Tudósközelben: Kopp Mária, stresszkutató, az MTA doktora

…amit most nem tudunk befolyásolni, azon nem szabad aggodalmaskodni, mert ez csak árt önmagunknak és a környezetnek, de nem old meg semmit.IPM: Selye János úgy tartotta, a jó stressz feltétele az, ha meg tudjuk oldani a felmerülő váratlan, újszerû helyzeteket. Hova vezet, ha ez mégsem sikerül?

K. M.: Az lesz a Selye által leírt stresszreakció, vagyis az általános adaptációs szindróma igazán veszélyes, harmadik szakasza, melyet ő maga a kimerülés szakaszának nevezett. Ez a rossz, úgynevezett krónikus stressz állapota. Amikor tartósan fennáll egy számunkra negatív helyzet, megpróbálunk védekezni ellene, ám nem sikerül, újra és újra átéljük ugyanazt, és ezzel nem tudunk megbirkózni. Selye laboratóriumában patkányokon kísérleteztek. Az állatok nem tudtak menekülni, nem tudtak alkalmazkodni a stresszhez. Ha nem hozták ki őket ebből a helyzetből, mindegyik állat elpusztult… Kezdetben az immunrendszerük gyengült meg, majd szív- és érrendszeri problémák vagy fekélybetegség miatt elpusztultak. Az ember szervezete pontosan ugyanígy reagál…

IPM: És mi az élet sója, a jó stressz?

K. M.: A stresszreakció első két szakasza, a vészreakció és az ellenállás. Ezek elengedhetetlenek az életben maradáshoz. A vészreakció, más néven alarmreakció az első szakasz, amikor a szervezet felkészül arra, hogy reagáljon a váratlan eseményekre, megoldást találjon. Ez elsősorban fizikai felkészülés a veszélyre. Az ősember, vagy akár az állat is, amikor jött egy oroszlán, próbált elszaladni vagy visszatámadni, és az egész szervezet erre készült fel. Fenyegetett helyzetben felgyorsul a szívverés, így gyorsabban szállítja a vért az izmokba, felszabadul a zsírraktárakból az energia, ezzel is támogatva a szervezet válaszreakcióját, a menekülést. Ez történik, amikor az ember sportolás közben nagyobb kihívás elé kerül. A modern világban a sportok felelnek meg ennek az ősi módnak. Manapság kevésbé kell tartani fizikai fenyegetéstől, ezért mesterségesen állítják fizikai erőpróba elé az emberek saját magukat.Az Egyesült &Aacutellamokban például nagy hagyománya van a Kihívás Napjának.

IPM: Meg tudja szokni az ember ezt a stressz-szintet?

K. M.: Pontosan ez történik a második szakaszban. Ezt nevezte ellenállásnak Selye. Ha például egy sportoló a sorozatos kihívások nyomán megtanulja, hogyan lehet magasabbat ugrani, a képesség – amelyhez az első szakaszban még nagy erőfeszítés kellett – egy idő után ösztönössé válik. Az ellenállás itt tehát nem azt jelenti, hogy elutasít valamit az ember, hanem hogy automatikusan túl tud lenni az akadályokon.

IPM: A modern világban azonban nem fizikai kihívások elé kerülünk leginkább…

K. M.: A pszichikai frusztráció a legerősebb manapság. Esetleg egy önkényeskedő főnököt kell elviselni, vagy folyamatosan fenyegetnek azzal, hogy elveszíthetjük a munkánkat, és ebben a tudatban élünk heteken, hónapokon át. Ebben az esetben is ugyanúgy felszabadulnak azok a kémiai anyagok a szervezetben, amelyek a fizikai fenyegetettségkor, ám nem tudnak felhasználódni. Nem pofozhatjuk fel a főnökünket, nem ugorhatunk fel és szaladhatunk el, hanem ehelyett nyeljük a frusztrációt. A szervezetünkben pedig csak gyûlnek a felszabaduló zsírsavak, és hosszabb-rövidebb idő alatt testi tünetei lesznek, kialakulhat érelmeszesedés, vagy éppen gyomorfekély.

IPM: Van menekvés? Hogy lehet feloldani a halmozódó belső konfliktust?

K. M.: Vannak, akik például extrém sportokat ûznek, ejtőernyőznek, így vezetik le a felszabaduló felesleget. Ilyen szélsőséges stresszhelyzetekben boldogsághormonok szabadulnak fel, amelyek növelik a szervezet természetes védekezőképességét. &Aacutem ez csak azoknak jelent megoldást, akik tudják és akarják vállalni ezt a fajta kihívást, hiszen mindenkinek más a tûréshatára. Egyesek sokkal kevesebb stresszhatástól is szenvednek, míg másoknak ugyanaz ösztönzőleg hat. Például egy nagyon introvertált embernek az, hogy kis közösség előtt beszélnie kell, nagy nehézséget jelent, míg egy olyan embernek, aki szeret szerepelni, ez jó stressz, örömet okoz.

IPM: Milyen tényezők játszanak szerepet abban, hogy ki mekkora stresszt képes elviselni?

K. M.: Az öröklés minden bizonnyal. &Aacutellatkísérletekkel kimutatták, hogy a szorongó patkányanyák nem nagyon törődtek gyermekeikkel, mert állandóan arra figyeltek, hogy milyen veszély fenyegeti őket, míg a gondoskodó anyák ugyanezt a figyelmet gyermekeikre tudták fordítani. Végigkövetve az utódok életét, amikor anyák lettek, ugyanolyan gondoskodó vagy szorongó anyákká váltak, mint az ő szüleik. Viszont érdekes, hogy amikor a szorongó anyák gyermekét betették rögtön születésük után gondoskodó anyákhoz, és megkapták ugyanazt a figyelmet, mint a más genetikával rendelkező állatok, ők is gondoskodó anyákká váltak, nem az öröklött hajlam dominált. Ugyan kimutatták, hogy a genetikai sérülékenységnek is szerepe van, de a tanulás legalább annyit nyom a latban.

IPM: A stresszel való megküzdésben tehát óriási szerepe van az anya-gyerek kapcsolatnak is, a korai törődésnek…
 
K. M.: Követéses vizsgálatok kimutatták, hogy az anyához való biztonságos kötődés később fizikai és pszichikai teljesítményben kimutatható. Ebben az oxitocin nevû hormon játszik fontos szerepet, amely a szoptatás során mind a gyermek, mind az anya szervezetében felszabadul. Minden intim, bizalmon alapuló testi kapcsolatban, így a szeretett személlyel folytatott szex közben, vagy éppen maszszázs alatt is termelődik oxitocin a szervezetben.

IPM: A csecsemőkor biztos alapot jelenthet, ám később sok minden változhat.

K. M.: Az, hogy mennyire kerül szembe az egyén próbatételekkel az élete folyamán, szintén befolyásoló tényező. Manapság például a gyermekek sokkal kevesebb fizikai kihívásnak vannak kitéve. Régebbi korokban gyalog jártak iskolába, segítettek a kerti munkában, még vizet is kellett hordaniuk a kútról. Társas kapcsolataik is sokkal többrétûek voltak, jobban egymásra voltak utalva, szorosabbak voltak a rokoni kötelékek, rábízták a nagyobbakra kistestvérüket, hogy vigyázzanak rá. Ma az az elfogadott nézet, hogy a gyereknek csak az a dolga, hogy tanuljon. Persze ez nagyon nehéz dolog, és kemény munka tulajdonképpen, de így nagyon sok életkészséget nem sajátítanak el a gyermekek. Elképesztő, menynyi fiatal érkezik emiatt az ambulanciánkra. Egészen jelentéktelen helyzetekben öngyilkosságot kísérelnek meg, miután szembekerülnek valamilyen nehézséggel, és nem tanulták meg, hogyan oldják meg ezeket. Az úgynevezett frusztrációtûrő-képességük sokkal alacsonyabb, és emiatt sokkal köny-nyebben össze tudnak roppanni. Az iskolákban legalább annyira kellene az életkészségeket tanítani, mint bebifláztatni a lexikális tananyagot. Erre főleg azért lenne szükség, mert ma az élet sokkal kiszámíthatatlanabb, mint régen.  Ma elsősorban kommunikációs készségeket kellene tanulni, melyek segítségével egy közösségben együtt tudunk lenni a többiekkel, megtalálhatjuk helyünket, és képesek vagyunk érzelmi kapcsolatokat kialakítani.

IPM: Megtanulhatunk ezek szerint technikákat, amelyekkel uralni tudjuk a bennünk zajló kémiai folyamatokat?

K. M.: Mégpedig két oldalról is. Az egyik az élettani oldal. Tanulható a tudatosítása annak, hogy a stresszhelyzetet ne vészhelyzetként élje át az egyén, és megnyugvással tudjon felkészülni a probléma megoldására. Keleten ennek tradíciója van, Pekingben például az emberek minden reggel kimennek az utcára, és közös légzéssel kezdik a napot. A légzés ugyanis szabályozza a szimpatikus-paraszimpatikus egyensúlyt. A belégzés alatt fokozódik az izgalmi állapot, kilégzés alatt viszont lelassul a szervezet, a szívverés normalizálódik. Kínában gyerekkortól megtanulják az emberek, hogyan nyugtassák meg magukat.

A másik oldal magának a problémának a megoldása. Erre egy életkészség programot indítottunk, melyet az Egyesült &Aacutellamokban, a Duke Egyetemen Redford Williams professzor fejlesztett ki. Itt az emberek megtanulják, hogy az ő tipikus problémahelyzeteikben milyen megoldási alternatívák lehetségesek. Például a betegséggel való megküzdés mindenkiben máshogy zajlik le, nagyon nehéz feldolgozni, ha valakinek súlyos egészségügyi problémája van, így egyénre szabottan kell megtalálni, mi oldhatja fel a stresszt.

IPM: Mindenkinek más jelenti a stresszt. De mi a jellemző különbség a két nem között?

K. M.: A nők nagy előnye a férfiakkal szemben, hogy nekik nemcsak a munkahely számít, legalább ilyen  fontos számukra a család, a barátok, és ezzel tudják kompenzálni az esetleges munkahelyi kudarcokat, feszültségeket. Akiknek a hírnév, a gazdagság, a karrier a legfontosabb, sokkal boldogtalanabbak és betegebbek…Nemrég fejeztünk be egy nagyszabású követéses vizsgálatot a krónikus stressz hatásairól, és lesújtó eredményt kaptunk: a 40 és 69 év közötti magyar férfiak stressz miatti egészségromlása sokkal jobban hasonlít az ukránok vagy oroszok állapotára, mint a csehekére vagy lengyelekére. 1960-ban ebben a korosztályban  ezer férfi közül 12-en haltak meg, ma 16-an. Egyharmaddal nőtt tehát a stressz miatt elhunyt középkorú férfiak száma az elmúlt negyven évben, ami azt jelenti, hogy évente 10 ezerrel többen halnak meg. 2002-ben kezdtük a vizsgálatot, ekkor 12 600 embert kerestünk fel és kérdeztünk ki nagyon részletesen munkájáról, családjáról, stresszfaktorairól, majd felkerestük őket 2006-ban is. Az eltelt négy év alatt a felkeresett 40–69 éves férfiak 8,8 százaléka halt meg a stressz okozta betegségek miatt. A nőknél csak 3,6 százalékos ugyanez az arány.Megnéztük, mi okozza ezt az eltérést a két nem között, és az derült ki, hogy a férfiak számára sokkal nagyobb stressztényező a munkahelyi bizonytalanság, a társadalmi demoralizálódás, hogy nem bízhatnak meg másokban, és úgy érzik, az életüknek nincs értelme; illetve meglepő, de fontos tényező az is, ha nincs házastársuk. Ez ötszörös veszélyeztetettséggel járt együtt. A nőknél viszont egyetlen tényezőként a rossz társas kapcsolat jelent meg, mint előrejelző.

IPM: Ez az eredmény azt jelenti, hogy a nők könnyebben oldják meg a stresszhelyzeteket?

K. M.: A nők teljesen máshogy oldják meg a problémáikat. Sokkal előbb kérnek segítséget, mint a férfiak. A krónikus stressz miatt meghalt férfiak negyede volt súlyosan depressziós 2002-ben, ám csak hat százalékukat kezelték. A nők között ugyan több a beteg, de sokkal hamarabb fordulnak orvoshoz, kérnek segítséget barátaiktól, rokonaiktól. Azok a férfiak, akik meghaltak a négy év alatt, nagyon rossznak minősítették az egészségi állapotukat, és mégsem mentek el orvoshoz. Ma a magyar középkorú férfiak félnek, hogy elveszítik a munkahelyüket, egyszerûen nincs idejük az egészségükre. A magyar társadalomban még mindig erősen tartja magát az a felfogás, hogy nekik kell gondoskodniuk a családjukról. &Aacutem lassan ugyan, de változóban van ez a helyzet, egyre inkább általánossá válik a nők felelősségvállalása is.

IPM: Milyen hatásai lehetnek a férfias stressznek a nőkre?

K. M.: A nagyon férfias beosztású nőknél férfias mintázatok jelennek meg a betegségekben is, így komoly a veszély. Inkább a férfiaknak kellene tanulni a női értékrendből, nem pedig fordítva. Ez a helyzet például Norvégiában is, ahol esélyegyenlőségi törvényekkel biztosították az utóbbi években, hogy a férfiak is jobban bevonódhassanak a családjuk életébe, otthon maradhassanak gyermekükkel. Náluk ez már társadalmi attitûddé vált, nem kuriózum. A hatás pedig önmagáért beszél: a férfiak várható élettartama jelentősen javult Norvégiában, arról nem is szólva, hogy 3,5 ezrelékes a társadalom gyarapodása. Ennek pont az ellenkezője jellemző Nyugat-Európára, és ránk is; nálunk 3,8 ezrelék a népességfogyás évente.A cél az lenne, hogy elérjük: a férfiak számára se csak a munka álljon a középpontban. De Magyarországon most minden jel arra mutat, hogy a nők haladnak a maszkulinitás felé, a munkahelyen és a magánéletben egyaránt. &Iacutegy komoly veszélynek vannak kitéve reprodukciós szempontból is, ami nem csak az önértékelésüknek ártalmas, hanem a társadalom fogyásához is egyre inkább hozzájárul. A magyarok sokkal több gyermeket szeretnének, mint amennyi megszületik. Ez a probléma főleg az iskolázottabbak körében jelentkezik. A stressz miatt nem tudnak teherbe esni, vagy nem merik vállalni a következő gyermeket, mert úgy vélik, nem tudnának megfelelő színvonalon gondoskodni a jövőjéről. Ez a férfiakra is jellemző egyébként: az aggodalom a jövőtől, hogy nem tudnak lakást venni gyermekeiknek, nem tudják megfelelően, az elvárt színvonalon eltartani családjukat. Meg kell tanulni, hogy amit most nem tudunk befolyásolni, azon nem szabad aggodalmaskodni, mert ez csak árt önmagunknak és a környezetnek, de nem old meg semmit. Optimális előregondolkozási-szintet kell tartani, hiszen annyi minden történhet, hogy nem érdemes évekkel előre aggódni.

IPM: De mindig az arany középutat a legnehezebb megtalálni, és főleg megtartani…

K. M.: Két személyiségtípus van, amelyek helyes arányát kellene vegyíteni magunkban. Az egyik a szenzitív. Ôk azok, akik elképzelnek minden jövőbeni lehetőséget, rossz végkimenetelt, állandóan végigveszik az összes jövőbeni veszélyt. Olyankor előnyben vannak, ha tényleg bekövetkezik egy rossz dolog, tudni fogják, hogy reagáljanak rá, hisz már számtalanszor lejátszották magukban. Viszont sokkal többet szoronganak, ráadásul feleslegesen. A másik típus a represszív személyiség, aki lehetőleg elfojt minden szorongást. Mindenben a pozitívumot nézi, nem vesz tudomást a negatív dolgokról, viszont ha hirtelen szembe kerül valami nagy problémával, például a házastársa otthagyja, megcsalja, nem tudja, mit tegyen, hajlamos összeroppanni. A kettő között kell valahogy egyensúlyt tartani… A vizsgálatok kimutatták, hogy az az igazán optimális, ha a nap folyamán háromszor annyi jó dolgot mondunk, gondolunk, mint rosszat. Lehet figyelni, hogy mit mond valaki. Vannak, akik folyton negatív dolgokat mondanak, folyton elégedetlenek, folyton boldogtalanok… Ôk a mai fogyasztói társadalom sugallta boldogságideált ûzik, nem a saját belső céljaikért élnek, és ez csak újabb szorongáshoz és stresszhez, nem a valódi kiegyensúlyozottsághoz vezet. §

  • Szakmai életrajz
    Dr. Kopp Mária orvos, pszichológus, a SOTE Magatartástudományi Intézet vezetője. Egyetemista korától az érdekelte elsősorban, hogy a lelki hatások milyen mechanizmusok révén vezethetnek testi tünetekhez, így az orvosegyetem után elvégezte a pszichológiát is.Férjével, Dr. Skrabski &Aacuterpáddal kapcsolódtak be a Juhász Pál professzor kutatócsoportja által vezetett vizsgálatokba, amelyekben a magyar népesség lelki és testi egészségének összefüggéseit elemezték országos felmérések adatai alapján, 1992-ben jelent meg a Magyar lelkiállapot címû kötetük. 1993-ig a SOTE Pszichiátriai Klinikán dolgozott, ahol a Pszichoszomatikus ambulancia megalapítója és vezetője volt. Itt a világon másodikként vezették be a szorongó (pánik) betegek kognitív-viselkedésterápiáját. 1993-ban alapította meg a SOTE Magatartástudományi Intézetét, amelynek 2007 júliusáig vezetője volt. 1999-től az MTA doktora. Jelenleg az MTA-Semmelweis Egyetem Mentális Egészségtudományi kutatócsoportjának vezetője, egyetemi tanárként továbbra is a Magatartástudományi Intézet munkatársa.