Egy míkincstolvaj vallomásai

A párizsi Biennálén felfedezett, aranyozott ezüstből készült bagoly volt az, ami arra késztetett, hogy elkezdjek nemzetközi antikvásárokra járni… Brüsszelben rendeztek egyet a következő év januárjában, és reméltem, hogy ott újra megtalálom a baglyot. Akkor még nem tudtam, hogy Belgiumban őrült expedícióba fogok majd. Abban az országban egyszerûbbnek tûnt lopni, mint Franciaországban. &Iacutegy vette kezdetét a „csodák éve”.Három órával azután, hogy Luxemburg felől átléptük a belga határt, már több lopott tárgy volt a Tigrám csomagtartójában. Ugyan kiszemelt célunk a brüsszeli vásár volt, Anne-Catherine-nal szokás szerint minden adandó alkalmat kihasználtunk.Első állomásunk a Namur-i Mûvészeti Múzeum volt, ahonnan két, XVI. századi szárnyasoltár-darabot loptam el, amit a kabátom alá rejtettem. A gond csak az volt, hogy miközben visszamentünk az autóhoz, egy parkolóőrbe botlottunk, aki éppen büntetést illesztett a szélvédőmre. A fatáblákkal az oldalamon nem éreztem magam túlságosan jól. Mindkét kép 60×20 centiméteres volt, és nagyon törékenyek.

Oldalamhoz szorított kézzel kellett meggyőznöm a parkolóőrt, hogy vonja vissza a büntetést. Természetesen nem tudtam leülni, meg kellett várnunk, hogy elmenjen, mielőtt beülünk az autóba.

Ez alkalommal is elég meleg volt a helyzet. Furcsa módja ez egy olyan ország felfedezésének, ahová azelőtt még be sem tette a lábát az ember. Mons-ban, nem messze a határtól,  egy múzeumban régi rajzokat állítottak ki. A hely elég rossz állapotban volt, és a képeket is összevissza rakták fel a falra. A híres rajzokat lapozható tartóba tették, de az eredetük eléggé kétséges volt, állítólag Leonardo da Vinci és Tiziano készítette őket. Én egy lapot loptam el, amelyen két Van Dyck-ceruzarajz volt. A tanulmányrajzok két előkelőség portréját ábrázolták, és a többivel ellentétben eredetiek voltak. Később találtam egy nyomatot, amit az egyik rajz alapján készítettek. Másfél évvel később vissza kellett térnem a Mons-i múzeumba, hogy megszerezzem azt a Tobias Verhaecht-nek – XVII. századi flamand tájképfestőnek – tulajdonított tusrajzot, ami folyamatosan ott motoszkált az agyamban. Türelmetlenül vártuk, hogy Brüszszelbe érjünk. Még aznap, péntek délután megérkeztünk. Ott (a Brüsszeli Királyi Palotában – a szerk.) megtaláltam a baglyot. Hatalmas csalódás volt! Ez alkalommal üveg alá rakták, és nagyon figyeltek rá, elérhetetlen volt.

Brüsszelbe és mindenhová követtem a baglyot, elmentem minden olyan rendezvényre, ahol tulajdonosa részt vett. Sosem sikerült megszereznem. Ennek ellenére nem sajnálom, hogy eljutottam a belga fővárosba.Egyszer csak kiáltozást hallottam: „Tolvaj! Tolvaj!”, és futó embereket meg csoportosulást láttam, de nem engem követtek. &Uacutegy tûnt, valaki éppen el akart lopni egy bronzszobrot. Én kihasználtam az általános zûrzavart, és gyorsan elloptam egy festményt. Mivel többre nem volt időm, elemeltem egy XVI. századi, kézjegy nélküli, keresztrefeszítést ábrázoló festményt. Bementem a vécébe, hogy levegyem a keretet, és elrejtsem a képet a nadrágomba. Megvártam, hogy a barátnőm jelzést adjon, hogy szabad az út.A lopást csak másnap reggel fedezték fel, miközben én éppen a Zenetörténeti Múzeumból loptam el valami mást. A vitrinben egy damilra függesztve lógott egy gyönyörû öthúros hegedû, amit egy bizonyos François Lejeune készített Párizsban, ha jól emlékszem 1747-ben. A kulcsház fej formájúra volt faragva. Nagyon ritka és értékes hangszerről volt szó, ami legalább egymillió frankot ért, így az eltûnése nagy port kavart Belgiumban.

A vitrinbe, amelyben tárolták, hátulról be lehetett nyúlni néhány ujjal. Rántottam egyet a damilon, és elkaptam az öthúros hegedût. Elzászi otthonomban így már három hegedûre gyarapodott a gyûjteményem: az öthúros hegedûvel, a bázeli zenetanár gyakorlóhegedûjével, ami nyolcvanezer frankot ért, és egy Nicolas Augustin Chappuy-hegedûvel, amit egy lyoni árverésen loptam, és restauráltattam egy hangszerkészítővel, aki húszezer frankért meg akarta venni tőlem.Másnap reggel igazi kincseket fedeztem fel. Anne-Catherine-nal elmentünk a Cinquantenaire parkban található Brüsszeli Királyi Történeti és Mûvészeti Múzeumba, amiről később évekig álmodoztunk. Ez egy valóságos belga Louvre, hatalmas gyûjtemény, amit a véget nem érő palotában rendeztek be, és rengeteg részlegre osztottak.A múzeumban legalább száz-százötven őr volt, de az épület annyira nagy, hogy képtelenség mindenkit szemmel tartani. A középkori és barokk mûvészeti részlegben, az első három teremben nem nagyon tudtam tenni semmit, mert egy kamera minden engem érdeklő vitrint figyelt. Az egyik szomszédos teremben egy vitrinben olyan ötvösmunkát vettem észre, aminél csodálatosabbat még nem láttam: ezüstből készült nautiluszokat és ezüst talapzatú kókuszdiókat, amelyek híven tükrözték a kor érdeklődését az &Uacutej Világ egzotikus felfedezései iránt. Ezeknek az egyszerû kókuszdióknak nagy értéket tulajdonítottak, és a XVI. században egy vagyont értek, fenséges poharakat készítettek belőlük, melyből hercegek és királyok ittak, a fényûzés netovábbját jelentették. Anne-Catherine-nal úgy tátottuk a szánkat, mint egy gyerek a karácsonyi kirakat előtt. Meglepő kompozíciók voltak. Például egy teknősbéka-formán drágakövekből kirakott struktúra, amelyen egy ember tartott egy nautiluszt, Neptun pedig háromágú szigonyával egy kagylón fekvő langusztán trónolt.

A kamera pont a vitrin felett volt elhelyezve… &Uacutegy ítéltem meg, hogy a szekrény nincs a látómezejében. Itt is az volt a helyes technika, hogy megemelem az üveget, és hirtelen mozdulattal kimozdítom a sínből. Megpróbáltam és sikerült. Közben Anne-Catherine figyelte a terepet.Anne-Catherine-nal kialakítottunk egy jelrendszert, ami alapján megértettük egymást. Például, amikor jelezni akartam neki, hogy valami érdekel, és munkába fogok, hátraléptem, felemeltem a karom és hátralendítettem. Ha azt akartam mondani, hogy figyeljen, a szememhez emeltem az ujjam. Ha az egyik kezét a szívére tette, azt jelentette: „Rendben van!” Õ pedig köhécselt, ha valaki közeledett.Egyszerre voltunk nyugodtak és izgatottak. A vitrinben tizenkét-tizenhárom tárgy volt. Anne-Catherine, hozzám hasonlóan a nautiluszokat figyelte. De melyiket válasszuk?
– Ne légy idióta, vedd el mindkettőt!
Követtem a tanácsát. Egyet beraktam a táskájába, a másikat pedig a kabátom belső zsebébe. Kihasználtam az alkalmat, és egy ezüst talapzatú kókuszdiót is beraktam a másik zsebembe.

Miután elrendeztem a vitrinben maradt tárgyakat, visszatettem az üveget a helyére. Hogy minimalizáljam a lebukás veszélyét, középre beraktam egy másik teremben talált kis kártyát, ezzel a felirattal: vizsgálatra kölcsönvett tárgyak. Ezt a fortélyt, különös módon, később nem alkalmaztam.

Amikor megérkeztünk az autóhoz, észrevettem, hogy ott felejtettem a kókuszdió fedelét… Anne-Catherine kivette az egyik fülbevalóját, odament az őrhöz, és rémült tekintettel megkérte, hadd menjünk vissza a terembe, biztosan ott vesztette el. A múzeum zárni készült, de visszamehettünk, így elhoztuk az ott felejtett darabot. Ráadásul ki is használtam a lehetőséget, hogy újból kinyissam a vitrint, és elemeljek egy serleget és egy kis söröskorsót. Visszamentünk a hotelbe, hogy megszabaduljunk a reggeli szerzeményektől, amik még mindig az autó csomagtartójában voltak. Elrejtettük őket a Forma–1-es hotelbeli kis szobánkba. Miközben elnéztük ezeket az ezüst és drágakő tárgyakat, amelyekért két-három millió frankot kérhettünk volna, ha eladjuk, megszédültünk. Elképzeltem a rendőrök arckifejezését, ha bejönnének a szobánkba. A tûzzel játszottunk, de sosem égettük meg magunkat Belgiumban.

Idővel hihetetlennek tûnt számomra, hogy mindezt elkövettem. Abban az időben annyira nagy volt a kísértés és élvezetes a kockázat, hogy meglepő könnyedséggel követtem el a lopásokat. A világ urainak éreztük magunkat, és semmi sem állt utunkba. Mégis, egy újabb alkalommal megint majdnem minden véget ért. Ugyanaznap, délután vége felé megnéztük a Brüsszeltől tíz kilométerre, nyugatra található Erasmus-házat. Észrevettem egy kis Albrecht Dürer-gouache-t, ami egy denevért ábrázolt. A piaci értéke körülbelül ötven és nyolcvanezer frank között volt, rémisztően nagy összeg. Ez alkalommal olyasmivel próbálkoztam, mintha annak idején elloptam volna Raffaello Három gráciáját a Chantilly-kastélyból.

Elkezdtem kicsavarozni az első csavart… Azonnal megszólalt a riasztó. Rögtön ott termett egy őr, éppen csak arra volt időm, hogy megszabaduljak a csavarhúzótól. Nyugodtan elmagyaráztam neki, hogy csak egy kicsit hozzáértem a képhez… – Előfordul az ilyesmi, meg akartam nézni közelebbről… Nem próbálkozott tovább, még csak észre sem vette, hogy a csavar egy kissé laza volt.

Ami engem illet, hideg zuhanyként hatott rám a dolog. Ezúttal messzire merészkedtem. Ennek ellenére ez az újabb figyelmeztetés sem volt rám hatással. Este egy másik világban éreztük magunkat, számunkra maga volt az apoteózis. Egy jó vacsora mellett megünnepeltük a hétvége eseményeit, és elmentünk a moziba megnézni a Váltságdíjat Mel Gibson szereplésével.Kicsit hosszabb időt szerettünk volna Belgiumban tölteni, végül azonban gyorsan hazamentünk. A visszafelé úton egyfolytában azokra az értékes tárgyakra gondoltam, amik nyugodtan pihentek hátul a bőröndben a ruhák alatt. Egy egész élet munkája nem lett volna elég hozzá, hogy a legértékesebbeket megvegyük. De az is eszembe jutott, hogy mi mindent hagytam ott abban a csodálatos Ali baba barlangjában, amivé a Brüsszeli Királyi Palota vált számunkra Anne-Catherinne-nal. Természetesen ott maradt a jól védett bagoly, de egy szintén a világon egyedülálló darab is, egy XVI. századi aranyozott ezüst karavella, az orrán sárkányfejjel, az oldalán egymással játszadozó puttókkal. A kerekekre szerelt harminc centiméter hosszú és húsz centiméter magas hajón még szépen kidolgozott vitorlák, ágyúk és katonák is voltak. Egyetlen funkciója az volt, hogy magas rangú tisztviselők asztalát díszítse.Ebből a korból származó hasonló tárgyak gyakorlatilag nem léteznek Franciaországban, mind eltûnt. Ez a darab bármelyik árverésen valószínûleg kétmillió frankért kelt volna el.

Megfogadtuk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszamegyünk, hiszen tapasztalatból tudtuk, hogy az aznapi lopást egész biztosan nem veszik azonnal észre. Már annak a gondolata is megnyugtatott, hogy a kezemben tarthatom a karavellát.Végül is két héttel később, 1997. január végén tértünk vissza, miután tettünk egy kitérőt Liege felé, ahol a Szépmûvészeti Múzeumból elloptam egy Théobald Michau-képet, mert id. Jan Brueghel (Bársony Brueghel vagy Virágos Brueghel), a nagy Pieter Bruegel fia színvilágára emlékeztetett. Kivételesen a képet vitrinbe rakták, és nem a falra akasztották. Sikerült kimozdítanom az üveget a sínből, de az őrök jelenléte miatt szó sem lehetett róla, hogy a keretet ugyanabban a teremben vegyem le. Amint a hozzánk legközelebb álló őr hátat fordított, elrejtettem a képet a kabátom alá, és több emelettel lejjebb mentem, hogy elbújjak a vécében. Elég sok időmbe telt, mire a keretet lecsavaroztam, és kivettem a jó 30×25 centiméteres festményt. Miután elrejtettem a keretet a vécé álmennyezetében, beraktam a festményt a nadrágomba.

Ezután Brüsszelbe siettünk, a kedvenc királyi palotánkba. A karavella továbbra is a vitrinben pihent, az általunk előző látogatásunk alkalmával átrendezett tárgyak közepén. Ahogy azt előre gondoltuk, bármennyire furcsának tûnik is, a lopást senki sem fedezte fel. Időközben külsőt változtattunk: én szakállt viseltem, a barátnőm pedig más frizurát, s mindketten kerek keretes szemüveget vettünk fel, amit egy mulhouse-i optikusnál csináltattam. Ezek az egyszerû szemüvegek elégségesnek bizonyultak hozzá, hogy más külsőt kölcsönözzenek nekünk. Anne-Catherine nevetett, miközben rám nézett:
– Igazán vicces vagy ezzel a szemüveggel! &Uacutegy nézel ki, mint egy német diák!
&Uacutejra felemeltem az üveget, s a karavellát beraktam Anne-Catherine táskájába, amibe már alig fért valami, miután éltem a lehetőséggel, és elemeltem egy gyönyörû, aranyozott korsót.

Amikor kifelé tartottunk, egy teremőr odajött hozzánk. Moccanni sem tudtunk, a legrosszabbra számítottunk. Nem látott minket bejönni, és csak a jegyünket akarta ellenőrizni. A barátnőm, aki meg volt győződve róla, hogy a táskájába tette a jegyeket, nem tudta, mitévő legyen. Én pedig a hónom alá raktam a korsót, ami hirtelen instabillá vált. Teljes volt a pánik. Szerencsére a jobb kezemmel be tudtam nyúlni a zsebembe, és megtaláltam a jegyeket.

&Uacutejabb alkalom, amikor majdnem lebuktunk. Ôrültek voltunk és elővigyázatlanok, de talán ez vitt minket előre ilyen sokáig. Hogy mi a bizonyíték erre?A rosszul álcázott kinccsel a táskában megkockáztattuk még azt is, hogy a múzeum büféjében ebédeljünk.És itt nincs vége. Két nap múlva harmadszor is visszatértünk a Mûvészeti és Történeti Múzeumba. Mivel a vitrinünkben már nem maradt túl sok minden, egy közeli teremben kiszemeltünk egy másikat, amelyikben drágakő és elefántcsont tárgyak voltak. A kamera nem okozott gondot, mivel a szóban forgó vitrin nem volt a látómezejében.Egy hatvan centiméter magas, aranyozott strucctojást emeltem el, nagyon szép dísztárgyat, amit az egyik legnagyobb lipcsei ötvösmûvész készített, és a XVIII. század közepén került a múzeum tulajdonába. Egy hasonló mestermû egy londoni aukción két és félmillió frankért kelt el. A tojást szét lehetett szedni, és Anne-Catherine-nal a három vagy négy darabot elosztva távoztunk.Ezenkívül elemeltem egy tazzát, egy talpas kupát, ami szintén ritkaság. Gondolkoztam egy ezüstkakason is, ami sajnos kissé be volt horpadva. Megkérdeztem Anne-Catherine-t, hogy mi a véleménye, de ő inkább egy elefántcsont-dombormûre hívta fel a figyelmem, ami Raffaello Három gráciáját ábrázolta – ez rögtön eszembe juttatta a Chantilly-kastélyt –, és Gérard van Opstalnak tulajdonították. Végül másik gyönyörûséget emeltem el: egy achát talapzaton álló, drágakövekkel kirakott kis fregattot, egy XVI. századi francia mestermûvet.

Pillanatnyilag megelégedtem ekkora teljesítménnyel, már ez is hihetetlennek tûnt. Három látogatás során tizenegy gyönyörû ötvösmunkát loptam el, igazi tolvajhadjáratot hajtottam végre, mind közül a legsikeresebbet. Hogy kicsit kipihenjük magunkat, elmentünk a heyseli aqua-parkba, és egy hullámos medencében áztattuk magunkat.Utolsó brüsszeli látogatásunk előtt Antwerpenbe látogattunk, ahol tucatnyi múzeum várt ránk. Itt azonban minden tervünk dugába dőlt. A biztonsági rendszert drákói szigorral alakították ki. Sajnos a Szépmûvészeti Múzeumban kénytelen voltam lemondani egy Bruegel-képről. Ilyenkor nem voltam csalódott, ellenkezőleg: elismerően tekintettem a biztonsági rendszerre, és azt gondoltam magamban: „Le a kalappal! Szép munka!”A belvárosban rábukkantunk egy Zeberg nevû régiségkereskedőre, aki vagyont érő mûalkotásokat árult; többek között egy hatalmas, harminc centiméter magas, húsz centiméter átmérőjû ezüstkorsót: két kiló ezüst és drágakő a XVII. századból. Vitrinben tárolta, már messziről észrevettem, miközben a kis antwerpeni utcán sétáltunk, és gyönyörködve nézegettem. Anne-Catherine tágra nyílt szemmel nézett rám:

– Megőrültél? Sosem tudnád elrejteni. A kereskedők utcái tele vannak járókelőkkel, túlságosan veszélyes! Én azonban meg akartam szerezni ezt a csodálatos tárgyat. &Iacutegy aztán a város egy részén a kabátom alatt hasamhoz szorított korsóval keltem át. Legalább olyan nehéz volt, mint egy gázpalack. Olyan érzésem volt, mintha ikreket hordanék ki. Az a leghihetetlenebb, hogy ilyenkor soha, senki nem figyelt fel rám.

Voltunk annyira szemtelenek, hogy öt nappal később felhívtuk a kereskedőt. A barátnőm beszélt vele. Azt akarta tudni, mennyibe kerül a vitrinben lévő ezüst korsó.
– Igen asszonyom, el kell jönnie megnézni. &Oumltszázezer francia frank az ára.
A kereskedő semmit sem vett észre! &Uacutegy gondoltuk, hibát követtünk el azzal, hogy felhívtuk. És ha lehallgattak minket?

Antwerpenben egy újabb helyet fedeztem fel, ami a blois-i kastély és a Brüsszeli Királyi Palota mellett az egyik kedvenc helyem lett: a Rubens Múzeumot. A múzeum egy kis téren két újabb épület között, egy XVI. századi, saját kerttel rendelkező nemesi házban található, amit maga Rubens rendezett be nagyvonalúan, a falakat cordovai bőrtapétával vonta be. Teljesen meghatódtam, amikor az ő székébe ültem bele. Egy másik szobába érve valóságos sokk ért. Egy mûanyag bura alatt valószínûleg a legszebb szobrot állították ki, amit valaha láttam. &Aacutedám és Éva ábrázolása volt, amit a legnagyobb német barokk szobrász, Jörg Petel faragott 1627-ben, elefántcsontból. &Aacutedám, oldalán egy kígyóval, átölelte a meztelen Évát, és hallatlan erő sugárzott belőle. Csodálatos darab volt, aminek sosem tudtam meg az árát. Valószínûleg hárommillió frank körül lehetett. Megpróbálni ellopni viszont öngyilkossággal ért volna fel. Sokáig szemléltem az átlátszó burát, elég lett volna egy csavart kicsavarozni, de a teremőrök egyfolytában járkáltak, és rengeteg turista volt. Túlságosan kockázatos lett volna.

A szobor nagyon izgatott, de le kellett mondanom róla.Belgium olyan hatást gyakorolt rám, mint egy szerető. Harmadik alkalommal is visszatértem, egy februári hétvégén, azzal a szándékkal, hogy újra meglátogatom a Mûvészeti és Történeti Múzeumot. A múzeum igazgatósága meg volt győződve róla, hogy az ötvöstárgyak ellopása egy vagy több biztonsági alkalmazotthoz köthető. A tárgyak áthelyezéséről szóló kis kártya vezette őket erre a nyomra… Amíg a nyomozás tartott, bezárták a részleget. Az épület többi szárnyában ottjártunk óta lényegesen megerősítették a biztonsági rendszert.Másnap korán reggel, már a nyitáskor újra Antwerpenben voltunk a Rubens Múzeumnál. Már akkor sok látogató volt, főleg japánok. &Oumlrültem, amikor újra megláttam az &Aacutedámot és Évát ábrázoló elefántcsont szobrot. Jól megfigyeltem a helyszínt, és kialakítottam a megfelelő stratégiát. A látogatók kénytelenek voltak felmenni az emeletre, hogy időrendben kövessék a kiállítást. Számunkra túl veszélyes lett volna felmenni a szoborral, pár percen belül elkaptak volna. Viszont észrevettem, hogy a földszinten egy szoba, amit az őrök számára tartottak fenn, egy kis kertre nyílt. Itt kell majd kimennem. Már csak a szobrot kellett megszerezni.

Ahogy azt az első alkalommal ellenőriztem, csak két csavart kellett eltávolítani a mûanyag bura aljáról, amely alatt a remekmûvet elhelyezték. Az őrök és a turisták megjelenése között csak néhány másodpercem volt, hogy cselekedjek. Végül húsz percembe telt a dolog, hogy hol az egyik, hol a másik oldalon csavarjak egyet. Miután eltávolítottam a csavarokat, még várnom kellett a megfelelő alkalomra, amikor felemelhetem a burát, kivehetem a szobrot, és elrejthetem a kabátom alá. Meg kellett várni azt az öt másodpercet, amikor senki sem figyel ránk.Szerencsére a tárlatvezetést fülhallgatón keresztül hallgató turisták ügyet sem vetettek ránk.Amint megszereztem a szobrot, azonnal kimentem a múzeum kertjébe. Anne-Catherine szem elől vesztett, azt hitte, az emeleten vagyok. Kicsit később találtam rá, tanácstalanul álldogált a kis tér közepén.

Amikor a felháborodott alkalmazottak felfedezték a szobor eltûnését, mi már elhagytuk Antwerpent. Szerencsétleneket elbocsátották, a muzeológust pedig, azt hiszem, felmentették.

A szobrot 1627-ben kifejezetten Rubens számára készítette ötvenedik születésnapja alkalmából egyik legtehetségesebb csodálója hálája jeléül. A fiatal Jörg Petel, akit Rubens fiatal kora ellenére nagyon tisztelt, &Aacutedám és Éva szobrával szerette volna megköszönni jótevőjének, hogy néhány megrendelését átadta neki. Ez a darab minden szerzeményem között az egyik legszebbnek számított. Legnagyobb hatással az volt rám, hogy a szobor Rubensé volt, a kezében tartotta és simogatta. Sírni tudtam volna, miközben nézegettem. Bizonyos esetekben, mint például amikor ezzel a varázslatos tárggyal találtam magam szemben, a híres Stendhal-szindrómát éltem át, szédüléssel, hányingerrel járó érzelmi felkavarodást. Évekkel később újra elzarándokoltam a Rubens Múzeumba, ami olyan sokat jelentett nekem. A bejáratot felújították, mindent márrvány borított, elbûvölő látványt nyújtott. Talán a biztosítási összegből fedezték… §

  • Stephane Breitwiesert 2005 januárjában 3 év szabadságvesztésre ítélte a strasbourgi bíróság, de csak 26 hónapot töltött le belőle. Az ítélet napja előtt megkísérelte felakasztani magát, de mivel egy társa riasztotta az őröket, a kísérlet meghiúsult. Édesanyját szintén elítélték 3 évre, mûrombolásért, de ebből 18 hónapot ült le, volt barátnője 18 hónapot kapott a lopott tárgyak átvételéért, melyből hat hónapot töltött le. Breitwieser életrajzot írt bûntetteiről, melynek címe Egy mûkincstolvaj vallomásai.