Nietzsche és a pokolgépek

Az a filozófia, amely „minden értékek átértékelése”, amely szemben áll korának összes ideáljával, a magányban fogant. A magány pedig olyan egzisztenciális állapot, amelyben könnyebbé válik a common sense-ből való kilépés, messzebbről látszanak a mindenki által elfogadott-dédelgetett ideálok, erkölcsi értékek – legyenek akár 2000 évesek is; ilyen messzeségből pedig könnyen megeshet, hogy minden fonáknak, groteszknek tûnik, ami a közös emberi létezés jellegzetes, megszokott, ismerős ízeit adja. Ilyen távollátó perspektívából lehet csak megérteni Nietzsche nőképét, e „hasadt” nőképet is, amelyben a nő egyszer az igazság, másszor az élet, harmadszor azonban a dekadencia, a betegesség és gyengeség hordozója.

Távolba ható erő a nők varázsereje, vallotta Nietzsche, akinek osztályrésze volt a távolság, ha nem is volt ez mindig varázslatos. Német protestáns lelkészcsaládba született, és édesanyja korán özvegyen maradt. Nietzsche, aki ekkor 5 éves volt, traumaként élte meg apja halálát, s a faluról városba költözést. Ekkortól egy naumburgi házban laktak, és Nietzschét összesen öt nő vette körül. Anyján és húgán kívül ott volt a mindvégig gyászoló Erdmuthe nagymama, kérlelhetetlen szigorával, és két pártában maradt leányával; e három nőnek volt ideje gyanakvással felügyelni a fiatal, csinos özvegyet, hátha az hibát vét gyermekei nevelésében.

Az anya, Franziska, bizonyítási vágyában túlbuzgón kezdte alkalmazni a keresztény pedagógiát, elsősorban fiával szemben. &Uacutegy érezte: ha őt derék, a hitbéli dogmákat és a társadalmi konvenciókat követő emberré – s lehetőleg, apjának nyomán, lelkésszé – tudja nevelni, akkor igazolja magát rokonai, túlvilágon lévő férje, sőt Isten előtt is. A nevelői hivatás e metafizikai visszacsatolása miatt fiát „viselkedési előírások” valóságos hálójával fonta körül, s önmagának megtiltott minden közvetlen szeretetnyilvánítást. A gyermek Nietzsche úgy érezhette, nem tud kedvére tenni anyjának – látjuk ezt abból, amit harmincadik születésnapjára írt: „Annyira szeretlek, hogy szeretnélek megszorítani /De inkább nem teszem: ez téged nem boldogítana.” Az apja elvesztése, majd anyja távolságtartása miatti fájdalom melankolikussá tette, s válaszul maga is egyre jobban elidegenedett anyjától.

A visszatérés iszonyata
A szülői házban sajátította el Nietzsche azt az attitûdöt, amely később is jellemezte: külső simulékonyság és belső emigráció együttesét. Minden visszaemlékezés szelídnek, előzékenynek és szellemesnek mondja; csak a filozófiát mûvelte „kalapáccsal”. Kései önéletírása, az Ecce homo szerint mindenkiből jóindulatot váltott ki, akárcsak prédikátor apja, kiről hívei azt mondták: ilyen lehet egy angyal.Nietzsche ugyanitt önmaga poláris ellentéteként ír anyjáról és húgáról, kik akkor ötlenek eszébe, mikor „közönséges, kiszámíthatatlan ösztönök” után kutat; s e gondolatmenet crescendójában kinyilvánítja: „isteni mivoltomat káromolnám, ha rokonságot éreznék ezzel a csőcselékkel… egy csalhatatlan biztonsággal mûködő, tökéletes pokolgép lesi a kedvező pillanatot – legfennköltebb pillanataimat –, hogy halálosan megsebesítsen. …”, s hozzáteszi: Megvallom, hogy anyám és húgom jelentik a legmélyebben gyökerező kifogást az örök visszatérés gondolatával szemben.

Itt Nietzsche arról a központi tételéről beszél, mely szerint életünket már számtalanszor megéltük és még számtalan sokszor megéljük. Az Ecce homo azonban nem másnak, mint az egyik érintettnek, Elisabethnek, Nietzsche húgának került birtokába, a többi kézirattal, s azok gondozási, kiadási jogával együtt. Bár nem semmisítette meg, és nem cenzúrázta úgy, mint más munkákat, kiadni azért nem engedte, csak amikor már jóval Nietzsche halála után külső nyomást gyakoroltak rá.Elisabeth az anyja és az önmaga elleni kirohanást Nietzsche szellemi összeomlásának rója fel; a könyv egésze azonban nemcsak szerinte, hanem a mai Nietzsche-kutatás főárama szerint is hordozza a patológia jegyeit.De nem lehet-e, hogy a „patológia” nem létrehozója, csupán felszínre hozója volt az érzéseknek? Hiszen sok mentális betegségre jellemző tünet az ún. deliberáció, melynek során a normális agyi gátló funkciók, s velük a gondolkodás, a viselkedés társadalmi szabályokhoz való igazítása meggyengül. Ilyenkor még olyan nem szalonképes érzések is hangot kaphatnak, mint az övéi iránti keserû gyûlölet.

Nőmorál, férfimorál
„Az emberiség egyik fele gyönge, tipikusan beteg, ingadozó, állhatatlan – a nőnek szüksége van erőre, hogy legyen mibe kapaszkodni, és a gyöngeség vallására, amely a gyöngeséget isteninek magasztalja, előírja a szeretetet, az alázatot…” – imigyen szóla Nietzsche Az értékek átértékelésében.A nők becsmérlése, a kereszténység becsmérlése, s a kettő összekapcsolása bizonnyal a Nietzschében élő nő – anima – ama sötét oldalában gyökerezik, melyet e két megvetett nő formált. Fel kellett oldja azt az ellentmondást, hogy lenézi őket, mégis függ tőlük, hisz különféle betegségei révén újra meg újra az ő gondoskodásukra szorul.

&Aacutet kellett élje, hogy ő, a legszabadabb gondolkodó, egyetlen gondolatát sem mondhatja ki előttük szabadon; mert ha valami „rosszat" merne mondani, rögtön szembe kellene találnia magát mártír édesanyjával, aki fiára tette fel egész életét.

Jellemző például, hogy a legártatlanabb diáktréfát sem írhatja meg anyjának anélkül, hogy súlyos ledorongolást ne kapjon; hogy egyetlen gimnazista kori udvarlási kísérletét sem anyjának, hanem húgának írja meg, de vele sem jut többre; és hogy még egyetemista korában is azt hazudja anyjának: teológiai tanulmányokba kezdett, holott már régóta a filológia mellett döntött. Nem véletlenül szûri le, hogy a nők „konspirálnak” a décadence típusokkal a „hatalmasok”, az „erősek”, a férfiak ellen. Nietzsche tradicionális nézetekre jut a nemek kérdésében: a hatalom, az erő férfiprivilégium; az úrmorál férfimorál, Európának pedig férfiakra van szüksége: Nagy Frigyesre, Napóleonra… Zarathustra utópiája nem a filozófusok vezette platóni állam, hanem a nagy tettekre kész &Uumlbermenschek világa. A tetterő forrása a testi erő és egészség, míg a túlfejlett intellektus csak gátja annak.

Erotikus ambivalencia
Nietzschére állandó szenvedést rótt – állítja Joachim Koch pszichiáter – a keresztény-polgári társadalomban érvényes szexuális modell, amelyet nem tudott követni. Koch azonban nem a házasságon kívüli viszonyokra gondol, hanem az egynemûek szerelmére, amely a görög világban szabad volt, a keresztény érában bûn.

Nietzsche, antik filológusként, még fiatalon boldogan fordít hátat a Megfeszítettnek, és üdvözli Dionysost, ki erotikus kétértelmûségével feloldja a morális gátakat: hiszen a nők e tombolva ünnepelt kedvence olykor maga is női szerepet játszik, például az Ampelos nevû fiúval való esetekor. Dionysos áll a középpontjában A tragédia születésének; ezt az extatikus mûvet, melyben Nietzsche szakított a száraz filologizálással, Wagner-imádata jegyében írta. A kéziratot Wagner hitvese, Cosima kapta ajándékba a karácsonyfa alá. Az életrajzírók sokat találgatták, kit is szeretett valójában Nietzsche. Cosimát, Liszt Ferenc törvénytelen leányát, aki körül válása, majd a Wagnerrel sokáig nem hitelesített kapcsolata miatt enyhe botrányillat lengett, mégis előkelő és tiszteletet parancsoló volt – aki mindenek felett szuverénnek tartotta magát, mégis egész életét alárendelte férjének, a zseninek, elnézve annak minden önzését és kicsapongását… Vagy a pszichiáter Wilhelm Stekelnek van igaza, ki ezt írja:

„A Cosima-szerelemben én csupán a Wagner iránti szerelem áttételét látom az általa szeretett lényre… Mert a Wagner iránti szerelem volt Nietzsche életében a legnagyobb erő… Végtére is a serleget szeretjük, amelyből a másik iszik".

Joachim Koch pedig párhuzamot lát Nietzsche és II. Lajos, a szerencsétlen, homoerotikus bajor király Wagner-bálványimádása között. Még inkább homoszexualitást hangsúlyozó Joachim Köhler Friedrich Nietzsche és Cosima Wagner címû munkája. Köhler olyan dokumentumokat ás elő, amelyek szerinte egyértelmûen bizonyítják: Wagner tudott Nietzsche titkolt hajlamáról, és ez vezetett köztük szakításhoz. A kritikusok szerint azonban egyik irat sem bizonyít semmit.Az igazság az, hogy bajban van, aki Nietzschéről véglegeset szeretne tudni. Ahogy Jovica Ac´in esszéista írja: „nem tudjuk, ki Nietzsche. Mindig valami fátyol takarja.

Ô maga talán a hazugság legnagyobb hatalmasa szeretne lenni. Egyik híres töredéke szerint, mely értelmezésnek nehéz ellenállni, a mûvészi hamisító figurája ő…” Nem beszélve húgáról, aki a legutolsó kompromittáló sajtcédulát is igyekezett tûzre vetni, majd a bátyjának tulajdonítani a fiatalkori novellák „nagy nevetések közepette” történt elégetését. Egy töredék mégis fennmaradt ebből a korszakból, tanúsítva az ifjú Nietzsche erotikus palettájának sokszínûségét: ebben a novellában az élettől megcsömörlött Euphorion (vagyis Byron, akit Goethe nevez így Faustjában) orvos, és éppen egy apáca, általa kórosan lefogyasztott fivérének halálát várja, hogy azután kéjesen felboncolhassa. Maga az apáca erkölcseiben könnyûnek találtatik, mikor kiderül, hogy elcsábítható, s hogy fivérével is vérfertőző viszonyt folytatott…Talán nem is erotikus ambivalenciáról, hanem erotikus polivalenciáról kellene beszélnünk?

A szenvedő Dionysos
A polivalenciában éppúgy helyük van a legalantasabb ösztönöknek, mint az esztétikaivá szublimált erotikus elragadtatásnak. Utóbbira példa az a gerjedelem, amelyet Wagner zenéje keltett Nietzschében: „Nem visz rá a lélek, hogy ezzel a zenével hûvösen és kritikusan viselkedjem; minden idegszálam összerándul a gyönyörtől…” – írja barátjának, Erwin Rohde-nak, még a Wagnerrel való személyes ismeretséget megelőzően. Még katartikusabb volt a találkozás, melyről szintén Erwinnek vall: „Ó, Te biztos igazán meg tudod érteni, milyen gyönyörûség volt nekem, egészen közelről hallani őt, leírhatatlan forróság ömlött el rajtam beszéde hallatán…”Ha pedig ennél is többet akarunk, tudván, a szerelem kritériuma a folytonos másikra gondolás, Nietzsche ezt is buzgón teljesíti. Mégis. Nem lehet, hogy Nietzsche a kétszer annyi idős Wagnerben idealizált apját véli feltámadni, s odaadása inkább a fiúé, mintsem a szerelmesé? A viszony apa-fiú jellegére vall Nietzsche későbbi lázadása, és az, hogy a Wagnertől való elfordulásban tud igazán önmagára találni. Ekkor kristályosodik ki sajátos filozófiai karaktere, kereszténység-kritikája; ekkor fordítja ki sarkaiból a Wagner által is dicsőített Schopenhauer akarat-tanát – ekkor lesz a minden élőben benne lévő akarat igenlője.

Mindez homoerotikus motívumok nélkül is érthető. A különös azonban az, hogy Nietzsche állandóan vissza-visszatér Wagnerhez, a vele való polemizálásban nem jut nyugvópontra; Wagner-megszállottsága erősebb, mint bármely elárult szerelmesé; erősebb, mint az apa ellen lázadó fiúé. Misztikus egyezést lát abban, hogy a Zarathustra I. befejező része „pontosan abban a szent órában készült el, amelyben Richard Wagner meghalt Velencében”.De miért ennyire megszállottja a másiknak, ha egyszer sikerült önmagára találnia? Nem lehet, hogy azért, mert önmagára találását nem követte olyan, számára érzékelhető siker, mint Wagnernek a Parsifallal történő, „áruló” megtérését? Ezek szerint nem másról van szó, mint – irigységről?

Nietzsche rögeszméjévé vált, hogy a növekvő Wagner-kultusz épp tőle hódítja el a potenciális rajongókat. Sőt még Cosimát sem tudta elhódítani Wagnertől. Még a halott Wagnertől sem.

Továbbra is annak ügyét szolgálta – és így tett egészen 91 éves korában bekövetkezett haláláig. Hiába írta Nietzsche: „Te Ariadné vagy, mivel elhagyott a hős, most már az emberfölötti hősre van szükséged.” Vagy: „&Iacutegy még senki sem költött, érzett és szenvedett: egy isten, egy Dionysos szenved így. Ariadné felelhetne a fény beragyogta nap elmagányosodása e ditirambusára… de vajon ki tudja rajtam kívül, kicsoda Ariadné!…”

A gaz kommentátorok még ezzel kapcsolatban is felvetették, hogy nem Cosimáról, hanem Wagnerről van szó (Wagner, mint Ariadné…); míg meg nem került az a levél, amelyet Nietzsche 1889 januárjában – tehát közvetlenül elborulása után – írt. Ez mindössze egyetlen mondat, merített papiroson: „Ariadne, ich liebe Dich – Dionysos”; a címzett: Cosima Wagner.A „normális” Nietzsche nem akarta felfedni Ariadné kilétét, az „őrült” Nietzsche nem tudta nem felfedni azt. Már nem mûködött a neveltetés diktálta öncenzúra. Ha Ariadné azonos nemû lett volna – okoskodhatunk –, úgy bizonnyal ez is kiderül.

Pythagorasi kapcsolat
Másik oldalon a kétségtelen tény, hogy Nietzsche soha, vagy szinte soha nem realizálta nők iránti vonzalmait. Eleinte úgy választott, hogy a „távolság varázsa” biztosítva legyen: Hedwig Raabe színésznőért, Cosima Wagnerért rajongott. Később annyit változott a helyzet, hogy egyre többen rebesgették: meg kellene házasodnia. Például anyja, akinek számára kínossá vált a Nietzsche és húga hosszú együttélései kapcsán lábra kelt szóbeszéd. Vagy maga Wagner, aki arra célozgatott, hogy a házasság kigyógyítaná Nietzschét állandó fejfájásaiból.

Nietzsche tudatos énje megpróbált eleget tenni mindennek, vagyis megkérni egy lány kezét; tudattalan énje pedig, melynek célja az volt, hogy lánykérését visszautasítsák, segített kiválasztani ehhez a „megfelelő" – vagyis elérhetetlen – személyt.

Ô Mathilde Trampedach volt, akit egy zenész barátja mutatott be neki, s akinek néhány órai ismeretség után, vaktában meg is kérte a kezét, nem tudva, vagy nem véve figyelembe, hogy a hölgy a barátjához tartozik. A felszínen tehát eleget tett az elvárásnak: ő próbálkozott.Hasonló koreográfia tért vissza néhány évvel később az orosz írónő, Lou von Salomé esetében is. Itt azonban Nietzsche távoltartása komolyabb veszélybe került. Kezdve attól, hogy igen ügyes kerítő ajánlotta be őt: Malwida von Meysenburg, aki Nietzsche életében egyfajta „anyai jóbarát” szerepet töltött be, s aki egyébként a negyvennyolcas forradalmároktól, Kossuthtól, Mazzinitől, Louis Blanctól és Herzentől kezdve Wagnerig és Ibsenig korának majd minden kiválóságával személyes kapcsolatot tartott fenn. Nietzschének így kommendálta Salomét: „&Uacutegy tûnik, hogy ő a bölcseleti gondolkodásban ugyanazokra az eredményekre jutott, mint &Oumln…

Rée és én megegyezünk abban, hogy egyszer együtt akarjuk látni &Oumlnt ezzel a rendkívüli lénnyel.”Nietzsche tüzet fogott s a szükséges harmadik is adva volt a Nietzsche által „pythagorasinak” nevezett felálláshoz, Paul Rée pszichológus személyében. Rée akkoriban Nietzsche legközelebbi barátja, akiről Cosima Wagner így nyilatkozik: „Végül megérkezett Izrael is, bizonyos dr. Rée személyében, aki roppant sima, roppant hûvös és látszólag teljesen Nietzsche hatása alatt áll, ám valójában ő van fölényben, kicsiben tehát Judea és Germánia viszonyáról van szó”. Mindebből az erőviszonyok stimmelnek annyiban, hogy bár később Lou, Rée és Nietzsche hármas szövetséget alakítottak, Lou inkább Rée-hez húzott, és később együtt is éltek; bár állítólag ez sem jelentett túl sokat…

Gondosan őrzött énhatárok
Mely csillagról hullottunk ide egymásnak? – szólt Nietzsche első mondata a csillagszemeiről híres Lou-hoz. Hogy e „jelenség” azután az ő nyelvén szólalt meg, sőt Rée-nél és nála is tájékozottabb volt a filozófiatörténetben, sokkoló hatást gyakorolt Nietzschére. Lou a magányt látta meg először a filozófusban. &Oumlnéletrajza e ponton egyébként Nietzschéhez méltóan enigmatikus – valóban rokon szellemek voltak. Rövid barátságuk leghosszabb beszélgetései során, amelyek Tautenburgban – egy kis, thüringiai üdülőhelyen – zajlottak, s amelyekben a legfőbb téma Isten halála és a vallásos vágy volt, felfedezték, hogy még egymást nem ismerve, ugyanarra jutottak. Továbbá, Salomé már ekkor megsejtette, hogy a vallásellenes Nietzschében egy új vallás hirdetője lakozik; ez szolgált alapmotívumként Nietzsche-monográfiájához.

Valószínû azonban, hogy ez a barátság mindkettejük gondosan őrzött „énhatáraira” veszélyes volt: túl sok tudattalan energiát mozgósított. „Beszélgetéseink során – írja Lou – legszemélyesebb, a kitörölhetetlen gyermekkorból felbukkanó emlékeim is felmerültek. Azonban éppen ez volt az, amitől soha nem válhattam volna tanítványává, követőjévé: mindig bizalmatlan lettem volna a félelemtől, hogy pontosan abba az irányba lépkedek, amelytől el kellett szakadnom ahhoz, hogy tisztaságra leljek. Ugyanaz nyûgözött le benne, mint ami belső elfordulásra kényszerített.” A külső elfordulást Lou azonban Nietzsche anyjának féltékenységére hárítja. Azok a bizonyos „korai emlékek” viszont nem hagyhatták őt nyugodni; később intenzíven érdeklődött az ezeket feltáró pszichoanalízis iránt, Freuddal is mély szellemi közösségbe került.

Független nő szorongást kelt
A nő hivatása kiváló utódokat világra hozni. Például a Nietzsche által idealizált görögöknél „a nőknek nem volt egyéb feladatuk, mint szép, erőteljes testet fejleszteni ki maguknak, amelyben az apa karaktere szakadatlanul tovább él, hogy ekképp ellensúlyozzák e roppant fejlett kultúra egyre jobban elharapózó, túlzott idegi ingerlékenységét. Ez őrzi meg a görög kultúrát viszonylag olyan sokáig fiatalnak; mert a görög anyákban újra meg újra visszatért a természet görög géniusza.”

Hogy a nők gimnáziumba járjanak, Nietzsche számára a lehetőség is elborzasztó. „Tán egészen az újságolvasásig és a politizálásig szeretnék zülleszteni a nőt, szabadszellemet és irodalmárt faragnának belőle”, veszélyeztetve „a nő első és legfontosabb hivatását, erőteljes gyermekek szülését.” Tudósnő, írónő, s akik a nőről fel akarnak világosítani, elfajzott ösztönûek; Mulier taceat de muliere (A nő hallgasson a nőről).  Mindez nem hangzik olyan különösen Nietzsche idejében, amikor a nők a szüleiktől való függésből amint csak tehették, újabb függőségbe kerültek, s feleségként, anyaként határozták meg önmagukat. Ritka tünemények voltak az első „emancipált” nők. Óriási érdeklődés övezte a férfiruhás, szivarozó George Sand szerelmi ügyeinek sorát – melyeknek regényeiben is emléket állított –; leghíresebb szeretői Mousset és Chopin voltak. Az „írótehén” – ahogy Nietzsche nevezte – jó ürügyet adott neki minden női írói tevékenység ösztönproblémákra való visszavezetéséhez. Sand esetében ez a kielégíthetetlenség volt. Nietzsche „keleti” bánásmódban részesítette volna a nőket: „Ha nőhöz indulsz, ne felejtsd magaddal vinni a korbácsot”. &Aacutem ő az ostort kora egyik legemancipáltabb nőjének, Lou-nak kezébe adta, ki a Nietzsche által beállított fotográfián egy szekéren ülve hajtja őket, Réevel együtt, lovakként. Lou nem játszott férfiszerepeket, de egyetemre járt és filozófiai mûveket írt, s ez nem tartozott az akkori nőkre jellemző tevékenységek közé. Ô azonban éppen ebben vált nővé, vagyis múzsává olyan férfiak számára, mint Nietzsche és Freud, akik azért soha nem szûntek meg a nő egyedüli hivatását a gyermekszülésben látni. Ebből is kitûnik, mennyire foglyai még e forradalmár szabadgondolkodók is a tradícióknak.

Másrészt, a független nő szorongást is kelt: mi lesz akkor a családokkal, a következő nemzedékkel, és mi lesz a férfival?

Ezért tartják a tanulást, politikát, tudományt, írást, és mindent, ami a nőt függetlenebbé teszi, nőietlennek; s ezért feltételezik, hogy ha egy nő ilyesmit mûvel, ösztönei hibádzanak. Példát pedig könnyû találni: Sand kétségtelenül hiperszexuális; az egyik első magyar feminista-filozófus-táncosnő, Dienes Valéria bevallottan aszexuális; Lou Salomé pedig az erotikusnak az esztétikaiba való átmenetét írja meg, és nagyrészt eszerint is él. Mintha Nietzsche jó helyen kereste volna minden női intellektuális aktivitás eredetét?Hisz valójában „mit bánja a nő az igazságot…az ő nagy mûvészete a hazugság”. „Vita – femina… ez az élet legerősebb varázsa: szép lehetőségek arannyal átszőtt fátyla borul rá, ígéretesen, vonakodón, szemérmesen, gunyorosan, résztvevően, csábítóan. Igen, az élet – asszony!”De hogy zavarba jöjjünk, a filozófus másutt magát az igazságot azonosítja a nővel.

Persze lehet analizálni, hogyan gyúrta össze nőképét Nietzsche megvetett női családtagjaiból, magasztalt szerelmeiből, történelmi vagy keleti nőfelfogásokból és korának feminista nőiből. És azt is, hogy ez az összegyúrt nőkép hogyan esik szét darabjaira. Lehet derülni azon, hogy az ő tapasztalati hátterével így nyilatkozik: „Vajon megkockáztathatom-e a kijelentést, hogy hála dionysosi hozományomnak, ismerem a nőket, s talán én vagyok az »örök asszonyi« első pszichológusa. Engem minden asszony szeret – régi história ez…”

Fel lehet háborodni: hol marad a nő, mint alany, mint szubjektum, s miért már megint egy férfi mondja meg, mi legyen a nő? Lehet kínlódni az ellentmondásokkal, megpróbálni logikai rendet teremteni ott, ahol ilyen nincs; vagy egy hanyatló szellem találkozását látni olyan veszélyes irányokkal, mint eugenika, rasszizmus; és kiemelni, hogyan szorítja vissza a nő hivatását jófajú, erős, egészséges utódok szülésére…Mégsem lehet mondani, hogy a nőt pusztán ennyinek akarta. Hiszen miért írta volna a Zarathustrában: „Házasság: így hívom én a kettős akaratot, mely megteremti az Egyet; azt, ami több teremtőinél…/ &Aacutemde azt, amit házasságnak mond a fölös-sokaság… azt hogy is nevezem vajon? / Ó, lelkeknek e kettős szegénysége! Ó, lelkeknek e kettős mocska! Ó, a megelégedés e kettős nyomorultsága! / Ezt mondják házasságnak azok; és állítják, hogy mindőjük házassága a mennyben köttetik. / …Nem és nem; semmi közöm ezekhez a mennyei hálókba gabalyodott vadállatokhoz!… / Méltónak tetszett nékem ez a férfi és érettnek a föld értelmére: ám midőn megláttam asszonyát, bolondok lakhelyének tûnt nékem a föld. / Bizony, azt kívántam, bárcsak rándulna görcsbe a föld, midőn libával párzik egy szent.” §

  • Pokolgépek
    Lou von Salomé éppúgy nem tisztelte a morált és a konvenciókat, mint Nietzsche: „ha valaki belehallgatott volna beszélgetéseinkbe, azt hihette volna, hogy két ördög társalog". A két ördögöt azonban szétválasztotta a pokolgép, ahogy Nietzsche saját anyjának és húgának vele szembeni mûködését aposztrofálta. Ebben Nietzsche naivitása – vagy félelme – is vétkes volt, hiszen gardedámot is hívott Tautenburgba, méghozzá Elisabeth személyében. Elisabeth identitásában nagy szerepet játszott zseniális bátyja, akinek jövendő hírnevéből szeretett volna részesülni. Természetesen ő is írt róla monográfiát. Hogy Lou jóval közelebb kerülhet bátyjához, mint ő, ez a lehetőség beindította fantáziáját. Anyjuknak érzékletes beszámolókat küldött Naumburgba az „idegen" nőről, akit rendetlen, romlott erkölcsû „mérges féregnek" aposztrofált. Elisabeth mûködése megtette hatását az anyánál is. Amikor Nietzsche következő alkalommal hazalátogatott, óriási veszekedés tört ki, mely az „apád sírjának szégyene vagy" mondatban csúcsosodott. Nietzsche elhatározta, hogy örökre szakít anyjával – de nem tudta megtenni, hamarosan újra leveleztek. Elisabeth pedig elhitette Nietzschével, hogy Lou róla a háta mögött becsmérlő kijelentéseket tesz.  Hogy volt-e ennek valós alapja? Nem lehet tudni. Talán az, hogy Lou bepillantást nyert a filozófus erotikus fantáziáinak jellegébe? Hisz később Freudnak ezt írta, a szadomazochizmus és biszexualitás összefüggéséről: „ezt először egy vérbeli szadomazochistával, Nietzschével beszéltem meg, s emlékszem, közben nem mertünk egymás szemébe nézni." Freud és Nietzsche – ami a nőket illeti, volt hasonlóság elképzelésükben, leginkább az, hogy a nő csökkentebb értékû a férfinál, és ezt egyedül az anyaság oldhatja fel.