Bukott hősök, hősies bukások

Birkózás a bírókkal
Polyák Imre úgy vonult be a magyar köztudatba, mint a nagy küzdő, az igazi sportember etalonja. (Miként a már aranyérmes Majoros István is, aki négy évvel ezelőtt európai bajnoki győzelmét követően kudarcok sorát élte meg – s már pénzért birkózott idegenben, mikor sikerült visszacsábitani az olimpiai keretbe. Hát nem megérte…!) No de vissza Polyák Imréhez, aki kis szerencsével akár négyszeres olimpiai bajnok lehetett volna, de csak három iszonyú csalódás után válthatta valóra álmát. Polyák Imre a londoni olimpiát rádión kísérte figyelemmel, és Bóbis Gyula nehézsúlyú birkózó győzelme akkora hatást gyakorolt rá, hogy elhatározta, ő is ezt az utat akarja járni. Alig két éve ismerkedett meg a sportággal, de máris bekerült az ifjúsági válogatott keretébe, majd jött a következő lépcsőfok, a főiskolai világbajnokságon ezüstérmet szerzett. Villámkarrierjének negyedik évében az alig húszéves fiatalember Helsinkiben találta magát, élete első olimpiáján. A szakemberek egyelőre nem vártak tőle kiugró eredményt, ám Polyák hatalmas meglepetésre a döntőbe jutott. Rutinos szovjet ellenfelét ugyan nem tudta megverni a fináléban, ám kesergésre nem volt oka, hiszen – ahogy mindenki más is – úgy gondolta, hogy négy év plusz tapasztalattal a következő tornán pótolhatja a mulasztást.

A várakozásoknak megfelelően Melbourne-ben óriási menetelésbe kezdett, a végkifejletig szinte csak sima győzelmeket aratott. A sorsolása cseppet sem volt könnyí, mégis magabiztosan haladt a cél felé, de utolsó előtti meccsén kellemetlen meglepetés érte. A finn Mäkinen elleni mérkőzését – némi bírói ellenszélben – elvesztette, a körbeveréseknek köszönhetően azonban még élt a remény, ha tussal veri a szovjet Dzeneladzet, megszerezheti az első helyet. Ellenfele és a bírák viszont minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megakadályozzák ebben. Négyszer vitte padlóra a szovjet versenyzőt, ám a zsíri félrefordította a fejét, a négy szabályos tusból egyet sem ítélt meg. (Érdemes talán megjegyezni, hogy Dzeneladze a tustól való meneküléssel az ezüstéremtől fosztotta meg magát, de valamiért fontosabbnak tínt számára, hogy a pontozásos vereséggel a finnek ajándékozza az aranyat, s beérte a bronzzal is.) Végül megalázó különbséggel, 31 ponttal nyert Polyák Imre, az olimpiai bajnoki címről azonban le kellett mondania.

A szerencsétlen végkifejlet egy kissé megingatta Polyákot, aztán a következő esztendők sikereivel lassan visszanyerte önbizalmát. 1958-ban Budapesten újabb világbajnoki címet szerzett, ami után a magyar szurkolók biztosra vették, a harmadik olimpián nem lehet gond. Szakmai berkekben is osztották ezt a véleményt, a súlycsoport egyértelmí esélyesének számított. Rómában már a kezdetektől gondokat okoztak a szervezési hiányosságok, ám a mélypontot az utolsó estére tartogatták az olaszok. Egyszeríen nem volt rá idő, hogy a pehelysúly küzdelmeit normális tempóban vezessék le. Alig tíz perccel egy román birkózó elleni mérkőzés után Polyák Imre újra a szőnyegen volt. Még javában a szovjet versenyzővel tusakodott, amikor a hangosbeszélőn a nevét hallotta, a török Sille ellen szólították. A zsíriben volt anynyi jóérzés, hogy megvárta az előző találkozó végét, sőt néhány perc szünetet is engedélyeztek, utána viszont Polyáknak folytatnia kellett a nonstop birkózógálát, szinte lóhalálában érkezett meg élete legfontosabb meccsére. A nagy kapkodásban elkövetett egy apró hibát, a török egy pontos előnyre tett szert. Sille ettől kezdve a folyamatos menekülés taktikáját választotta, ami a csarnokban mindenkinek világos volt, kivéve a mérkőzés bíráit. Harmadik próbálkozásra harmadszor is ezüstérmes lett. Csak Polyák Imre kivételes sportemberi kvalitásainak köszönhető, hogy nagyszerí pályafutása igazi hollywoodi happy enddel végződött. Tokióban elégtételt vett mindenért. Olimpiai bajnok lett.

Mítőasztalról a dobókörbe
Zsivótzky Gyula feltínésekor az itthoni szurkolók elégedetten dőltek hátra, hiszen biztosnak látszott, hogy kalapácsvetésben a háború vége óta tartó magyar hegemónia nem fog megtörni. Németh Imre 1948-as győzelme nyitotta a sort, majd következett Csermák József, aki Helsinkiben vette át a stafétát. Igaz, némi ijedtségre adott okot, hogy Melbourne-ben Csermák csak ötödik lett, de ekkor jött Zsivótzky és a szakemberek ráncai kisimultak. A római olimpia idején még csupán 23 esztendős volt, ennek ellenére egyértelmíen az esélyesek között jegyezték. A torna során igazolta is a vélekedést, ám a – szakzsargonnal élve – „fogós” pálya számára nem sok jóval kecsegtetett. Bár Zsivótzky versenysúlya meghaladta a 100 kilogrammot, a mezőnyben kifejezetten apró termetínek számított, így a túlzottan tapadó dobókör nem kedvezett az ő elsősorban dobótechnikára épülő stílusának.

A szovjet Rugyenkov mögött második lett, ami számára csalódást jelentett, szakmai berkekben viszont kiválónak értékelték teljesítményét. Az ezt követő három évben töretlenül fejlődött, az 1963-as esztendőben például mindenhol nyert, ahol csak elindult, ami több mint biztató előjel volt a közelgő tokiói olimpia előtt. Aztán jött a tragikus fordulat, egy régi perforált vakbél következményeként bélelzáródással kórházba került. Az orvosok nem sok jóval biztattak, ilyen súlyos állapotból csak igen kevés páciens tért vissza az életbe. Neki mégis sikerült, de a három fázisban elvégzett mítét és a lábadozás során katasztrofális fizikai állapotba került. Majdnem harminc kilót fogyott, legendás kondíciója semmivé lett, ám Zsivótzky Gyula élet és halál között lebegve sem mondott le róla, hogy ott lesz Tokióban.

Alig egy hónappal az utolsó operáció után újra edzeni kezdett, ami esetében már inkább az önsanyargatás tudatos alkalmazását jelentette. Szigorú rend szerint élte az előtte álló hónapokat, percre pontosan beosztotta minden napját. Az embertelen mennyiségí munka mellett az étrendet is „tudományos” alapossággal szabályozta. Még ez sem lett volna elég, az olimpiához némi szerencsére is szüksége volt. A válogatón a vetélytársa betegség miatt gyengén szerepelt, így egy 66.66 méteres dobás elegendőnek bizonyult a kvóta megszerzéséhez. A folyamatos javulás ellenére kevesen bíztak benne, hogy egy teljes értékí Zsivótzky Gyula utazik el Japánba, a favorit címke egyelőre lekerült róla. Tokióban aztán megfordult a széljárás, mesébe illően indult számára a torna. A selejtezők során nagyszerí teljesítményt nyújtott, olimpiai rekorddal került a döntőbe.

A fináléban folytatódott a csoda, az ötödik körig Zsivótzky magabiztosan vezetett, bár számára katasztrófával ért fel az özönvízszerí zuhatag, ami a pályára zúdult. Felszerelései között – kicsit érthetetlen módon – nem volt esőkabát, ezért teljesen átázva kellett versenyeznie, ráadásul a szovjet Klimnek elsült a keze, amire Zsivótzky nem tudott válaszolni. Ma is állítja, hogy ha megfelelően tudott volna védekezni az eső ellen – pokoljárás ide vagy oda –, övé lett volna az aranyérem. Azok után, amin keresztül ment, persze a második hely valóságos hőstettnek számított, de ez őt nem vigasztalta. Szerencsére – vagy elszántságát ismerve inkább természetesen – ez a hihetetlenül peches végkifejlet nem törte össze, nem hivatkozott súlyos betegségére, nem keresett kibúvókat, hanem nekifeszült, hogy újabb négy év kemény munkájával végre eljusson az olimpiai bajnoki címig. Mexikóban aztán igazságot szolgáltatott neki a sors, idegőrlő izgalmak után, mindössze 8 centiméteres különbséggel, de aranyérmes lett Zsivótzky Gyula.

Négy a magyar igazság
Balczó Andrást feltínése óta úgy tartották számon, mint a valaha élt legnagyobb öttusázót. A szakértőkben és a laikus szurkolókban annak ellenére sem merült fel soha kétely, hogy a sportág csúcsának számító egyéni olimpiai bajnoksággal Balczónak sokáig legendásan balszerencsés volt a kapcsolata. Alig néhány évvel berobbanása után a 22 éves fiatalember már a legnagyobb esélyeseként vágott neki a római olimpiának. A lovaglásnál aztán hatalmasat bukott Viola neví lovával, és bár a vívásán még nem lehetett észlelni vállsérülését, a lövő teljesítményére erősen rányomta bélyegét a lovasbaleset. A hátrányt aztán nem sikerült ledolgozni a hátralévő két tusában, Balczó András negyedik lett. Igaz, a bajnok Németh Ferenccel és az ezüstérmes Nagy Imrével magabiztosan gyíjtötték be a csapatgyőzelmet, ám a favoritnak – aki lassan maga is elhitte, hogy övé lehet az aranyérem – ez sovány vigasz volt. „Csalódásomban sírtam, zokogtam, mint egy kölyök, akinek elvették a legszebb játékát. Nem tudom mennyi ideig sírtam, de azt tudom, hogy a végére egy másik Balczó vált belőlem. Ez a csalódás, éppen mert olyan keservesen nagy volt, valahogy megkeményített.”

A következő esztendőkben Balczó egyértelmíen az öttusa legnagyobb alakjává vált és senki nem kételkedett benne, hogy Tokióban feljut a világ tetejére. Végül még az esélyt sem kapta meg, mivel egy nem túl bőven publikált csempészési ügy miatt eltiltották a versenyzéstől. Bár a magyar csapat nélküle is jól szerepelt Japánban – Török Ferenc dr. egyéniben nyert, a csapat harmadik lett –, Balczó András vezető pozíciója egy pillanatra sem forgott veszélyben. Rá is szolgált erre, hiszen sorra zsebelte be a világbajnoki címeket – egyedülálló módon ötöt egymás után –, alátámasztva az általánosan elterjedt vélekedést, 1968 az igazság éve lesz. Akik viszont Mexikóvárosban bepillanthattak a kulisszák mögé, már korántsem lehettek olyan biztosak Balczó, de főleg a magyar csapat diadalmenetében. A kiváló egységéről híres Balczó-Török-Móna tengelyen megjelentek az első repedések, a válogatott felkészítői pedig nehezen tudták betömködni a réseket, ahogy nehezen birkóztak meg a mexikói körülményekkel.

Balczó úgy érezte, túl korán érkeztek és túl sok időt töltöttek már magaslati levegőn, ezért szeretett volna tengerszinten edzeni, de a vezetők nem voltak hajlandóak „kivételezni” vele. A lovaglást Balczó két verőhibával teljesítette, de a célba érkezés után ezt megtoldották még eggyel, mivel a bírák szerint a vizesároknál leesett a léc miután elhagyta az akadályt. Ez a lényegtelennek tínő momentum később végzetesnek bizonyult. Az itt elvesztett harminc pontnak már a fele is elég lett volna az egyéni olimpiai bajnoksághoz, ám végül „csak” csapatban lett meg az aranyérem, Balczó András a svéd Björn Ferm mögött ezüstérmes lett. Az öttusát figyelők egy emberként sajnálkoztak a nagy bajnok újabb bukásán, de Balczó egy pillanatra sem vesztette el a fejét, nem emlegetett összeesküvést, nem adta fel szigorú elveit. „Emlékszem, volt egy mániám, mégpedig az, hogy nekem abszolút becsületesnek kell lennem, becsületesen kell csinálnom mindent, mert ez a nyerés záloga. Ezért aztán nem vívtam a jó kemény, de persze szabálytalan vívópengémmel. Nem tudtam volna elviselni azt az érzést, hogy szabálytalanul vívok. Hülyeség, de így történt.” Négy esztendővel később aztán helyreállt a rend, az etika, a fanatikus győzni akarás és a mindenki által első számúnak elismert tehetség végre diadalmaskodott. Münchenben egy máig klasszikusként számon tartott futás végén a 34 éves Balczó András feljutott a csúcsra, minden idők legnagyobb öttusázója megszerezte első egyéni olimpiai aranyérmét.

Kenukirály korona nélkül
Wichmann Tamást a sportszerető közvélemény úgy tartja számon, mint a balszerencsés hőst, aki közel két évtizedes pályafutása alatt szinte mindent elért, kivéve a legfontosabbat, az olimpiai aranyérmet. Azt talán már kevesebben tudják, az is kész csoda, hogy Wichmann Tamás egyáltalán élsportoló lehetett, hiszen egy gyermekkori balesetet követően úgy tínt, talán soha nem fog újra mozogni. Egészen kicsi gyermek volt, amikor egy autó elé lépett, ami métereken keresztül tolta maga előtt. A kórházban nyolc napig feküdt eszméletlenül, majd az ébredés után következett az igen lassú felépülés. Három évet gipszben, két évet járógéppel kellett leélnie, de még ezután is hosszú ideig sántított. Nem meglepő, hogy amikor először betévedt a csónakházba olyan bizonyítási vágy fítötte, amellyel a többiek nem kelhettek versenyre.

Speciális térdelőhelyzetet és mozgást kellett kifejlesztenie, hogy a sérült csípőízület ne hátráltassa, az eredmények pedig igazolták, jó úton jár. A szerencsétlen sérülés egy idő után feledésbe merült, de a bizonyítási vágy megmaradt, ami magyarázatul szolgálhat, mi hajtotta tovább a nagy bravúrokat és a nagy bukásokat követően is. A mexikói olimpia előtt a válogatón óriási harcot folytatott Tatai Tiborral, aki végül nemcsak kettejük versengését nyerte meg, hanem az olimpia 1000 méteres távját is. Wichmann-nak maradt a kenu kettes Petrikovics Gyulával, amelyben komoly győzelmi esélyeik voltak, de csak az ezüstérmet tudták megszerezni. Néhány szakember nem is titkolta, hogy szerintük a Tataival való rivalizálás túl sok energiáját emésztette fel, ha ez nincs, meglehetett volna az aranyérem. A következő esztendőkben Wichmann Tamás minden erejével azon volt, hogy bebizonyítsa, az olimpiai „fiaskó” csupán apró kisiklás volt. Moszkvában az Európa-bajnokságon két aranyat is nyert egyéniben, majd a koppenhágai vb-n első lett ezer méteren, Belgrádban megint, ráadásul Petrikoviccsal párosban is nyerni tudott.

A müncheni olimpia közeledtével már nem lehetett kérdéses, hogy ő ül hajóba kenu egyesben. A szakemberek úgy számítottak, hogy ha sikerül legyőznie az általa már-már bálványozott német Lewet, akkor megkaparinthatja a hőn áhított győzelmet. Wichmann végre is hajtotta a nagy tettet, de kettejük csatájából a nevető harmadik került ki győztesen, a román Patzaichin – a két sztár árnyékában evezve legyőzte mindkettőjüket. Szinte ugyanez a szituáció játszódott le a montreali olimpián is, ahol Wichmann Tamás nagy ellenfele a szovjet Jurcsenko volt, ám ismét egy sötét ló, nevezetesen a jugoszláv Ljubek került ki győztesen a két favorit különversenyéből. A bizonyítási vágy azonban nála soha nem csapott át sportszerítlenségbe, bár még így is megdöbbentő, hogy amikor a sérülésből lábadozó Ljubek a segítségét kérte, gondolkodás nélkül vállalta a felkészítését.

Pedig az ár nem volt kicsi, a belgrádi vb-n éppen a tanítvány orozta el mestere elől az aranyérmet. Az 1979-es év fantasztikus sikerei után megint ő volt az abszolút favorit, a moszkvai olimpiára készülődve a legtöbben csak azt találgatták, ki szerezhet még olimpiai bajnokságot a tuti győztes Wichmannon kívül. Egyesek szerint a nagy felhajtás, a túl sok szereplés is közrejátszott abban, hogy a toronymagas esélyes nem tudott teljes intenzitással a versenyre koncentrálni, mindenesetre tény, hogy 500 méter után, vagyis már fél távnál a remény elveszett. „Nem tehettem mást ott és akkor, kieveztem a partra. Ez az én tragédiám. Harmadik biztosan lehettem volna, ha végigmegyek a pályán, de egyszeríen összeroppantam.” Az olimpiai arany negyedszerre sem sikerült, de Wichmann Tamás azért gondoskodott róla, hogy a búcsúja méltó legyen a nagy bajnokhoz. A következő két évben még egyszer, utoljára nekiveselkedett, és két világbajnoki elsőséggel zárta le vizes pályafutását.

Azért a víz az úr
A magyar úszósport 1952-ben, Helsinkiben olyan óriási sikert aratott, amire felkapta a fejét az egész világ. Igaz ugyan, hogy elsősorban a hölgyek aratták le a babérokat, akik négy aranyat úsztak össze és a férfiak nem szereztek érmet, mégis úgy tínt, úszásban hosszú évekre, sőt évtizedekre Magyarország megvetette lábát a közvetlen élmezőnyben. Melbourne-ben aztán már jóval szerényebb volt a mérleg – Székely Éva ezüst, Tumpek György bronz –, ám valószíníleg a legpesszimistább jóslatok sem számoltak azzal, hogy a következő három olimpián úszóink még érmet sem hoznak haza. Az elszomorító távlatok csak akkor váltak kissé barátságosabb színezetívé, amikor az uszodában feltínt Széchy Tamás, aki fanatikus odaadással és egy újfajta szisztémával próbált életet lehelni a tetszhalott magyar úszósportba. Széchyt kezdetben – pontosabban kezdetben is – sokan kritizálták, mondván, nincs semmiféle úszómúltja, ezért nem is lehetne edző, de a szép lassan beérő eredmények egy időre elhallgattatták a kétkedőket.

A Széchy-iskola első emblematikus figurája Hargitay András lett. Hargitay meglehetősen későn, 9-10 évesen kezdett el úszni, ami akkoriban még nem számított egyedinek, bár mai szemmel talán furcsának hathat. Hamar behozta azonban a lemaradást, hiszen négy esztendővel később már két első helyezést szerzett az ifjúsági Európa-bajnokságon. &Uacutejabb két év telt el, amikor az 1971-es ifi Eb-n Hargitay szenzációs eredményt ért el, hat számban is a legjobbnak bizonyult. A 15 éves szupertehetségre az egész ország felfigyelt, mivel teljesítménye komoly lehetőségeket ígért az egy év múlva soron következő müncheni olimpián. Münchenben nem okozott csalódást, a bronzérmet mindenki szép eredménynek értékelte, ráadásul mindenki meg volt győződve róla, nyer ő még fényesebb érmeket is bőven a jövendő olimpiákon. Az idilli forgatókönyv szerint ívelt felfelé karrierje, a következő években ha világversenyen rajtkőre állt, ott legalább egy aranyat szerzett. A vegyes úszás koronázatlan királyának egyetlen komoly ve-télytársa akadt a hátúszásból átránduló Verrasztó Zoltán személyében.

A montreali olimpia évében a magyar válogatottat meghívták az amerikai fedett pályás bajnokságra, ahol a vegyes úszásban óriásit arattak. Verrasztó világcsúccsal nyert, ezúttal második lett Hargitay, de Sós Csaba személyében a harmadik helyet is egy magyar úszó szerezte meg. Egy ilyen főpróba után Magyarországon nem volt épeszí ember, aki kételkedett volna az olimpiai sikerben. Kanadában viszont minden a visszájára fordult, úgy tínt, az olimpiai falu szállásától az edzéslehetőségeken át, az összes lényeges és lényegtelen tényező Hargitay sikere ellen dolgozik. A magyar vezetők felajánlották a kapitánynak, hogy Hargitayval és Verrasztóval költözzön kényelmesebb szállásra, de Széchy Tamás nem akart kivételezni a két sztárral.

Erre a momentumra később önkritikusan emlékezett. „Lehetséges, hogy nem döntöttem okosan, a két versenyző és a magyar sport érdekében túl kellett volna tennem magam azon, hogy néhány úszónk netán igazságtalannak érzi a lépésünket. Ha elköltözünk, Hargitay és Verrasztó legalább pszichikailag nem roppan össze.” A nagy reményekkel várt úszódöntők rémálomba illő véget vettek, Verrasztó helyezetlenül zárt, Hargitay, a favorit csupán negyedik lett. Ez a kudarc érezhetően megtörte Hargitay András pályafutásának ívét, bár a következő esztendőben még nyert egy Európa-bajnokságot, az addigi szárnyalásnak nyoma sem volt. A moszkvai olimpián ismét negyedik helyezést ért el, de ekkor már mindenki az újdonsült tinibajnokról, Wladár Sándorról beszélt.

Az ellopott olimpia
Guczoghy György a nemzetközi torna világában jól csengő név, megdöbbentően fiatalon verekedte be magát a sportág élvonalába és hosszú időn keresztül meg is őrizte pozícióját. Pályafutását tiszta szívvel mégsem nevezhetjük teljesnek, hiszen van benne egy törés, amiről ő tehet a legkevésbé, ez pedig az 1984-es olimpia. Ebben a tekintetben Guczoghy karrierjét akár prototípusként is szemlélhetjük, mivel sok-sok kortársához hasonlóan a nagypolitika szimbolikus játszadozásának esett áldozatul, még az esélyt sem kapta meg, hogy megmérettessen élete talán legfontosabb versenyén. Guczoghy György viszonylag későn, nyolcévesen kezdett tornázni, ami saját bevallása szerint soha be nem hozható hátrányt jelentett számára, mivel izületeit ebben a korban már nem lehetett kellőképpen kilazítani. Ennek ellenére rövid időn belül a legnagyobb reménységként kezdték emlegetni a magyar torna világában. Persze ebben az időben nem volt könnyí a legjobbak közé emelkedni, bőven tartott még a Magyar-éra, ami bizony nem jelentett éppen alacsony mércét.

Minden új tehetséget hozzá mértek, márpedig Magyar Zoltán – a maga utolérhetetlen kvalitásaival és utolérhetetlen eredménylistájával – a kiváló példakép, de egyben a nyomasztóan tökéletes etalon szerepét töltötte be. Az 1979-es évtől viszont nem lehetett ellenvetés, mindenki Guczoghyt tartotta a méltó örökösnek. Az esseni Európa-bajnokságon Magyar Zoltán nem vett részt, a szakemberek pedig merész döntésre szánták el magukat, a 17 éves fiatalembert bedobták a mélyvízbe. Fokozva a feladat nehézségét lépten-nyomon hangoztatták, hogy Guczoghy Magyar hivatalos utódja, aki semmiben nem marad el a nagy bajnoktól.

Természetesen az optimista dicshimnuszok önmagukban nem sokat értek volna, ám Guczoghy sem hagyta cserben őket, éppen lólengésben aranyérmet szerzett. A moszkvai olimpián aztán tagja is lett a magyar válogatottnak, bár a prímet azért még Magyar Zoltán vitte, akinek a lovon ezúttal sem akadt ellenfele. Az éppen csak nagykorú Guczoghy Györgynek így sem kellett szégyenkeznie, a csapattal elért bronzérem kiváló kiindulópontnak tínt egy fényes karrier elindításához. A következő esztendőkben fejlődése töretlen maradt, úgy látszott, képes betölteni a Magyar Zoltán visszavonulásával keletkezett írt. A még mindig szemtelenül fiatal Guczoghyval – elsősorban lólengésben – komolyan kellett számolni. A moszkvai világbajnokságon bronzérmes lett, Rómában Eb-t nyert, majd a budapesti vb-n második helyezést ért el. A közelgő olimpia előtt Várnában rendeztek Európa-bajnokságot, ahol lólengésben megvédte bajnoki címét, ezenkívül talajon, korláton, gyírín és egyéni összetettben bronzérmet szerzett. Egy ilyen eredménysor láttán a szurkolók és a szakemberek legalábbis kecsegtetőnek ítélték esélyeit Los Angelesben.

A tatai edzőtáborban élete legkeményebb felkészülését teljesítette, amikor beszivárogtak az első hírek arról, hogy veszélyben lehet az olimpiai részvétel. A vezetők persze próbálták izolálni a versenyzőket a külvilágtól, újságokat nem engedtek be az edzőtáborba, így a sportolók nem tehettek mást, hittek a hivatalos információnak és folytatták hiábavaló erőfeszítéseiket. Május 16-án a Magyar Olimpiai Bizottság úgy döntött, osztozik a Szovjetunióval a biztonsági problémák miatti aggódásában, a magyar delegáció nem utazik el Los Angelesbe. Guczoghy ugyan kitartott a szöuli olimpiáig és részt is vett azon, de már túl volt a zeniten, a csapatban elért hatodik helyezés jelentette a csúcspontot. A nagy kiugrási lehetőség, az ő olimpiája Los Angelesben lett volna, ám azt tőle – tőlük – egyszeríen ellopták.                   §

• Aranyosok fukdoklása   
  A feltörekvő nemzedékek gyermekkoruktól kezdve mást sem hallanak, mint hogy a magyar vízilabda a legjobb a világon, ezt a sportágat, ha nem is mi, de nekünk találták ki. A magyar póló történetén végigtekintve szerencsére nehéz lenne ezzel vitába szállni. Éppen az óriási elvárások miatt a közvélemény fintorogva fogadta a Tokiót követő hosszú mosolyszünetet – Mexikóban bronzérem, Münchenben ezüst. Gyarmati Dezső irányításával Montrealban a magyar válogatott eleget tett a kívánalmaknak, a világklasszisokkal teletízdelt álomcsapat első helyezést ért el. A várva várt sikert követően azonban nem  lehetett motiválni a játékosokat. Montreal után Sárosi és Cservenyák lemondta a válogatottságot, ami elsősorban nem a keret gyengülése miatt jelentett problémát, hanem mert jól jelezte a csapat moráljának szétforgácsolódását.

  A játékosok klikkekbe tömörültek, a külföldi túrákon pedig energiájuk jelentős részét a különböző „üzletek” megszervezése kötötte le. Egymást érték a csempészési botrányok, amikből viszont a játékosok nem csináltak nagy ügyet, mivel érezték, a szövetség nem kockáztatna meg egy tömeges kizárással végződő tisztogatást. Sokszor idézték már Szívós István szavait, amikkel – (fog)orvosi végzettségéhez méltóan – éleslátóan írta le a válogatott betegségének kortünetét. „&Oumlsszejött annak idején hét szegény ember és szövetkezett arra, hogy nagy csapatot alakít. Ma pedig hét gazdag ember veszekedése zülleszti szét ugyanezt az együttest.” A feszültség egyre nőtt, ami megviselte a legnagyobb csillagokat is. Faragó Tamás például vitába keveredett Markovits Kálmánnal, pontosabban felpofozta az egykori olimpiai bajnok irányítót, amiért egy évre eltiltották a válogatottbeli szerepléstől. A medencében ugyan még néha kijött a lépés, de azok, akik beláttak a kulisszák mögé korántsem voltak biztosak a moszkvai sikerben.

  A szövetségi kapitány és a játékosok viszonya sem volt éppen felhőtlen. A moszkvai olimpia idején akadt olyan találkozó, amikor a szünetben a pólósok egy része oda sem úszott edzőjéhez, hogy meghallgassa taktikai utasításait. Ilyen körülmények között senki nem csodálkozhatott, hogy a magyar vízilabdások csupán harmadikak lettek az olimpián. A kudarc után Molnár és Szívós visszavonult, egy évre rá Faragó lemondott a válogatottságról. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az egész magyar vízilabda morális és szakmai válságban van, ami hosszú időre a nemzeti csapat teljesítményét is meghatározta. A sportág történetében először fordult elő, hogy Magyarország – Moszkvát is beleszámítva – négy egymást követő olimpián nem volt képes megszerezni az aranyérmet.