Az önző szitakötő

Vadul harcolnak versenytársaik ellen. Elcsábítják más hímek nőstényeit. Megerőszakolják az ellenállót. Légi akrobaták, jól fel vannak szerelve ahhoz, hogy a legvadabb csatákat is megvívják. Nyugatnémet kutatók állapították meg mindezt az ártatlan, csillogó szárnyú szitakötőkrőlA zöld aljnövényzetből a napfényes vízpartokon sötétkék, surrogó szárnyak rebbennek fel: az első szitakötőhímek. Alig félórával korábban még a levelek kocsányain üldögélve nyugodton napoztak. Most surrogó, finoman hártyázott szárnyuk a patak felett csillámlik. Amikor két hím összetalálkozik, egy pillanatra szinte megdermednek a levegőben. Egy apró megtorpanás után azonban elszabadul a pokol! Egymás felé rontanak, körbe-körbe röpdösik egymást, egymás fölé, alá repülnek, látszik, hogy vadul és elszántan támadják egymást. A köröket spirálisok váltják fel, a két szitakötő ide-oda csapkod. Mindezzel azt fejezik ki: ez az én területem, ne merj a közelembe jönni! Hogy fenyegetésüket megerősítsék, a rivális hímek úgy köröznek egymás körül kiterjesztett szárnyakkal, mint a vitorlázórepülők a táj felett.

Eleinte maguk a biológusok sem voltak tisztában azzal, hogy mit jelent a szitakötők tánca. Éveket töltöttek el a furcsa, gyors röptû rovarok megfigyelésével a német Freifand környékén. A biológusok, akik korábban elsősorban a laboratóriumokban dolgoztak, kivonultak a szabadba, hogy az állat természetes környezetében végezzenek megfigyeléseket. A nemiséggel és a faj reprodukciójával kapcsolatos, rendkívül bizarr magatartásmintákat fedeztek fel, amelyekre korábban egyáltalán nem is gondolatok.

Rejtőzködve figyelő nőstények
A szitakötőkről egyébként is teljes joggal el lehet mondani, hogy egyáltalán nem laboratóriumi állatok. Ha valaki meg akarja figyelni, hogyan viselkednek környezetükhöz és egymáshoz viszonyítva, nincs más választása, mint hogy kimegy a szabadba. Az odakünn dolgozó biológusnak persze rendkívül nehéz a dolga. A szitakötők ugyanis hihetetlen gyorsasággal mozognak. A biológusok valójában nem tudták, hogy a repülés egy-egy szakasza vagy mozzanata az állat viselkedése szempontjából mit jelent. Minél több megfigyelést végeztek, annál világosabbá vált, hogy az ember szeme a gyors mozgások jó megfigyelésére nemigen képes, csak segédeszközökkel – olyan kamerákkal, amelyek lassított felvételek készítését tették lehetővé – váltak képessé végül megérteni, hogy amit láttak, az a valóságban mit is jelent. A szitakötők hihetetlenül gyors röptét hússzoros lassítással figyelték a vetítőben.A calopteryx fajhoz tartozó hím szitakötő a patak partjához közeli vízen egy négyzetméternyi vízfelületet vesz a birtokába, és ezt a legkülönbözőbb légi mutatványokkal adja a többi hím tudtára.

Egyben azt is közli, hogy ezt a területet meg is védi. Ilyenkor üzenetét úgy szövegezi meg, hogy hangsúlyozottan lassan, körülbelül hússzor egymás után egy-egy másodpercig verdes a szárnyával. Előfordul, hogy ezt a kijelentést valamely növényre ülve mutatja be. Az egymás szomszédságában elhelyezkedő hímek mintegy láthatatlan vonalat húznak a két terület között. Megfigyelték azt is, hogy egymás területét nem föltétlenül tisztelik, és igyekeznek minél közelebb menni a másikhoz, és így maguknak egyre nagyobb teret biztosítani.

Ha sok hím gyûlik össze, akkor a mutatványok és viselkedésbeli közlések kifejezetten fenyegető formát öltenek. A szitakötő ilyenkor a két hosz-szabb szárnyát hátracsapja, és hátsó szárnyaival verdesve tartja fenn magát. Mindez akkor válik igazán látványossá, amikor megkezdődik a küzdelem a nőstényekért. A zöldesbarna, szerény teremtések rendszerint az aljnövényzetben rejtőzködnek. Onnan figyelik a hímek mutatványát, és általában nem azon az alapon választanak, hogy a hímek közül melyik a legokosabb, a legbátrabb, a legügyesebb légi akrobata, hanem hogy melyik rendelkezik a legmegfelelőbb területtel a peték lerakásához.

A hosszú előjáték célja
Amikor a nőstény végre dönt, a hím szinte magánkívül tombol a gyönyörûségtől. Szárnyai háromszoros gyorsasággal verdesnek. Körberöpködi a nőstényt, majd a víz fölé repül és leereszkedik. Felfelé kunkorítja potrohának hátsó részét, ahol ilyenkor egy világossárga folt jelenik meg. Ezzel jelzi erotikus szándékát.
A nőstény megszemléli a helyet, és úgy dönt, hogy elfogadja a hímet. A hím ilyenkor, megértve a nőstény magatartását, két fogójával vagy ollójával, amely potroha hátsó részén látható, a nőstényt megragadja annak feje alatt, és felrepül vele. Amilyen gyorsan csak lehet, otthagyják a nyílt vízfelületet, és a partra igyekezve eltûnnek a sûrû aljnövényzetben. A két szitakötő párzása odavonz a környékről több más hímet is. Berontanak a területre, és megpróbálják a hímtől elragadni nőstényét. Egy-egy pár rendszerint csak akkor képes sikeres párzásra, ha megfelelően el tudnak rejtőzködni a sûrû aljnövényzetben, és megkapaszkodnak valami rejtekben, egy növény alján.

A szitakötőknél a párzás néha rendkívül sokáig tart. Egészen 1979-ig a biológusoknak fogalmuk sem volt, hogy ez miért van így. Akkor egy amerikai biológus, Jonathan Waage valami egészen hihetetlen dolgot figyelt meg: a szitakötőhímek a megtermékenyítésre csábított nőstény nemi nyílásából kikaparják és eltávolítják azt a nedvet, amelyet egy társuk előzőleg oda befecskendezett. Csak ezután párzanak a nősténnyel. Ezt a magatartást az állatvilágban először éppen a díszszitakötőknél figyelték meg. A verseny tehát nemcsak a területért és a nőstényért folyik, hanem azért is, hogy az egyed önmagának feltétlen elsőbbséget és abszolút fölényt biztosítson. Ezáltal a faj fenntartásának lehetőségeit esetenként csökkentve. Tehát genetikailag nem a faj érdekeinek szem előtt tartása a program, hanem az egyén genetikai anyagának továbbörökítése.

A nőstények igyekeznek a peterakást maradéktalanul végrehajtani. Amint egy hím megtermékenyítette őket, egy víz fölé nyúló növényszárról a vízbe vetik magukat, és alámerülnek. Testüket aranyosan fénylő levegőburok veszi körül, a víz alatt ebből lélegeznek. Körülbelül fél órán át tartózkodnak a víz alatt, ez idő alatt lerakják a petéiket. Ide a hímek a peterakó nőstényt már nem követik.Abban a patakban, ahol megfigyeléseiket végezték a kutatók, egy vízi növényfajta nőtt, amelynek hosszúra nyúlt levelei ide-oda ringatóztak a vízáramban. A levelek vége időnként fel-felbukkant a felszínre, de a víz árja szinte azon nyomban visszarántotta a felszín alá. A nőstények a parti növényzet levelein üldögéltek, és azt figyelték, mikor bukkan fel egy rövid időre a vízinövény, majd hirtelen igyekeztek megkapaszkodni rajta, hogy vele együtt alámerüljenek. Ha ugyanis nem sikerül azonnal alábuknia, pillanatokon belül megjelenik egy erőszakos hím, a terület ura, és követeli a maga jussát. Az igazán jó peterakóhelyek ugyanis ritkák. Azok a hímek, amelyek ilyen területtel rendelkeznek, teljes bizonyossággal számíthatnak partnerre.

Az egyed örökítése a cél
Egészen másfajta viselkedési módokat figyelhettek meg az árnyas erdei halastavak környékén. Ilyen helyeken a párok a szomorúfûz vízbe nyúló ágain foglalnak helyet, szorosan egymás mellett. Megtermékenyítés után a nőstény a fa kérgének hasadékaiba rakja petéit. Ott telelnek át a peték egészen a következő tavaszig, amikor a lárvák kibújnak és belepottyannak a vízbe. A fûzfákon nincs a hímeknek kijelölt és védelmezett területük. Az erdőben tehát a nőstényeknek nincs lehetőségük, hogy egy hím által birtokolt területen meghúzódjanak, elrejtőzzenek a többi, nászra éhes hím zaklatása elől. Ilyen esetben megkísérelnek ragaszkodni ahhoz a hímhez, amely őket előzőleg megtermékenyítette. A hím megragadja nőstényét, és mindaddig szilárdan tartja, amíg az a petéit biztonságosan el nem helyezi.

Varnak azonban rendkívül agresszív hímek, amelyek még ilyenkor sem adják fel. Ha a délelőtt folyamán nem találtak maguknak nőstényt, elmennek az általuk is jól ismert párzóhelyekre. Ha ott olyan párra találnak, amely éppen ebben a furcsa szitakötőtáncban összefonódva lebeg, akkor odarepülnek és zaklatják őket. Ha a támadó eléggé erőszakos, akkor a birtokon belül levő hím néha megzavarodik, és megpróbál az ollói között levő nősténnyel együtt elmenekülni. Csakhogy a nőstény ilyenkor képtelen repülni, mert potroha hátsó részét egy szûk kéregnyílásba szorította, hogy ott megfelelő biztonsággal lepetézzen. Ezt a helyzetet használja ki a támadó.

Ezeknek az erdei tavaknak a környékén az is sokszor előfordul, hogy a nászra éhes szitakötőhímek más szitakötőfaj hímjeivel keverednek harcba egy nőstényért. Nem tudni pontosan, hogy ilyenkor mi történik, de nem lehetetlen, hogy a nemi ösztön által kitermelt hormonok a hímeket elvakítják. Képtelenek felismerni, hogy egy adott nőstény a saját fajukhoz tartozik-e, vagy sem.Az erdei tavak környékén tanyázik az úgynevezett mozaik-szitakötő. Ennek a nősténye meglehetősen erős és nagy termetû rovar, sokszor eléri a hét centimétert is. Ezek párzás után a part környéki fák gyökérzetében keresnek maguknak peterakó helyet, vagy oda húzódnak vissza, ahol a tóban a vízinövények szinte áthatolhatatlan dzsungelt alkotnak. Az izgatott hímek azonban sokszor még ilyen helyekre is követik a már megtermékenyített nőstényeket, megkísérlik elragadni, és velük ismét párzani.

Kompromisszum a víz felett
Akadnak olyan hímek is ennél a fajnál, amelyek partnerüket röptében termékenyítik meg. Igyekezniük kell, nehogy akár nász közben eltépjék tőle a nőstényt. A kopuláció repülés közben körülbelül fél percig tart, és rendszerint a parthoz közel olyan helyeken, amelyeket a víz fölé hajló sûrû növényzet árnyékol. Ekkor értették meg a biológusok, hogy miért vesz fel a két szitakötő párzás közben karika alakot. Az összehangolt mozgást repülés közben a két rovar csakis így tudja biztosítani.Amint a hím elengedi a nőstényt, ez azonnal lerakja petéit a vízbe. Potroha hátsó részét, időnként a víz fodrait súrolva, belelógatja a vízbe, és fel-fel röppen. Az idegen hímek, amelyek figyelnek a nőstény tevékenységére, még ilyenkor is rászánhatják magukat arra, hogy ajánlkozásukkal zaklassák. Hihetetlen gyorsasággal odarepülnek és megkísérlik elragadni. Sokszor előfordul, hogy a sûrû parti aljnövényzetből vetik ki magukat, a manőver azonban gyakran az életükbe kerül a hímeknek, de a peterakó nőstényeknek is.
 
A víz felületéhez túlságosan közel kerülve ugyanis igen könnyen a halak vagy más vízi ragadozók zsákmányául esnek. A furcsa, mondhatni centrifugáló technika, amivel a levegőben körözés közben az elragadott nőstény testéből kirázzák az előző hím megtermékenyítő nedvét, a biológus számára nemcsak meglepő, de egyszerûen egy biológiai szabály ellentéte. Hiszen az alapszabály azt diktálja, hogy a faj mindent elkövet saját fenntartása érdekében. Az ilyen durva, erőszakos magatartást a biológusok feltételezése szerint csakis valamilyen önző gén válthatja ki.Sorozatos megfigyelések után a szociobiológusok arra a következtetésre jutottak, hogy az állatvilágban általános törekvés szerint az adott faj hímje mindenképpen igyekszik saját génjeit örökíteni. Ez sokszor még akkor is így történik, ha a törekvés a faj rovására megy. A hím agresszivitása akár a nőstény érdekei ellen is irányulhat. A nőstények számára ugyanis az ismételt párzások, a különböző csábítások újabb és újabb kockázatot jelentenek.

A jelenlegi értelmezés szerint a párosodás semmiképpen sem egyfajta harmóniának vagy békés egymásra találásnak a kifejeződése, hanem kompromisszum két önző egyed között, hiszen mind a kettő arra törekszik, hogy a saját génjeit örökítse át a lehető leghatékonyabb módon. Ehhez azonban mindegyiknek partnerre van szüksége.

A szitakötők nőstényei is kivétel nélkül arra törekszenek, hogy minél nagyobb biztonsággal és hatékonysággal a saját génjeiket örökítsék át. Ha a nőstény megtermékenyült, ezért keresi azonnal a megfelelő helyet, és igyekszik a petét minél előbb és minél biztonságosabban lerakni. Nemritkán észlelték, hogy a menekülő nőstények akár harminc méter magasba is felrepülnek. Az üldöző hímek ilyenkor rendszerint feladják a dolgot, visszarepülnek a víz fölé, és újabb, könnyebben elérhető nőstényeket keresnek.Vannak aztán olyan fajok is, mint például a mezei szitakötők, amelyeknél a hím és a nőstény érdekei nem ütköznek olyan erősen, mint a kéknyíl-szitakötőknél. A mezei szitakötőnél azt látták a biológusok, hogy ha egyszer egy hím egy nőstényt magával ragadott, akkor a párosodás rendszerint zavartalanul megy végbe. Ennél a fajnál a hímek megtermékenyítik az adott nőstény minden egyes petéjét, és a nőstény tökéletesen rábízza magát az általa választott hímre. Teszi ezt azért is, mert így újabb hímektől semmiféle zaklatást nem kell eltûrnie. Érdekes, hogy ez a tökéletes összhang hím és nőstény között csak a mezei szitakötőknél tapasztalható. A többi megfigyelt fajtánál az egyed mindenképpen egyéni érdekeit próbálta érvényesíteni minden másra való tekintet nélkül. §


  • A kék nyíl kirázza
    A kék nyílnak nevezett szitakötőfajta tagjai még féktelenebbül viselkednek. A legmelegebb nyári hónapokat kedvelik leginkább, és ilyenkor csak úgy hemzsegnek a vízzel teli kavicsbányák környékén. Jellemzőjük, hogy minden olyan repülő tárgyra hihetetlen vadsággal rárontanak, amely akár csak távolról is szitakötőre emlékeztet. &Iacutegy aztán, ha a bányató partjáról felrepül egy szitakötő, abban a pillanatban hímek áradata támad rá.Ennek az agresszív fajnak a nőstényei napközben nemigen merészkednek a víz közelébe. Bárhogy rejtőzzenek is el, akár néhány méternyire a parttól, a hímek rájuk találnak és megtámadják őket. Több ízben megfigyelték, hogy a nőstényeket szinte lerohanják. A kék nyíl hímje támadás után a potroha hátsó felén lévő fogóval erőteljesen megmarkolja a nőstényt, és a magasba ragadja. Ott aztán különböző hurkokat ír le vele, a nőstényt ide-oda rázza. Hosszú időn keresztül nem tudták, mi ennek a furcsa légi akrobatikának a jelentősége. Aztán különleges kamerával felvételeket készítettek, és a jelenetet lassítva lejátszották. A különös légi parádé közben a nőstény potroha végéből szürkés csöppek hullanak ki a durva rázás hatására. Ekkor értették meg, hogy ilyenkor tulajdonképpen mi történik. A támadó, agresszív hím elődje megtermékenyítő nedvét rázza ki a már egyszer megtermékenyített nőstény petevezetékéből.