Tanuljunk grafológiát! Kreativitás az írásban

Felfedezhető-e a kreativitás, a tehetség a kézírásban? Cikkünk alapján magunk is meg tudjuk határozni ismerőseink képességeit.Mindenekelőtt tisztázzuk: mit takar a kreativitás, illetve a tehetség fogalma.
A kreativitás mibenlétét kutató Joy Paul Guilford, a Dél-kaliforniai Egyetem professzora úgy vélte: „A kreativitás alkotóképességet, teremtőképességet jelent, amelynek során a különféle képességek szerveződése lehetővé teszi az elszigetelt tapasztalatok összekapcsolását, újszerí értelmezését és új formában történő megjelenését.” Fontosnak tartotta hangsúlyozni a divergens, tehát asszociatív, különböző irányokban való gondolkodás kreativitásban játszott szerepét. Guilford munkája nyomán Ellis Paul Torrance amerikai pszichológus is kidolgozta saját elméletét.

Megközelítésük szerint a kreativitás struktúráját alkotó legfontosabb képességek közé tartozik például a szenzivitás, azaz a problémaérzékenység; a fluencia, vagyis az asszociációs gazdagság; az új, szokatlan, innovatív ötletekben megnyilvánuló eredetiség; a feladatok változatos megközelítésmódjait lehetővé tevő rugalmasság; az analízisre és szintézisre való képesség; az elaboráció, ami az egyes ötletek kidolgozását, kontextusba helyezését foglalja magába; az újradefiniálás, melynek segítségével a kreatív emberek a szokásos módtól eltérően észlelik vagy interpretálják a tárgyakat, egészen új célokra használják fel azokat; és a komplexitás, ami a sokféle, egymással összefüggő gondolattal történő feladatvégzésre való képességet jelöli.

    A tehetség fogalmának klasszikus meghatározásai közé tartozik Joseph Renzulli amerikai pszichológusé, aki megállapította: „A tehetség olyan viselkedésformákból áll, amelyek az emberi vonások három alcsoportjának összefüggéseit tükrözik. Ez a három alcsoport az átlagon felüli képességek, a feladat iránti magas fokú elkötelezettség és a kreativitás. A tehetséges viselkedést felmutató emberek azok, akik ezekkel a jegyekkel bírnak, vagy ki tudják őket fejleszteni, és azokat az emberi teljesítmény bármilyen potenciálisan értékes területén hasznosítják.”

    A következőkben e meghatározásokból kiindulva vizsgáljuk meg, milyen írássajátosságokban fejeződhet ki kreatív énünk, tehetségünk. Már első pillantásra is sokat árulhat el az összkép, az összbenyomás. A kreatív, alkotó személyiség, a tehetségét kibontakoztató ember írása koherens, egységes, komplex egészet alkot. Ez gyakran még olyan kézírásos anyagok, feljegyzések, jegyzetek esetén is igaz, amelyeket nem másoknak szán az alkotó (1. ábra, Albert Einstein kézírása). A közlésvágy kifejeződéseként az írástömb középről a külvilágot, a társadalmat szimbolizáló jobb oldal felé csúszhat. A szöveg általában áttekinthető, világosan strukturált, a térelosztás arányos – hiszen az illető képes a szintetikus gondolkodásra, van egészleges képe arról, amit épp csinál, lényegében tudja, hogy honnan hová szeretne eljutni, továbbá másokkal is meg kívánja osztani gondolatait, ötleteit.

Az ilyen kézírást szemlélve az az érzésünk támad, hogy rend van a papíron. Sietve tegyük hozzá: ez nem valamiféle katonás rend és monoton szabályosság! Sokkal inkább arról van szó, hogy az író személy az írásfolyamat során mindvégig következetesen érvényesíti a maga alkotta normákat, végigviszi, amit elkezdett, és esztétikus, olvasható kivitelezésre törekszik. Itt megint csak álljunk meg egy pillanatra: az esztétikus és olvasható megjelenítés ez esetben nem egyenlő az iskolás körmöléssel, vagy a mívesen díszített kalligrafikus írással, hanem úgy értendő, hogy az egyén a maga sajátos módján harmonikus, hatásos, szuggesztív összképet teremt és mások számára is dekódolható formai megoldásokat alkalmaz. Felmerülhet bennünk a kérdés: nincs-e ellentmondás abban, hogy az alkotó szellemí ember írását ilyennek feltételezzük, miközben közismert tény, hogy számos nagy tehetségí mívész, tudós és feltaláló egyáltalán nem könnyí eset – sem önmaga, sem környezete számára. A személyiség árnyoldalait, a benső konfliktusokat, a környezettel kapcsolatos diszharmonikus vonásokat ilyenkor elsősorban az írás úgynevezett mezo- és mikrostruktúrája tárja fel (szavak, betík, betíelemek, kötőjelek, oválok, hurkok stb. jellemzői), míg a pozitív összbenyomás arra utal, hogy az író személy képes az ezek által képviselt tulajdonságokat produktív tevékenysége hajtómotorjává tenni, alkotómunkája során az adott ügy szolgálatába állítani.

Nyilvánvaló, hogy egy lassan gondolkodó, folyton tétovázó, összefüggéseket fel nem ismerő, részfolyamatokat egésszé formálni képtelen, vagyis rugalmas és gyors cselekvésre alkalmatlan személy nemigen hozhat létre egyedi alkotást. Vizsgáljuk meg tehát a kézírást a lendületesség szempontjából is. A dinamizmus egyebek között a gondolkodás és a cselekvés megfelelő gördülékenységét és tempóját szimbolizálja; mint ahogyan azt Ingrid Bergman svéd színésznő kézírása is tükrözi.

    A kreatív munkához az eddig ismertetett képességeken túl jókora kitartásra is szükség van, amiről például a végigírt sorok, a mindvégig hasonló mértékben kidolgozott formák adnak információt. Ilyen például Alexander Graham Bell, a telefon feltalálójának kézírása (3. ábra). Végigírt sorok és viszonylagos szabályosság, részletek iránti figyelem híján azonban, ha más írássajátosságok is azt sugallják: az illetőnek jó ötletei támadhatnak, ám a feladat iránti elkötelezettsége egyre lazul, figyelemkoncentrációja a kitízött cél felé haladva csökken; feltehetően nem rendelkezik kellő elszántsággal, energiával az alaposabb végiggondoláshoz, illetve a megvalósítás feltételeinek megteremtéséhez.
   
Csakhogy hiába a szívós kitartás, ha az nem társul kellő szenzitivitással. A környezeti ingerekre és benső történésekre egyaránt fogékony, impresszionálható alkatú ember írásának hordoznia kell a nyitottság és a hagyományoktól való elszakadás igényének egyes jeleit, ha nem is mindet (például: középről jobbra csúszott írástömb, girlandos vagy fonalas kötés, girlandos vonalak, nyitott oválok és egyéb nyitott formák), ugyanakkor bizonyos fokig az érzékenységnek és a befelé fordulás igényének, képességének is tükröződnie kell benne (például: középről balra csúszó írástömb, nagyobb sor- és szóközök, kisebb méret, kötetlen betík, illetve szöges vagy árkádos kötés, zárt formák, változó dőlés). Ha ugyanis zömmel a nyitottság jeleit látjuk az írásban, az arról árulkodik, hogy az írás tulajdonosa kész az élmények befogadására, ám azok elmélyült feldolgozásával, analízisére, beépítésére vélhetően nem sok időt szán.

Ha pedig főként az érzékenység, zárkózottság jeleit fedezzük fel, akkor az illető valószíníleg behatóan elemez, mérlegel és értékel, ám szinte betölti saját lelki képernyőjét: nemigen ihletik meg a kívülről jövő hatások, és közlésvágya, önkifejezési késztetése sem csillapíthatatlan. Bródy Sándor író kézírása mindkét pólust egyesíti. Nyitottságra és aktivitásra enged következtetni a jobbra csúszott írástömb, a girlandos kötés, a sírín teleírt papír (feketetúlsúly); ennek ellenkezőjére a viszonylag kis méret, a szögesedés (4. ábra). Ezt a benyomást erősíti a változó dőlés és kötöttség, a hol nyitott, hol zárt oválok jelenléte is.

 A kreativitásról leginkább árulkodó jelek az írásképben: az egyedi sajátosságok és az egyéni ötletek. Ez nem feltétlenül jelent kacifántos, már első ránézésre is különlegesnek tínő megoldásokat – bár természetesen ilyenek is előfordulhatnak. A grafológusok általában a tanult standardtól való eltérést vizsgálják, kellő figyelemráfordítással azonban az is észlelheti a szellemes írásbeli találmányokat, aki nem ismeri az író személy által tanult eredeti írásnormát.

Tipikus kreativitásjelnek számít az úgynevezett bekötött ékezet (5. ábra). Javarészt magasan helyezkedik el, ami a kontrolltevékenység, a rálátás képességének kivetülése. Az ilyet produkáló személy a kivitelezés adott pillanatában már a soron következő lépéseket tartja szem előtt, vagyis gyorsan gondolkodik, összefüggéseiben szemléli feladatát, és céltudatosan cselekszik, ennek szellemében pedig olyan, szokványostól eltérő megoldást alkalmaz, amely lerövidíti a céljához vezető utat. Eközben új formát hoz létre, amely az adott helyen tökéletesen értelmezhető, tehát praktikus funkcióját is ellátja.

Kreativitást jelez az is, ha az író személy – attól függően, hogy milyen kontextusba kerül egy adott betí vagy betíelem – több különféle formavariánst alkalmaz a hatékonyabb feladatvégzés érdekében. Ez azt mutatja, hogy rugalmas és fantáziadús módon, találékonyan tud alkalmazkodni az aktuális helyzethez úgy, ahogyan az épp megkívánja; legalábbis az alkotómunka során. A 6. ábrán Juhász Gyula költő ugyanazon leveléből származó k és g betíinek különféle változatait tekinthetjük meg.

E benyomást erősítheti a betíelemek, a kötővonalak variabilitása, szellemes alkalmazása. Az utóbbit példázza Oscar Wilde író, költő és drámaíró grafikuma (7. ábra). Az úgynevezett ligatúrák alkalmazása is kreatív jel. A ligatúra, ahogyan azt sorozatunk korábbi részében már ismertettük, olyan, több betíből álló, egyszerísített, összevont forma, amely önmagában nem lenne felismerhető, azonosítható, de a folyóírásban tökéletesen értelmezhető (8. ábra). Ez – akárcsak az egyszerísítések, a praktikus formavariánsok és az ügyes kötések – megkönnyíti az előrehaladást, és nem fékezi a gondolkodó elmét, melynek az írás csupán eszközéül szolgál.

A látványos díszítések viszont nem feltétlenül fejeznek ki kreativitást és tehetséget, sokkal gyakoribb, hogy az író személy fontosságtudatát, az „én” hangsúlyozását szolgálják. Hogy mi számít díszített, netán túldíszített írásnak, annak megítélése persze kultúránként és koronként is igen eltérő. Az épületek, szőnyegek, edények díszítésére is használt arab „virágos kufi” írás (9. ábra) jellegéhez például hozzátartozik a mívészi szintí dekorativitás; a barokk korban a dokumentumok, levelek éppúgy „szenvedélyesen” mozgalmas, kacskaringós díszítésekkel készültek (10. ábra, J. S. Bach zeneszerző kézírása), mint a képzőmívészeti ábrázolások, a ruházat vagy a bútorok. &Aacutem jelenlegi életvitelünkhöz, és az íráshasználat mai céljaihoz már egyáltalán nem illeszkednek a cirkalmas, vagy akár mívészieskedő formák (11. ábra). Ha valaki mégis ragaszkodik ezekhez, annak az írása bizony mesterkéltnek tínhet – az illető nagy valószíníséggel többnek szeretné mutatni magát, mint amilyennek valójában érzi. Például: kreatívabbnak és tehetségesebbnek. Miután pedig ezt ilyen jól megállapítottuk, még mindig legyünk résen: egy vizuális területen vagy nyilvános szférában tevékenykedő, tehetséges ember általában nem tudja megállni, hogy ne tegye írását a feltétlenül szükségesnél kissé tetszetősebbé – akár saját esztétikai igényei miatt, akár azért, mert igyekszik másokban jó benyomást kelteni.

Problémát csak az jelent, ha ez nehézkessé teszi az egész írásfolyamatot. Amikor valaki minduntalan megáll, és hosszasan díszítget, akkor valószíníleg az időhúzást álcázza, mert nem mer továbblépni (és ezzel persze nem csupán írás közben van így), vagy igen különleges embernek tartja magát, és mindenáron azt szeretné, ha ezt környezete is észlelné. A kreatív személyiség viszont át tudja adni magát annak, ami igazán foglalkoztatja; tehát még ha tetszeni vágyik is, írása nem lehet csupa kényszeredettség és póz – nélkülözhetetlen része a dinamizmus, a célszeríség és némi spontaneitás.

Végül, bár még tovább is folytathatnánk a kreativitásra utaló írásjellemzők sorolását, vegyünk szemügyre inkább ismét egy konkrét példát. Emily Dickinson amerikai költőnő (1830–1886), akinek pályafutása során mindössze hét verse jelent meg nyomtatásban, további 1775 költeménye csak halálát követően került nyilvánosságra. Gyakorlatilag egész életét Amherst, azaz Massachusetts városában töltötte, sosem ment férjhez, haláláig magányosan élt a szülői házban. Sajátságosan központozott, egyéni helyesírást alkalmazó szabad versei többféleképp olvashatók és értelmezhetők, számos találgatásra késztetve az olvasókat és a kutatókat.

Nézzük csak meg egyik kéziratát (12. ábra) – tudatos törekvése az egyediségre, betíformákkal való kísérletező játéka rendkívül szembetínő; ugyanakkor meghökkentőek az óriási beíratlan, azaz fehér felületek (a költőnő állítólag előszeretettel viselt fehér ruhát). Az erős jobbra dőlés a sürgető közlésvággyal hozható összefüggésbe, míg a jelentős sor- és szótávolságokban, a kötetlenségben az elszigeteltség érzése nyilvánul meg. Furcsa, de mintha ezekkel a hatalmas üres terekkel is hatni kívánna olvasójára, szinte kérkedik és provokál a magányával, és el is éri, amit akar, mert igaz, ami igaz: írásproduktuma grafikumként is megkapó, nemigen lehet közömbösen elmenni mellette. Kézírását, mint önmagát is, sikerült valóban figyelemreméltó jelenséggé tennie.