&Oumlregedés, mint az élet biológiai jutalma

A halál az élet elkerülhetetlen része – ez valamennyi faj tagjaira igaz, bár azt gondoljuk, hogy az ember az egyetlen élőlény, aki ennek biztos tudatában kénytelen leélni az életét. A szerencsés ember számára a halál gondolata az öregedéssel kapcsolódik össze – amit szintúgy elkerülhetetlen biológiai folyamatnak, az egyedfejlődés részének tartunk.Mégis számos törekvés irányul arra, hogy minél inkább késleltessük, hiszen az öregedést legtöbbször hanyatló változásként határozzuk meg: az az életszakasz, amikor az egyedek halandósága megnő, fizikai állapotuk leromlik, termékenységük csökken, majd megszínik. Bár a halál kétségtelenül univerzális jelenség (még az egysejtí sem tekinthető kivételnek, melynek egyedi élete azzal ér véget, hogy kettéosztódva két utód formájában él tovább), ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az öregség életszakasza – hajdan az emberre s napjainkban is az állatvilágra – általánosan jellemző lenne…   

A halandóság kora
Az állatfajok különféle típusokba sorolhatók aszerint, hogy az egyes korcsoportokba tartozó egyedek mekkora hányada éli meg a következő évet. Nagyon kevés állatcsoport tartozik abba a típusba, ahová az embert is sorolhatjuk. Ezekre ugyanis az jellemző, hogy az egyedek halálát általában az öregség okozza, vagyis a legtöbb korcsoportban az egyedeknek közel száz százaléka túléli az adott évet, és csak az öregkorban csökken le hirtelen a túlélő egyedek gyakorisága. A legtöbb állatfaj (így a rovarok, halak, kagylók) esetében a helyzet éppen fordított. A frissen létrehozott utódok zöme elpusztul, de azok a kevesek, akik ekkor életben maradnak, már nyugodtan élhetnek, minden évben kevesen tínnek el közülük. E fajok esetében a fokozott halandóság éppen a fiatal korra, és nem az öregkorra jellemző. Vannak fajok, amelyek esetében ez a két típus keveredik. Nagy a halandóság a fiatalok körében, de az életben maradók megérik az öregkort, és ekkor a halandóság ismét megnő. Gondoljunk csak a tengeri teknősök kicsinyeire. Amikor kimásznak a szárazföldi fészekből, ahova anyjuk a tojásokat rejtette, hatalmas igyekezettel tartanak a víz felé. &Uacutetközben azonban számos ragadozó várakozik, akik mind azért gyíltek erre a partszakaszra, hogy rájuk vadásszanak. Aki eléri a vizet, már valamivel jobb esélyekkel néz a jövő elé. A nagy halandóság tehát nem feltétlenül kötődik az öregkorhoz.

Életóvó terméketlenek
A legtöbb faj viszont hasonló az emberhez abban a tekintetben, hogy az egyedek termékenysége az életkor növekedésével egy ideig nő, majd csökken. Mivel a szelekciós mechanizmusok logikájának megfelelően az élőlények fő  feladata és funkciója az utódok létrehozása, a termékenység kérdése a biológiában központi probléma. &Iacutegy lehetséges az, hogy a nem táplálkozó rovarok, mint például a tiszavirág felnőtt élete semmi másról nem szól, mint a szaporodásról, olyannyira, hogy a kifejlett rovarnak még a bélcsatornája is csökevényes. A kérészek élettartama 2-3 év, ennek kilencvenkilenc százaléka a „gyerekkor”, a petéből a kifejlett rovarrá fejlődés időszaka, egy százaléka pedig a „felnőttkor”, aminek az éhhalál vet véget. A kifejlett rovarok nem vesztegetik az időt táplálékkeresésre – a testükben raktározott tápanyagokat használják fel abban a néhány napban, míg utódnemzési késztetéseiknek eleget tesznek, majd a hímek közvetlenül a rajzás után, a nőstények pedig a peterakás után elpusztulnak. Szó sincs azonban arról, hogy egy olyan állat, amely már nem tud utódokat a világra hozni, ne tudna hozzájárulni saját génjeinek az elterjesztéséhez. Az elefántok között vannak olyan idős tehenek, akik már nem termékenyek.

Mégis nagy szükség lehet rájuk, hiszen borjaikat nagyon sokáig nevelik: a kicsik 3-5 éves korukig erősen függenek az anyjuktól, akik a fiatal bikákat is csak 13 éves koruk körül zavarják el. Ha a kölykök közvetlen függése esetleg csak rövidebb ideig tart is, az idős állatok segíthetnek a gyermekeiknek az ő gyermekeik felnevelésében, ahogy az például
az oroszlánoknál is történik. Mindennek feltétele, hogy az állatok kellően szervezett csoportokban éljenek. Nem társas életmódú állatok esetében is segíthetnek azonban az idősek az utódaiknak. Amerikai trópusokon élő molyoknál figyelték meg, hogy minél rosszabb ízí volt egy faj a ragadozók számára, annál hosszabb volt a fajra jellemző élettartam. Elképzelhető, hogy ennek a jelenségnek a következő a magyarázata. Ha egy faj rosszízí vagy mérgező, és ezt látványosan hirdeti is (mondjuk feltínő sárga, vörös mintákkal), akkor a ragadozónak lehetősége van megtanulni, hogy e faj egyedeire nem érdemes vadásznia. Ekkor az idős állatnak érdemes lehet életben maradnia – akkor is, ha már nem képes szaporodni – azért, hogy esetleg megóvja az utódai életét azáltal, hogy a ragadozó inkább az ő élete árán, semmint az utódaién tanulja meg, hogy az ilyen állatokra ne vadásszon. &Uacutegy tínik tehát, hogy biológiai értelemben is sokszor van miért életben maradnia az öreg állatoknak. Kérdés viszont, hogy életben tudnak-e maradni…

Fizikai romlás, kiszolgáltatottság
A harmadik jellegzetesség, amit az öregedéshez kapcsolunk, a fizikai leromlás. Az öregeknek romlik a látása, a hallása, nehezebben érzékelik a különböző ingereket, és lassabban tudnak reagálni rájuk, izmaik petyhüdtebbé válnak, csontjaik törékenyebbek lesznek, az ízületeik elmerevednek. Mindez nagyon megnehezíti az életben maradást a vadonban. Ha zsákmányfajról van szó, akkor a ragadozók a kicsinyeket, a betegeket és az öregeket vadásszák ki először. Ha ők vadásznak, nem elég gyorsak, nincs elég erejük zsákmányt ejteni, vagy könnyen megsérülnek üldözés közben. Ha versengeni kell a szíkös forrásokért, területért, táplálékért, kiszorulnak ezekből; ha harcolni is kell ezekért, akkor ezek a fizikailag leromlott egyedek veszítenek, sebesüléseket szereznek. Az éhezés eredményeképpen még inkább legyengülnek, könnyebben megtámadják őket a különféle betegségek, megtelepednek rajtuk az élősködők. Ez az oka annak, hogy az ebben az értelemben öreg, vagyis leromlott fizikummal rendelkező állatok nem élhetnek sokáig, hamar elpusztulnak, így a legtöbb populációnak legfeljebb igen kis részét adják. Az elefántok között előfordulnak azonban idős egyedek, akiknél olyan betegségek (mint a szív- és érrendszeri problémák) jelennek meg, melyek az ember esetében is főleg az időskorra jellemzőek. A felnőtt elefántok egyetlen ragadozója az ember, és mivel növényevők, a táplálék megszerzése is viszonylag kevés nehézséget jelent. Az elefántoknak tehát van lehetőségük megöregedni.

Vének bölcsessége
Olvashatunk, hallhatunk vadon élő öreg  állatokról is. Ezen esetekben az öreg szót egy negyedik értelemben használjuk: ezek az állatok több tapasztalattal, „bölcsességgel” rendelkeznek, mint társaik. A csoport élén, a rangsor elején sokszor a csoport legmagasabb életkorú egyede áll. Sok állatfajnál jelent előnyt a különböző források megszerzésében a magasabb életkor. A papírdarazsaknál az idősebb dolgozók feladata a táplálék szétosztása, a fürge csellék és a nyírfajdok esetében is az idősebb hímek jutnak nőstényekhez, és a sor folytatódik a lámákon át a farkasokig és a főemlősökig.A farkasfalkák középpontjában a domináns hím és nőstény, az alfa-pár áll, ők alapítják a falkát, mely aztán kibővül az utódaikkal. Ebből következően rendszerint ők a legidősebbek a falkában. Ha megöregszenek, ami csak annyit jelent, hogy tapasztalataik már nem képesek pótolni csökkent fizikai erejüket, fiatalabb állatok leváltja őket. Az öregeknek két lehetőségük van: alárendelt szerepben a falkában maradnak vagy magányos farkassá válnak. Az előbbi esetben nyilván kevesebb táplálékhoz jutnak, mint amikor vezetők voltak, ezáltal legyengülésük felgyorsulhat, könnyebben megbetegszenek, nehezebben heverik ki sérüléseiket.

A farkasok életmódja nem teszi lehetővé, hogy igazán idős egyedek létezzenek, előbb kell meghalniuk, semhogy megöregedhetnének. Ha a magányos életmódot választják, vagy erre kényszerülnek, helyzetük még rosszabb. Egyedül sokkal kisebb hatékonysággal tudnak vadászni, nehezebben védik meg magukat, és mivel rendszerint a falkák területeinek határán kóborolnak, sok támadásnak vannak kitéve. Egy vizsgálat szerint 18 magányos farkas közül 10 a falkától való elszakadásuktól számított egy éven belül elpusztult. Az elefántok matriarchális rendszerében a legidősebb tehén vezeti a nőstényekből álló csoportot. Ahogy ő öregszik – mint korábban már volt szó róla, náluk lehet igazi öregedésről beszélni – egy fiatalabb tehén veszi át fokozatosan a szerepét, így mire az ő ideje lejár, már van, aki a helyére álljon. Hogy az öreg állat tapasztalataira, irányítására mekkora szükség van, az jól kitínik abból, hogy ha hirtelen, váratlanul pusztul el, mert  egy vadász éppen őt lövi ki, az traumát jelent a csordára nézve: a vezetőjüket elvesztett állatok nem tudják merre meneküljenek, a sokat tapasztalt öreg irányítása nélkül teljes a szervezetlenség….         §

  • A túlélők csoportja 
    Az öregedés evolúciós értelemben új keletí jelenség az embernél is. &#336seink várható élettartama valaha nem volt több harminc évnél, ma viszont egyre tovább élünk. Az orvostudomány eredményeinek köszönhetően egyre hoszszabb az öregkor. Az elaggott elefántok rendszerint végül éhen halnak, mikor kihull az utolsó foguk is. Ha mífogsort kapnának, valószíníleg élnének még egy ideig. Nem csupán az ember menekült meg a civilizáció révén a vadon öregeket kiszelektáló hatásától. Az emberre jellemző túlélési csoportba tartoznak a háziállatok és az állatkertekben élő állatok is. &Aacuteltalában igaz az, hogy az állatok tovább élnek fogságban, mint a természetben. Érthető, hiszen az ember megvédi őket a ragadozóktól, és semmit nem kell tenniük a táplálékért.

  • Sürgető tudomány,  állati modellek   
    Az ember az öregedés szempontjából is meglehetősen különleges faj: a legtovább élő emlősfajok közé tartozik, élethosszukban csak az elefántok, a lovak, a vízilovak, a hangyászsünök és néhány tengeri faj versenghetnek vele. &Oumlregedési rátája (a halálozási gyakoriság megkétszereződéséhez szükséges idő) az egyik leglassabb, csak a denevéreké, majmoké, csimpánzoké és elefántoké hasonló. Bár az életfolyamatok változása nyilván ezekben a fajokban lenne az emberéhez leghasonlóbb, az öregedés vizsgálatakor a tudományos elvárások túlságosan sürgetőek. A kutatók nemigen tehetik meg, hogy évtizedeket várjanak alanyaik öregedésére – ami végül is a laborélet „kényelmei” közepette lehetővé válik –, még az egerek esetében is 2-3 évig kell féltőn dédelgetni átlag három rágcsálót ahhoz, hogy aztán egy öreget vizsgálni lehessen. &Iacutegy aztán a kutatók a legkülönbözőbb fajokat vonják be a vizsgálatokba az élesztőgombától, a fonálférgeken, muslicákon, hörcsögökön, patkányokon, madarakon át a főemlősökig.Az alacsonyabb rendí csoportok vizsgálata leginkább az öregedés genetikai hátterének és molekuláris mechanizmusainak felderítésében segíthet.

    Az élesztőgomba például még csak az állatok közé sem tartozik, mégis azt a 30 gént, melyekről úgy gondolják, hogy fontosak az élesztő öregedésében, érdemesnek tartják vizsgálni az általános öregedési folyamatok szempontjából is. Feltínő ugyanis, hogy ezek a gének központi szerepet töltenek be négy fontos életfolyamat szabályozásában, melyek összekapcsolhatók különböző, az öregedés lehetséges okaiként emlegetett változásokkal. Részt vesznek például a lebontó anyagcsere szabályozásában – egy elképzelés szerint a lebontó anyagcsere során keletkező oxidatív melléktermékek sejtkárosító hatása az öregedés (egyik) oka. Szerepük van a stresszel szembeni ellenállás kialakításában – állatoknál is kimutatható, hogy a külső stresszel (magas hőmérséklettel, sugárzással) szembeni rezisztencia növelése az élettartamot is növeli. Közremíködnek a génszabályozás és a genetikai stabilitás szervezésében – egy elterjedt elmélet szerint a DNS károsodása, különösen a kromoszómák széttöredeződése állhat az öregedés hátterében. A muslicákkal kapcsolatos kutatások is igazán izgalomba hozhatják az embert.

    Egy bizonyos génjük mutációi az átlagos élettartam megkétszereződéséhez vezetnek anélkül, hogy a termékenységük vagy a fizikai aktivitásuk csökkenne – a gént úgy hívják, hogy Indy, ami az „I’m not dead yet” (Még nem vagyok halott) kijelentés rövidítése. S hogy miért izgalmas ez számunkra? Mert az Indy gén terméke közeli rokona egy emberi fehérjének, melynek az energiatermelő folyamatokban van szerepe.A rágcsálók (elsősorban egerek és patkányok) az öregedéskutatásnak is kedvelt alanyai, sőt talán mondhatni, hogy a legkifinomultabb alanyai. A kutatók különböző törzseket állítottak elő, melyek valamelyik speciális mechanizmus felerősítése révén „koravén” tüneteket mutatnak. Ilyen például a klotho egerek – kissé ijesztő – példája, mely szerint egyetlen mutáció a sejtet határoló hártya egyetlen fehérjéjében elegendő ahhoz, hogy a hordozó egerek számos öregségi tünetet mutassanak: lerakódások az erek falán, ritka szőrzet, csontritkulás, csökkent ivarsejttermelés. Ezzel szemben egy másik egértörzsnél úgy érték el a gyorsított öregedést, hogy azokat az egyedeket válogatták ki, és szaporították tovább, amelyeknél korán megjelentek az öregedés tünetei. Rájuk jellemző például a csökkent aktivitás és tanulási képesség, csontritkulás, görbült hát, szürkehályog, a hallás romlása. Mindezek genetikai háttere viszont ismeretlen, annyi bizonyos csak, hogy komplex, több gén által meghatározott. A gének, molekuláris mechanizmusok szintjétől eltávolodva, a szervezet, szervek öregedését vizsgálva gyakori alannyá válnak a makákók, páviánok, csimpánzok és orángutánok is.

    Egy rhesus majom kb. 20 év alatt – vagyis megközelítőleg 1/3 annyi idő alatt, mint az ember – öregszik meg, s az öregedése során megfigyelhető változások meglehetősen hasonlítanak az emberéhez. Hasonló memória- és tanulási problémák jelentkeznek náluk, amit részben hasonló biokémiai elváltozások kísérnek, és hasonló lerakódások figyelhetők meg az agyi erek falán. A nőstények az öregedés során hasonló hormonális változásokat mutatnak, mint a nők a menstruáció elmaradása után. Sőt, az öreg majmoknál is megjelennek bizonyos jellegzetes időskori keringési rendellenességek, illetve cukorbetegség. Mindezek után a madarak jelentik az irigylésre méltó kivételt. Hiába gyorsak a lebontó folyamataik, magas a testhőmérsékletük és a vércukorszintjük – csupa olyan sajátság, amiért az emlősök esetében az élettartam rövidülése jár –, a leghosszabban élő állatfajok közül néhány ide tartozik! Egyesek szerint különleges mechanizmusokkal védekeznek az oxidatív károsító hatásokkal szemben. A tudomány egyelőre tapogatózik, de egyre erőteljesebb az igyekezet, hogy rájöjjünk a trükkjükre – hátha van valami elérhető csoda.