehát a férfit börtönbe, a nőt viszont a bolondokházába juttatja. A férfi agresszivitását meg kell torolni. De egy asszonyt nem büntetni, hanem gyógyítani kell.

Ha egy nő követ vág a császár hintajához, elment az esze, ha férfi teszi, merénylő.

És az orvosoknak még idevágó kifejezésük is van a dologra: demagogikus őrület. Ezt a cédulát az első perctől kezdve kizárólag nőkre aggatták. Ha a nő kilép a családból, azonnal áttéved az abnormitás világába. Esquirol, a pszichiátria egyik atyja 1807-ben fölveszi a Salpétriére-be a forradalmár Théroigne de Méricourt-t. &Aacutellítólag akkor zavarodott meg, amikor a vásári kofák összeverték. Félmeztelenül vonszolja magát a járdán, a csatornából iszik, leveleket rágcsál, és nem ismer meg senkit. Esquirol szerint betegsége rég lappangó eszelősségének elhatalmasodása. Az orvos züllött erkölcsû, romlott némbernek akarja feltüntetni Théroigne-t. Az úgynevezett tudományos gondolkodás tehát elvitatja a politikai tudatot a forradalmár nőtől. Ez a bizonyítás olyan precedenst teremt, amelyre aztán az elmeorvosok lankadatlanul hivatkoznak. A negyvennyolcas forradalom női szereplőire rásütik, hogy demagogikus őrültek. Ha valaki nő, feminista és politizál, az három olyan fogyatékosság, amely automatikusan vezeti el az asszonyt az abnormitásba. Egy politikus nő természetellenes.

Diszkrét rend és megsemmisülés
A nő sokkal nehezebb helyzetben van, mint a férfi. A férfinak van polgárjoga a magán- és közéletben. Csalódott, elkeseredett? Majd keres más elfoglaltságot. Ha boldogtalan szerelmes, akkor a mûvészetbe menekül, és magasztalják tehetségét. Ha duhajkodásban igyekszik mûvészi balsikereit feledni az ifjú – tapsolnak bátorságának, merészségének. A nőnek nem kínál kivezető utat a társadalom: ambíciója csupán nagyzási hóbort, szerelmi kalandjai pedig a nimfománia kezdődő jelei.Az egyetlen menekvés a csönd és a semmi. &Oumlrökös alárendeltsége állandó bûntudatot hoz létre a nőben. Ez az érzés mindent háttérbe szorít. A korabeli írásokban megjelenő kicsapongó, hisztérikus, erotomániás nőknek több közük van a férfiúi fantáziához, mint a valósághoz.

A női elmeosztályon a némaság, a levertség, az összeroppanás és az önvád uralkodik.

A tébolyodott asszony magát hibáztatja a világ minden nyomorúságáért, a család minden bajáért, gyermeke haláláért. Ôrültsége szoros kapcsolatban van a búskomorsággal, a súlyos depresszióval.Az elmebeteg férfiakat inkább kell leszíjazni, kényszerzubbonyba húzni, magánzárkába ültetni, mint az asszonyokat – és nemcsak nagyobb testi erejük miatt. Az öngyilkosságnak mindig a diszkrétebb formáit választják a nők: magukra nyitják a gázt, altatót vesznek be, a férfiak viszont utolsó merész és dacos gesztussal tûzfegyvert és kötelet ragadnak. Férfi és nő tehát még az utolsó percben sem viselkedik egyformán. Pedig ezt is – ahogy a tébolyodottak megítélését is – a kulturális összefüggések magyarázzák, nem a természet. §


  • A tudós szakácskisasszony esete…
    Az egyik orvos, Ulysse Trélat 1849. április 6-án veszi gondjaiba S. L. kisasszonyt. Az ötvennyolc éves hajadont – aki foglalkozására nézve szakácsnő – gazdája kérelmére csukták elmegyógyintézetbe. Az úr szerint ugyanis a szakácsnő megháborodott, mert el akart mélyülni a konyhamûvészetben. Egyébként is teljesen az agyára ment a szakácsmesterségről írott értekezése és irodalmi kommentárjai. S. L. nem meghunyászkodó szolga, gyakran váltogatja munkahelyét. Bizonygatja, hogy nem a főzést unta meg, hanem azokat, akikre főznie kellett. Minden szabad idejét könyvtárakban tölti, és akkor boldog igazán, ha írhat. A Salpétriére-ben hibátlanul idézi az orvosoknak Moliére-t! Jellemével, szellemes ítéleteivel, temperamentumával minden szalonban sikert aratott volna. „Mi lett volna belőle – kérdi Trélat bátran –, ha előkelő hölgynek születik, aki parancsolhat; mûvésznőnek, festőnek, írónak, aki saját örömére kibontakoztathatja tehetségét, s gyarlóságaiért és bûneiért kedvére ostorozhatja az emberiséget? Szegény szakácsnő az őrültekházában végezte, holott a szalon körülrajongott királynője lehetett volna. Együtt járhat-e ép elme és őrültség?" Futó aggályai ellenére Trélat mégis lakat alatt tartotta páciensét, aki 1854. április 6-án hunyt el a kórházban.