Az életet a Földön a zöld növények teszik lehetővé: vízből, szervetlen sókból és a légkör szén-dioxidjából a napenergia hozzáadásával hozzák létre testük szerves anyagait. A növények szolgálnak táplálékul az állatvilágnak – áttételesen még a ragadozóknak is, hisz az oroszlán is éhen halna, ha a gnú, a zebra és a kafferbivaly nem legelhetne. De a szerepek olykor felcserélődnek: némely növények húsevésre vetemedtek.A tudomány csak a XIX. században figyelt fel a ragadozó növényekre. A hihetetlennek tûnő tényt, miszerint egyes növények állatokat ejtenek csapdába, pusztítanak el és emésztenek meg, egy idő után szenzációs hírekre éhes újságok is felkapták, bár a valóságot – talán az olvasóközönség vélt igényeihez igazodva – kissé kiszínezték. Az American Week címû lap 1920. szeptember 20-ai számában például megjelent egy rajz, amelyen egy növény polipszerû karjaival körülfon, és foglyul ejt egy parafasisakot viselő trópusi utazót. A kép aláírása: „A húsevő növények áldozata” volt.
A húsevő növények szokatlan képzettársításokra ragadtatták a későbbi korok alkotóit is: tudományos-fantasztikus mû született például a húsevő orchideák bolygójáról, de nem kevésbé emlékezetes például a Macskafogó címû magyar rajzfilm jelenete, ahol Lusta Dicket, az őrmesteri rangban szolgáló, kövér zenész egeret egy veszedelmesen csattogó fogú húsevő virág akarja bekebelezni…
A húsevő növények tehát foglalkoztatják az embereket, de sokszor téves elképzeléseik vannak róluk. Pedig ha kicsit meg akarjuk ismerni őket, nem feltétlenül kell távoli, egzotikus országokba utaznunk. Itt élnek körülöttünk is, és testi épségünket sem kell féltenünk miattuk. Miként a különböző ragadozó állatok, úgy a húsevő növények sincsenek egymással közvetlen rokonságban. A ragadozó életmód, azaz az ízeltlábúak elejtésének és megemésztésének képessége a növényvilágban legalább három rokonsági körben: a szarracénfûfélék, a harmatfûfélék és a rencefélék körében is elterjedt egymástól függetlenül.
Húsevő növények olyan termőhelyeken alakultak ki és élnek, ahol a talaj a növények számára felvehető nitrogén- és foszforvegyületekben igen szegény: rendszerint lápos, vizenyős területek tőzegén élnek. (Egy tőzegláp talajában körülbelül 5 százaléka a felvehető nitrogén mennyisége egy tápanyagokban egyébként elég szegény fenyveserdő talajáénak.) A rovaremésztő növények ugyanúgy fotoszintetizálnak, mint a többi növény: napfény segítségével képesek szervetlen vegyületekből szerves anyagokat létrehozni. De emellett táplálékkiegészítésre szorulnak: legfőbb megélhetési gondjukon, a foszfor- és különösen a nitrogénhiányon úgy segítenek, hogy különböző ízeltlábúak testanyagait megemésztik és felszívják.
Világszerte 14 nemzetségnek mintegy ötszáz faja folytatja ezt a különös életmódot, Magyarországon 9 fajuk honos. A hazai húsevő növények kelepcéi csapóvas vagy varsa módjára mûködnek, mások pedig jóval az emberiség előtt feltalálták a légypapírt.
A harmatfüvek (Drosera) fajainak számát száz körülire becsülik. Legtöbb fajuk Ausztráliában és Új-Zélandon található, leveleik alakja igen változatos. Nevüket a leveleken található fonalszerû mirigyszőrök (tentákulumok) végén látható ragadós, harmatszerû cseppekről kapták, melyekben emésztőenzimek választódnak ki. Ezek a napfényben csillogó cseppek valószínûleg csalogatják a nektár után kutató rovarokat. A lépre csalt rovarra azután a mirigyszőrök sokasága hajol rá és a levéllemez is rágöngyölődik, majd az emésztés után keletkező oldott anyagokat a növény felszívja.
A harmatfüvekkel elsőként az evolúcióelmélet megalkotója, a világhírû angol természettudós, Charles Darwin foglalkozott behatóan és elragadtatással írt róluk: „éles elméjû állat”-nak nevezte őket. Megfigyelte, hogy meg tudják különböztetni a számukra hasznosítható anyagokat (húst, sajtot) az emészthetetlenektől. Felismerte azt is, hogy azok a termesztett harmatfüvek melyek táplálékkiegészítésként rovarokat kaptak, több virágot és magot hoztak az éheztetetteknél.
A természetben élő harmatfüvek áldozatainak legnagyobb hányadát 2,5 cm-nél kisebb állatok teszik ki.
A zsákmány mintegy háromnegyede apró termetû kétszárnyúakból (ide tartoznak például a legyek, a szúnyogok) áll, de emellett kisebb számban atkákat, ugróvillásokat, hártyásszárnyúakat, pókokat, bogarakat, poloskákat, lepkéket, szitakötőket is ragadoznak.
A ragadozó kifejezés – amely a köznyelvben mára teljesen meghonosodott és állatokra is használják – eredendően ezeknek a növényeknek a jellegzetes hatású ragadós anyagaira utal.
A rovart egy-két nap alatt emésztik meg a levelek, ezután ismét kigöngyölődnek, de megfigyelhető rajtuk a rovar megmaradt kitinváza. Az eurázsiai fajok kistermetû, rendszerint pirosas színû növénykék, leveleik igen változatos alakúak. Hazánkban napjainkban egyetlen fajuk él, a kereklevelû harmatfû (D. rotundifolia) tőzegmohás lápok jellegzetes, ritka faja. Egy másik faj, a hosszúlevelû harmatfû (D. anglica) hazánk területéről (a Hanságból és a Balaton-felvidékről) kipusztult. Erdélyben és a Felvidéken tőzegmohás- és forráslápokban – főleg szabad tőzeg- vagy forrástufa-felszíneken, semlyékekben, úszógyepekben – található meg. Székelyföldön a köztes harmatfû (D. intermedia) is megél. Hasonló a Portugáliában élő, rokon harmatlevél (Drosophylum lusitanicum) módszere is.
• A ragadozó növénnyé válás lehetőségét magában hordja a légyfogó cserje két faja (Roridula dentata és R. gorgonias), melyek a rózsafélék rokonságába tartozó, Dél-Afrika hegyvidékein előforduló növények. Leveleiket sûrûn borítják a bunkós végû, vöröses mirigyszőrök, melyek váladékába rengeteg rovar ragad bele. Hajtásaik rendkívül sokáig megőrzik ragadósságukat, akár több évtizede herbáriumban őrzött darabjaik is alkalmasak légyfogónak. Emésztőenzimek jelenlétét azonban mindeddig nem mutatták ki e növényeken. Érdekes, hogy a leveleken teljes biztonságban mozog a Pameridea roridulae nevû poloska, mely a csapdába esett rovarokkal táplálkozik. Végül a rovarok testének anyagai e poloska ürülékének közvetítésével jutnak el a növényhez.
• Az Észak-Amerikában honos Vénusz légycsapója (Dionaea muscipula) valószínûleg a legközismertebb rovaremésztő növény. Módosult levele két felének összecsukásával ejti csapdába áldozatait. Levélcsapdájának mindkét felén, a belső oldalon 3 érzékszőr található, Ha ezek közül megfelelően rövid időn belül legalább kettőt inger ér, akkor a csapda becsukódik.
Egy levél csak néhány alkalommal tud becsukódni, majd ismét kinyílni. A növény tehát úgy védi ki a véletlen – például esőcseppek ellen kiváltott – becsukódásokat, hogy egy érzékszőr megmozdulására nem reagál.
A csapda becsukódását sejtjeinek feszességében (szakszóval turgorában) bekövetkező hirtelen változás idézi elő.
• Még gyorsabban ejti csapdába áldozatait a vízikerék vagy aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa). E növénynél az ingertől a becsukódás megkezdéséig 0,1 másodperc telik el. A becsukódás folyamata pedig további 0,2 másodperc alatt történik meg. Eddig Európában Délkelet-Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában került elő, de a földkerekség egyik legritkább növényének tartják. Először Indiában észlelték a XVI. században. Vízben úszó, gyökér nélküli hajtása nálunk rendszerint 6–10 centiméter hosszú, rajta örvökben fejlődnek a levelek. A levéllemez, ha érzékszőreit inger éri, közepe mentén csukódik össze. Európai éghajlaton októberre képez telelőrügyeket, melyek rendszerint a fenékre süllyedve telelnek át. Májusban felemelkednek a vízben és belőlük rövidesen kifejlődnek a kis növények. A trópusokon egész évben zöldell, és nem fejleszt telelőrügyeket. Virágai aprók, zöldes-fehérek, önmegporzók. Termőhelyének enyhe árnyékolását igényli, teljes napfényen az algák elnyomják. Hazánkban egykor az Ecsedi-lápon, a Dráva-síkon, a Sárréten és Hódmezővásárhely környékén élt. Az utóbbi években három helyen látták…
• A legelterjedtebb húsevő növénynemzetség a rencéké (Utricularia), a trópusoktól a sarkvidékig megtalálhatók. Mintegy 300 fajuk legtöbbje víz alá merülő hajtásrendszerû hínár. Tudományos nevük a latin utriculus (tömlő, zsák) szóból ered, mely a hajtásaikon található apró, hólyagszerû varsákra utal. A kelepce fala kipumpálja belülről a vizet, emiatt a varsában alacsony nyomás alakul ki. Ha a varsa csapóajtajánál lévő érzőszőröket megérinti egy kerekesféreg, apró rák, szúnyog- vagy árvaszúnyoglárva akkor a csapóajtó kinyílik, és a tömlőbe áramló víz magával sodorja az áldozatot, melyet a varsa falának belső felszínén lévő mirigyek által termelt enzimek emésztenek meg. Hazánkban 4 rencefaj fordul elő, kettő közülük igen ritka, hidegkedvelő lápi növény, a két nagyobb termetû faj elterjedtebb mocsári faj. Régies magyar nevük a hólyaghír és tömlőke.
• A rencék közeli rokonai a hízókák (Pinguicula). A nemzetség képviselői nedves környezetben a sarkvidéki, a mérsékelt és a trópusi területeken egyaránt előfordulnak. Mintegy 50 fajuk ismert, kb. egyharmaduk hideg- és mérsékeltövi, a többi a trópusok lakója. Kiterült leveleik laposak, húsosak, tőrózsában fejlődnek. Felszínükön kétféle mirigy található. A nagyobb, fejecses mirigyek ragadós anyagot választanak ki, a kisebbek pedig emésztőhatású váladékot. A csillogó, nedves levélfelszín valószínûleg csalogatja az éhes és szomjas rovarokat. A csapdába ragadt rovarokra a levél a pereme felől rágöngyölődik, hogy minél nagyobb felületen láthasson neki az emésztésnek, de a levél visszagöngyölődő pereme egyúttal útját is állja a rovaroknak. (A hízókák magyar nevüket is e jelenségről kapták, a levél visszagöngyölődő széle úgy néz ki, mintha meghízott volna.) Az egyetlen ismert hazai lelőhelyéről, a Tapolcai-medencéből kipusztult a fehér virágú havasi hízóka (P. alpina), mely a környező magashegységek mészkővidékein nem számít ritkaságnak. A lila virágú lápi hízókát (P. vulgaris) is kipusztultnak hittük, tucatnyi egykori hazai állományából mára csupán egyetlen maradt.
Szerencsére, aki hízókát szeretne látni, mégis van módja: szobanövényként több fajt is tartanak, például a mexikói származású P. caudata-t és P. gypsicola-t.
• A húsevő növények között vannak, amelyek tartálycsapdákkal vadásznak. Ilyenek a főként Délkelet-Ázsiában honos kancsókák (Nepenthes), az amerikai szaracénfüvek (Sarracenia) rokonsága és az ausztráliai mokaszin növény (Cephalotus). Leveleik igen változatos méretûek és színûek, de közös jellemzőjük, hogy tölcsérszerû tartálycsapdát képeznek. A csapda szájadékánál rovarokat odavonzó nektárt termelnek, amelyek menekülését lefelé álló szőrök, a csapda igen síkos, visszahajló pereme akadályozza meg. Több faj levelei nektártermeléssel is csalogatják a rovarokat. A tölcsérbe esett rovarok az emésztőenzimeket tartalmazó folyadékban elpusztulnak, anyagaikat a növény hasznosítja. Az emésztőnedv felhígulását legtöbbször a tartálycsapda fedele akadályozza meg, amely véd az esőtől. Közülük talán a kancsókák a legnevezetesebbek és legismertebbek. A legnagyobb kancsóval a borneói rádzsa-kancsóka (Nepenthes rajah) rendelkezik. Csapdái elérhetik a 35 centiméteres nagyságot is, ûrtartalmuk pedig a több litert. Ha belepillantunk a csapdába, rendszerint barnás, nem túlságosan bizalomgerjesztő illatú folyadékot látunk benne, amely tele van a legkülönbözőbb rovarok és más gerinctelenek (például csigák és pókok) oszladozó tetemeivel, de állítólag találtak már bennük csapdába esett rágcsálókat is.
Malajziában természetesen régóta ismerik a kancsókákat és tartalmukat szükség esetén meg is itták.
Minderről Alfred Russel Wallace, XIX. századi brit természetkutató számolt be, aki a bennszülöttek példáját látva maga is oltotta így a szomját. E sorok írója már jóval későbbi kor elkényelmesedett gyermeke, mert bevallom nekem nem volt ugyanehhez gusztusom…
