Mívészközelben: Bánkövi Gyula, Erkel-díjas zeneszerző

IPM: Rengeteg időt tölt zenehallgatással. Mennyire fontos egy zeneszerzőnek, hogy más míveit is hallgassa?

B.GY.: A zeneszerzőnek a zenehallgatás segít leginkább, de azon belül is az előadó-mívészet nyújtja a legnagyobb élményt: az, ahogy az előadómívészek  megfognak  egy mívet, ahogy azonosulnak vele, az a zenei gondolkodás, ahogy egy-egy motívumot, akkordot meg tudnak színezni, ki tudnak tölteni. Nem véletlen, hogy léteznek zenemívek, amelyeket hosszú ideig nem játszottak. Ilyenek például Bach gordonkára írt szóló szvitjei.  Pablo Casals adta elő először, ő mutatta meg, hogyan kell és lehet ezeket a zenemíveket előadni. Egészen addig senki nem merte felvállalni, azóta viszont minden csellistának belső kényszere, hogy eljátssza e szviteket. Ugyanez volt a helyzet Schubert szonátáival is. Borzalmasan unalmasnak tartották, amíg Szvjatoszlav Richter tolmácsolásában el nem hangzottak.
 
IPM: Az előadó-mívészet nagy pillanatai elmúltak. Ma már nem hoznak létre egy karmester kedvéért zenekart…

B.GY.: Pedig az a fantasztikus, amikor reggeltől estig együtt próbálnak, együtt koncerteznek, és a neves karmesterek nem a számukra idegen együtteseket vezénylik. Hogy jön létre manapság egy koncert? A zenekarok többsége két-három próbát tart  a betanító karmester vezényletével, majd a hangverseny előtt megérkezik a világhírí karmester, aki egy főpróba után máris megtartja az esti koncertet. Az ováció óriási. A mester meg már utazik is tovább. Mindenki hajtja a pénzt, a világ efelé kényszeríti a muzsikusokat is, és ezt nagyon kevesen tudják kikerülni. Két-három próbával készülnek a produkciók, nincs is lehetőség arra, hogy egy ősbemutatóra úgy kerüljön ki a darab, hogy azt a szerző nyugodtan végigülhesse. Nem lehet biztos benne, hogy úgy szólal meg a míve, ahogy elképzelte. Előfordul, hogy egy nagy zenekari darabot a zenekar csak öt nappal a koncert előtt kezd megtanulni, így nem csoda, ha nem az hallatszik, ami le van írva a kottában. Nincs mögötte az a munka, az az alázat, amivel hozzá lehet nyúlni a zenéhez, hiányzik a darab aprólékos kidolgozása. Szvjatoszlav Richternél előfordult az is, hogy két-két és fél órán keresztül egyetlen akkordot gyakorolt a zongorán, azt próbálgatta, milyen színváltozásokat okoz, ha az egyik hangot kiemeli, vagy a másikat kicsit visszaveszi. Egy zenekar minden hangszerét be kellene állítani, de ezt a munkát ma már nagyon kevés zenekar végzi el.  Ez azért nagy baj, mert a ma született jó zenemívek emiatt sokszor nem tudnak úgy megszólalni, ahogy kellene.
 
IPM: Lehet, hogy ez az oka annak, hogy még a zenekedvelő közönség is idegenkedik attól, hogy mai zenét hallgasson, vagy hogy kortárs zenei koncertre menjen?

B.Gy.: Ez is oka lehet, de az újtól való idegenkedés is természetes. A legújabb zenemívek közül az igazán jók azonban ugyanazokkal az erényekkel rendelkeznek, mint egy Haydn szimfónia vagy egy Beethoven zongoraverseny, megvan bennük az a zeneiség, amire egy ember lelke vágyik. Ugyanolyan zene ez is, mint a régebbi, csak más eszközökkel dolgozik, és ez benne a fantasztikus. Sajnos az emberek elméje lustul. Ez a világ arról szól, hogy leülünk a fotelba, nyomogatjuk a számítógép billentyíit, megyünk az egérrel ide-oda, és mindent készen kapunk. Az interneten mindenhez hozzáférünk, a tévé mindent elmond, és az ember elhiszi, hogy nem is kell gondolkodnia, ezáltal azonban elveszti a felfedezés örömét – így a mai zene élvezetét is –, amit egy kis szellemi erőfeszítéssel megszerezhetne. Pedig ha próbálkozna, ha naponta csak tizenöt percet rászánna, leülne, és figyelmesen végighallgatna egy kortárs darabot, biztos, hogy érzelmileg is gazdagabbá válna.

Néha eltöprengek azon, nálunk miért fordulhat elő, hogy egy kortárs zene ősbemutatóján hat ember ül a nézőtéren – gyakran a muzsikusok többen vannak, mint a nézők. Külföldön teltházzal mennek a fesztiválok, ott sokkal jobban menedzselik a kortárs zenét, mint nálunk. Amikor az ember elmegy a Varsói &#336szre, a nyitó és záró koncerteken, amelyekre a Lengyel Filharmónia 1700 férőhelyes nagytermében kerül sor, egy szöget sem lehet leejteni, annyian vannak. Igaz, a közönség hetven-nyolcvan százaléka sznob, de ez nem akkora baj. Barátaim mesélik, hogy Lengyelországban évről évre egyre szélesebb a kortárs zene tábora, a koncertekre új arcok érkeznek, elsősorban lengyelek. Ugyanezt lehet elmondani Franciaországról vagy Finnországról is. El se tudom képzelni, hogy ez Magyarországon is előfordulhat a kortárs zenei mívek bemutatóján.

IPM:  A kortárs zenemívek között is akad jelentős, maradandó szerzemény, de valljuk be, azért a zömük kevésbé színvonalas…

B.Gy.:  Ha egy fesztiválon az elhangzott 100 míből tíz nagyon tetszik, s zeneileg rendben van, akkor az már egy hallatlanul színvonalas zenei találkozó. Egy jó kortárs darabbal – teljesen mindegy, hogy ki írta, a szerző nevét én is csak akkor jegyzem meg, ha már többször meghallgattam a mívet – úgy vagyok, mint a teknősbéka a napsütéssel. A teknős nagyon lassan mozog, ha hideg veszi körül, alig bír megmozdulni, de amint rásüt a nap, felmelegszik, és meglepően gyorsan tud haladni. Ha hallok egy jó darabot, akkor két-három hétig úgy vagyok, mint a felmelegített teknős: boldog vagyok, szárnyalok, mert úgy érzem, hogy történt valami. Számomra ezek az igazán örömteli pillanatok! Szeretem Mozartot, Bachot, de a legnagyobb adomány egy igazán jó kortárs darab. Sokkal szívesebben hallgatom mint akár Mozart Rekviemjét, holott az a zenetörténet egyik csúcsa. Míg Bach h-moll miséjét nem biztos, hogy egészében végigülöm, a kortárs zene mellől nem tudok felállni.
 
IPM: Hogyan születik a zene?

B.Gy.: A zeneszerző ül és hallgatózik. Hallgatja, hogy mi szól a fejében, és azt próbálja lejegyezni. Nagyon nehéz, mert sokszor olyan dolgok szólalnak meg, amire még nem volt példa, nincs rá bevett lejegyzési módszer. Sok energiát visz el az is, amikor az ember visszaemlékszik a fejében hallottakra, és azt megpróbálja a muzsikusok számára érthetően lekottázni. Három évvel ezelőtt írtam egy zenekari darabot. &Uumlltem és hallgattam, mi szól a fejemben. Szólt, szólt, szólt, és egyszer csak megszólalt egy mandolin (!) – egy nagyzenekarban. A kutyafáját, hát ez meg honnan jött!? Nem tudtam. Tudatosan próbáltam elnyomni magamban, hogy ez most ne szóljon, de nem lehetett, és bele kellett tennem a mandolint a nagyzenekarba. &Oumlsszesen fél percet játszik, abból is csak pár másodperc hallható, de mégsem tudtam kihagyni. Most se tudnám kivenni, bár a régebbi darabjaimmal nem foglalkozom, mert tanárom, Kocsár Miklós egyszer azt mondta, hogy az esetleges hibákat nem a régebbi darabban kell kijavítani, hanem az újban nem szabad elkövetni.
A zeneszerzés olyan, mint egy hegyi kirándulás.

Elindulok egy úton, tudom, merre kell mennem, hogy célba érjek, de ha letértem az útról, és már nagyon sokat mentem rossz irányba, akkor nem oda jutok, ahova szerettem volna, és vissza kell mennem az út elejére. Akkor viszont az egész addigi utat el kell feledni, és újra elindulni, de más irányba. Számtalanszor előfordul, hogy az ember majdnem a darab végéig eljut, de nem tudja folytatni, és az egészet ki kell dobni. Egy szerző sohase biztos magában, a bemutató a legizgalmasabb, mert akkor szembesül önmagával, azzal a képpel, amit megálmodott. Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor még kicsit jobb is a darab, mint ahogy az ember elgondolta. Amikor egy szerző belül elkezd mosolyogni – igen, ez az, ezt szerettem volna –, akkor bárki bármit mondhat, nem jut el hozzá.

Meggyőződésem, hogy a zene egy föntről jövő adomány, és ez bármikor visszavonható. Ha ma megírtam egy jó darabot, az nem jelenti azt, hogy holnap is meg tudok írni egy jót, és ez az előadó-mívészetre is igaz. Hány olyan eset van, hogy egyik napról a másikra kipukkadnak a muzsikusok, és senki nem tudja az okát – eddig tartott a meghívás. Hányszor fordul elő, hogy az ember hosszú ideig kerülget egy kompozíciót, végre megtalálja, belemegy, és érzi, hogy otthon van benne. Az elején azért izgul, hogy betaláljon, és amikor benne van, akkor azon izgul, hogy a végére érjen, még mielőtt azt visszaveszik tőle. Ha sikerül, meg tudja húzni a darab végén a kettős vonalat, de amint meghúzta, a zenemí teljesen leválik a komponistáról, és elindul egy, a szerzőtől teljesen független úton. A legfontosabb, hogy a zenemí lényegi változást idézzen elő a szellemi szférában.  Ha ezt nem tudja elérni, akkor olyan mindegy, hogy tízszer vagy százszor játsszák, viszont ha hallatán a világmindenségben megmozdult valami, örökre benne is marad a világmindenség forgásában. 

IPM: Ismerünk olyan zeneszerzőket, akik már kisgyerekként zenét szereztek. &Oumln is közéjük tartozik?

B.Gy.: &Oumlt-hat évesen kevesen tudják, mit szeretnének felnőttkorukban csinálni. Én sem tudtam, de már akkor volt bennem egyfajta idegenkedés a zenével szemben, mert nekem kötelező jelleggel kellett zongoráznom és balettoznom. A szüleim megmondták világosan, hogy 14 éves koromig nem hagyhatom abba egyiket se. Amint 14 éves lettem, felálltam a zongorától, majd vagy két évig a többi kamaszhoz hasonlóan mindenféle divatos zenét hallgattam. Egy Oscar Peterson felvétel hatására ültem ismét a zongora mellé, elhatároztam, hogy jazz-zongorista leszek, de elég hamar elvesztettem a jazz iránti érdeklődésemet is. Nem sokkal később Kurtág György Bornemisza Péter mondásai címí darabját hallgatva egy hallatlan izgalmas világ tárult fel előttem. Valami megmozdult bennem, láttam magam előtt az óriási szabad teret, ahova menni lehet. Először utánzatokat írtam, és csak jóval a főiskola elvégzése után kezdtem el „álmodni”. Még harmadikos koromban elkezdtem írni egy vonósnégyest, bevittem Bozay tanár úr órájára, és eljátszottam neki. Jó, jó – mondta –, de menjen haza, és álmodja tovább. Az egészből nem lett semmi, mert nem tudtam tovább álmodni, de úgy látszik, ez hatással volt rám, mert egyre inkább az vonz, ahol nem várt problémákkal kerülök szembe.

IPM: A Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett diplomát zeneszerző szakon. A hétköznapi ember mégis elsősorban zenei szerkesztőként ismeri, hiszen lassan tizenkét éve a Bartók rádió munkatársa.

B.Gy.: A rádió fiatalkori szerelem, úgy tizenhat-tizenhét éves voltam, amikor a gimnáziumból azért szaladtam haza, hogy meghallgathassam délután két órakor az akkor még harmadik mísornak hívott Bartók rádióban a sztereóban sugárzott hangjátékokat. Később, főiskolás koromban is nagyon sokat hallgattam a Bartók rádiót, de akkor már sok zenét is, így például az óriási kincsnek számító híres Toscanini lemezeket. Abban az időben nem úgy míködött, mint most, hogy interneten megrendelem, bankkártyával kifizetem, és három nap múlva itt van a szobámban szinte bármelyik zenemí. Nehezen lehetett hozzájutni egy-egy híres lemezhez, ezért az is hatalmas vonzerőt jelentett, hogy a Bartók rádióban  mindent  hallgathattam, olyan felvételeket, amihez máshol nem juthattam volna hozzá.

IPM: A rádiós munka és négy gyerek mellett komponál – nem lehet egyszerí. 

B.Gy.: Este, mint a bencések, korán lefekszem, hajnali négykor kelek, mire a család felébred, addigra a dolgok lényegi részén túl is vagyok, és utána megyek a rádióba. Rendszeresen sportolok, többnyire úszom és futok, és mindezt „életre-halálra”. Tizennégy éve vezetem a sportnaplómat, amiben az időeredményeimet írom, és örülök, hogy eddig még sikerült az egyéni csúcsaimat folyamatosan megjavítani. Amíg komponálok, addig viszont semmi mással nem foglalkozom, csak azzal, mert ha minőséget akar az ember, akkor rá kell szánni az időt.Minden darabom más, egyik sem hasonlít a másikra, ezért többen hibaként róják fel, hogy nincs rajtuk a Bánkövi névjegy. Nekem hosszú ideig nem tínt fel, hogy zenemíveim teljesen különbözőek, de mivel mindig más problémákkal találkozom, ezért szerintem ez természetes – de azért remélem, hogy valami szellemi közös van bennük.          §

  • Szakmai életrajza  
    Bánkövi Gyula első jelentős zeneszerzői sikerét Hidrofónia címí kompozíciójával érte el 1988-ban. Az elektroakusztikus hangfantáziát azóta számos zenemí követte, komponál nagyzenekarra, kamarazenekarra, gyermek- és vegyeskarra éppúgy, mint fúvós- és ütősegyüttesekre. 1966-ban született Dunaújvárosban. Zeneszerzői tanulmányait Kocsár Miklós és Bozay Attila vezetésével a Liszt Ferenc Zeneakadémián végezte. 1992 óta a Bartók rádió zenei szerkesztője. 2000. a Magyar Zeneszerzők Egyesülete Istvánffy Benedek díjjal tüntette ki. 2003. Tribune Internationale des Compositeurs seregszemlén II. helyezést ért el Accord(ion) concerto címí zenekari mívével. 2004. Erkel-díjat kapott. Jelentős mívei: Hidrofónia , Accord(ion) concerto, Ezüstszárnyú lepkék, Miserere, A pokol kapuja